Épül a ház

Épül. Fantasztikusan gyorsan. Mostmár. Mert a telek megvétele és a tervezés körüli papírmunka rém lassú volt. Az első építészünkkel (2016) szeptemberben találkoztam, vele közösen néztük meg és választottuk ki a telket. Elmondtam neki mit szeretnénk, de ahogy később kiderült ezt egyáltalán nem értette meg. Miután hónapokig győzködtük róla, hogy tervezze meg azt a házat, amit mi szeretnénk, a huszadik levélváltás és körülbelül Y terv után, amiben újra és újra átrajzolta azt a házat, amit mi szerettünk volna egy olyan házzá, ami szerinte jó, váltottunk. Miatta veszítettünk körülbelül 3-4 hónapot. A következő (és egyben mostani) építésszel sem volt gyaloggalopp, vele és a kivitelezővel személyesen februárban találkoztunk. Addigra már műszakilag pontosan megrajzolt kész terveink voltak, mert anyukám, időközben úgy döntött nem várja meg, hogy az építész hajlandó-e megtervezni a házunkat, úgy, ahogy mi szeretnénk, hanem az egyeztetések alatt, amiben ő is aktívan részt vett, szépen megtervezte azt a házat, a mi igényeink mentén (jó darabig ő volt az egyetlen, akit ez érdekelt) amit kis változtatásokkal de gyakorlatilag egy az egyben meg is építünk. Megrajzolta méretarányosan az egész alaprajzot és az összes homlokzatot. Az új építész eléggé meglepődött, amikor elé tettük a terveket, igazából alig maradt valami dolga, de ezt a valamit sikerült három hónapig elhúznia. Két hét után, mikor még egyetlen egy levélváltásnál tartottunk és rá mertem kérdezni, hogy mégis hogyan fogja a terveket elkészíteni az ígért egy hónap alatt ha ilyen tempóban haladunk, megsértődött és vagy három napig nem kommunikált velünk. Igaz, hogy nem finomkodtam, de egyrészt teljesen igazam volt, másrészt nem volt már türelmem az udvariaskodáshoz, főleg úgy, hogy ő sem vette nagyon kedveskedősre a figurát és főleg mert egy vagyont fizetünk neki mindezért. Szeptember óta várunk arra hogy az elképzeléseinket amelyek mostanra méretarányos, pontos műszaki terveket öltöttek egy építész végre hajlandó legyen hivatalos formába önteni. Nem, nem voltam kedves és igyekszem ezekbe a játszmákba nem is nagyon belemenni. Az a baj, hogy az emberek megijednek, ha professzionálisan akrod csinálni, szerződés, határidők, pontosság. Mindenki azt várja, hogy bízz benne, add meg neki a bizalmadat, főleg ne sürgesd, ha késik a teljesítés (nyilván) nem az ő hibája így a felelősséget is viseld te és lehetőleg ne hánytorgasd a múltat, csak mosolyogj. És ha erre a bratyizásra nem vagy hajlandó, akkor , hát igen. Nemszeretnek. Én meg egy idő után úgy vagyok vele, ahogy Ruben szokta mondani: "akko úgyisjó".   Egyébként nem mintha bárki más egy ceruzavonást vagy egy lapátemelést csinált volna nekünk bizalmi alapon. Nem szeretnék tegeződni apám korú férfiakkal, atyáskodó jótanácsokat se szeretnék, csak azt, hogy végezze a munkáját, lehetőleg jól és közben ne nézzen madárnak. És bár kikérte magának, hogy ezért nem dicsértem meg, azért mégiscsak két hónappal később adta be a terveket. Szóval így is úgyis az lett, amit akart és amitől én mindvégig tartottam, de legalább ő sem érzi jól magát, ezt biztosan tudom és ha minden megrendelő így a sarkára áll, talán egyszer majd valakit komolyan vesz. Júliusban eljutottunk odáig (az ígért április helyett), hogy hurrá végre vannak tervek, fel is vannak töltve, akkor irány a bank, aki addig szóba sem állt velünk amíg nemvoltak meg a  tervek. Tehát.  Az embernek nagyjából magának kell belőnie, hogy mekkora hitelt fog kapni, majd arra terveztet egy csomó pénzért, sok idő alatt egy házat, aminek a terveit feltöltik az E nem tudom hova és utána remeghet, hogy a bank tényleg adjon rá (és elég) pénzt, mert ha nem ad, vagy nem eleget, már akkor is ezt a házat kell megépíteni, mert se ideje, se pénze előről kezdeni. Ez is megvolt röpke három-négy hónap alatt. Kicsit azért szívóztak, hogy ne legyen olyan egyszerű, mivel a telek a Duna-Ipoly Nemzeti park kellős közepén van, egy elszáradt kórót nem vághat ki az ember a természetvédelmi hatóságok beleegyezése nélkül, amit szintén több hét volt elnyerni. Kicsit izgultam itt is, hogy mi van ha mondjuk van egy fa, a telek közepén amit meg kell hagyni. Beépítjük a házba, gondolkoztam? Az vajon szabályos lenne? Mindezzel párhuzamosan a kivitelezővel is eléggé összezördültünk, mivel az ősz végi építkezés befejezésből, hirtelen február lett (ami nagyon gyorsan tavaszra módosult) és szerinte ez nem volt nagy különbség, mi pedig, már csak ilyen türelmetlenek lévén, annak éreztük. Persze mutogattak a bankra, pedig a bank mindent flottul intézett már a maga bürokratikus csiga módján, de legalább haladt előre. A csúszás főleg az építész uraknak volt köszönhető, rájuk vártunk, addig a bank sem tudott semmit tenni, amíg nincsenek meg a tervek. Kicsit kiborultam, mert már lassan két éve külön éltünk és nagyjából egy év megspórolható lett volna, ha nem ígérget mindenki valótlan dolgokat vagy tartják magukat a határidőkhöz. Ha például az építész azt mondja februárban, hogy figyeljetek júniusra készítem el a terveket, akkor a kivitelező sem mondja, hogy ősz végére kész a ház, hanem azt mondja, hogy tavasz,  és az is jó lett volna, hogy amikor legalább látta, hogy ez így lesz, akkor szól időben és nem hónapokkal később a szerződés aláírásakor a kötbér összegét meglátva jut csak eszébe, hogy hóhó, nem Karácsony, Húsvét, gyerekek. Akár már februárban meghozhattuk volna augusztus helyett azt a döntést, hogy nem várunk tovább, hanem kiveszünk egy albérletet, hogy végre együtt legyünk. Mindegy, gondolom a mi időnk és életünk senkinek nem tétel, azt könnyen mérik. Az építkezésnek ez a része idegőrlő volt, a várakozás, hogy látszólag nem történik semmi, csak az ember pénze fogy na meg a türelme. És akkor, amikor már majdnem kétségbeestünk egyszercsak kiásták az alapot. És hamar ki is betonozták. Az érzés, amit a focipálya méretű kibetonozott téglalap látványára elfogott egészen bizsergető volt. Mint, amikor kislánykoromban megtudtam, hogy már csak hármat kell aludni a Balatonig. - Akkor megint jó pár hétig nem történt semmi és már kezdtem újra egy picikét aggódni, és úgy érezni, hogy a ház felépül, majd ha lesz kedvük egyszer felépíteni. Amikor megint a türelmünk határán voltunk  végül felvonultak december elején a legnagyobb télben, hóban, fagyban és tizennyolc nap alatt felhúzták a házat. A falusiak azt mondják kinőtt, mint gomba az eső után. Mert így is volt. És azóta is halad a dolog, néha lassabban, néha gyorsabban, de a stressz teljes mértékben elmúlt rólunk, mióta elkezdődött az építkezés tényleges része. Levente, a mostani csapat művezetője (minden szakaszban más csapat jön, ácsok, burkolók stb..) egy nagyon megnyerő fazon, ceruzával a füle mögött, vastag pufi mellényben járkál egésznap le föl rém szigorú arckifejezéssel a munkások között, akik egésznap ott vannak. Igazán bizalomgerjesztő, ha ránézek úgy érzem tényleg felépül a ház.

