Tente baba - Alvás altatás nélkül?

Róza kilenc hetes és éjszaka nyolc-kilenc órát alszik, fél kilenc, kilenctől, reggel fél hat-hatig. Napközben miután elálmosodik beteszem a bölcsőjébe, amiben egyedül alszik el (a kérdés csak, hogy meddig). Nem hagyom sírni, legalábbis nem nagyon és nem hosszan, nem alkalmazunk alvásmódszereket, szoptatom, hordozom, és amíg éjszaka felébredt szopizni addig velünk egy ágyban aludt, mindig az első ébredésnél, ami olyan tíz óra és éjfél között volt odavettük magunkhoz. Mostmár a bölcsőjében alszik, mivel nem ébred fel és így csak reggel jön át a mi ágyunkba az első szopizásnál, utána ott is marad az első napközbeni alvásra. Szeretem ezeket a reggeli összebújásokat, az éjszakaiakat is szerettem, de azért nem baj, hogy látni a végét, még azelőtt  mielőtt terhessé vált volna. Mert egy idő után nekünk biztosan az lenne. Senkit nem szeretnék idegesíteni, ez nem amolyan bezzeg mi írás szeretne lenni, tudom milyen nyomasztó érzés, ha valamin aggódik az ember, vagy szeretné, hogy a gyereke csináljon és a másiké ráadásul csinálja, akkor végképp nem értjük, hogy is van ez, a miénk miért nem. Az is lehet, hogy szerencsés véletlen az egész. Ki tudja. Én azért nem hiszem, hogy az lenne és nekem sokat segített, amikor megfelelő tanácsokat kaptam vagy olvastam. Hátha ez is segít valakinek, ha elolvassa, nálunk, hogy megy ez.

Rebekánál nem sok szülői tapasztalatom volt még, annyit azért tudtam az éjszakázásról, hogy létezik, a babák kelnek, mert még pici a gyomruk és egy ideig még gyakran esznek. Nem aggasztott túlságosan a dolog, a kisbabás időszak természetes velejárójának tekintettem ezt. Idegesített is a kérdés akkoriban (és egyébként most is), “na és az éjszakák?” aztán meg a sajnálkozás. Mégis milyenek lennének az éjszakák egy párhetessel, még jó, hogy fárasztóak. Igaz nem sokszor ébredt fel, egyszer kettő körül, egyszer meg öt körül. Nyolc hetes korától aztán stabilan átaludta az éjszakákat, hét-nyolc órákat aludt egyhuzamban és teszi ezt mindmáig. Egyik éjszaka amikor nyöszörgött, kimentem a fürdőköpenyemért, hogy felhúzzam, mielőtt kiveszem a bölcsőjéből, mikor visszaértem, mintha kevésbé nyöszörgött volna. Egy pillanatra megtorpantam, mielőtt érte nyúltam, hogy kivegyem. Álltam a bölcső fölött és figyeltem. Picit meglöktem a bölcsőt, ettől hintázni kezdett. Elaludt. Emlékszem milyen izgalom futott át a gerincemen. Odaültem mellé és amikor megébredt újra picit meglöktem a bölcsőt, megsimogattam az arcát. Egy-két éjszakán keresztül csináltam ezt, amíg végül már egyáltalán nem is ébredt meg, nem volt sem nyöszörgés, sem forgolódás. Ha éhes lett volna, biztosan nem alszik el arra, hogy meglököm a bölcsőjét. Rubennél az első hat napon, amikor megszületett, alig aludtam, de onnantól ő is pontosan éjjel kettökor és ötkor kelt majd, öt hetes korára teljesen magától, (nem volt bölcső ringatás sem) elhagyta a kettő órás időpontot és maradt az öt, amiből pár hét leforgása alatt lett reggel hat majd hét és nyolc. Mindkétszer pezsgőt bontottunk szoptatás ide vagy oda az első átaludt éjszaka után. Mindkettőnél voltak, vannak nehezebb idöszakok, amikor nem aludtak ilyen jól, éjszaka felébredtek, kitaláltak ezt azt, de az nem babakorban volt már. Mindkét gyerek magától, mindenféle szupermódszer és tréning nélkül olyan hamar átaludta az éjszakát, hogy én nosztalgiával emlékszem vissza a szoptatósfotelban töltött idöszakra. Szerencse volna? Az is lehet és elképzelhetö, hogy semmi köze nincs a gyerekek alvásának ahhoz, amiket én összefüggésbe hozok vele. Mindenesetre leírom, hogy nálunk, hogy zajlik az alvás, két okból. Az egyik, hátha segítek vele másoknak, másrészt pedig a következő gyerekünknél nem szeretném napokig törni a fejem, hogy hogy is volt ez, mert az ember ugyan azt hiszi, ezeket sosem felejti el, pedig dehogyisnem. Rózánál napokig fejtörést okozott.

