Kacat vagy játék, foglalkozás vagy lefoglalás és mennyi az elég?

A képek nem túl művésziek, de életszerűek. Nálunk így néz ki egy nagy délutáni játék. Köteleket kötöznek mindenfelé, “házat készítenek” vele. Párnákat pakolnak, csipeszekből, takarókból sátrakat építenek, és szerepjátékoznak bennük. Anyukásit, apukásdit, boltososat, piacosat, ovisat játszanak vagy éppen kutyusok, cicák, nyuszik.

Nemrég kaptam egy levelet valakitől  és ez a néhány sor indított arra, hogy írjak olyan dolgokról, amelyekről bár nagyon is megvan a véleményem, de mégsem szoktam hangoztatni és írni sem szívesen írtam eddig róla. Mert tudom, hogy a harmadik sornál megsértődik valaki, esetleg olyasvalaki akit szeretek és tisztelek vagy valaki, akit becsülök és jó anyának tartok, csak éppen máshogy gondolkozunk ezekről a dolgokról. A "hogyan neveljem a gyerekem” egy rendkívül érzékeny témakör, és én igyekszem az általam felállított szabályhoz tartani magam: soha nem nyilatkozom meg a barátaimnak, más anyukáknak, csak ha kérdeznek.

Most kérdeztek.

“ Tízhónapos kisfiammal átmentem játszani egy ismerősömhöz, akinek szintén ugyanennyi idős babája van. Neki ezernyi játéka van, imádja a zenélő nyomkodós mindenféle játékokat és tök ügyesen tudta, hogy hol kell kikapcsolni, megnyomni. A háttérben folyamatosan ment a tévében a rajzfilm. Nálunk ilyenek nincsenek, Ádám nem is szerette, sírt a zenéléstől. Nálunk a tévé sem szól... Én nagyon örülök, hogy Ádám elszöszöl minden játékkal, elvan a fakirakóval, mindenféle kábellel és imádja az ajtókat nyitni-csukni. Ügyesebbnek tűnt a barátnőm kisfia az ilyen kacatjátékokkal, mint Ádám, de mégis úgyérzem, hogy ezzel teszek neki jót, ha kevesebb játéka van és nem megy folyton a tévé és ha hagyom elmerülni abban, amit csinál és nem folyton énekelek, mondókázom egésznap vagy folyton mindenről beszámolok neki.”

Kacat vagy játék, ami a valódi játékot szolgálja?

Nemrégiben olvastam  a Microsoft fejlesztőjétől, hogy  a programjaikat úgy alkotják, meg, hogy egy agyhalott is képes őket használni. Az, hogy egy gyerek ügyesen kütyüzik, tudja, hogy a fisher price játékcsodán mit kell megnyomni, hogy azt mondja a kutyus, hogy “hello" vagy “papa", szerintem nem utal arra, hogy egy gyerek “tökügyes”. Inkább arra, hogy sok ilyennel játszik. Ha Ádámnak ilyen játékai lennének, ő is “tökügyes” lenne. Sokak szerint milyen jó, ha már egy egyéves gyerek kezelni tudja a telefont, tudja, hogyan kell a képeket nézni, sőt háromévesen már maga választ youtubról mesét. Én ezt inkább ijesztőnek és szomorúnak tartom és nem látok benne semmi elismerésre méltó teljesítményt, hiszen a gyerekek sokkal bonyolutabb dolgokat is képesek megtanulni mint pár gomb használata. Engem inkább az nyűgöz le, ha látom, hogy egy gyerek elmélyülten játszik egy zsinórral, egy bottal, két darab kockával vagy a vödréből szórja a homokot egy másik vödörbe, majd vissza és nem unja meg, csak tölti újra és újra. Ezeknél a játékoknál ugyanis néhány gomb mechanikus használata helyett sokkal fontosabb dolgot sajátít el: az elmélyült figyelmet, egy tevékenységbe való zavartalan belemerülést. A fenti levélben is a kulcsszó az elmerülés volt. A sorok írója is pontosan ráérzett arra, hogy az a jó, ha hagyja elmerülni a gyerekét abban, amit csinál. Egy fisher price és más gombokkal műkődő, hangokat adó, csipogó, villogó “játék” éppen ellenkezőleg hat. A gyors váltások, élénk impulzusok a felszínen tartják a figyelmet, aminek így újabb és újabb érdekes dolog kell és mivel a műanyag, mechanikus játék mindig csak ugyanazt a pár dolgot tudja hamar unalmassá is válik. Ezért kell belőle “ezernyi”, hogy a gyereket ideig óráig lekösse. Amíg egy zsinór vagy bot, kocka, fadarab tulajdonképpen semmit se tud, így a gyerek csak úgy tud vele játszani, hogy belevetíti a fantáziáját, a kezében bámivé válhat, kígyóvá, karddá, bottá, kanállá, éppen ezért izgalmas és órákig el tud vele játszani. A csipogó villogó, gombokkal működő kütyü, csak egyet tud, és nem lehet belevetíteni a fantáziát mert ahhoz túl kidolgozott, részletgazdag. Amiről írok nem csak könyvben olvastam, hanem minden nap látom anyaként a gyerekeimen és más gyerekeken. Nekünk sosem voltak hangot adó, gombbal működő vagy műanyag játékaink. Ez alól van egy-két kivétel, ilyen például a legó vonat, ami elemmel megy körbe a síneken, és egy baba, ami sír, ha kiveszik a szájából a cumit ( a cumi pár hét után elkeveredett és azóta sennkinek nem hiányzik sem az, sem a sírás). A legó vonat szerintem addig jó játék, amíg közösen összerakják, utána már azonkívül, hogy megnyomnak rajta egy gombot és körbe-körbe megy nem sokmindent lehet vele csinálni, van még hozzá egy tankoló, ami ha megtankolják vonatot szintén hangot ad. De nagyon jót lehet veszekedni azon, hogy ki nyomja meg a tankolót, vagy ha lefut a sínről, akkor egy két-három éves egyedül nem tudja még visszaigazítani és döglött egérként nyekereg valahol.  Havi egy-kettőnél többször nem építik össze a sínt, az egyszerű legóelemekkel, kockákkal viszont minden nap építenek és órákig eljátszanak vele. A tűzoltó autóhoz, szafari autóhoz, iskolabuszhoz és egyéb olyan szettekhez amiből egy dolog építhető össze, nem túlzok ha azt mondom, hogy soha hozzá sem nyúlnak (most fogom valamennyit eladni). Ezek a jópofa kis szettek talán jobban mutatnak ajándékként, mint egy csomag egyszerű legóelem, pedig az előbbi csupán a kicsomagolásig izgalmas. 

Minél kidolgozottab, részletgazdagabb egy játék és minél több van belőle, annál hamarabb unnak rá. A játékgyártók pedig rátesznek még egy lapáttal, ellepik a játékpiacot azok a játékok, amihez mindig kell még valamit venni, gyűjteni, hogy még szuperebb, teljesebb legyen. Ha pedig ebben partnerek leszünk, akkor ezzel a gyerekeink módszeres fogyasztóvá neveléséhez járulunk hozzá.