Nagyon határozott kialakult elképzeléseink vannak, ez megkönnyíti a dolgot, nem őrlödünk olyan döntéseknél, mint a színek, burkolatok, mert pontosan tudjuk mit szeretnénk és mivel semmi különlegeset ezért megoldható. Ugyanolyan lesz a falszín mint az előző lakásunkban, ugyanaz a csapat is fogja megcsinálni. A nyílászárók a kivitelező és valamennyi fával dolgozó szakember szomorúságára hófehérek lesznek. És nem nem ugyanaz, mintha műanyag lenne közel sem. Igaz, hogy nem látszik a fa erezete, de az igen, hogy fából van. Fehéret szeretnénk, mert nagyon szeretem a fehér nyílászárókban, hogy amikor megy le a nap vagy éppen kel fel és félhomály van szinte világítanak a szürkeségben. Ebbe a házba, pedig különösen kell a fehér, mert az északi tájolása miatt kevés napfényt kap. Abban benne lettem volna, hogy belülről fehér, kívülről szürke, de mint megtudtam a kivitelezőtől ez rém elavult dolog, ilyet ma már senki sem csinál és egyébként is kétszer annyiba kerül. Hát jó. Akkor haladjunk a korral. A ház színe kívülről krémszínű lesz. A hidegburkolatok a legegyszerűbb és legolcsóbb matt szürke négyzet alakú lapok, némi cementlappal variálva. A melegburkolat pedig valamilyen parketta lesz,  olyan ami belefér a költségvetésünkbe. Nem érzem a burkolatokat olyan rettenetesen fontosnak, hogy érdemes legyen rá sokat költeni. És ez az a tétel az építkezésnél, amire nagyon sok pénzt el lehet költeni és amin sokat meg lehet spróloni.  A lényeg az összhang, szerintem nem kell különlegesnek lennie ahhoz, hogy jól mutasson, elképesztő milyen árkülönbségek vannak burkolat és burkolat között, amely egyáltalán nem jelent feltétlenül minőségbeli különbséget is. És egyáltalán nem biztos, hogy lerakva ütős lesz egy nagyon drága burkolat, még egy olcsóbbat ügyesen lerakva, elérhető nagyon szép hatás. Ezért nem foglalkoztat ez túlságosan. A melegburkolat fa legyen a hideg meg kő és kőnek is nézzen ki (véletlenül se parkettának vagy más melegburkolatnak). Az építkezés során az embernek muszáj kompromisszumokat kötnie, ha csak nem nagyon sok a pénze. 

