Beköltözünk

Budapesttől két autóval jöttünk Pilisszentlászlóra tovább, ez azért volt izgalmas mivel az egyiket én vezettem és ez mély víz volt a javából, de annál jobb érzés volt letudni rögtön az elején az első alkalmat a rettegett pesti forgalomban. Mikor kiértünk Szentendréről, a Pilisszentlászló felé vezető kétoldalt erdővel övezett úton  bekapcsoltam a zenét, és miközben hangosan szólt a Muse szép lassan eltűnt a mellkasomról a szorongás. Jó lesz ez, nagyon is jó, biztattam magam, innentől előre szeretnék nézni, és nem azon búslakodni, ami elmúlt. Örülni szeretnék annak ami van, utálok boldogtalan lenni, és haragszom magamra amiért ennyi ideig hagytam magam átadni önsajnálatnak, a bánkódásnak és a haragnak.  Mert az rendben van, hogy jó volt, sőt mi több, nagyon jó, de innentől is az lesz, miért is ne lenne az, hiszen minden adott hozzá, sok szempontból még inkább, mint Pécsen volt.

A pakolás utolsó előtti estéjén  felmentünk a gyerekkori barátnőmmel a Mecsekbe, sétálni akartam egyet az erdőben, kicsit elfelejteni a dobozokat, az egyre üresebb lakást és a fejemben kavargó nagyon rossz gondolatokat. Nem akartam, tényleg nem, de csak egyre ömlött belőlem, hogy mennyire félek, mennyire szomorú vagyok, miért, miért kellett ennek így történnie. Ő egyszercsak megállt, szembefordult velem, adott egy nagy fadarabot a kezembe és azt mondta hajítsam el jolyan messzire, amilyen messze csak tudom és gondoljam azt, hogy ezzel eldobom a szomorúságot és minden más költözés miatti rossz érzésemet. Dobáljak utána köveket is, amennyit csak szeretnék, biztatott. Sokat segített, meglepően sokat, aznap este nagyon jó esténk volt. Ricsi megérkezett Budapestről elmentünk egy búcsúvacsorára, és sikerült valóban jó érzéssel koccintani az elmúlt évekre és a két nap múlva kezdődő jövőre.

Csak ennek a kettő közti lebegésnek lenne már vége...

Mikor beértünk Pilisszentlászlóra és rákanyarodtunk a házhoz vezető útra, egy idős bácsi állt a kanyarban és mindkettőnk kocsija felé odaintett egy jónapottal. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe és erősebben markolom a kormányt. Minden, minden apróság számított és jelentőséggel bírt.