Milyen a jó játék?

Mindig igyekeztünk természetes anyagú játékokkal körülvenni őket és kerülni a műanyag kacatokat, a sorozatjátékokat és mégis, nagyon sokmindent másképp csinálnék már és folyamatosan lépek hátra, visszafele.  

Sokáig hittem, hogy ami kézműves az jó,  és bedőltem a bolti műanyag játékok kézműves változatainak, pedig kacat nem csak műanyagból készülhet, attól, hogy sok benne a munka, szépen kidolgozott, a szerepe nem lesz sokkal több a gyerekszobában a műanyag társainál.  Nem kellenek kidolgozott játékok fából, filcből, textilből sem. A filcből varrt muffin nem sokkal jobb, mint a műanyag változata. Ahogy a puha textil zöldségek is fölöslegesek egy gyerekkonyhába. Egy doboz fagyöngy, egy befőttesüveg száraztészta bőven elegendő.

A legnagyobb baklövésem talán az a filcből varrt fácska volt, amit itt a blogon is megosztottam, így jó példa arra, hogy az ember hogyan bírálja felül magát és a döntéseit újra és újra és, hogy ahogy senki, úgy én sem tudom a jó válaszokat mindenre, csak keresgélem. A filc fácska műanyag megfelelője  polly pocket néven fut és gyerekkorunkban nagy népszerűségnek örvendett. Egyike azon játékoknak, amire bár nagyon vágytam a szüleim nem vették meg. Nem véletlenül. Ők valószínűleg már tudták, amire én most jöttem rá, anyaként. Gyönyörűen kidolgoztam minden részletét, hónapokig dolgoztam rajta, a szülinapos asztalon ott a három emeletes torta a tetején gyertyákkal, a hárommilliméteres szörpös poharakban szívószál van. Le tudnak csúszni a mini állatkák a csúszdán és beleülni a filc hintába. És mégsem játszanak vele. Nem is csoda. Hiszen egyszer-kétszer izgalmas volt, de hát a filcfában mindig szülnapi zsúr van, hiszen minden odavan ragasztva, minden statikus, ragasztott, odavarrt, a játszótéren pedig mindig süt a nap. Attól, hogy kézzel készült, nem nyújt sokkal többet, mint a műanyag változata, a fantáziának, képzelőerőnek, belső képalkotásnak ugyanúgy gátat szab.

A másik hiba amit elkövettem: az elhalmozás. Nem kell sok játék. A sok játék, mégha jó játékokról is van szó akadályozza az elmélyülést. Ne a játékszer legyen a lényeg, hanem a játék. Ahhoz pedig főleg a gyermeki fantázia szolgáltassa az alapanyagot. Nálunk a kedvenc játékaik: a pókháló szedő rongy. Egy rúd vége be van vonva csíkokra vágott textillel. Ezzel takarítanak, vagy elültetik a plédes kosárba beleállítják a díszpárnák közé.  A másik a kis hűtőtáska, amivel Ricsi piacozni jár. Ruben  rendszeresen azon traktorozik, vagy repülőzik. Amit még nagyon szeretnek azok a díszpánáim (sajnos), Ruben minden nap egymásra rakja őket, "pelletet  (fa fűtőanyag bezsákolva) pakol”,  házat építenek belőle, kitömik a kosaraikat vele, lábuk alá tesznek egyet-egyet és korcsolyáznak velük. Janikovszky Éva Már Óvodás vagyok című mesekönyvében az egyik nagy kedvencem porszívós mese, ami arról szól, hogy az oviban a gyerekek a porszívóval szeretnek legjobban játszani, mert az egyik repülőnek látja, a másik fűnyírónak, a harmadik pedig az anyukáját utánozza és tényleg porszívózik vele. Az óvónéni pedig egyszerűen nem érti, hogy miért kell mindegyik gyereknek éppen az a porszívó a szekrény tetejéről. Hát éppen azért, amiért a pókhálózó, mert azt mindenki annak látja, aminek akarja és ettől olyan érdekes.
Pedig mi felnőttek, úgy szeretnénk, hogy azzal a szép babaházzal játszon, amit karácsonyra kapott, a sok kisbútorral, és a mihaszna, nem átallja felszolgálni a babáknak reggelire a kiszékeket, a másik meg a tartktort parkoltatja benne..

Vajon mit üzenünk a gyerekeinknek azzal, hogy olyan tempóban kapja a mesekönyveket, mintha újságot vennénk? 

Elhalmozni nem csak azt jelenti, hogy sok játéka van egy gyereknek. Hanem azt is, ha egy játéktípusból a kelleténél több van. Több csecsemőbaba, több cumisüveg, száz kistakaró, három babaágy, meg négy babaház. Túl nagy a választási lehetőség, ez pedig valamennyi szakirodalom szerint növeli a fusztrációs szintet és csökkenti az elmélyült játék lehetőségét. Nem, nem kell mindenből kettő, azért mert ketten vannak. Mert akkor kétszer akkora szoba is kell(ene). 

Sok szülő azt hiszi (ahogy én is hittem), hogy milyen szuperül megugrotta a fenti dolgokat, kevés a játék, átlátható a gyerekszoba, nem borítják el az ömlesztett műanyag kacatok. De az elhalmozás egyik formája, amely olyan alattomosan kúszik be a gyerekeink életébe, szinte a küszöb alatt,  hogy észre sem vesszük:a temérdek mesekönyv. Hogy történhet az meg, hogy az ötéves lányomnak annyi könyve van, amennyi nekem harminckét évesen összesen még nem volt? Egy ideje kétségbeesett harcot vívok a mesekönyvekkel, amikor már kezdek éppen felülkerekedni, és megteremtődik egy kellemes, kezelhető egyensúlyi állapot (a vállalhatatlanok a padláson, a jók a polcok tetején és a kedvencek elérhető helyen) akkor jön egy ünnep és kezdhetem előről. 

Mi felnőttek azt gondoljuk, hogy abból aztán soha sem elég, a könyv mindig jöhet. Ez lehet, hogy régen így is volt, de a mesekönyvpiac és a gyerekirodalom mára úgy felhigult, hogy az, hogy egy könyvre az van írva, hogy mesekönyv sajnos egyáltalán nem garancia arra, hogy értelmes, tartalmas vagy, hogy egyáltalán nem káros, romboló a tartalma.