Ami igazán fontos, hogy a ház olyan legyen ami maximálisan a mi életmódunkat szolgálja, ebből nem szerettem volna engedni és éberen őrködöm, hogy ez a szempont érvényesüljön mindenek felett. Hamárépítkezünk. Ezért is nagyon fárasztanak azok a beszélgetések amikor el kell magyaráznom egy ottjáró szakembernek vagy akár a kivitelezőnek, hogy mi miért úgy van, ahogy, amihez egyébként se szakmai se más szempontból nincs igazán közük. De azért megkérdezik és a biztonság kedvért azért elmondják, hogy szerintük, hogy lenne jó meg mit fogok szeretni meg nem szeretni. Az a benyomásom, hogy az épülő ház sokmindenkiben felszínre hozza az elveszett belsőépítészt és lakberendezőt, csak az a baj, hogy mindenki a saját életmódja és ízlése szempontjából közelíti meg a mi életterünket. Mindkét építész nagynak találta például az előszobát. Mert nagy is, de nekünk kell a nagy előszoba, mert napi többször indulok el onnan és érkezek meg oda a gyerekekkel, babakocsival, kismotorral. Másrészt nem lesz nálunk se padlás se más ilyen süllyesztő hely és a ház kialakításánál vezérelvem volt, hogy mindent ott szeretnék tartani ahova az való, ahol használom. Tehát az előszobában lesznek a kabátok, valamennyi cipőnk, az overallok, sícuccok. Nem szeretném évszakonként ide-oda pakolászni, dobozolni ezeket a dolgokat. Ugyanezért lesz nagy kamra is, mert az ásványvíztől kezdve a szörpöknek, befőtteknek, meg a száz üveg lekvárnak (amit alig várom, hogy megfőzhessek) el kell férnie benne, nincs garázs, meg egyéb tároló helység erre. Szerencsére. Ahova kabátot húzva ki kellene mennem értük a minuszban és bicikliket félrepakolva előhalászni. És igenis kell a vendégszoba, hiszen mindenkitől nagyjából háromszáz kilométerre lakunk és kéthetente van itt valaki, amikoris a zongoráról is ruhák lógnak és a fürdőszobához külön rendet kell készíteni. És kell a nappaliból nyíló nagy gyerekjátszószoba, mert a mi gyerekeink a nap jórészében otthon vannak és használják. És ha nem onnan nyílik, hanem felteszem az emelet legeldugottabb sarkába rakjuk akkor az első dolguk lesz lehordani valamennyi játékukat, hogy körülöttünk játszhassanak. Ja, hogy úgyis megnőnek? Mikor? Főleg azok a gyerekek, akik még meg sem születtek. Mi egy családi házat szeretnénk, egy családnak, egy nagycsaládnak – sokan a tervezés során ezt sem igazán fogták fel. Számukra a gyerek egy átmeneti dolog, mert egyrészt otthon sincs, így tér sem kell neki, másrészt úgyis felnő és elmegy. Igen, de akkor majd visszajön párostul, gyerekestül, akiket nem árt megint valahol majd elhelyezni. Ahogy a szüleim nagy házát is úgy megtöltjük egy-egy családi összejövetelnél, hogy nem marad egy fölösleges négyzetméter, pedig a tesóimnak még nincs is gyereke. Különszoba is kell. Ez is egy olyan dolog, aminél mindenki másra esküszik és megvan a különvéleménye. Én például a különszoba híve vagyok és ráadásul olyan szerencsés, hogy volt alkalmam mindkettő előnyeit és hátrányát megtapasztalni.

Olyan jó bemenni a bejárati ajtón, kinézni az előszoba ablakán, aztán belépni a nappaliba és a hatalmas ablakokon át a hegyekre látni. Szeretek odamenni minden alkalommal, kifejezetten élvezem, amikor dolgom van ott. Egy cseppet sem nyűg ez a része, sőt ilyenkor enyhe eufórikus állapotba kerülök a találkozók után. Megbeszélni a nyílászárókat, merre nyíljanak, a belsőépítésszel a konyhát, bútorokat, a kályhással a cserépkályhát..Imádom. Érdekes mennyire megütköznek ezen egyesek. Kissé szenveteg hangon megkérdezik, hogy áll az építkezés én meg elmondom, hogy jól, szerintem haladunk majd jön a következő kérdés és, hogy bírod? Hát jól, néha odamegyek megválaszolom, amit meg kell, választok ezt azt, szerintem ezek nagyon jó dolgok. „Jaj majd várd ki a  végét” vagy amikor mondom, hogy tavasszal költözünk egy lesajnáló mindent tudó kis mosollyal közlik, hogy „úgy legyen”.  Merthogy nekik is vagy az ismerősüknek is ezt mondták aztán... jön egy végtelen történet, hogy ők hogy jártak. Szuper, az ember csak ilyeneket akar hallani amikor éppen ő is építkezik. Egyébként pedig mi már el vagyunk csúszva, ősz végéből lett a tavasz. Ez nem elég? Van egy olyan rossz érzésem időnként, hogy egyeseket mintha bosszantana, hogy nem elég nagy szívás ez az építkezés. Pedig szerintem szívtunk mi eleget, amíg eddig eljutottunk, az nem volt azért egyszerű. De most talán már tényleg látszik a vége. Már merek a költözésre gondolni. És jóérzéssel.

„Ja,hogy ez könnyűszerkezetes, azért ilyen gyors”. Az. Ha tudnák a fanyalgók milyen finom faillat lengi körbe az egész házat! Egyébként pedig nagyon jó házakat építenek könnyűszerkezetből, engem nem ijeszt ez meg, sőt. Nem mindegy milyen anyagok kerülnek bele, sokat jelent azért a fa nyílászáró, meg a fa födém, a látszó gerendák. Kifejezetten jó érzéssel tölt el, hogy a házunk fából van. Én lambériás faparkettás házban nőttem fel, ami recsegett-ropogott, nyikorgott és szerettem. Maga a technológia mértani pontosságra ad lehetőséget, mint egy legó, minden milliméter pontos. És persze nagyon gyors, ez a legvonzóbb benne. Egy évekig tartó építkezés kimeríti az ember anyagi és lelki kapacitásait. Ez így fél évig nagyon izgalmas és jó, de évekig azért nyilván más lenne. Egy téglaháznál (amennyiben a modern lyukacsos ytong téglákat annak tekintjük) száradási időket kell várni ez lényegesen meghosszabítja a kivitelezést. Sokkal kisebb egy ilyen ház ökológiai lábnyoma és a fenntartása is az ígéretek szerint.