 A költöztetők előttünk értek a házhoz, már a bejáratnál vártak bennünket, nem örültem neki. Az előző nap röpke két óra késéssel érkeztek meg a bútorokért, most csak egy fél óra előnyben reménykedtem, hogy felmérhessem a házat, ahol mindössze egyszer jártam és egyedül elképzelhessem leendő otthonunk kialakítását, mielőtt nekiesünk. Amikor beléptem egyértelmű volt, hogy az ígért takarítás, ami miatt kétszer felhívtam a bérbeadót, és amiről amolyan hülye vagy, hogy egyáltalán ilyet kérdezel mikor ez magától értetődő hangsúllyal biztosított, mégsem történt meg vagy mást értünk alatta. És mint kiderült a bútorok, ami alatt az egy darab kanapé, egy gyerekágy és egy működésen kívüli vaskályha értendő nem az előttünk lévő albérlőké voltak, hanem a ház esztétikusnak éppen nem nevezhető tartozékai. Így azzal kezdték a fiúk, hogy ezeket a darabokat felhordták a padlásra, különösen a vaskályha aratott osztatlan sikert, szegények addig azt hitték, hogy a zongora lesz a legnagyobb kihívás. És elkezdődött. Mialatt én nekiálltam kitakarítani a konyhát, az egyetlen helységet, amelyben beépített bútor volt és így el lehetett volna kezdeni a kipakolást, a plafontól a padlóig át kellett suvickolni, megállás nélkül hordták be a dobozokat. Én a vályogház  (a ház egy része, a konyha, gyerekszoba és fürdő régi vályogház) belmagasságának köszönhetően a pultról takarítottam a mennyezeti gerendákat és onnan igyekeztem vezényelni a lerakodást. Volt egy tervem, miszerint a József utcai kipakolt lakásban először a dobozokat rakják fel a kamionra, azon praktikus okból kifolyólag, hogy elborították a lakást mert ahol éppen bepakoltam őket többnyire ott is maradtak, mivel utána nem tudtam őket már elmozdítani. Négy nap alatt így igazi akadálypálya alakult ki, ahol csak csapásokon lehetett közlekedni a lakás egyes pontjaira. Úgy gondoltam, hogy ezután viszik majd a szekrényeket és a megérkezésnél, a házban is logikusnak tűnt, hogy először a szekrényeket pakolják ki és aztán a dobozokat, amelyeknek a tartalmát így egyből pakolhatom majd a szekrényekbe. Minden épp fordítva történt, a József utcában az összes bútort keresztülrángatták a dobozok között, itt a házban pedig miután az összes dobozt bepakolták és néhol a plafonig értek a tornyok, egy idő után kezdett klausztrofóbiás érzésünk lenni. Apósom megfogta hát őket és önszorgalommal kipakolt jónéhányat az udvarra és megfogadtuk, hogy következő költözésnél ha eggyel több autó kell, akkor is úgy lesz, hogy először a szekrények mennek és utána a dobozok. A kipakolás határozottan vidámabb volt, mint a pécsi rész, még a takarítással együtt is. Ricsi szülei eljöttek segíteni a kipakolásnál, és a konyha kitalálását egy az egyben rábíztam anyósomra, éppen elég volt bepakolni és becsomagolni a rengeteg apróságot, semmi kedvem nem volt a testvéreim által egy atomrobbanást is kibíró csomagolóanyag és cellux réteg közül kihámozni a poharakat, törékeny kis tálkákat.  De még így is jó lett volna ha három van belőlem, mert úgy tünt mindenre tőlem vár mindenki választ. Takarítanom kellett volna, nagyjából mindenhol, el is átkoztam magam párszor, hogy miért is hittem abban, hogy tisztaság lesz, miért nem hoztam el magunkkal Mónit, a nagyon rendes, alapos és szeretett pécsi takarítónőnket. Minden egyes dobozról megkérdezték hova menjen, és közben még a bútorok helyét is ki kellett találnom. Amire legfeljebb két dobásom volt, és a másodiknál már így is csúnyán néztek, ami érthető, ugyanis tömörfa antik szekrényeink vannak, amit két jól megtermett férfinak sem egyszerű emelgetni. Hát még emeletek között hordozni. Az is hamar egyértelművé vált, hogy a nagyobb alapterület ellenére sokkal kevesebb bútor helyezhető el ebben a házban, mint a József utcai lakásban, pedig én még idehozattam négy nagy szekrényt is, amit az épülő házba vásároltunk, a plusz negyven négyzetméteren fellelkesülve. Mindenhol volt egy radiátor, vagy egy ajtó, a nappaliban pedig faltól falig és padlótól plafonig beépített könyvespolcok vannak. Hosszas tépelődés után végül egy kamra szerű tárolót