A gyerekeket megnyugtatja ha újra és újra ugyanazokat a meséket hallják, de nem lehet elméllyedni száz könyvben. Ha minden ünnepre (sőt azon kívül is) kapnak mesekönyveket, az megakadályozza őket abban, hogy lehorgonyozzanak a kedvenceknél, mert a legújabb, nyilván a legérdekesebb. Nem kell minden jó mesekönyvet megvenni, hiszen nem is lehet minden jó mesét elolvasni sem. A mese is akkor jó,  ha a gyerek sokszor hallja, visszatérően újra és újra ugyanazokat és marad idő, lehetőség arra, hogy  a történetek elmélyüljenek, belső mintává alakulnak. Vajon mit üzenünk azzal a gyerekünknek, ha úgy vesszük a mesekönyveket, mint régen az újságot? Régi tapasztalat, hogy amiből sok van az előbb utóbb mindig értékét veszti. A könyvek megbecsülésére, az olvasás szeretetére neveljük ezzel vagy sokkal inkább fogyasztóvá? Nem az a lényeg, hogy minél több különböző mesét olvassunk és mire felnő kimerítsük a gyerekirodalmat. A minél kevesebb impulzus elve nem csak a gyerekszobában érvényesül, nem csak ott jó, ha átlátja a játékokat, van neki tér és hely játszani. A mesék is legyenek ismerős terep neki, ahol biztonságban érzi magát, tájékozódni tud és módjával engedjük be az életébe az újabb és újabb történeteket, különben ugyanúgy elhalmozzuk vele, mint a játékkal. Meghökkennek a rokonok, de én külön kértem, hoy Húsvétra légyszíves ne vegyenek könyvet (se), mert most van sok könyvünk, amiket még nem “dolgoztunk fel” és nem szeretnék csapongni a mesekönyvek között. 

Ami szerintem jó ha van egy gyerekszobában: fa kockák, lehetőleg natúr fa legyen, ne legyen lekezelve lakkal vagy festékkel, ettől ugyanis csúszni fog és nem lehet vele őket jól egymásra pakolni. Lehet egy babakonyha (nemcsak kislányoknak) bele egy kis mini palacsinatsütő vagy a rendes edények egy-két változata, fémből. Nagyon tetszett múltkor egy anyukánál láttam, hogy igazi dolgokkal szerelte fel a kiskonyhát: a régi kotyogóst adta oda játszani a gyerekeknek és egy mini palacsintasütőt és habverőt. Legyen egy-két baba, szerethető maci, nyuszi, babakocsi, lehetőleg minél stilizáltabb, mert akkor bevásárlókocsivá és fűnyíróvá is alakulhat adott esetben. Egy megfelelő magasságú és szélességű rajzasztal, zsírkrétákkal, ceruzákkal, filcekkel, mindig elérhető tiszta papírokkal, kisollóval, ragasztóstifttel, gyurmával. Babaházként ma már szintán egy kevésbé kidolgozottat választanék, valami olyat, ami többfunkciós is lehet istálló, házikó, vagy garázs is. Az oviban páldául nagyon tetszik, ami van, egy egyszerű stilizált kis kuckó: vesszőből hajlított vázra ráhúztak egy anyagot, de ennek több változata is van, befonják rafiával vagy fonallal.  A betlehemünket így készítettem karácsonykor, és azóta Rebeka többet babázik benne, mint a rendes babaházban a gyönyörű kis gyerekbútorokkal. Nagyon szeretik még a mindenféle kis kosarakat, egy részüket én készítettem pólófonalból, van vesszőből is. Van egészen picike, ami babaágy, tányér vagy éppen babakalap és van akkora, hogy bele tudnak ülni mind a ketten Rubennel. Ez utóbbit karácsonyra kapták, amikor a család meglátta a két hatalmas vesszőkosarat, csak a fejüket csóválták, hogy nem vagyok normális, mit fognak ezzel csinálni, elfoglalja fél szobát. Nem foglalja el, csak az egyik sarkát, egyik kisebb ezért egymásba lehet tenni őket, és hogy mi mindent lehet vele csinálni: mindent. Oldalára fordítják a kerek kosarakat bele raknak egy párnát és hintáznak benne, máskor kibélelik plédekkelés kuckó lesz belőle. Letakarját a tetejét és “kinőnek” belőle, vagy csigabigásat játszunk, énekeljük, hogy csiga-biga gyere ki. Amikor sütünk az a kemence, amibe be lehet rakni az összegöngyölt bárányszőröket, anyagokat, amiket előtte megkenünk lekvárral, kakaóval, mákkal attól függően éppen mit sütünk. Nemcsak ehhez a játékhoz máshoz is nagyon jó alapanyagot biztosítanak a plédek, anyagok, textilek. Van hozzá egy kis szakajtó facsipesz is, így sátrat, kuckót építenek belőlük. Vagy magukra rakják, tekerik és lesz belőlük hercegnő ruha, palást, uszály.

És nagyon fontosnak tartom, hogy természetes anyagokkal vegyem körül őket, hiszen a játék a világgal és önmagukkal való ismerkedés terepe, nem mindegy, hogy milyen anyagokkal találkoznak.

Ami biztosan nem kell egy gyerekszobába, csak egy rövid nem teljes lista: műanyag, zenélő, csillogó, rikító, élénk színű kacatok, fisher price, barbie baba és más felnőtt női testet formázó babák, miniatürizált dolgok (mini répa, mini muffink, mini vasaló, mini mosógép), semmiből nem kell sorozat, nem kell a Bogyó és Babóca összes, Boribon összes és a hangsúly az összesen van, nem az egyes könyveken. Összességében úgy gondolom, hogy kisebbet lehet hibázni, ha kevesebb dolog van és valami nincs meg, mintha több dolog van, mint, ami ideális. Nehéz megtartani a határokat, folyton egyensúlyozni kell, szortírozni, nemet mondani és nem megvenni a sokadik aranyos kismackót a karácsonyi árustól (magunknak, mert a gyerek az előző hárommal sem játszik, csak a polcon csücsülnek). Hiszem, hogy akkor teszünk jót a gyereknek, ha van A kismackó, A kisautó, A baba és nem húsz kisautó, húsz kismackó, ki tudja hány baba. A fejlesztőnek kikiáltott játékokat eleve fenntartással kezelem, ahogy minden a gyerekek fejlesztésére irányuló próbálkozást is. Minden ilyen irányzat, ami abból indul ki, hogy a gyerekek bárminemű fejlesztésre szorulnak, gyökeres ellentétben áll azzal, amit én gondolok, tapasztalok. A gyerekek olyan csodálatosan fejlődnek maguktól, ha hagyjuk, hogy nézni is lenyűgöző. Szerintem semmi szükség ennek a mesterséges generálására. 

És egy csecsemőnek, egy tipegőnek, amekkora gyereke a fenti levél írójának van szinte nem kell semmi. Egy alvós kedvenc, néhány eszköz, akár a háztartásból, mint mondjuk fakanál, fatál, esetleg fakocka, puha textilek, anyagok. De leginkább azt kell számára biztosítani, hogy szabadon csúszhasson, mászhasson, kapaszkodhasson. Kivinni a kertbe, a parkba, letenni a fűbe, a hóba, megfoghassa a mellette elszaladó cicát, markolászhassa a homokot, sarat. Nem pedig betenni egy műanyag cuccokkal teli elrekesztett szobába, háttérben a plazma tévével.. Biztosítani a nyugalmat, hogy sokat aludhasson, nem rángatni mindenhova, főleg nem zajos gyerekprogramokra (persze néhány jó gyerekprogram jót tesz, főleg nekünk anyukáknak..), a látogatókat szigorúan az ő napirendjébe illeszkedve fogadni és az összes nem ebbe passzoló kütyütől megszabadulni, bármilyen jó indulattal hozták és kedvesen adták. Az ajándékozónak így is megvan az ajándékozás öröme, neki mindegy, hogy a gyerekszobában ott van e vagy sem, a gyereknek azonban nagyon nem.