Építkezni nem olyan rossz és nem lehetetlen vállalkozás. Közel nem ugyanaz ma már ezekkel a gyors és könnyűszerkezetes lehetőségekkel, mint amikor a szüleim építkeztek. Egy a most nagyon divatos drága újépítésű lakás (amelyeket tömegesen húznak fel mindenhol) árából fel lehet építeni egy normális méretű házat, ami jóval több életteret jelent, mint a lakás. Egyébként pedig nagyon-nagyon izgalmas, hogy építhet az ember egy házat, amit ő talál ki, teljes mértékben az életmódjához passzol és minden apró részletét megtervezheti. Munkával jár és rá kell szánni az időt, de a jó dolgokhoz idő kell, a nagyon jókhoz meg még több, hogy a belsőépítészünket, Virágot idézzem, ő mondta ezt nekem, mikor türelmetlenkedtem. Nagyon féltem ettől az egésztől és kézzel lábbal tiltakoztam, hogy jaj építkezni soha, ma már viszont örülök, hogy ez megadatott és végtelenül hálás vagyok érte. Jó dolog ez, kell hozzá szerencse is és főleg a megfelelő emberek és persze pénz, de nem feltétlenül több, mint egy kész ház vagy lakás vásárlásához. És nagyon sok türelem. Sok-sok. 

Itthon

Anya, apa mikor jön haza? - hangzik el a kérdés még mindig napjában többször. Nem hiszik el, hogy ezentúl minden nap. Nem csoda, Ruben nyolc hónapos, Rebeka két és fél éves kora óta nem jön haza csak péntekenként, késő este, jóéjt puszira vagy arra sem. Anya, apa hol van? - kérdezi Ruben. Budapesten. És hányat alszik ott? - fűzi a kérdést tovább Rebeka. - Sehányat drágám, estére hazaér. Tudod, ezentúl minden este így lesz.  A fürdés után ő  vesz ki a kádból és utána együtt vacsorázunk. Apa fog nektek mesélni. Ezt megbeszéljük minden délelőtt legalább négy-öt alkalommal.

Jó, nagyon jó. Már csak ettől is, hogy végre együtt vagyunk. Nem is tudom mit hittem, amikor azt gondoltam valaha is, hogy nem olyan nagy dolog ez a négy-öt külön töltött nap, úgyis csak este érne haza. Persze, hogy sokat jelent, a közös vacsora, utána amíg én elpakolok ők mesélnek, hancúroznak, viháncolnak a szobában. Felbecsülhetetlen együtt töltött idő. Reggel Ricsi éppen indul az irodába, amikor a gyerekek még csak kelnek, van, hogy el is megy már addigra. De az állandó jelenléte velünk marad. A fürdőszobában hagyott parfümillat, egy fotelre lerakott fürdőköpeny, kávéscsésze az asztalon. Mennyit számít.

Hibáztunk? Százsszor is átgondoltam, átbeszéltük az elmúlt két évben. Nem hiszem. Két év, ennyi kellett, hogy kiforrjon, megérjen a hogyan tovább. Nem bánom, hogy nem jöttünk egyből utána. Ezt a nagyon átgondolt, és gyakorlatilag kompromisszummentes életteret és helyet is éppen elég küzdelmes volt berendezni, kialakítani. Embert és kapcsolatot próbáló két-három hét. Amelyet éjszakába nyúló képfelrakások, kudarcba fulladt karnisfelrakások, nem működő bojler, félig használható konyha, vég nélkülinek tűnő takarítás  fémjeleznek. Összepakolni egy otthont, és utána újra lakhatóvá tenni, bebútorozni, kitakarítani, hogy átadható legyen az albérlőnek és közben egy új otthont megálmodni, függönyöket varratni, alaprajzok alapján kitalálni hova hány szekrény, bútor fér.  Minden nap meg kellett küzdeni valamivel, volt amikor úgy éreztem, hogy mást se csinálunk csak folyton küzdünk, megoldunk valamit. Tapasztalatom szerint fél-egy év kell mire egy új otthonban minden kialakul, minden felmerülő probléma, igény megoldódik, mire az ember beszereli ezt, felteszi azt, és  ráérez, hogy hogyan fordítsa a fotelt. Hát mi ezen éppen túl voltunk, jött volna a kényelmes fázis és akkor kezdődött az egész előlről. Lakás nézés, keresés, kitalálni hogyan tovább. Szeretek otthont teremteni, sőt az egyik kedvenc elfoglaltságom megálmodni mindent az egészen apró részletekig és a lakásba alkotni, varrni, festeni, de ez a folyamatos fészekrakás kicsit már nekem is sok. Néha rácsodálkozom, hogy már megint konyhát rendezek be, meg gyerekszobát alakítok és azon gondolkozom hova is kellene eldugni a tévét és a mosógépet. Időnként az az érzésem mintha folyton ezt csinálnánk három éve.   Még ezen a gyönyörű számunkra minden szempontból ideális helyen is nehezünkre esett az újratervezés, mi lett volna akkor, ha annak idején felmegyünk Budapestre. Valószínűleg ugyanezen nehézségek mellett, amelyek egy átlag költözést és otthonváltást kísérnek még tovább nehezítette volna, hogy maga a hely is kompromisszum. Ebből és sok más szempontból is talán kellett a két év, és mind a házasságunk, mind a gyerekek kevésbé sínylették meg, mint egy átgondolatlan költözést, otthonváltást, amiből, ha a felmerülő verziókra visszatekintek jó eséllyel több is követte volna egymást. Talán lehettünk volna ügyesebbek, bölcsebbek, előrelátóbbak, hozhattunk volna jobb döntéseket vagy gyorsabban. De valahogy úgy érzem, hogy minden így lett jó. Újra apukám esküvőnkön elhangzott mondata kísért: "Ahogy lesz úgy lesz, és végül meglátjátok,  jó lesz." 