kineveztem gardróbnak és néhány más kreatív megoldással élve elhelyeztük valamennyi szekrényt. Enni egész héten elfelejtettem, még jó, hogy néha figyelmeztetett valaki aki átjött pakolni, hogy ő éhes és így ettünk. Egyébként is egyre bonyolultabbá vált az otthoni evés, mivel szép lassan eltűntek a tányérok, a kávé, a méz, a kések, a poharak. Az utolsó két nap már mindannyian két poháron osztoztunk és az egyetlen elérhető dolog a kávéfőző volt, amihez a belevalót kénytelenek voltunk beszerezni, miután öt doboz kinyitása után sem bukkantunk rá. Megfogadtam, hogyha ideérünk igyekszem olyan normális lenni, amennyire lehet és fogok enni, aludni, hogy valamennyire helyrerázódjon a lelkiállapotom mire a gyerekekkel újra együtt leszünk. Miután pizzát nem szállítanak ki a faluba, aminek titkon örültem is, kénytelenek voltunk átmenni a Kisrigó nevezetű helyre, a falu egyetlen vendéglőjébe. Mindenhol ki volt táblázva az idevezető úton és mindkét alkalommal rengeteg autó állt ott, amikor a faluban voltunk látogatóban, de én mégsem fűztem hozzá sok reményt. Kellemes csalódás ért. Gyönyörű helyen van, éppen rálátni a falut körbeölelő pilisi hegyekre, mellette egy kis rét van, tele sárga pitypanggal, kint az ácsolt és fedett fa teraszon rönkfa asztalok és padok sorakoznak (itt minden fából van) bent pedig hatalmas panoráma ablakokból csodálhatjuk a látványt. Az udvaron külön asztalokat és padokat tartanak fent a kirándulóknak, amin elfogyaszthatják a maguk hozta elemózsiát és van egy játszótér, csúszdával, homokozóval, bent pedig két láda játék várja a kicsiket a barna cserepekkel kirakott plafonig érő cserépkályha előtt.  És a személyzet is nagyon kedves és gyerekbarát volt, kérés nélkül hoztak mindent, amire a gyerekeknek szüksége lehet, és ráérő perceikben még a vendéglő fekete kandúrját is becserkészték a gyerekeknek, hogy megsimogathassák. A kínálat klasszikus, mindenfélével töltött húsok variációi, harcsapaprikás, pacalpörkölt, vadpörkölt és vannak halak is. A melegre való tekintettel gyümölcslevessel kínáltak bennünket, én nem igazán szeretem az édes, agyoncukrozott befőttből készített gyümölcslevest, amiért viszont mindenki más rajong a családban, így az egyszerűség kedvéért én is rábólintottam. Megint csak meglepődtem, amikor kihozták a (a legalább részben)friss gyümülcsből főzött egyáltalán nem túl édes gyümölcslevest áfonya és málnadarabokkal. A pisztrángot paprikás lisztben megforgatva tökéletesre sütve, kívül roppanósan, belül puhára pároltan tálalták, nagyon jól elkészített petrezselymes burgonyával, olyannal, ami nem csak a végén látott mutatóban petrezselymet, hanem együtt is készült vele. Hozzá a saját kovászos uborkájukat hozták.  Ez az a típusú hely, ahol a második alkalommal már törzsvendégként tartják számon az embert, emlékeznek a nevére és a pincér kimegy a csúszdához felvenni a rendelést, ahhoz, aki éppen ott van a gyerekekkel. Jól eső érzéssel tölt el,  hogy itt van egy ilyen hely, valahogy jobban otthon érzem magam tőle. A kisbolt volt a másik nagyon barátságos hely. Már az elmúlt két alkalommal, amikor a faluba látogattunk telekügyben, kinéztem magamnak a gerendából épült kisboltot és a közvetlenül mellette lévő kocsmát, mindkettő a síelésekből ismert hütte hangulatot idézte. A kisbolt a nevével ellenkezőleg meglehetősen nagy, és van benne minden: módjával  gyömölcs, zöldség, háztartási és alapélelmiszer cikkek azonban hiánytalanul megtalálhatóak a polcain. Ihatunk frissen őrölt kávéból presszót, tejeskávét és más kávékölteményeket, ráadásul borháló pont is, ami azt jelenti, hogy bármilyen bort idekérhetünk és néhányat tartanak is. Az eladók helyiek, kis tartózkodás után szóra bírható, barátságos emberek és nagyon segítőkészek, a boltosnéni fia segített felfúrni a karnisokat, ami megfelelő felszerelés hiánya és a falszerkezet specialitása miatt a mi próbálkozásaink csak részben voltak sikeresnek nevezhetőek. A lánya pedig megígérte, hogy eljön takarítani. Valószínűleg sok más problémára is megoldást jelenthet lemenni a boltba, esetleg a kocsmába négy körül.