 Foglalkozom a gyerekkel vagy inkább lefoglalom, szórakoztatom?

A szórakoztatásról is néhány gondolat. Sokan azt gondolják, hogy attól esznek jó szülők, ha egésznap lekötik a gyereket, játszanak vele, amikor meg nem, addig is érdekes dolgokat találnak ki, tesznek elé, hogy addig se unatkozzon (nyavalyogjon). Hányan mondják, hogy azért viszik közösségbe mert egyedül már unatkozik,”én már nem vagyok elég neki”. Attól, hogy sokat játszunk és szeretünk játszani a gyerekeinkkel szülő még nem főállású játszópartner, főleg nem szórakoztatóbizottság. Ha állandóan gondoskodunk szórakoztatásról, elfoglaltságról a gyerekünk számára sosem fedezi fel, mire jó egy zsinór, egy fadarab, hogyan lehet azzal órákig ellenni anélkül, hogy észrevenné mi zajlik körülötte.  Az a gyerek aki állandóan szórakoztatva van, nem fog érdekesnek találni ilyen tevékenységeket. Mert erre éppen az unalom fogja rávezetni, így a kreativitás, a fantázia számára igazi táptalajt jelent. Amit éppen azzal öntözünk, ha hagyjuk kicsit néha magára a gyereket és nem mesélünk neki el húsz mesét egymás után, meg foglalkoztatjuk meg ide visszük és oda visszük, hanem hagyunk üresjáratokat, amikor nem történik semmi. Ezt nem kell mesterségesen generálni, bőven adódnak rá alkalmak a mindennapi életben: ilyen a reggeli, ebéd, vacsora készítés amikor az én gyerekeim egy bizonyos életkorig ott nyűglődtek a lábamnál és az idegeimre mentek néha, de aztán szép lassan átalakult ez az idő az önálló játék idejévé, és ma már örülök, hogy kihúztam azt a fél évet, amikor nyűgösködtek és nem ültettem oda őket mesét nézni vagy dobtam el mindent ilyenkor és ültem le mondjuk mesélni, vagy játszani velük (mert akkor mikor lett volna reggeli?). Sőt a kilficsücsök adását sem tartom ilyenkor nagyon célravezetőnek, mert ha jóllakik a terítés közben akkor jó eséllyel az asztalnál fog nyűgösködni). De remek alkalom az utazás is, amikor órákig megyünk anélkül, hogy bármi történne. Nálunk elv volt, hogy amilyen hamar lehet elöl ülök az autóban, nem ülök hátra órák hosszat szórakoztatni a gyerekeket. Persze egy hosszú sok órás úton eljön a pillanat, amikor hátraülök mesélni, de nem az első pár órában. Ilyenkor milyen jó ha felfedezik, megtapasztalják azt az örömöt, amit a nézelődés, bámészkodás, zenehallgatás, mesehallgatás nyújt, ha bekapcsolunk egy tabletet mesével akkor elveszik ez az élmény. Persze itt is van egy átmeneti időszak, amit szülőként át kell vészelni, amikor nyűgösködik a gyerek utazás alatt, mert még nem fedezte fel, tanulta meg, hogyan tudja magát szórakoztatni és egyelőre kívülről várja ezt. A szórakoztatást nem könnyű definiálni, mert néha vékony határvonal húzódik a foglalkozás és a szórakoztatás között. Talán úgy lehetne legjobban megfogalmazni, hogy a szórakoztatás az, amikor azért foglalkozom a gyerekkel, mert unatkozik. A jó foglalkozásból is megárt a túl sok, ahogy a jó, szép és igényes játék sem jó ha elárasztja a gyerekszobát. Mondókázni jó, énekelni, játszani, társasozni és minden mást is együtt csinálni nagyon jó dolog, de ha ez non-stop megy vagy egy pótcselekvés, ha azért csináljuk mert másképp nincs el, az szerintem nem jó és nem a gyerekek javát szolgálja, még ha úgy is tűnik első ránézésre. És nem biztos, hogy a szórakoztatás következik az unalomból, szerintem sok esetben éppen fordítva van. Azért unatkozik a gyerek, mert non-stop ki van töltve az ideje, vagy program van, vagy oviban van, ha nem akkor meg anya és apa felváltva játszik vele, ha ők nem hát akkor a mamáék ha meg véletlenül van fél -egy óra kieső idő akkor mesét néz vagy hallgat, vagy valami kreatív foglalkoztató találunk ki, nehogy unatkozzon (és nyavalyogjon). Sokan szeretetből, merő jószándékból gondoskodnak állandó szórakoztatásról a gyereküknek, azt gondolják, hogy így teszek jót vele, erre van szüksége. Holott ez valójában rátelepedés a gyermek belső világára, ami az állandó külső jelenléttől  így nem tud  szabadon fejlődni. A waldorf és a montessori pedagógia is hangsúlyozza, hogy a jó szülő, nevelő olyan, mint a falvédő, háttérben marad, onnan segíti a gyermek fejlődését, önállóvá válását. Érdekesség, hogy több idevágó szakirodalom  rámutat, hogy az önálló játék elsajátítása és lehetősége kihat olyan dolgokra, mint az önálló elalvás, jó alvás is, hiszen ahhoz, hogy valaki álomba tudjon merülni, egyedül elaludjon kell egyfajta önmagába vetett bizalom és önállóság.

Tehát összességében a kevesebb több, manapság az igazi szülői kihívás a háttérben maradás tudománya, hogy hogyan ne ajándékozzuk túl  és halmozzuk a gyerekeinket játékkal, programokkal, mesékkel, a figyelmünkkel. Ha belegondolunk nem csak a gyermekeink szempontjából egészséges, hanem nekünk is jóval egyszerűbb és kevésbé fárasztó,  sokkal energia és költséghatékonyabb a gyereknevelés, ha nem pörgünk folyamatosan körülöttük és nem költünk újra és újra nagy összegeket a fejlesztésükre, szórakoztatásukra. A huszadik mese elmesélése helyett odahasalhatunk melléjük a kedvenc könyvünkkel, nem árt ha néha látják, hogy olvasni jó, vagy ha apa gitározik, bütyköli a bicaját, megszereli az elromlott szekrényajót, anya meg valamit csinál, amit szeret, varr, főz, horgol, fest, felsöpri a konyhát, akkor azzal nem csak jó mintát mutat, hanem be lehet kapcsolódni, lehet utánozni és sokkal inkább szolgálja a gyerek fejlődését mint egy többezres vacak, amit fejlesztőnek kiáltott ki az eladója, de leginkább az ő vagyonát fejleszti.