Az első hetek az újratervezésről szóltak. Alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, lakáselrendezéshez, megtanulni együtt használni egy új életteret, a gyerekek alvása mellett a konyhát, fürdőszobát, mindennek megtalálni a helyét. A gyerekeknek általában öt-hat nap kell az átálláshoz, így van ez ha nyaralni megyünk akkor is. Általában végig felébrednek minden éjszaka (így rettenetesen el szoktunk fáradni a végére), nem volt másképp most sem. Reggeltől estig megfeszített tempóban igyekeztünk berendezkedni, kipakolni, mellette őket is ellátni, és velük is foglalkozni, ami már önmagában is kitölti az ember mindennapjait és bármi mást csinálni csaknem teljességgel lehetetlen mellettük. Nem is haladtunk semmivel, a reggeli-ebéd-vacsora készítések és fektetések között alig néhány dolgot tudtam elpakolni. A nyaralásnak tervezett hétből azért mégiscsak költözés lett (eredetileg ekkor jöttünk volna nyaralni a szüleimmel Szentendrére), de a gyerekek miatt és szüleim kedvéért igyekeztünk nyaralósra is venni a napokat, mert a szüleim teljesen kétségbeestek, hogy oda a közös nyaralás, ami ráadásul az én ötletem volt. Én persze győzködtem őket, hogy milyen  jó lesz, mert legalább így, hogy végül nem szállodában lakunk majd nálunk össze tudunk jönni. Jó is volt mert esténként nálunk sütögettünk, együtt voltunk, beszélgettünk, másrészt ez is hozzáadódott a kimerültséglistához, hiába volt jó, azért fárasztó is volt, a költözés mellett vendégül látni, késő estig beszélgetni amit egyébként tényleg imádtam és az itteni életünknek szép elindítást jelentett. Majd éjjel a gyerekekhez kelni, napközben pedig mindenféle problémát megoldani. Végül belementem, hogy Ricsi szülei elvigyék a gyerekeket Balatonra, pedig nagyon nem akartam mert már előtte is majdnem egy hetet Szentlőrincen töltöttek, amíg én összepakoltam a József utcában, igaz lementem meglátogatni őket. Dehát Ruben csak két és fél éves, szívem szerint egy napra sem engedném el magam mellől még. Dühített, hogy megint a körülmények nyomására kell döntést hoznom.

Igyekeztem kihasználni az időt és reggeltől estig varrtam, festettem, amikor Ricsi hazaért akkor meg képeket raktunk fel, én mutattam hova, ő meg fúrt. Munka után este nyolckor nyilván ez kicsit sok volt. Vagy nagyon. Nálunk a zongora fölött sok-sok fénykép van mindenféle képkeretben, amiket még az első otthonunkban, a Hunyadi úti lakásban álmodtam meg. Mutatós, ezt mindenki meg is jegyzi, aki nálunk jár, de nagyon ki kellett találni, nem lehetett csak úgy találomra felrakni - mégha olybá tűnik is, hogy így történt.  Már a Hunyadin rosszul volt az egésztől Ricsi, pedig szegény akkor azt hitte, hogy egyszer kell megcsinálni és túl van rajta. A József utcában a kapcsolatunk érdekében úgy gondoltam, hogy nem Ricsivel fogom a lakás dekorálását végezni. A felújítás alatt összebarátkoztam a festővel, Andrással, aki miután kifestett, a költözés előtti héten mindent megcsinált, az utolsó fogast is felrakta, a faliórákat, az összes képet, a gyerekek ágya fölé a baldachinokat, sőt olyan ötletekkel állt elő, hogy az ikeás lámpák fekete zsinórját lefesti fehérre meg az ezüst színű falikarokat rézszínűre, hogy jobban menjenek a lakásba. Nagyon megértettük egymást, igazi művészlélek, egyébként templomokat fest és restaurál szóval teljes nyugalommal és megértéssel kezelt minden átlag ember számára meredeknek tűnő ötletemet, kérésemet, sőt meg is toldotta még jó párral. Munka közben időről időre felraktam egy kancsó vizet, és pihenésképp egy csésze tea mellett megvitattunk mindenféle lakberendezési kérdéseket is. Nagyon élveztem ezeket a napokat, lépésről-lépésre látni hogyan bontakoznak ki az új tthonunk részletei, András gyakorlatilag reggeltől estig ott volt a lakásban és  teljes lelkesedéssel működött közre mindenben, amire csak megkértem. Hát igen, András nagyon hiányzott ebből a költözésből. Valaki, aki mindent felfúr, felrak mert van profi eszköze és munkaideje rá és türelme az egészhez. Halálosan összevesztünk Ricsivel az első gyerekek nélküli este, ahol a kritikus pont, ahogy éreztem is előre, a zongora fölötti képek voltak. A hálószoba és a lépcsőforduló még pengeváltásokkal ugyan de ment,  addig bírta cérnával a kéréseimet és én is az ő nem túl lelkes hozzáállását. Miután kibékültünk, megbeszéltük, hogy 1. a következő költözésen jön az András (reményeim szerint festeni is). 2. Másnaptól pihenünk és vacsorázni megyünk és a többi dolog majd meglesz valahogy, valamikor. Máskor.

Az erőfeszítéseink azért nem voltak hiábavalóak, ház egy hét után úgy nézett ki, mintha mindig itt éltünk volna, jó volt hallani, hogy Ricsi azt meséli a látogatóba érkező barátainknak, hogy  negyvennyolc óra alatt otthont teremtettem. Kiraktam ezt a sokmindent, ahogy ő fogalmaz, ami alatt azokat a díszpárnákat, vázákat, gyertyatartókat, üvegeket, plédeket és egyéb kiegészítőket érti, amelyek külön-külön nézve talán fölöslegesnek tűnnek, de valójában ettől lesz az otthon, egyedi, személyes és a miénk. Ricsi szerint a költözés egyik tanulsága az, hogy a dolgainkakal bárhol otthonosan és jól éreznénk magunkat a világban. Azért ez nagy elismerés tőle, ha belegondolok, hogy mennyire utálja őket felfúrni meg felszögelni. Amit én egyébként totálisan megértek. Munka után, ahelyett, hogy az ember lezuttyanna egy fotelba és kicsit lazítana, második műszakot kezdeni ezermesterként, fárasztó. Én se akarnék éjfélkor nekiállni főzni.