Szekrények a helyén, és már több doboz van üresen, mint tele, ez az első nap mérlege, mire ágyba kerülünk. A szobánkban lévő négy méter széles, osztott üveges teraszajtók fölé még nem sikerült függönyt (illetve karnist tenni) úgyhogy az ágyunkból csodálhatjuk a telihold megvilágította kertet és a mögötte sötétségben sejtelmesen kirajzolódó hegyek látványát. A függöny hiánya nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy másnap időben keljünk és ne aludjuk el a napot, mert délután érkezik Rebeka és Ruben és addigra össze kellett rakni a gyerekszobát, az utolsó szögig végezni szerettünk volna, a képekkel, baldachinok és függöny felrakással, játékaik kipakolásával, elrendezésével, hogy egy olyan hely várja őket, ahol otthon érzik magukat.

Építkezni fogunk?

Ritkán engedem meg magamnak, hogy erőt vegyen rajtam a csüggedés, de néha azért sikerül felülkerekednie. Folyton csak várunk, csak várunk, olykor heteket és végül kiderül, hogy a semmire. Építészre, rajzokra, kivitelezőkre, árajánlatra. Telefonra. Mondták, hogy hosszadalmas lesz, nem hittem el. Több, mint két hónap telt el, mióta megvettük a telket és azóta alig történt valami. 

