Ruben születése

Ezúttal sem alakultak úgy a dolgok, ahogy szerettem volna. El nem terveztem, annál már rutinosabb vagyok, Rebeka születésének élménye éppen eléggé megtanított rá, hogy szüléssel kapcsolatban tervezni nem nagyon érdemes - ezért is mosolygok mindig a "készíts szülési tervet" javaslatokon. Egyszer Rebeka születése után megtaláltam egy általam készített "tervet" a régi gépemen, hát nagyon örülök, hogy végül annak idején nem mutattam meg az orvosomnak. 

A vajúdás most magától indult, igazából az utolsó pár nap már tudtam, hogy nagyon közeleg az idő, előző délutántól az addigi jóslófájások kezdtek rendszereződni és azzal a jellegzetes fájdalommal társulni, ami már a valódi fájások kezdetét jelentette. Nagyon örültem neki, figyeltem, vártam, tényleg át is adtam magam neki, az a része, ami itthon zajlott, nagyon szép és jó volt, kicsit kárpótol a múltkori kórházba rohanásért. Délután, miután lefektettem Rebekát, meggyújtottam a kedvenc mécseseimet a hálószobánk ablakában, zenét hallgattam és próbáltam ellazulni. Átmentem Ruben szobájába és beültem a fotelba, elképzeltem, hogy majd milyen lesz a karomban tartani, hogyan fogom szoptatni, láttam magam előtt a bölcsőjében szuszogni. Amikor hazaért a férjem, játszottunk a kislányunkkal, volt egy meghitt közös vacsoránk, ekkor már körülbelül 20-30 perc rendszerességgel jöttek a fájások. Miután lefektettük Rebekát vettem egy illatos fürdőt, (ki tudja mennyi idő mire újra ilyet tehetek) majd a férjemmel beszélgettünk, beraktunk egy filmet, összebújtunk, nagyon jó este volt. Mindig éjszakai szülésre vágytam, mert az olyan meghittnek, intimnek tűnt, a nappali fények, nyüzsgés mellett. Fél egy körül felébredtem, de olyan álmos voltam, majdnem elaludtam a kádban, pedig már 4-5 perces fájásaim voltak, igaz nem túl hosszak. Megpróbáltam visszafeküdni, és úgy figyelni a rendszerességüket, de belealudtam. Egyszer még felébredtem és regisztráltam, hogy most épp nem is érzem őket, végül reggel hatkor keltem és mászkálni kezdtem a lakásban, most valamivel ritkábbak lettek a fájások. Fél nyolc körül felhívtam a szülésznőt, aki azt mondta, hogy 41. héten, ha már voltak 5 perces fájásaim, akkor inkább menjünk be, mire elindultunk újra 3-5 percesek voltak. Beértünk és érdekes módon teljesen leállt a vajúdás, 2 hosszú óráig nem történt semmi. Pedig minden együtt volt, félhomályos szülőszoba, békén hagytak, nem volt jövés-menés, zenét hallgattam a telefonomról, a férjem csendben ült mellettem, nem igényeltem akkor már sem labdát sem más eszközt vagy beszélgetést, csak csöndet, hogy koncentrálni tudjak. Lassan újra indultak, 11 óra körül burkot repesztettek, hogy kicsit gyorsítsák, nekem az előző heg miatt  nem állt végtelen idő rendelkezésemre vajúdni. Kiderült, hogy gyakorlatilag alig volt már magzatvíz, ez is a szülés időszerűségét jelezte, mondta is az orvosom, hogy nagyon jó, hogy beindult, mert sokáig már nem lehetett volna várni. Gyönyörűen jöttek a fájások, minden oxitocin és egyéb rásegítés nélkül, tágulni persze ismét lassan tágultam, hiába tűnt el a külső méhszáj, a belső