Rózánál az éjszaka átalvása nem aggasztott különösebben, mivel tudtam, hogy előbb utóbb magától eljön, csak ki kell várni. Az együttalvás miatt megfordult a fejemben, hogy esetleg másképp alakul majd és később jön el, de úgy látszik nem befolyásolta. Róza éppen úgy kétszer szopizott mint a tesói, sőt, ő valamivel előbb kezdte elhagyni az éjjel kettes időpontot, annak ellenére, hogy ott aludt mellettem, annyiszor szopizhatott volna, ahányszor kedve szottyan rá. Amit sehogyse tudtam felidézni az az, hogy pontosan mit csináltam, hogy egyedül és ébren letéve aludtak el. Nem tudtam egyiknél sem visszaemlékezni olyanra, hogy ne így lett volna, csak amikor nagyon picik voltak és még elaludtak maguktól szopizás közben.  Arra az egyre világosan emlékszem, hogy nem altattam egyik gyerekemet sem. Tehát ébren kell letenni az egyértelmű, na de mikor, hogy és mikortól kell erre odafigyelni? Ezek a kérdések jártak már napok óta a fejemben. Amíg magától elalszik szopizás közben én nem csináltam ügyet ebből egyiknél sem. Eszem ágában nem volt ébresztgetni őket, csak azért, hogy ébren kerüljenek az ágyukba. Ahogy nőttek és egyre éberebbek lettek, eljött az a pont, amikor szopizás közben már nem aludtak be annyira, hogy könnyedén letehetőek voltak és ez az az időszak, amikor elkezdenek a különféle altatási szokások kialakulni, én erre Rebekánál és Rubennél is nagyon tudatosan figyeltem, hogy ne alakuljanak ilyenek ki. Eleinte az ember észre sem veszi, hogy amit csinál, az “altatás”. Húsz perccel, fél órákkal hosszabb szopizások, bújás, kis hordozgatás, olyan természetesen simul bele a kisbabával való kontaktusba, hogy az ember már csak akkor ocsúdik fel, amikor már kényelmetlenné válik, hogy bizonyos dolgok nélkül nem alszik el a baba. Emlékszem Rebekánál három hetes korában egy éjszaka ültem a szoptatós fotelban és büfiztettem, amire korábban mindig olyan jól bealudt, de egy idö után már körbe sétálgattam vele büfiztetés közben és a szőnyeg szélén lévö csíkon róttam a köröket. Ötöt, tizet, majd harmincat. Aznap este valahogy bevillant, hogy előbb-utóbb talán már kétszázat kell majd. És rájöttem, hogy nem akarom ezt, mert az oké, hogy éjjel felkelek megszoptatom de utána nem szeretném a köröket róni vele, ez jóval túl van a komfortzónámon és nem is gondolom, hogy feltétlenül anyai feladataim közé tartozna. Elkezdtem egyre éberebben letenni, több kevesebb sikerrel, de nagyon hamar megszokta. Ha elkezdett sírni egy idő után, akkor vártam picit mert az esetek többségében néhány perc múlva elaludt. Napközben is ugyanez volt a metódus. Rubennél ez kiegészült azzal, hogy amikor befejeztük a szopizást ráfektettem egy kis plédre a pelenkázóján és jól bebugyoláltam. Ettől felébredt akkor is ha félálomban volt már, így ébren került az ágyába. Mindezt hang nélkül tettem, nem suttogtam vagy beszéltem hozzá. Amikor már nagyobbak voltak akkor egy pápá, aludj jóllal jöttem ki. Éjszaka, amikor felébredtek szopizni, már Rebekánál gyorsan rájöttem arra, hogyha nem muszáj nem pelenkázok (és főleg nem mérem le mennyit esznek), ha mégis muszáj, akkor minimális fénynél, hang nélkül, a szemkontaktust kerülve tettem, hogy ne ébresszem nagyon meg. Rózánál most érkezett el az, hogy nem aludt már el olyan mélyen szopizás közben és amikor letettem a bölcsőbe egyből felsírt. Ilyenkor kivettem, újra vég nélküli