Még régen, amikor itt Pécs mellett, Hásságyon terveztünk építkezni találtunk egy céget, akit megkerestünk és akinek az embere hajlandó volt szombaton csak azért leutazni az ország másik feléről, hogy megnézze a telket, amit csak kinéztünk és még a közelében sem voltunk, hogy megvegyük. A nagymamámnál egy tálca süti és egy kávé mellett álmodoztunk a terveinkről, beszélgettünk, hogyan is képzeljük el a házunkat. Végül a házból lett egy pécsi belvárosi lakás, de a találkozóról olyan jó emlékeket őriztünk, hogy amikor újra felmerült, hogy telket veszünk, építkezni fogunk azonnal megkerestem Jancsit. Emlékezett ránk, ahogy bemutatkoztam rögtön érdeklődött, hogy vagyunk. Elmondta, hogy ő sajnos nem jól, azóta kilépett a cégtől is, a testvére viszi tovább, de ajánlja, persze, hogy ajánlja, ha építkezne, most is csak velük építene. Hát jó. Így lett, hogy ők javasoltak építészt és az első perctől úgy kezeltük a dolgot, hogy velük fogjuk felépíttetni a házat. Annyira bíztunk bennük, az egész céget naivan összekapcsoltuk egy jólelkű, kedves emberrel, akivel két éve találkoztunk, eszünkbe sem jutott más cégeket megkeresni, árajánlatokat kérni. Az építész is rendes embernek tűnt, egyszer találkoztam vele Budapesten. Igaz, hogy az első benyomások nem annyira jól sikerültek. Az első percben felajánlotta, hogy tegeződjünk, amin lehet, hogy régimódi vagyok (az vagyok) de mindig megütközöm, ha egy férfi ezzel megtisztel, majd meghivatta magát ebédelni és még a parkolását is kifizettem, mert hát pont nem volt úgy aprója. Igaz az utóbbit visszaadta. És a terv sem haladt. Mindig meg akart győzni, hogy nem jók az elképzeléseim, és alapvető nézetkülönbség volt közöttünk már az elejétől abban, hogy én szerettem volna egy nagyjából százötven négyzetméteres házat amit ő csak azért is rendre százhúszra tervezett. Nem értette minek nekünk vendégszoba, ne szórakozzak, a vendégek majd elalszanak egy szivacson. Hát persze, most, hogy mindekitől, aki fontos kétszázötven kilométerre fogunk kerülni, nyilván az ember, hogyan teheti vonzóvá, hogy meglátogassák: Egy szivaccsal a földön. És elképzeltem a derékfájós édesanyámat és édesapámat, hogy mennyire fognak örülni egy ilyen megoldásnak. Vagy: Minek nekünk kád, a fenti fürdőszobába, mondta egy másik alkalommal, a gyerekeket este gyorsan lecsapatjuk, aztán mehetnek az ágyba. Ebből a megnyilvánulásból is látszik, hogy meglehetősen eltér az életszemléletünk, és, hogy nem igazán vagyunk egy hullámhosszon. Nálunk fél órás wellness van esténként, habbal, gyertyákkal, madaras (Rebeka így hívja a relaxációs zenét) zenével és egy kis lavórnyi játékkal, amit fél óráig szedegetek utána a kádból. És nem is kívánunk felhagyni eme szokással, ugyanis imádjuk. Ők is, és mi is. Néha mi is beszállunk a buliba, és éppen ezért inkább eggyel nagyobb kádra volna szükségünk. Nemhogy zuhanyzóra. Aztán mindig jobban aggódott, mint mi, hogy nem lesz elég pénzünk, hogy túl nagyot tervezek, még nálam és Ricsinél is jobban, amit az elején atyáskodó kedvességként fogadtam, aztán egy idő után elkezdett zavarni. Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy a legelején elmondtuk mennyi pénzünk van összesen a házra és nem meglepő módon, mint kiderült, éppen annyiba került. Talán ezért akart minél kisebb házat tervezni, ha a rászánt összeget mindenképpen kimerítik, nyilván minél kisebb, annál jobb. Nekik. Ha jobbat akarok feltételezni, akkor azért,  mert tudta, hogy abból az összegből nem tudnak akkora házat építeni, amekkorát szeretnénk és keresek mást. Így is lett. Amikor elkezdtem pedzegetni, hogy talán mástól is kellene ajánlatot kérni, akkor az önmagát egészen addig függetlennek valló építészünk nem akart a többi cégnek terveket rendelkezésre bocsátani, csak az őt javasolónak ésszóban kívánták megbeszélni a részleteket, mintegy egymás közt, nekem nem is feltétlenül szükséges emiatt odautaznom, mondták. Az is kiderült, hogy a díjban, amiben az első megbeszélésnél kijelentette, hogy minden benne van, egyre több soron következő dolog nem volt benne. Két hónap levelezgetés után még mindig ott tartottunk, hogy volt egy alaprajzunk, amit jórészt én rajzoltam és próbáltam megértetni vele, hogy nem lesz jó tizenhat négyzetméteres konyha a huszonkettő helyett és igen baj, ha a terasz délen van, mivel északon van a kilátás. Hosszas gondolkozás után végül megváltunk tőle és az őt ajánló cég, akitől elvileg független volt azóta is küldi az árajánlatot, amiről csak annyit sikerült megtudnunk, hogy megközelítőleg is húsz millió forinttal több, az én elrugaszkodott vágyaim miatt (kéremszépen aki olyan luxust akar, mint a vendégszoba), mint amennyi a keretünk. Így nem is nagyon izgultunk a pontosítások miatt. Megkerestem más cégeket, akik rögtön a szívünkhöz és a lehetőségeinkhez közelebb álló ajánlatokat adtak, és kiderült, hogy kétszázharmincezer forint per négyzetméter  áron is lehet házat építeni, nem csak háromszázötvenezerért. Igaz, hogy az nem tömör gerenda, ahogy mi szerettük volna, de hát mi nem is ragaszkodtunk volna hozzá, ha az építész nem hessegeti el a más technológia iránti kérdéseinket azzal, hogy nincs lényegi különbség az árban. Hát de van.