A kedvenc kosarunk, amire mindenki csak a fejét ingatta, és a gyerekek nagyon szeretik. Játszanak vele mindent, kuckót építenek, az oldalára fordítva hintáznak benne, a felhasználási módja végtelen, az egyik legjobb vételnek tartom a gyerekszobába.

Koszos gyerek, boldog gyerek

“Láttál már gyermeket a homokban ülni és játszani? Nincs nála komolyabb lény. Több: nincs szakszerűbb. Amit tesz jó szívvel és odaadással teszi. Isten elemi alkotó szenvedélye még frissen él benne.”

/Hamvas Béla/

Amikor mondtam, hogy kimegyünk, mondták, hogy jó. Amikor hintázni akartunk, azt mondták ahhoz túl hideg van. Utána meg, hogy homokozni ilyenkor nem lehet. Akkor mit lehet, kérdeztem, miközben apukám rosszalló tekintetét követve néztem ahogy Rebeka és Ruben szorgosan hordja a fóliával letakart medence gyűrődéseiben megállt esővízet a homokozóba, ahol habos kávét készítettek éppen.  Úgy nézel ki, mint egy kismalac. Ezzel nem vitatkozhattam. De a kismalac szerintem nagyon boldog és élete legszebb percei azok, amikor a sárban dagonyázhat. Innen szemlélve, akár bóknak is vehetjük ezt a dorgálásnak szánt megjegyzést.

Elvárjuk, hogy kint legyenek,  kivisszük őket, mert az köztudomású, hogy a levegő kell a gyereknek, de közben meg semmit nem engedünk kint csinálni tizenöt fok alatt, kivéve ha esik a hó. Jaj ne térdeljenek a földre, ne üljenek le, ne nyúljanak a sárhoz, ne menjenek a pocsolyákba. Pedig a többi elem is kell, nem csak a levegő.

Nemrég még mi is így voltunk. A hideg szürke téli napokon abból állt a levegőzés, hogy kicsit dideregve sétáltunk egyet a városban. Itt megtanultuk, hogy ebben az időben is lehet mindenféle jót csinálni, csak vastagon és vízhatlanul fel kell öltözni és akkor már nem számít, hogy hideg van, esik a sár pedig külön jó, mert sokkal jobban formázható, mint a homok, főleg ha összekeverik egy kis esővízzel, hóval. Azthittem, hogy ők sosem fogják ezt élvezni, és lám, alig kellett pár hónap és én annyira örülök, hogy saraznak, vizeznek és végre szeretnek kint lenni és nemcsak azért megyünk ki mert én akarom, hanem mert ők is ki akarnak. És nem fáznak meg, nem betegek, még csak annyira sem folyik az orruk, mint tavaly télen, amikor még én sem engedtem volna mindezt, legalábbis egy jór részét biztsoan nem, amiket most csinálnak.

Tény, hogy az overall vállalhatatlanul sáros lesz. És tőle mi is, és az előszoba is.  Igen, az autó is. Nagyon. De ezen meg nekünk kell túltenni magunkat, gyerekeknek, mégsem szólhat arról a napjuk, hogy vigyázzanak a ruhájukra. Meg arra, hogy anya autója tiszta maradjon. Amikor egyébként, legalábbis a mi fogalmaink szerint tiszta az overalljuk, látom, hogy mások még így is meghökkennek, hogy hogy néz ez ki. Ha látnák egy hóolvadás utáni erdei délelőtt után, ők is tisztának látnák azzal a pár kikefélt sárnyommal együtt is. Nekem is kellett pár hónap, hogy ebbe belerázódjak, pedig én sosem tartoztam azok közé a szülők közé, akik rászóltak a gyerekre, hogy ne menj a homokozóba ebbe a cipőbe, ne feküdj a földre (harmibc fok melegben) ne szaladj mert elesel, nem mássz fel, mert leesel. A belváros, mint élettér minden lehetőségét kimerítettük. Rebeka és Ruben megmászott minden szobrot, évszaktól függően pacsáltak, vizeztek vagy motoroztak a szökőkutakban, csobógókban, és a ruhatárukkal felmosták valamennyi teret, lépcsőt. Engem ezek sosem izgattak, így tartottam természetesnek, igazából akkor tűnt ez fel, amikor láttam, hogy mások képesek egy egész délutánt végigizgulni, hogy a gyerekük nehogy a szökőkúthoz menjen, vagy leessen egy szoborról, lemotorozzon egy lépcsőről. Nehezen tudtam eldönteni, hogy ez vajon szülőként vagy gyerekként fárasztóbb..

Itt más terepen, környezetben, de lényegében ugyanez zajlik. Át kellett állni, ehhez idő kellett, kicsit más ruhatár és hozzáállás. Kell több overall, mert amiben kint vagyunk ugyanabban nem mehetünk el a városba, illetve elmehetünk, de akkor száz méterről kiabál, hogy ezek azok a fura waldorfos családok egyike, akiknél a gyerek mindig nyakig sáros, de mivel ez errefelé nem ritkaság, elnézőek a jelenséggel. Szóval beszereztem még párat, a vateráról, alig használtan, fele annyiért. Most van a havas, a saras meg a megjelenős. 

Hosszú volt az út eddig, Rubent a tél elején még az is zavarta, ha havas lett a kesztyűje. Ma már hempereg a hóban, “fürdik” benne, a vödörrel gyűjti a tócsák vizét. És én nagyon örülök neki.

Amikor voltam egy szülői esten az iskolában, a rutinosabb szülők nevetve mesélték, hogy a kocsijukban mindig van óriási méretű kukászsák, amit egészen egyszerűen fognak és ráhúznak a gyerekekre nyakig és így ültetik őket be az autóba egy sárosabb erdei kirándulás után.

Kérdezik a barátnőim, mégis mire jó ez? Hogy ennyire hagyom összepiszkolni magukat, sárban fenéken lecsúszni a lejtőről őket. Azonkívül a kézenfekvő válaszon kívül, hogy itt nagyon megnehezítené a mindennapokat, ha mindezt nem hagynám, itt élünk egy faluban, gyakorlatilag az erdőben, mégis mit csináljanak? - nem tudok erre pontos és tudományos választ adni. Csak érzem, hogy ez nagyon jó nekik. Hogy találkoznak a természet elemeivel, hagyjuk, hogy megérintsék és nem csak az általunk elfogadhatónak minősített dolgokat, mint a havat vagy homokot, miért ne foghatnák meg a sarat is, mitől rosszabb az? Sok szempontból még sokkal jobb is, mint a homok. Vagy miért ne mehetnének a pocsolyába, gyűjthetnék össze a vizét és kotyvaszthatnának kedvükre homokos vagy saras vizet? Ez egy jó és egészséges játék hiszen természetes anyagokkal érintkeznek, találkoznak, megmozgatja a fantáziájukat, közben mozognak, csúsznak, másznak ami jót tesz mozgás és mindenféle fejlődésnek. Ha belegondolok semmi más okát nem látom e dolog tiltásának, mint a túlféltés és aggódást, hogy a gyerek megfázik. Nem fázik, mert rendesen fel van öltözve és a hátizsákomban mindig van pótkesztyű, sál, sőt csizma is, de a kesztyűn kívül másra még sosem volt szükség. A másik ok pediga a saját kényelmünk, mert nem hálás feladat a csatak sáros holmik napi szintű tisztítása és az előszobában sem mutatnak túl jól koszos overallok, mi mellett az ember úgy araszol be, hogy csak hozzá ne érjen.. 