alig kétujjnyi volt. Így megint epidurált javasoltak, én pedig elfogadtam, miért is ne tettem volna, hiszen, múltkor is segített, két óra alatt kitágultam gyakorlatilag a semmiről. Így reménykedtem, hogy most is segíteni fog és kifejti ezt a jótékony hatását. Minden rendben volt, olyannyira, hogy epidurál mellett csaknem mindig szükség van oxitocin alkalmazására, hogy ellensúlyozzák a méh izomzatra kifejtett ellazító hatását, nálam nem volt szükség erre sem, a fájások egyre sűrűbbek és hosszabbak lettek. A vizsgálat alatt azonban kiderült, hogy még mindig alig kétujjnyi a méhszáj és ha egy óra alatt nincs valami változás, nem biztonságos tovább várni a heg miatt, mert akkor már nagyon elhúzódna. Eléggé kétségbeestem és  rettenetesen koncentráltam, hogy sikerüljön. Úgy negyed óra elteltével szülésznő rámutatott a gépre, ami a fájásokat és Ruben szívhangjait monitorizálta és a görbéken én is láttam, hogy minden fájásnál leesik a baba szívhangja körülbelül 160-ról 50-re, nagyon ijesztő volt. Az orvosom bejött ránézett, majd közölte, hogy nem várunk, amivel persze, mi is egyetértettünk, hogy is várhattunk volnam amikor minden összehúzódás oxigénhiányos állapotot jelentett a kisbabánknak. Megértettem, hogy így kell lennie, de mégis szörnyen éreztem magam, az előkészítést és a műtőbe letolást végig sírtam, annyira, de annyira szerettem volna és tényleg úgy is tűnt, hogy ezúttal sikerülhet. Annyiban jobb volt az előzőnél, hogy mivel éppen a császármetszésről való döntés előtt adták be a fájdalomcsillapítót, így nem éreztem legalább fájdalmat az előkészületek alatt sem és a műtét előtt kaptam még egy adagot így most valóban kevesebbet éreztem belőle, mint Rebekánál, bár továbbra sem mondanám, hogy egyáltalán nem fáj. Nekem igazából a lelkem fájt, így mindez persze nem számított. Igyekeztem összeszedni magam, hogy legalább a műtét alatt ne sírjak, ne úgy jöjjön világra a fiunk is, hogy az anyjának potyognak a könnyei. Mindenki annyira kedves és megnyugtató volt, ott volt a férjem, az orvosom, a szüésznőm, az aneszteziológus, próbáltak felvidítani, megkönnyíteni számomra a helyzetet. Amikor meghallottam, hogy felsír Ruben és odahozták megmutatni, a gyönyörű szöszke kis csecsemőt, annyira idegen volta az arca, annyira más mint Rebekáé, idő kellett, hogy rájöjjek, azért mert ez a kisfiú rám és nem az apjára hasonlít.  Miután felöltöztették visszahozták a  műtőbe és mellém tették, az aneszteziológus kiszabadította a kezemet műtőasztalról és odatette a baba arcához, Ruben pedig a kis kezével odaszorította magához. Császármetszés ide vagy oda, gyönyörű pillanat volt, örökre hálás leszek annak az orvosnak, nagyon sokat jelentett nekem ez a gesztus. Körülbelül fél óra múlva már az intenzíven voltam, ahol a babát rögtön hozták, amint betolták az ágyamat és onnantól kezdve mellettem feküdt az ágyon. Olyan nyugodt volt, percről percre kisimultabbak lettek a ráncocskái, és egyre színesebb, élettel telibb a bőre, egészen addig felváltva aludt és szopizott, amíg este negyed 11-kor pár órás megfigyelés után lekerültünk a családi szobába. 