Szóval január elején ott tartottunk, hogy van egy telkünk egy alaprajzunk és se építész, se kivitelező. Illetve van egy nagyon rendes kedves, udvarias (számtalan telefonbeszélgetésünk egyik alkalmával sem ajánlotta fel, hogy tegeződjünk és a levelében van megszólítás, elköszönés és központozás) kivitelező, aki kedvező árajánlatot is adott, és a látszó gerenda elemeket is gyönyörűen megcsinálná csak éppen egy-két hónappal később szeretné befejezni a házat, mint, ahogy mi szeretnénk. Így futottuk továbbra is a köröket. Van egy könyvem, egy építésznő írta, gyönyörű fotókkal a ház elkészüléséről lépésről-lépésre leírja a két évet, amit a felépítésével töltöttek. Magával ragadó, nagyon tetszik a szemlélete, hogy nem retten vissza a nyers, megmunkálatlan felületektől, attól, hogy ő maga álljon neki festeni, járdát dekorálni és minden máshogy csinálni, mint ami megszokott. Úgy gondoltam miért is ne, felhívtam az építészt és megilletődött hangon megérdeklődtem, hogy vállal e munkát még vagy már csak az írásnak él (azóta még három könyvet írt). A férje vette fel, mondta, hogy még jó, ők is pénzből élnek. Valóban vállalta többszöröséért az eddigi ajánlatoknak, de gondoltuk, legyen, hiszen ő olyan jó. Nagyon kiábrándító volt megélni, hogy a nőből, akinek imádom a könyvét, stílusát és egy zseninek tartok, mennyire hiányzik az ügyünk iránt a lelkesedés legkisebb szikrája is. Neki ez valóban egy munka volt, amiből kifizeti a számláit és semi több. Nálunk nem akart keratív lenni, dolgozni is csak annyit, amennyit muszáj, átadja a terveket, de nem akar ránézni sem a majdan felépülő házra köszöni szépen, és az első találkozóra fél óra pluszt sem szánt rá, a kocsi hátsó ülésén kívánta lebonyolítani, hisz amíg kiérünk a telekre van bőven idő. Mindezt extra áron. Fájó szívvel, de tőle is megváltunk, még mielőtt belekezdtünk volna a közös munkába.  

Kivitelezőkkel sem voltunk előrébb, megkerestünk egy másik céget, aki a családi nyaralót építette. Az ember azt hihetné, hogy nagyon örülnek neki, ha valakinél egy háznyi pénzt ott akar hagyni, és biztos egyből marketing szövegekkel akarják odacsábítani és nagyon kedvesek, de a tapasztalataim alapján nyugodtan mondhatom: hát nem.  Ez a kivitelező sem volt sem készséges, sem kedves annak ellenére sem, hogy nem is olyan régen egy ház már felépült a kezei között a családnak. A honlapján bár egyedi igények megvalósításával reklámozza magát semmit nem szeretett volna megcsinálni, amit kértünk. Addig rendben lenne a dolog, hogy kiválasztunk egy típustervet és ha már annyira különcek vagyunk, hogy az nekünk nem felel meg, akkor egy-két falat eltologatnak, ne adj isten egy-két szobát hozzáadnak, na de hajópadló? Á, azt magunknak kell elintéznünk, ők évek óta csak laminált parkettát tesznek le, ahogy a fa nyílászárókkal sem foglalkoznak, ami kissé ijesztőnek találtunk, mert, hogy alapvetően fa házat szeretnénk és neki már a nyílászárók és a burkolatok is gondot okoznak fából. A cirkó kazán beszerelésétől is visszahőkölt, kizárólag azt az egyfajta a nyaraló temperálására egyébként kiválóan alkalmas elektromos radiátorokat helyezi fel, amikkel évek óta dolgozik. És akkor még elő sem hozakodtam a nyitott fedélszékkel (tetőtérben látszik a teljes tetőszerkezet, nem csak vízszintes gerendák, hanem az összes) vagy az íves ablakfülkékkel. Utána találtam egy másik céget, aki mesés árakon hirdette a gerendaházait, borona falakkal, zsindely tetővel, több, mint két hétig vártunk a válaszukra, egyszer sem hívott vissza a kivitelező, amikor kerestem, a végén fel se vette már a telefont, amikor érdeklődni akartam, aztán küldött egy emailt, hogy még pár nap és küldi. Ez volt a ritkább, de voltak azért cégek,  akikkel minden rendben volt, kedvesek, készségesek, jó anyagokkal dolgoznak, csak az áraikat túl magasnak találtuk. 