szopizás következett, amíg vissza nem aludt, de már ez is egyre tovább tartott. Onnan tudtam, hogy nagyon nem jól csinálom, hogy alig mertem letenni, még akkor is amikor már elaludt, egyre vártam a megfelelő pillanatot, amikor becsempészhetem az ágyába anélkül, hogy felébredne. Órák teltek el így, hogy próbáltam letenni, miközben a másik kettőnek uzsonnát kellett volna készítenem, még gyümölcsöt sem kaptak pedig lassan már a vacsorának is neki kellett volna látnom. Ruben közben elmegy wécére szól, hogy menjek segíteni. Halkan ugyan, de bemászkál, suttog, zörög... én egyre idegesebb vagyok érzem, hogy ez így nagyon nem jó út. Ránézek az órára, közel két órája altatok. Teregetni is kellene és berakni még egy mosást. Órákra kivonódni egy négy és egy hat éves mellett elég nehezen kivitelezhető hosszú távon.  Ekkor jött az a megoldás, hogy  ilyenkor kendőbe rakom, abban bármikor, bármennyit alszik. Jó megoldásnak tűnt, de voltak napok, hogy szinte egésznap rajtam volt. Imádok hordozni és tudom hogy nem lehet túlhordozni a babákat, csakhogy vannak fizikai korlátaim, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ruben is minden délelött rajtam volt egy időben, de más egy játszótéren ácsorogni meg más sütni-fözni, teregetni, hajolgatni magamra kötve egy babával. Volt egy gerincsérvem, nagyon nem szeretném újra végigcsinálni. Emellett nem is teljesen veszélytelen mindent úgy csinálni, hogy közben rajtam alszik egy baba. Egyik hétvégén amikor lazacot sütöttem visszaesett az olajba a hal, amikor meg akartam fordítani és az arcom, a nyakam és a karom tele lett égési sérülésekkel a rám fröccsent olajtól, Rózát a kendö és a sapka, na meg a jószerencse védte meg. Ez sem jó út, nem lehet folyton rajtam, ez is túl lépi a komfortzónámat, ami szerintem szempont, mert nemcsak a gyerek, a szülő életminősége is fontos. Olyan megoldást kellett keresnem, ami mellett el tudom látni a teendőimet és a másik két gyerekemet.  Meg kell valahogy tanulnia napi 1-2 alvást a saját ágyában aludnia mégpedig úgy, hogy nem altatgatom. Így volt ez Rebekánál is Rubennél is és ha akkor meg tudtam csinálni, akkor most is sikerülnie kell, bíztattam magam. Az esték is kezdett nagyon hosszadalmassá válni, nyolc órából sokszor tizenegy is lett, mire fel tudtam kelni vele a szoptatós fotelból és le tudtam tenni. Az esték mindig kardinális kérdésnek számítottak nálunk valamennyi gyerekünknél, az éjszaka átalvásánál is fontosabb volt, hogy visszakapjuk őket. Ricsivel is szeretnék lenni, megnézni egy filmet, beülni egy kád vízbe, töltődni egy kicsit a nap után.

Egyre azon morfondirozntam, hogyan is csináltam ezt az előző kettővel. Elméleteben persze tudtam, de kivitelezni egészen más. Nagy ráhangolódást igényel a babára, mert nincs recept, egy egyszerűen követhető módszer. Valójában semmi mást nem csináltam, mint ébren letettem a megfelelő pillanatban. Az viszont teljesen baba és helyzetfüggő, hogy kit milyen éber állapotban lehet bebugyolálni és letenni a bölcsőjébe. Rebeka például teljesen éber volt mindig, nagy szemekkel nézett rám, Rubent inkább féléber állapotban lehetett otthagyni. Egyiket büfiztetés után, másikat bugyolálás után. Figyelni kell arra is, hogy mikor kezd álmosodni és elcsípni azt, amikor már elég álmos ahhoz, hogy elvonuljak vele, de még nem nyűgös, türelmetlen, mert akkor nehezebb az egész.