Mit mondhatnék, ha őszintén az érzéseimet kellene összegeznem, édes keserves nap volt. Hiszen itt a kisfiunk, aki csodálatos, tökéletes, és itt vagyok én, aki aznap és az elkövetkező két napban emberi roncsnak éreztem magam. Amikor az intenzívre odahozták a kisfiamat és mellém tették egyszerre voltam boldog, és nagyon dühös és csalódott is. Sajnáltam, hogy nem emelhetem fel a fejem, nem nézhetem meg rendesen a kisbabámat, hogy kényszertartásban tudom csak megszoptatni az infúzió csövek, katéter, vérnyomás figyelő és más különböző okokból rám rakott műszerek folyton akadályoztak abban a minimális mozgásban is, amit végezhettem, hiszen hanyatt feküdtem és a kezeim tudtam csak használni és a fejem jobbra-balra  elmozdítani. Azt sem tudtam a hét hosszú órán keresztül, hogy néz ki a mellettem fekvő anyuka, csak a babáját láttam, amikor a nővér elvitte bepelenkázni. Amikor elkezdett tompulnia fádalomcsillapítás, rettenetes fájdalmaim voltak, könyörögtem az újabb adagokért, hogy adjanak többet és gyorsabban. Pihenni nem tudtam, hiszen folyamatosan hozták az újabb császármetszésen átesett anyukákat, hol egy gép csipogott, hol az automatikus vérnyomásmérő indult el valamelyikünkön, vagy a nővér vett ki tízpercenként az ágyam mellett lévő szekrényből valami csörgő zötgő kötést vagy gyógyszert. Katasztrófa volt. Alig vártam, hogy lekerüljünk, hogy végre alhassak, pihenhessek. Olyanok jutottak eszembe, mint az Alkonyat utolsó része, ahol Bellának és Edwardnak babája születik, és a történet egészen új megvilágításba került számomra. Úgy szerettem volna én is öntudatlanul feküdni, mint Bella és mire felébredek, minden rendben van, a sebeim begyógyultak, a fájdalmaim elmúltak, az éjszakázás a babával nem jelent gondot mert vámpír lévén nem alszom... 

Amikor lekerültünk léptékekkel jobb lett, csönd és nyugalom vett körül, csak a szomszédos szobából hallatszott át a baba sírása, de az a korábbi állapotokhoz képest elviselhető volt. Pihenni továbbra sem tudtam az intenzív megfigyelés miatt, kétóránként mértek vérnyomást és pulzust, a protokoll szerint műtét után 12 órával "mobilizálni kell" a beteget, mint megtudtam az embólia kockázata miatt. Engem hajnali fél négykor próbáltak, mikor épp sikerült volna valamennyit aludnom, majd utána újra fél hétkor. Reggeltől nőgyógyászati és gyerekorvosi vizitek követték egymást, majd különféle gyógyszerekkel, infúziókkal, injekciókkal jöttek mentek a szobánkba a nővérek, őssejtdobozért érkezett a futár, anyakönyvvezető jött. Szerencsére az egyik ügyeletes nővér, miután az udvariasnál egy fokkal nyomatékosabban felhívtam arra a figyelmét, hogy étkezésre nem tartunk igényt úgyhogy legyen olyan kedves és ne kopogjon be napi háromszor és kérdezzen rá minden alkalommal, felismerte a helyzetet és megszánt, hogy egy napnyi vajúdás, a szülőszoba majd a műtét után még nem sikerült két órát aludnom egyhuzamban, és ez így bizony nem lesz jó. Onnantól anyatigrisként védte a szobánkat, senkit, az orvosokat is beleértve nem engedett be, amíg aludtunk és valamennyi gyógyszert, szurit és egyéb beadni valót egy körben egyszerre hozott, a gyógyszerekből pedig hagyott egynapnyi adagot, hogy ne jelentsenek minden alkalommal plusz kört - örökre hálásak vagyunk neki. Azóta is akkor aludtam a legtöbbet szülés óta egyhuzamban. Mások, sajnos nem voltak ilyen megértőek, kíméletlenül belegyalogoltak a mi kis édes hármasunkba, az édesen szuszogó, rajtam és velem együtt alvó babát levették rólam, pelenkára vetkőztették, sokadjára is nyugtázták, hogy igen, ez tényleg egy egészséges baba, majd otthagyták, kipelenkázva, a kétségbeesetten síró gyermeket egy "köszönjük anyuka"-val elintézve. Máskor egy nővér robogott be és éktelen hangerővel arra hívta fel a figyelmünket, hogyha kitöltünk egy nem tudom milyen utalványt, akkor ajándékcsomagot kapunk, miközben épp vért vettek Ruben fejéből, amihez Ricsi próbált volna asszisztálni én pedig a fürdőbe indultam, mert sok nap után végre először éreztem volna szükségét... Kérdeztem jó-e ha később leviszem a recepcióra kitöltve, a válasz egy hangosan mosolygós nem volt - azthittem kivágom a prospektusával együtt. 