Engem kárpótolnak mindezért a kint lét után még órákig piropozsgás kis orcák, és azok az elmélyült percek, órák, amikor olyan komoly arccal keverik össze a sarat a vízzel, mint ahogy tudosók hajolhatnak a kémcsövek fölé. Én is ismerem ezt az érzést, milyen valamibe belemerülni, annyira elmélyülten és akkora élvezettel csinálni, hogy a külvilág megszűnik létezni. Hát ez van az arcukra írva, miközben kint olyanokat csinálnak, amitől csupa-csupa koszosak lesznek és ez nekem minden tudományos magyarázatnál és érvnél többet ér. Azt hiszem ezt az érzést kiváltó folyamatokra  alkotta meg Csíkszentmihályi Mihály a flow kifejezést. Manapság azt sem tudják már mit találjanak ki a gyerekeknek, milyen foglalkozásokat, játékokat, fejlesztő dolgokat, pedig én azt látom, hogy ennél nem kell több. Hagyni őket szöszmötölni, pacsmagolni anélkül, hogy ott állnánk a hátukban, hogy jaj mit csinálsz, koszos leszel, ne nyúlj oda, ne menj bele..

Szóval engedd ki az udvarra, a parkba, a játszótérre, a természetbe, adj neki egy lapátot és sarazzon, vizezzen és mielőtt először rászólsz számolj el előtt e tízig. Vagy húszig.  És gondold át miért szólsz rá? Azért mert nem akarsz mosni és különben is csak most vetted ezt a ruhát, ami rajta van, vagy mert tényleg “nem jó” amit csinál. 

A fűre lépni NEM tilos - amikor a városi gyerekek falura kerültek

Pilisszentlászló egy gyerekparadicsom - ez volt az első gondolataim egyike, amikor először jártam itt. Erdő veszi körül, patakokkal, rétekkel, a falu közepén egy hatalmas játszótér van, és két óriási nagy füves focipálya is található a faluban. Az pedig, hogy kertje van az embernek, ami télidőben szánkópályaként funkcionál itt természetes. Egy magamfajta gyereknek, amilyen én voltam, ez a hely és környezet egy valóra vált álom. Én fára másztam, patakban kézzel gőtéket halásztam, amiket aztán hazavittem a szüleim nem kis rémületére és a szobámban tartottam a teknős akváriumban. Vízicsigákat tenyésztettem öt literes befőttesüvegben majd az egész tenyészetet visszaengedtem a patakba. Akkoriban, amikor a szüleimmel családi házba költöztünk még senki nem lakott a falu (merthogy falu volt, csak sokkal később vált várossá) szélén, a miénk volt a felparcellázott szántóföldeken felépült első házak egyike. Körüs körül rét, ami minden évszakban más színekben pompázott, kaszálni legfeljebb a cigányok jártak oda lovaskocsival, de rajtuk kívül senkinek nem volt erre nagyon gondja. Allergia? Ugyan már. Azt sem tudtuk mi az. A szomszéd kecskéket tartott a mellettünk lévő telken, de voltak (és város ide vagy oda vannak is) tyúkjai és mindenféle más baromfiai. Emlékszem, tavasszal hazafelé menet az iskolából (egyedül, kíséret nélkül) a rét látványára, égőpiros pipacsokkal, néhol egy egy kamilla, vagy gólyahír bontotta csak meg az egységesesn piros mezőt. A házunk előtt, a nagykapunál ráültünk az iskolatáskára és úgy beszélgettünk a közelben lakó barátommal. Volt kőgyűjteményem, nagyon szép ásványokat is lehetett találni, talán még valahol meg is van a padláson. A szüleim gyönyörű udvart teremtettek nekünk, szüntelenül azon munkálkodtak, hogy szép tér vegyen bennünket körül, de hiába én leginkább “csavarogni” szerettem, ahogy ők mondták. Felvettem a csíkos kis hátizskáomat és azt játszottam, hogy kirándulok. A szomszéd gyerekekkel naphosszat csatangoltunk a mezőn, a bozótosokban, mert abból volt bőven, annyi összenőtt szilvabokor volt, hogy labirintusokat is tudtunk kialakítani bennük. Aztán hazavetődtünk enni. Farkaséhes voltam mindig, anya aggódott is, ha ennyit eszem nagyon kövér felnőtt lesz belőlem, simán betoltam több szelet kenyeret. Nem lettem kövér felnőtt, ma már az ötödét sem eszem az egykori adagnak, igaz nem is jövök megyek egésznap már a szabadban. Bicikliztünk, istenem rengeteget bicajoztunk, a szomszéd falvakba, mindenféle horgásztavacskálhoz, csupa olyan izgalmas és veszélyes helyekre, ahova egy mai átlag szülő szívbajt kapna, ha a gyereke menne. Az én szüleim azt sem tudták pontosan merre járok. És éppen ettől volt annyira szabad és jó az egész. Sajnos eszem ágában sem volt az udvaron szépen eljátszani. Ideig óráig hintáztam, homokozni is nagyon szerettem, de a kerítésen túli világ, az volt az igazi. Persze egy zegzugos falusi udvar, mint amilyen a nagyszüleimé volt, állatokkal, műhellyel, nyulassal, szőlővel, légpuskával és mászható nagy öreg fákkal, azért egészen más volt, mint a mi kertvárosias, szépen parkosított és  rendbetartott udvarunk, és pont annyival izgalmasabb is. Az osztálytársaim csodabogárnak is tartottak, nem néztem a Z pluszt (Z+) meg a Vivát, meg egyáltalán tévét se, nem azért mert tilos volt, egyrészt nem is fogtunk ilyen csatornákat, nálunk csak az egyes meg a kettes volt (az egyik kicsit mindig zizis) hanem azért mert nálunk otthon ez egyszerűen nem volt divat. Így igazából eszembe sem jutott.Amikor esett a hó, emlékeim szerint egészen nagy havak voltak még, órákig kint voltam és jégtáblákból “korcsolyapályát” építettünk, meg hóból falakat húzva labirintust készítettünk. Nyáron meg az utcán fociztunk, két-két kő volt a “kapu”. Ha jött is néha autó, szépen megvárta amíg a csapat gyerek levonul majd lépésben elment közöttünk, nem dudált vagy méltatlankodott, teljesen természetes volt, hogy a gyerekek az utcán játszanak. Hát körülbelül ezzel a gyerekkorral megpakolva kezdtem neki a belvárosban gyereket nevelni. És bár egyetemistaként nagyon szerettem ott élni, de őszintén voltak fenntartásaim és többször elgondolkoztam, hogy biztosan ez az a környezet, ahol a gyerekeinket fel szeretném nevelni. Sokat beszélgettünk erről Ricsivel egy időben (milyen szép is volt, amíg azt hittük kizárólag rajtunk áll, hol élünk) De jó volt a belvárosban élni, bevált, szerették a gyerekek és mi is. A falusi szabadságról dédelgetett idillt pedig eltettem egy kis fiókba, nagyjából egyébként is azt gondoltuk, hogy ilyen már nincs is nagyon. Ha van, akkor meg nagyon kompromisszumos, már legkésőbb hat-hét évesen elkezdheti a bejárást a városba, annyit meg nem biztos, hogy ér az egész. És akkor jött letünkben Pilisszentlászló. Az előzménye az volt az egésznek, hogy egy Budapesti nap után, amikor életemben először olyan szemmel néztem a szeretett várost, hogy itt most akkor élni is kellene, valahonnan nagyon mélyről előjött az egykori falusi kislány és sírt, toporzékolt, könyörgött, hogy Budapestre ne.. csak oda ne, mert ő ott meghal a zajban, a tömegben, a befogadhatatlan távolságoktól, az állandó rohanástól. Egy átforgolódott éjszaka után így lett belőle végülis Szentendre, ami belvárosban szocializálódott szülőkként méltán elnyerte el a tetszésünket (szigorúan az óvárosi részei, véletlenül sem a hegyre felköltözős kertvárosi részei). És később ebből lett kilenc kilométerrel arrébb egy olyan falu, amiről azt hittük, ilyen már nem is létezik. Egy szép fekvésű (bár a szép, nem igazán fejezi ki azt a lélegzetelállító látványt, amikörüs-körül van itt), kis falucska, ahol vannak öreg kedves beszélgetős kedvű, fejkendős nénik, és kantáros nadrágos nagyon fitt nyolcvanas bácsik, tartanak még állatokat, fával tüzelnek. És a legjobb, hogy nem kihalásra ítélt ez a bűbájos hely, mert nagyon sok fiatal jött ide az elmúlt években, merthogy helyben az ovi, suli, ami ráadásul waldorf. És itt az erdő, ami mindjárt nemzeti park is és a szélén a telek, ahova elhozott Ricsi, amikor először itt jártam. A kislány, ugrált örömében, szinte hallani véltem az összeütődő tenyerek vidám csattanását.