Megkérdeztem másokat, beszélgettem a barátnőimmel, anyukámmal, hogy ők hogyan csinálják, csinálták. Többen többféle dolgot meséltek, javasoltak, én egyben biztos voltam, hogy minél kevesebb faksznit akarok a fektetés körül, még annyit se lehetőleg, mint amennyi Rebekánál és Rubennél volt. Úgy szeretném, altatni, olyan körülmények között, ami könnyen reprodukálható máshol is, nem igényel plusz holmikat, berendezési tárgyakat, újfajta életstílust, rituálékat és nem korlátoz bennünket a mindennapi életünkben. Rebekánál és Rubennél például sokszor volt gond, hogy délutánánként sötétben altattam őket (nem, nem keverték össze az éjszakát a nappallal, szerintem ez oltári nagy butaság. Hiszen a kisbabák még nem 24 órás ritmusban működnek egyébként sem.) Nem vaksötétben, de azért sötétben és ez nagyon sok helyen nem volt reprodukálható körülmény így ha máshol voltunk ez egy olyan tényezővé vált, ami miatt esetlegesen rosszabbul aludtak. Róza éppen ezért napközben már csak félhomályban alszik. A másik a csönd volt, amit első gyereknél még elég könnyű túlzásba vinni. Rubennél is beleestem ebbe a hibába, délután egyidőben aludtak Rebekával, imádtam az órákig tartó énidőt, levegőt nem vettem a szobájuk előtt. Róza ajtaja mindig nyitva van és eleinte a nappaliban aludt, közöttünk, miközben főztem, nagycsaládi karácsony volt, vagy a gyerekek egyszerűen csak játszottak körülötte, sosem volt nagy csend. Néha azon kapom magam most is, hogy elkezdek görcsölni a hangok miatt ilyenkor mantrázom magamnak, hogy ez a természetes környezete, ezt kell megszoknia. Tehát lehúzom a wécét, becsukom az ajtót, nem járok lábujjhegyen és a gyerekeket is igyekszem nem túlságosan leinteni, amikor játszanak. A csend és a sötét azonban mind semmi ahhoz a sok hűhóhoz képest, amit sok szülő a gyerek alvása körül csap. Pedig szerintem minél több ilyen van, annál kevésbé fog jól aludni otthon is, máshol pedig különösen. Én igyekszem olyan szokásokat kialakítani, amelyek nem okoznak gondot hosszú távon és jó szívvel tudom tartani őket hónapok és évek múlva is. Ez mindenkinél egyéni dolog. Sokan javasolják, hogy este ne ringassuk a gyereket, de én szeretek összebújni és nekem nem gond, hogy egy-két órát szopizik, ami idővel majd úgyis rövidülni fog. Este  hosszabban vele vagyok, egészen este fél kilencig, ez nagyjából a lélektani határ nálam kisbabánál, nagyobbaknál a nyolc óra. Napközben viszont nem tudom és nem is szeretném minden fekvés előtt, ha órákig kellene dajkálni. Így napközben Rózával a következőt alakítottuk ki. Ha elálmosodik, felviszem a szobába, kinyitom az ablakot, hogy friss levegő jöjjön be, ráadom a sapiját, betakarózunk és leülök vele a szoptatós fotelba és szopizik, ilyenkor már nagyon álmos, sokszor elalszik közben, de ez nem igazi mélyalvás. Miután abbahagyta, azután fogom és átteszem a pelenkázóra, bebugyolálom, épp ahogy Rubennel is csináltam, ha elaludt volna, ettől biztos, hogy valamennyire megébred és átteszem a bölcsőjébe. Nyitva van a szeme, ha nem is éber, ébren van, változó, hogy inkább az ébrenléthez vagy az elalváshoz van közelebb, de annál sikeresebb minél inkább az ébrenléthez áll közel. Majd kijövök és várok, eleinte az első pár hónapban ilyenkor még nem állok neki fürdeni vagy más programnak, hanem valami olyan házimunkát végzek, ami bármikor félbehagyható. Így nem leszek ideges attól ha vissza kell menni. Teregetek, hajtogatok, pakolom valamelyik szekrényt, ez leköt addig amíg rá figyelek. Ha sír, eleinte még bementem és ott álltam úgy, hogy ne vegyen észre, hogy meg tudjam figyelni mi a gond. Volt, hogy a pléd rálógott az arcára, máskor lerúgta magáról a bugyolát vagy melege volt. Néha az is elég, ha meglököm a bölcsőjét picit, sok esetben a szeme sem volt nyitva amikor felsírt és amíg ott álltam láthattam ahogy hirtelen abbahagyja a sírást és mélyeket, egyeneletesen lélegezve kisimult arccal alszik tovább. Egy-két nap múlva már ritkán sírt csak fel, mert kitapasztaltam, hogy mennyi takaró az ideális, hogyan bugyoláljam be gyorsan, úgy, hogy ne jöjjön szét és szerintem ő is tudta már, hogy mi következik. Most ha beteszem, nyugodtan nézelődik, néha nyöszörög egyet-kettőt, és már csukja is le a szemét.