Mindeközben Ruben másfélóránként kelt és szopizott én pedig egyre kimerültebb depresszívebb lettem. Folyton olyan gondolatok gyötörtek, hogy mi lesz a  kislányunkkal, hogyan fogok tudni Vele is törődni, olyan jól megvoltunk eddig, ezután minden borulni fog. Mi lesz Rubennel, meg fogom-e tudni adni neki azt a  figyelmet, amit  annak idején Rebeka kapott. Égetően hiányzott Rebeka, amikor bejött meglátogatni nagyon erősnek kellett lennem, hogy ne sírjak amikor odabújt, átölelt. Persze Ő, annyira megértő volt, hihetetlen milyen kiegyensúlyozott kislány, abszolút megkönnyítette a helyzetet. Otthon minden flottul ment a mamával, éjszaka aludt, nappal a szokásos napirendje szerint zajlottak a dolgok. Amikor bejöttek a kórházba meglátogatni a kistesót körberajongta, fölmászott az ágyra és puszilgatta, simogatta, szívmelengető volt. Minden félelmem ellenére teljesen megértette, hogy anya most a kórházban van, mert a doktorbácsi segített neki, hogy Ruben kijöjjön a pocakból és most még itt is kell maradni pár napot. Amikor haza kellett indulni vidáman elköszönt és ment, nem volt semmilyen könnyes jelenet, annak ellenére, hogy még soha nem volt nélkülünk egyetlen napot sem. 

Szerencsénkre egy nappal előbb hazajöhettünk, így már szombaton délelőtt otthon voltunk. Együtt. Négyen. Hogy mennyire nagyon jó volt hazaérkezni és milyen nagyon-nagyon jó most is, mennyire kárpótol minden rossz élményért, és nehézségért arról kicsit később...

Gólyahír

Este már nem vacsoráztam a Szilveszterről megmaradt virsliből, mert éreztem. Valahogy tudtam, hogy holnap már hárman leszünk. Éjszaka alig tudtam aludni az izgalomtól, meg attól a tudattól, hogy most nagyon aludnom kellene. Miközben forgolódtam végig arra gondoltam, milyen hihetetlen, hogy tényleg megtörténik, majd amikor kimentem a mosdóba pisilni - már vagy századszor - belenéztem a tükörbe és próbáltam elképzelni, hogy anya vagyok. Ismertem ezt az arcot, hányszor néztem, fürkésztem, reggelente, mielőtt kiléptem otthonról, bulikon két pezsgő között egy kis rúzsigazításnál vagy egy kirakat üvegében elmosódva...  Néhány mosolyszünetet leszámítva alapvetően jóban voltam vele már vagy huszonöt éve, mégis mindig kicsit komolytalannak, valahogy éretlennek tartottam az élet nagy dolgaihoz, erre most tessék, mindjárt anya lesz.  Mikor történt mindez, még épp csak most kezdtem az egyetemet és az is milyen végelláthatatlannak tűnt akkor...  Szinte vártam, hogy felébredek az álomból, felkelek és megint húszéves vagyok, holnap buli lesz, egy hónap múlva meg vizsgaidőszak. Mikor lettem én huszonhat éves, diplomás, férjes, „komoly nő”? A papírok megvannak róla, de mégsem érzem azt az átütő változást, amely elképzeléseim szerint az anyává válás része. Amikor megkérdezték hány éves vagyok sokáig automatikusan leragadtam a tizennyolcnál, aztán húsznál, most meg valahol a huszonnégynél. Hát igen, körülbelül ennyi fáziskésésben vagyok a  történtekhez képest. – Lenéztem a pocakomra és arra gondoltam, hogy Ő márpedig nem vár, úgyhogy jó lenne behozni ezt a pár évet, ha lehet reggelig.  