Sokmindenre nem voltam felkészülve. Arra sem, hogy az én gyerekeim az ujjukat szopva állnak majd a kétezer négyzetméteres kert előtt az ácsolt teraszról nem mozdulva és egyáltalán nem akarnak felmászni a nagy diófára, megnézni mi van a kert végében vagy a ház mögött és úgy egyáltalán belelépni a fűbe. Ó te jó ég. És ilyen van! Az erdő az tetszett nekik, mindig sokat mentem velük és bizony, ha visszaemlékszem a totyogó korukra kellett is dolgoznom rendesen, hogy megszeressék. Mert az erdő poros, a növények szára nedves, a talaj besüpped az ember lába alatt, ha bemegy a fák közé medvehagymát szedni. Idő kellett, hogy rávezessük őket milyen jó ez, és sikerült is. De ezt már elfelejtettem. Kinézve az ablakon a szomszéd gyerekek vagy a fáról lógnak, vagy éppen a kerítésen másznak át a szomszédhoz, visítva örülnek valaminek, a szüleiknek mindeközben a színét sem látom szinte soha. Hogyan van ez? Hát úgy, hogy ők ide születtek itt nőttek fel. Ahogy igazából én is, mert hiába votam már hat éves, amikor beköltöztünk a házba, előtte is hasonló milliő vet körül, mintegy annak a folytatásaként a vidéki élet betetőzése volt a költözés. Rebekának és Rubennek pedig homlokegyenest egy más környezet ez itt, mint amiben eddig voltak. Amit szokniuk kell még és felfedezniük. Persze eddig is jártunk az erdőbe, meg erdei játszóterekre és igyekeztünk minél inkább természetközeliségben nevelni őket és ahhoz képest, hogy a belvárosban laktunk szerintem sikerült is. De amíg, eddig mindez része volt az életünknek, most egy csapásra ez lett az életünk. A kávézók, színházak és épített terek, játszóterek világából egyenesen egy nemzeti park közepére költöztünk, ahol az ott élők nem is igazán értik miért van egy játszótér a falujuk közepén (még soha senkivel nem találkoztam ott a szabadba kihozott iskolásokon kívül). Ahol eléggé átlagos, hogy ősz végén, amikor mi már overallban vagyunk, más gyerekek mezítláb ugrálnak a patakba és a legjobb játék az erdő, ha sár van akkor abban hemperegnek a gyerekek, ha hó akkor meg abban. Más mentalitás. A természeti környezetben kissé még idegenül mozgó gyerekeim bezzeg elemükben voltak, amikor elmentünk Budapestre a várba. Teljes eksztázisban mászkáltak az emlékművekre, motoroztak a macskaköveken és ugráltak a lépcsőkről. Nekik ez a megszokott terep. Egy ideig ez a jelenség nagyban hozzájárult a költözés kiváltotta depresszív érzéseimhez. Aztán rájöttem, hogy ez teljesen természetes, nem várhatom el, hogy egyik napról a másikra átváltsanak falusi üzemmódba, meg kell nekik mutatni, hogy milyen jó ez és miért jó ez. Sokat segít ebben az óvoda, ahol az a szemlélet, hogy minél mocskosabb a gyerek a délelőtt végére minden bizonnyal annál boldogabb is. Míg az enyémeknek könyörögni kell, hogy menjünk már ki a szabadba, addig ezek a gyerekek ott nőttek fel. Szép lassan megtanulják, hogy mit kezdjenek magukkal órákig kint a szabadban, játszótér és más épített környezet nélkül. És vannak sikerélmények. Az őszi dió érés, a szalonnasütések, erdei piknikezések mind nagyon jó élmények voltak. Igazából nekünk kell kicsit Ricsivel feltalálni magunkat az udvaron és a szabadban, amikor ez sikerül, akkor jól érzik magukat ők is. Az alapvető gond az volt, hogy eleinte mi sem mindig tudtuk, hogy mit is kéne csinálni, csak azt, hogy a gyereknek levegőznie kell és hát kimentünk az udvarra, ahol nem volt semi dolgunk vagy mi legalábbis nem jöttünk rá mi lenne az. Immár van egy hatalmas kertünk, és még mindig nem értem, hogy viszi el ez valakinek az összes idejét. Igaz füvet fényévente nyírunk (nem bírom a fűnyírást, sem a hangját, se az egységesen levágott fű látványát nem szeretem), nincsenek formába rendezett virágágyásaink sem. Nem is hiszem, hogy lesznek, viszont azt gondolom, hogy a falusi élet, ahogy a városi is, akkor jó, ha azt csináljuk és élvezzük, ami adott. A (bel)városban iszol egy kávét, beugrasz egy kenyérérét vagy kifliért, hazafelé veszel egy újságot is, ha már úgyis ott mész el az újságos mellett. Ha elveszik a ruhádról egy gomb, veszel egy másikat egy rövdáru boltba, ha elfogy a wc papírod vagy puffasztott búzád beugrasz a DM-be. Itt ha leesik a ruhádról a gomb és nincs otthon ráillő, megszívtad, kávét ihatsz a kisboltban de nem javasolt. Viszont beszélget veled mindenki kávé nélkül is, illetve szívesen beugrik egy teára hozzád. Az emberek kertet művelnek, tyúkot tartanak, reggel kimennek eléjük szórnak egy kis magot, aztán kicsit később összeszedik a tojást, kihúzgálják a paradicsomok közül a gazt. Fát hasogatnak, fát hordanak. Állatot tartanak, macskákat, kutyákat, és ha süt a nap elmennek az erdőbe a kutyáikkal,  gyerekeikkel kirándulni, sétálni. Mások a lehetőségek, ezt is szokni kell. De lehet szeretni ezt. Ahogy nem szeretni is, hogy már hatodszor mész a héten a DM-be, mert ott van közel és mindig kell valami. Itt ezt öthetente intézem, korábban heti többszöri program volt. 