Sírni hagyás. Ez nagyon megosztó téma, kérdés, hogy ki mit ért alatta. Szerintem nem lehet és nem is jó ha egy csecsemőt soha, egyetlen percig sem hagynak sírni, hiszen a sírás számukra az önkifejezés eszköze és valamit a tudtunkra akarnak hozni vele. Ha nem hagyjuk egy percre sem, akkor honnan tudjuk mit akar éppen, hogy figyelünk rá? Sokszor csak egy puki vagy böfi zavarja a babát és ha ilyenkor kikapjuk az ágyból azzal csak megzavarjuk az alvási ciklusát. Nem hagyom üvölteni, kétségbeesetten sírni, és sehogy sem hagyom sírni hosszabb ideig, de nem is kapkodom ki az ágyból, szerintem nagy a különbség. A baba megfigyelése fontos, hogy reagálni tudjunk a valós igényére, ami esetenként az alvás, hiszen az, hogy egybefüggően aludjon hosszabb időket létfontosságú a fejlődése szempontjából is. Van az a sírás, amikor tudom, hogy ez most az a sírás, teljesen más az intenzitása, hangszíne, mint amiből elalszik. Ha így sír, akkor kiveszem, megszeretgetem, szopizik még kicsit, majd újra leteszem aludni. Nem aggódom, hogy arra tanítom, hogy ilyenkor szopizni kell, bár sokan felhívják erre a figyelmet, szerintem a kisbabáknál természetes, hogyha zaklatottak akkor a megnyugtatásukra szopiznak egy kicsit, később, ahogy nő, az eszköztár is változik és ez úgyis egyre inkább háttérbe fog szorulni. Én azt gondolom, hogy a kisbaba gondozása, egy nagyon mély ráhangolódást igényel az anyuka részéről, hiszen vele verbálisan még nem igazán lehet kommunikálni, így sokkal inkább előtérbe kerülnek az ösztönök, érzékek. A kisbabával való törődés, szeretet, nem azonos azzal, hogy valaki egyetlen percre sem hagyja frusztrálódni a gyerekét. A válaszkészség nem azt jelenti, hogy minden nyekkenésre szoptatjuk, felkapjuk, hanem azt, hogy a baba igényeire reagálunk. Az ősbizalom miatt nagyon fontos, hogy milyen válaszokat kap egy baba és nem is gondolom, hogy sírni szabad hagyni hosszan egy kisbabát, mert abból valóban azt vonhatja le, az istenadta, hogy ő senkit nem érdekel. De nem kell kiforgatni sem ezt a dolgot és ha elalvás előtt nyöszörög vagy panaszkodik, esetleg egy-két percre kiadósan belezendít még nem fog az önbecsülése csorbát szenvedni. Ahogy akkor sem, ha elmegyünk pisilni, vagy megeszünk egy ebédet. Viszont szép lassan megtanul egy fontos dolgot: Várni. A babák a születés pillanatától fogékonyak a környezetükre és a reakciókra. Azzal, ahogy bánunk velük az első időszakban is fontos üzenete van és már az első pár hónapban, az első életévben rengeteg dolgot tanítunk meg akaratlanul is nekik. Szerintem a kisbabával való bánásmódra, bármennyire is nem szívesen hívjuk nevelésnek, mégiscsak az, épülnek rá a következő évek. Ha az első évben pisilni sem megyünk el, nehogy egy pillanatra is sírjon, és nem hagyjuk magára és minden körülötte forog, ebből elég nehéz később visszavenni, mert az a dolog csapdája, hogy igazából nem tudjuk, hol az a pont vagy határ, amikortól el kellene kezdeni. Három gyerek után az egyik legfontosabb tapasztalatom, hogy nem létezik egy határ, ami előtt még nem nevelünk, mert még kicsi, ösztönlényként kezeljük, majd ha átlépjük a vonalat utána meg már igen. Az első pillanattól van egyfajta mentalitás, hozzáállás a gyerekünkhöz ami sok pici dolgoban megnyilvánul, amire nem is mindig tekintünk nevelési helyzetként és amelyek természetes előzményei lesznek annak, ahogy később már konkrétabb nevelési helyzetben hogyan fogunk reagálni és ő hogya viselkedik. Nyilván ez egy folyamat, de a kivárás képessége, ahogy az önállóan elalvás elsajátítása is az első pillanattól kezdődik. Ha egy kisbaba folyton szórakoztatva van, nem hagynak neki időt, hogy felfedezze a kezét, lábát, vagy a fényeket a falon, akkor később is ezt fogja várni, ugyanígy igaz ez az alvásra.