Végül visszatértünk a legelső kedves, rendes nem tegeződő kivitelezőhöz, akit az első google keresésem alapján találtam miután az ominózus céggel és építésszel megszakadt a kapcsolat. Ő még mindig szívesen állt a rendelkezésünkre és így utóbb arra is rájöttem, hogy az ősz végi költözés nem is olyan rossz forgatókönyv, sőt a legjobb, amivel számolhatunk. Gerendavázas házat ígér nekünk, gerenda díszítéssel, gerendából készült verandával, bent látszó gerenda födémmel, és néhány gerenda válaszfallal.  Így, hogy nagy nehezen végre kiválasztottuk a minden szempontból megfelelő céget és kivitelezőt, szinte magam sem hiszem el, hogy a teljes kilátástalanságból hipp-hopp a “mindjárt a kezdünk” fázisban találtuk magunkat. Nemsokára szerződésünk lesz dátumokkal, határidőkkel, készültségi fokokkal, végleges tervekkel. Sajnos azonban túl sok időm volt álmodozni, így némileg bővült a ház, mert időközben rájöttem, hogy az előszoba nem elég tágas és, hogy szükségem van egy rendes háztartási helységre, nem csak egy kicsi mosókonyhára. És milyen jó lenne egy erkély is a hálószobánkhoz, mintegy kilépő a hegyekhez. 

Anya a hétvégén pár perc alatt felskiccelte egy papírlapra a nappali felöli homlokzatot Rebeka színesceruzáival és amikor ránéztem az osztott ablakos, verandás házra, hirtelen megláttam magunkat benne. A gyerekeket amint rohangálnak az udvarában, bújócskáznak a fák között, minket a tágas hálószobánkban (a jelenleginél a fal mellett oldalazunk az ágyhoz) nyitott ablaknál aludni (belvárosban néha csukottnál is lehetetlen) és ébredés után az erkélyen nyújtózkodni, hideg téli estéken a nappaliban a kandalló előtt melegedni, amikor kint minden fehér a zuzmarától. Ücsörögni a verandán langyos nyári estéken…és akkor végre elfogott az istenem de jó is lesz ez érzése, apró, pillangók szárnycsapásai csiklandozták a gyomromat, ahogy mindig, ha boldog várakozással nézhetek valami elé. Lesz egy házunk, amit mi tervezhetünk meg, egy gyönyörű helyen, ahol együtt leszünk minden nap – és ilyenkor már nem is fáj annyira, hogy mindez annyira távol lesz, sőt bevallom, hogy egészen várom. Ahogy átadom magam a gondolatnak, elfelejtem, hogy itt is jó, ezt a várost és ezt a lakást is mennyire szeretem és, hogy nagyon jó volt itt is nekünk, amíg együtt voltunk. Messzebbre kerülnek a félelmeim, hogy mindenkitől távol kerülünk, a furcsa építészek, a hiábavaló várakozások, a kellemetlen telefonhívások, a bosszúság, hogy minden szabadidőmet felemészti az ismételt otthonkeresés és teremtés és, hogy még legalább fél év mire mindez megvalósul. 

Csak a ház marad a hegyen, a mi osztott ablakos faházunk, az erdei kis faluban, ahol nem jár autó, csend van és madárcsicsergés, és ahol mi négyen végre együtt lehetünk.