Emlékszem az esküvő előtti évben végig attól féltem, hogy majd valami történik velem, elüt egy autó vagy ilyesmi, mert az nem lehet, hogy egy ilyen felnőtt dolog megtörténjen az életemben. Az rendben van, hogy mások férjhez mennek, gyerekük születik, felnőnek, de nekem olyan elképzelhetetlen volt egy ekkora változás. Mert szép és jó, de azért nagyon ijesztő is, hogy talán pár óra és itt lesz egy kis ember, akinek az leszek, aki nekem a saját anyukám. Ez pedig nagyon nagy felelősség. Okosabbnak, talpraesettebbnek kell majd lennem, mindig a helyzetnek megfelelően éretten viselkedni – mert Ő, a lányunk, majd ugyanúgy tőlünk fogja várni a biztonságot,  mi jelentjük neki a világban a kapaszkodót, ahogy nekünk a szüleink. És erre még nem készültem fel, még kellene egy kis idő... Átmentem a babaszobába, felkapcsoltam a  villanyt. A szőnyegen két utazótáska, a kórházi holmival, már hetek óta gondosan bepakolva, egy a szülőszobára, egy az ottartózkodásra. A bölcsőben megágyazva, a pelenkázó mellett ott sorakoznak a tégelyek, kis hajkefe, pelenkák, a szekrényben vállfán lógnak a kivasalt rugdalózók, ingecskék - persze mondanom sem kell, hogy később miután a fészekrakó hormonok lecsillapodtak soha többé nem vasaltam semmit. Minden apró részletet megterveztem és az elmúlt hónapokat nagyjából ezek kivitelezésével töltöttem: a két Rebeka feliratú plüss maci a polcról figyelt a kedvenc gyerekkori mesekönyveim mellett, a fiókban az egyedileg készíttetett, hímzett törülközők, alvókendők és szerencsére itt van a csak nagy nehezen elkészülni akaró baldachin és a rácsvédő is, amelyek természetesen tökéletes harmoniában vannak a szoba valamennyi kiegészítőjével. Már csak egy valami, illetve valaki hiányzott, a legfontosabb: A szoba lakója. - Gyereket ennél jobban még nem vártak, bár csak január 6-ra voltam kiírva, a férjem mindenkinek azt mondta karácsonyra várjuk - ő ugyanis akkorra várta. Ünnepek után többen sajnálkoztak is, hogy túlhordom szegényt. Így talán nem is meglepő, hogy a legelső apró jelre berohantunk a  kórházba, ahol, amikor az orvos közölte, hogy ebből még nem biztos, hogy ma szülés lesz a férjem olyan csalódott volt, hogy azt hittem menten összeveszik az orvossal és a továbbiakban átveszi a szülést. Mintegy 12 óra ott töltött idő után - amely alatt volt időm átértékelni a fájdalomról és annak elviselhetőségről alkotott elképzeléseimet - végre magamhoz ölelhettem a kislányunkat. A felelősség és az egyéb „nagy” érzések engem azonban nem akkor értek utol, amikor először a szemébe néztem, mert akkor, ez banálisnak tűnhet, semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy Ő tényleg egy igazi baba, aki valamilyen úton módon belőlem van, ezekszerint az ultrahang fotón is Ő volt, Ő rugdosott odabentről és, hogy ez milyen nagyon hihetetlen. Csodálatos. Végre itt van, kézzelfogható mégis felfoghatatlan.  - Aztán amikor éjszaka negyedszer is felsírt, na akkor kezdtem el megérteni, hogy az életem felnőtt része, nem az elköltözéssel, a diplomázással vagy a férjhezmenetellel, hanem valójában most, ezzel a nagyon édes és mégis olyan hangos kis csomaggal kezdődik el igazán.