Például amikor először tettem le Rózát magam mellé a hordozószékébe az asztalnál egy családi étkezésnél, az első pillanatban sírni kezdett. Nyilván nem értette, hogy ez most mi, amikor eddig minden étkezésnél szopizott. Picit beszéltem hozzá, megnyugodott és egészen egy-két percig el volt mellettem, ami azt jelentette, hogy pár kanál levest anélkül megehettem, hogy közben szoptattam vagy a kezemben tartottam volna, ahogy azt előzőleg tettem, amikor még újszülött volt. Aztán pár nap múlva már az egész levest meg tudtam enni, most meg már mosolyogva elüldögél velünk többnyire, persze minden nap van olyan étkezés, hogy szopizik közben, ha úgy jön ki a lépés, de igyekszem arra a pár percre, amíg eszem, inkább magam mellé tenni. Ugyanígy bárhova letéve boldogan el van, holott eleinte egyáltalán nem tetszett neki. Egy babának szerintem olyan új állapot az ébrenlét, amivel eleinte még nehéz mit kezdenie, főleg, ha anya is kimegy a képből. Miért írok ennyit erről, amikor az alvásról van szó? Azért mert az ébren elöltött idő szorosan összefügg az alvással, vagyis az önálló elalvással. Ha ébrenléti időben hozzászokik ahhoz, hogy nem mindig lát, hall bennünket, mégis biztonságban érzi magát, mert ott vagyunk, akkor ezzel a bizalommal teli tapasztalattal az elalvás is könnyebb lesz. Ha egyedül elnézelődik és jól érzi magát (nyilván percekről van szó) akkor nem lesz neki ijesztő ez a bölcsőjében sem.  A kivárás is fontos, ami egy harmadik gyereknél teljesen természetesen alakul a testvéreknek köszönhetően. Előfordul, hogy már nyűgös Róza és mégis ott kell hagynom pár percre, amíg Rubennek segítek a mosdóban vagy felhúzni az overállját, vagy almát vágok neki vagy teát töltök. Az első elnézelődései pedig úgy történtek, hogy letettem valahova és elmondtam neki, hogy én most elmegyek mosdóba, nekem is kell öt perc. Nem hiszem azt, hogy megérti, amt mondok, a szavaim értelmét, de érti a hangsúlyt, a megnyugtató színezetét, és tapasztalja, hogy nemsokára újra ott vagyok. Ez kialakítja benne a bizalmat, ami az elalvásnál is jól jön.

A másik ami segíti az elalvást az a ritmus. Mindig minden nagyjából ugyanúgy történjen, egy idő után ugyanabban az időpontban is. Ha Róza felkel, ráteszem a pelenkázóra, majd szopizik, ezután ha tudok kicsit vele vagyok, elnézelődik a kezemben én meg elgyönyörködöm benne, majd leteszem valahova és ott van velünk. Ha nyűglődni kezd, ásítozik, ami egy fél óra múlva szokott nagyjából bekövetkezni, akkor fogom elviszem és megszoptatom a fotelban, majd bebugyolálom és beteszem az ágyába. Ha felébred kezdődik előről. Délelőtt két-három órát rajtam kendőben alszik, mert ilyenkor levegőzünk, piacra megyünk, oviba megyünk, és esténként, a délutáni alvás utáni időszakban, amikor nyugtalanabb szintén alszik még egy rövidet rajtam a kendőben. Este hét körül elviszem aludni, egy-másfél órát összebújunk, ilyenkor mindegyik gyerekünk hosszabb szopizást igényelt, majd legkésőbb fél kilenc körül megpróbálom letenni, ami többnyire sikerül is, majd alszik reggel hatig. Nagyon nem szerettem volna egyik gyerekünknél sem, ha rászokik a hatos kelésre, ezért mindegyiknél azt csináltam, hogy ilyenkor a lesötétített szobában megszoptattam és visszatettem aludni, nem keltünk fel. Ha csak fél-egy órára sikerült eleinte, annak is örültem, akkor újra megszoptattam és visszatettem egészen reggel hét fél nyolcig, tehát úgy kezeltem a korai keléseket, mint egy éjszakai megébredést. Ez nagyon sikeres volt, sosem keltek fel később sem fél nyolc előtt, amit én ennek tudok be. 