Az ide varratott függönyöket végül sikerült feltenni, az összes képünk, levendulakoszorúnk, égősorunk kint van és minden doboz ki van pakolva. Sőt van egy nagy cserép virág is a teraszon (amit a józsef utcai szomszéd néni ültetett az én kaspómba és mivel nem tudtam jobbat kitalálni így elhoztam...nem túl elegáns dehát az enyém és nekemkellezakaspó). Nem bírom az ideiglenességet, az átmenetiség érzést. Nekem otthon kell. Régebben amikor utaztunk sokszor vittem magammal képkereteket, amiket kiraktam az éjjeliszekrényre vagy dohányzóasztalra a szállodában. Mióta megvannak a gyerekek akad jobb dolgom is, de gyertyákat még most is viszek. 

Most, hogy a helyére került minden, lassan a bojlert is megcsinálják és a mosogatógépet is megreklamáltuk, a gyerekek is szépen alszanak és egészen belejöttem abba, hogy a konyhát hogyan használjam úgy, hogy sem a délutáni sem az esti fektetés után egy kanalat sem tehetek arrébb , immár szabadon koncentrálhatok arra, hogy mennyire imádok itt lenni. Mert imádunk, nemcsak én, hanem mindannyian és ezért érte meg az egész tortúra, és végső soron hálás vagyok mindenkinek és mindennek ami közrejátszott abban, hogy itt kötöttünk ki. És ahogy kezdenek visszajönni a mindennapok  jól megszokott dolgai az életünkbe, ritmussá összeállni, egyre jobban érzem magam. Szeretem a hétköznapok egyszerűségét, visszatérő monotóniáját lehet, hogy kissé unalmasan hangzik de jelenleg sokkal több örömet és békességet találok ebben, mint egy-egy különlegesnek kikiáltott időszakban, utazásban, nyaralásban.

Persze a hétköznapokat is jó, ha megszakítja időnként egy egy ünnep vagy utazás. A mi életünk azonban lassan már úgy nézett ki, hogy a folytonos utazást, jövés menést, Szentlőrincen és Lellén hetelést, barátokkal nyaralást megszakítja néha pár nap hétköznap, ami viszont a költözésről, építkezésről, azok lebonyolításáról és mikéntjéről szólt. Már alig emlékeztem, hogy milyen volt amikor nem költöztünk éppen, vagy nem azt terveztük. Volt olyan valaha, hogy együtt éltünk, reggel felkeltünk és este együtt feküdtünk le és a beszélgetéseink egyszerű mindennapi témákban merültek ki? És nem kellett folyton tervezni, nagyvolumenű dolgokat megbeszélni (drágám melyik városban éljünk, vagy inkább faluban? a veranda külső burkolata milyen legyen és a többi). Elfáradtam. Én kéremszépen csak papásmamást szeretnék játszani és nem folyton a teret és díszletet tervezni hozzá. Csak arra vágyom, hogy egyszerű hétköznapokat éljek meg. Ne kelljen pakolni, csomagolni, előre gondolkozni, máshol aludni, folyton elválni egymástól és újratalálkozni. 

Reggel felkelek, kicsit előbb mint a többiek. Sétálok az erdőben vagy jógázom. Kilépek a teraszra, leülök egy székbe és belemerülök a diófán zajló életbe, ez a mi házi sorozatunk, saját valóság show.   Két mókus le föl cirkál, randalírozik rajta, diókat dobál, ropogtat, átugranak a szomszédos fákra, tetőre. Egy fakopáncsunk is van,  álló nap kopogtat, dolgozik rajta, néha elzavar egy-egy cinegét, akik csapatostul jönnek rá, a diókra szállnak és valamit, gondolom kukacokat szedegetnek róluk. Majd elkészítem a reggelit, kávét Ricsinek, közben felébrednek a gyerekek, kitöltöm az almaleveket és mi is megreggelizünk. Elmegyünk megnézzük az építkezést, megcsodáljuk a munkagépeket, majd bevásárolunk piacon, játszóterezünk, az erdőben kirándulunk. Otthon megebédelünk, vagy piknikezünk valahol, a délutáni alvás alatt pedig újra kiülök a diófa alá és olvasok, írok vagy egyszerűen nézem a diófa élőműsort. Délután, ha felébrednek, lemegyünk az udvarba (nekünk le kell) és labdázunk, bújócskázunk, Ruben ücsörög a piros autóján, ki parkol-beparkol valahova én meg a sörasztalnál előkészítem a vacsorát és a másnapi ebédet. Majd "habos vizet" engedek a fürdőkádba és valamikor ilyentájt megérkezik Ricsi, aki kiveszi, megtörli és pizsamába bújtatja őket,  amíg én megterítek a vacsorához. Vacsora után pakolás közben olyan jó hallgatni őket a konyhából, birkóznak, hancúroznak, majd a szőnyegen elrendezik a babzsákokat és odakucorodnak, felváltva  meséket választanak amiket Ricsivel elmesélnek. Miután a gyerekek elcsendesedtek, Ricsivel fogunk egy plédet és kifekszünk a kertbe, a csillagok alá. Ha szerencsénk van hullócsillagot is látunk. Kicsit olyan mintha minden nap hétvége lenne pedig valójában ezek azok a hétköznapok, amelyekre két éve várunk.

Beköltözünk

Budapesttől két autóval jöttünk Pilisszentlászlóra tovább, ez azért volt izgalmas mivel az egyiket én vezettem és ez mély víz volt a javából, de annál jobb érzés volt letudni rögtön az elején az első alkalmat a rettegett pesti forgalomban. Mikor kiértünk Szentendréről, a Pilisszentlászló felé vezető kétoldalt erdővel övezett úton  bekapcsoltam a zenét, és miközben hangosan szólt a Muse szép lassan eltűnt a mellkasomról a szorongás. Jó lesz ez, nagyon is jó, biztattam magam, innentől előre szeretnék nézni, és nem azon búslakodni, ami elmúlt. Örülni szeretnék annak ami van, utálok boldogtalan lenni, és haragszom magamra amiért ennyi ideig hagytam magam átadni önsajnálatnak, a bánkódásnak és a haragnak.  Mert az rendben van, hogy jó volt, sőt mi több, nagyon jó, de innentől is az lesz, miért is ne lenne az, hiszen minden adott hozzá, sok szempontból még inkább, mint Pécsen volt.