Alig várom, hogy meg kelljen rakni fával a cserépkályhát, hogy ehhez fát hordhassak be, hogy veteményesem legyen, amit öntözni, gondozni kell. Ha mi kint vagyunk, mert vannak olyan tevékenységek, amelyek odakötnek, a gyerekek is kint lesznek és élvezni fogják. Ha két városi sétákon szocializálódott gyereket kicsapunk egy járda nélküli udvarra, hogy nosza játszatok, az nem biztos, hogy úgy sül el, ahogy azt az ember elképzeli. Mert nem fog felmászni a fára és a patakba sem nyúkál, mert sosem csinált ilyet és mástól se nagyon látott. De ha mi is kint vagyunk szívesen elsertepertélnek körülöttünk. Így volt ez a szalonnasütésekkor, a levelek gereblyézésekor vagy a diószedésnél és törésnél. Aztán majd szép lassan találnak olyan tevékenységet is, amik már a nem a mieinkhez kötöttek, bunkert építenek, főzőcskéznek a levelekkel. A belvárosban sétáltunk, és jobbára mindig valamilyen céllal, ebédelni mentünk, aztán hazamentünk vagy DM-ből, zöldségesből kellett valami, és persze ezt összekötöttük egy kis játszóterezéssel. Mellettem jöttek, motoroztak, rollereztek, de ezek aktív, célirányos tevékenységek voltak, ráadásul ott volt a babakocsi, ha más nem, abban biztsoan elnézelődtek. Ehhez képest itt a nyakunkba szakad az idő, a szabadság és a tér. Kimegyünk és van 1-2 óránk a szabdban lenni, úgy, hogy nincs konkrét célja a kint létnek. Nem kell  sehova menni, semmit beszerezni, venni, sehova odaérni. Ez nagyon jó dolog, de nagyon más is a korábbi életformához képest, ezért türelmesnek kell lennem, amíg ráéreznek. Most, hogy esett a hó azért kicsit könnyebb dolgom van, szinte mindenhova szánkóval megyünk, ott áll a három szánkó a bejáratnál és attól függően hova megyünk visszük a dupla tolhatósat vagy az egyes háttámlásat, két személyes hagyományosat. Ruben azért hetekig el volt azzal, hogy csak a szánkóban ült és ha a kesztyűjén véletlenül hó volt már visított. Rebeka szerencsére hozta a mintát az oviból és a fenekén lecsúszik a lejtőkön (meg popsitepsivel, ahogy ők nevezik) meg hóangyalokkal dekorálja a kertet és folyton eszi is a havat, jégcsapokat, bár próbálok neki azért valami határt szabni. Aztán egyik nap Rebeka elvitt minket oda Rubennel, ahova az ovival járnak szánkózni, ami egy támfallal körülvett focipálya. Én bár nem értettem igazán mitől less ott más, mint a kertünkben vagy az erdőben, de olyan aranyosan mondta, hogy “anya úgy szeretném megmutatni” hogy belementem, hogy menjünk el a falu másik végébe és ott valamiért megtörtént a csoda:Ruben elkezdte élvezni a havat. Eddig a szánkóból sem volt hajlandó kiszállni, itt a hasán csúszott le a lejtőn, kacagott, amikor elesett a hóban, hógolyót készített, dobálta a havat. Azt sem tudtam hova legyek. Bár nem értem, hogy itt mi van, ami a kertünkben vagy az erdőben hiányzott ehhez, de bánom is én, szívesen elcaplatok a falu másik végén lévő focipályára, ha valamiért ott érzik jónak a havazást. Tudom, hogyha elég kitartó vagyok rendben less ez a dolog és rájuk is átragad a lelkesedésem. Amikor a tengerparton voltunk nyáron Ruben eleinte a víz közelébe sem akart menni. A nagyszülők elvitték a közeli műanyagból épült játszóterek egyikére, ahol persze elvolt, nem voltak zavaró elemek, mint a nap, homok, hideg víz. Aztán két nap után azt mondtam, hogy nem és nem, nem azért utaztam fél napot, hogy a gyerekem egy műanyag játszóteren töltse a nyaralást. Nyakamba szedtem a partot és kerestem egy szakaszt, amit minden szempontból ideálisnak éreztem. Voltak kavicsok, sekély volt a víz, pár fa állt a parton így árnyék is volt és nem hallatszott oda a strand hangszórója sem. Igaz, hogy plusz tíz percet kellett bicajozni amiért kissé méltatlankodott a család de megérte. Mert Ruben a nyugodtabb, egyszerűbb környezetben hihetetlenül hamar ráérzett arra, hogy milyen jó a bokáig érő vízben köveket válogatni és a végén már hasalt is a vízben. Olyan jó volt látni, hogy élvezi a vizet és örömét leli benne. Persze eleinte ott gugoltam vele, és én szedtem ki az első kavicsokat is a vízből, aztán szép lassan már nem volt szükség rám. A medvehagyma szedés is évről évre vált jó programmá a Mecseken. Eleinte gyorsan szedtünk egy kosárra valót, amíg Rebeka a turista úton nyivákolt, hogy menjük már haza. Következő évben már bejött a fák közé és egészen jól elvolt még szedni is segített, a rákövetkező évben pedig legelte a medvehagymát, szedte és ette és már előre várta, hogy mikor megyünk. És ezt látom itt is. Nem akarja, aztán csak belemegy és észre sem veszi már élvezi, várja, szereti..Pár év és ők is a fákról lógnak? A testvéreik biztosan, akik már itt fognak születni.