A pakolás utolsó előtti estéjén  felmentünk a gyerekkori barátnőmmel a Mecsekbe, sétálni akartam egyet az erdőben, kicsit elfelejteni a dobozokat, az egyre üresebb lakást és a fejemben kavargó nagyon rossz gondolatokat. Nem akartam, tényleg nem, de csak egyre ömlött belőlem, hogy mennyire félek, mennyire szomorú vagyok, miért, miért kellett ennek így történnie. Ő egyszercsak megállt, szembefordult velem, adott egy nagy fadarabot a kezembe és azt mondta hajítsam el jolyan messzire, amilyen messze csak tudom és gondoljam azt, hogy ezzel eldobom a szomorúságot és minden más költözés miatti rossz érzésemet. Dobáljak utána köveket is, amennyit csak szeretnék, biztatott. Sokat segített, meglepően sokat, aznap este nagyon jó esténk volt. Ricsi megérkezett Budapestről elmentünk egy búcsúvacsorára, és sikerült valóban jó érzéssel koccintani az elmúlt évekre és a két nap múlva kezdődő jövőre.

Csak ennek a kettő közti lebegésnek lenne már vége...

Mikor beértünk Pilisszentlászlóra és rákanyarodtunk a házhoz vezető útra, egy idős bácsi állt a kanyarban és mindkettőnk kocsija felé odaintett egy jónapottal. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe és erősebben markolom a kormányt. Minden, minden apróság számított és jelentőséggel bírt.

 A költöztetők előttünk értek a házhoz, már a bejáratnál vártak bennünket, nem örültem neki. Az előző nap röpke két óra késéssel érkeztek meg a bútorokért, most csak egy fél óra előnyben reménykedtem, hogy felmérhessem a házat, ahol mindössze egyszer jártam és egyedül elképzelhessem leendő otthonunk kialakítását, mielőtt nekiesünk. Amikor beléptem egyértelmű volt, hogy az ígért takarítás, ami miatt kétszer felhívtam a bérbeadót, és amiről amolyan hülye vagy, hogy egyáltalán ilyet kérdezel mikor ez magától értetődő hangsúllyal biztosított, mégsem történt meg vagy mást értünk alatta. És mint kiderült a bútorok, ami alatt az egy darab kanapé, egy gyerekágy és egy működésen kívüli vaskályha értendő nem az előttünk lévő albérlőké voltak, hanem a ház esztétikusnak éppen nem nevezhető tartozékai. Így azzal kezdték a fiúk, hogy ezeket a darabokat felhordták a padlásra, különösen a vaskályha aratott osztatlan sikert, szegények addig azt hitték, hogy a zongora lesz a legnagyobb kihívás. És elkezdődött. Mialatt én nekiálltam kitakarítani a konyhát, az egyetlen helységet, amelyben beépített bútor volt és így el lehetett volna kezdeni a kipakolást, a plafontól a padlóig át kellett suvickolni, megállás nélkül hordták be a dobozokat. Én a vályogház  (a ház egy része, a konyha, gyerekszoba és fürdő régi vályogház) belmagasságának köszönhetően a pultról takarítottam a mennyezeti gerendákat és onnan igyekeztem vezényelni a lerakodást. Volt egy tervem, miszerint a József utcai kipakolt lakásban először a dobozokat rakják fel a kamionra, azon praktikus okból kifolyólag, hogy elborították a lakást mert ahol éppen bepakoltam őket többnyire ott is maradtak, mivel utána nem tudtam őket már elmozdítani. Négy nap alatt így igazi akadálypálya alakult ki, ahol csak csapásokon lehetett közlekedni a lakás egyes pontjaira. Úgy gondoltam, hogy ezután viszik majd a szekrényeket és a megérkezésnél, a házban is logikusnak tűnt, hogy először a szekrényeket pakolják ki és aztán a dobozokat, amelyeknek a tartalmát így egyből pakolhatom majd a szekrényekbe. Minden épp fordítva történt, a József utcában az összes bútort keresztülrángatták a dobozok között, itt a házban pedig miután az összes dobozt bepakolták és néhol a plafonig értek a tornyok, egy idő után kezdett klausztrofóbiás érzésünk lenni. Apósom megfogta hát őket és önszorgalommal kipakolt jónéhányat az udvarra és megfogadtuk, hogy következő költözésnél ha eggyel több autó kell, akkor is úgy lesz, hogy először a szekrények mennek és utána a dobozok. A kipakolás határozottan vidámabb volt, mint a pécsi rész, még a takarítással együtt is. Ricsi szülei eljöttek segíteni a kipakolásnál, és a konyha kitalálását egy az egyben rábíztam anyósomra, éppen elég volt bepakolni és becsomagolni a rengeteg apróságot, semmi kedvem nem volt a testvéreim által egy atomrobbanást is kibíró csomagolóanyag és cellux réteg közül kihámozni a poharakat, törékeny kis tálkákat.  De még így is jó lett volna ha három van belőlem, mert úgy tünt mindenre tőlem vár mindenki választ. Takarítanom kellett volna, nagyjából mindenhol, el is átkoztam magam párszor, hogy miért is hittem abban, hogy tisztaság lesz, miért nem hoztam el magunkkal Mónit, a nagyon rendes, alapos és szeretett pécsi takarítónőnket. Minden egyes dobozról megkérdezték hova menjen, és közben még a bútorok helyét is ki kellett találnom. Amire legfeljebb két dobásom volt, és a másodiknál már így is csúnyán néztek, ami érthető, ugyanis tömörfa antik szekrényeink vannak, amit két jól megtermett férfinak sem egyszerű emelgetni. Hát még emeletek között hordozni. Az is hamar egyértelművé vált, hogy a nagyobb alapterület ellenére sokkal kevesebb bútor helyezhető el ebben a házban, mint a József utcai lakásban, pedig én még idehozattam négy nagy szekrényt is, amit az épülő házba vásároltunk, a plusz negyven négyzetméteren fellelkesülve. Mindenhol volt egy radiátor, vagy egy ajtó, a nappaliban pedig faltól falig és padlótól plafonig beépített könyvespolcok vannak. Hosszas tépelődés után végül egy kamra szerű tárolót kineveztem gardróbnak és néhány más kreatív megoldással élve elhelyeztük valamennyi szekrényt. Enni egész héten elfelejtettem, még jó, hogy néha figyelmeztetett valaki aki átjött pakolni, hogy ő éhes és így ettünk. Egyébként is egyre bonyolultabbá vált az otthoni evés, mivel szép lassan eltűntek a tányérok, a kávé, a méz, a kések, a poharak. Az utolsó két nap már mindannyian két poháron osztoztunk és az egyetlen elérhető dolog a kávéfőző volt, amihez a belevalót kénytelenek voltunk beszerezni, miután öt doboz kinyitása után sem bukkantunk rá. Megfogadtam, hogyha ideérünk igyekszem olyan normális lenni, amennyire lehet és fogok enni, aludni, hogy valamennyire helyrerázódjon a lelkiállapotom mire a gyerekekkel újra együtt leszünk. Miután pizzát nem szállítanak ki a faluba, aminek titkon örültem is, kénytelenek voltunk átmenni a Kisrigó nevezetű helyre, a falu egyetlen vendéglőjébe. Mindenhol ki volt táblázva az idevezető úton és mindkét alkalommal rengeteg autó állt ott, amikor a faluban voltunk látogatóban, de én mégsem fűztem hozzá sok reményt. Kellemes csalódás ért. Gyönyörű helyen van, éppen rálátni a falut körbeölelő pilisi hegyekre, mellette egy kis rét van, tele sárga pitypanggal, kint az ácsolt és fedett fa teraszon rönkfa asztalok és padok sorakoznak (itt minden fából van) bent pedig hatalmas panoráma ablakokból csodálhatjuk a látványt. Az udvaron külön asztalokat és padokat tartanak fent a kirándulóknak, amin elfogyaszthatják a maguk hozta elemózsiát és van egy játszótér, csúszdával, homokozóval, bent pedig két láda játék várja a kicsiket a barna cserepekkel kirakott plafonig érő cserépkályha előtt.  És a személyzet is nagyon kedves és gyerekbarát volt, kérés nélkül hoztak mindent, amire a gyerekeknek szüksége lehet, és ráérő perceikben még a vendéglő fekete kandúrját is becserkészték a gyerekeknek, hogy megsimogathassák. A kínálat klasszikus, mindenfélével töltött húsok variációi, harcsapaprikás, pacalpörkölt, vadpörkölt és vannak halak is. A melegre való tekintettel gyümölcslevessel kínáltak bennünket, én nem igazán szeretem az édes, agyoncukrozott befőttből készített gyümölcslevest, amiért viszont mindenki más rajong a családban, így az egyszerűség kedvéért én is rábólintottam. Megint csak meglepődtem, amikor kihozták a (a legalább részben)friss gyümülcsből főzött egyáltalán nem túl édes gyümölcslevest áfonya és málnadarabokkal. A pisztrángot paprikás lisztben megforgatva tökéletesre sütve, kívül roppanósan, belül puhára pároltan tálalták, nagyon jól elkészített petrezselymes burgonyával, olyannal, ami nem csak a végén látott mutatóban petrezselymet, hanem együtt is készült vele. Hozzá a saját kovászos uborkájukat hozták.  Ez az a típusú hely, ahol a második alkalommal már törzsvendégként tartják számon az embert, emlékeznek a nevére és a pincér kimegy a csúszdához felvenni a rendelést, ahhoz, aki éppen ott van a gyerekekkel. Jól eső érzéssel tölt el,  hogy itt van egy ilyen hely, valahogy jobban otthon érzem magam tőle. A kisbolt volt a másik nagyon barátságos hely. Már az elmúlt két alkalommal, amikor a faluba látogattunk telekügyben, kinéztem magamnak a gerendából épült kisboltot és a közvetlenül mellette lévő kocsmát, mindkettő a síelésekből ismert hütte hangulatot idézte. A kisbolt a nevével ellenkezőleg meglehetősen nagy, és van benne minden: módjával  gyömölcs, zöldség, háztartási és alapélelmiszer cikkek azonban hiánytalanul megtalálhatóak a polcain. Ihatunk frissen őrölt kávéból presszót, tejeskávét és más kávékölteményeket, ráadásul borháló pont is, ami azt jelenti, hogy bármilyen bort idekérhetünk és néhányat tartanak is. Az eladók helyiek, kis tartózkodás után szóra bírható, barátságos emberek és nagyon segítőkészek, a boltosnéni fia segített felfúrni a karnisokat, ami megfelelő felszerelés hiánya és a falszerkezet specialitása miatt a mi próbálkozásaink csak részben voltak sikeresnek nevezhetőek. A lánya pedig megígérte, hogy eljön takarítani. Valószínűleg sok más problémára is megoldást jelenthet lemenni a boltba, esetleg a kocsmába négy körül.

Szekrények a helyén, és már több doboz van üresen, mint tele, ez az első nap mérlege, mire ágyba kerülünk. A szobánkban lévő négy méter széles, osztott üveges teraszajtók fölé még nem sikerült függönyt (illetve karnist tenni) úgyhogy az ágyunkból csodálhatjuk a telihold megvilágította kertet és a mögötte sötétségben sejtelmesen kirajzolódó hegyek látványát. A függöny hiánya nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy másnap időben keljünk és ne aludjuk el a napot, mert délután érkezik Rebeka és Ruben és addigra össze kellett rakni a gyerekszobát, az utolsó szögig végezni szerettünk volna, a képekkel, baldachinok és függöny felrakással, játékaik kipakolásával, elrendezésével, hogy egy olyan hely várja őket, ahol otthon érzik magukat.