Amire még figyelek, hogy kevés impulzus érje ébrenléti időben. Nincs zajos, csörgő, zörgő, zenélő játék, ezekre szerintem semmi szüksége egy kisbabának. Amikor ébren vannak pont elegendő inger nekik a saját környezetük, nem kell baba könyv, zene vagy más szórakoztatás. Ez nem csak a jóalvás miatt lehet érdekes, hanem azzal is szorosan összefügg, hogy mennyire van jól el a baba, később pedig gyerekként mennyire tud egyedül jól eljátszani. A kendő nagyon jó megoldás vendégségek esetén és minden olyan szituációban, amikor túl sok inger érné. ott védve van, kuckóban, szűrten érkezik hozzá minden, a fények, a zajok és így nem terhelődik túl. Érdekes, hogy sok szülő arról számol be, hogy jól ki kell fárasztani a gyerekét, akkor alszik jól, én az ellenkezőjét tapasztaltam. A sok impluzustól, ingertől inkább túlpörög és nehezebb az elalvás.

Az alvásnál még egy fontos dolog, hogy hinni kell benne, mélyen, hogy képes rá, hogy egyedül elaludjon, sőt mi több ez a természetes és neki is a lehető legjobb megoldás. Nincs helye bűntudatnak, bizonytalanságnak, mert ezekkel az érzésekkel egyszerűen nem lehet megfelelően közvetíteni felé ezt a dolgot.

Rózánál egyetlen napba telt elérni, hogy ébren letéve egyedül elaludjon, mert szinte rögtön elkezdtem csinálni, amikor elkezdett éberebb lenni. Amióta ébren le tudom tenni, azóta rendszeressé vált az alvása, azonos időkben egyre hosszabbakat alszik napközben is. A nap nem egy egybefolyó alvás-altatás, így sikerült elhatárolni egymástól az alvás-ébrenlét szakaszokat is, és ritmust vinni a napjába és ezzel együtt az én időm és teendőim is kalkulálhatóvá, kiszámíthatóvá váltak. Anyaként is sikeresebbnek, kipihentebbnek és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, ha van egy átlátható, kiszámítható napirend és a tudat, hogyha leteszem biztosan aludni fog, nem kell visszamenni ki tudja hányszor. Úgy érzem jobban értem őt, az igényeit, még jobban tudok regálni rá. Amikor már jó pár napja szépen elaludt egyedül, akkor volt először időm és kedvem arra, hogy olvasgassak. Eszembe jutott, hogy a kedvenc gyerekneveléssel kapcsolatos könyvemet még el sem olvastam, pedig minden terhességemnél és minden babázás alkalommal elolvastam egyszer-egyszer, így összesen négyszer olvastam már. Amikor leemeltem a könyvespolcról kis sárga cetlik lógtak ki belőle. Az egyiken az állt “alvás”, a másikon pedig “cadre”, azaz keret. Nem véletlenül jelöltem be ezt a két részt annak idején benne. Kinyitottam az alvás cetlinél és elolvastam. Nagyon egybevág azzal, amit én gondolok, bár nem minden része. Mégis alapvetően ez a könyv azt a gyereknevelési stílust testesíti meg, amit mi is igyekszünk megvalósítani. Egy olyan családi légkört, amelyben mindenki jól érzi magát, gyerek is szülő is egyaránt, anélkül, hogy az egyik alá lenne rendelve a másiknak. Mélyen hiszek az itt megfogalmazott elvekben. Biztos mindenki ismeri azt az érzést amikor valamit valahogyan csinálunk és érezzük, hogy ez jó, ez működik. Szülőként ez az érzés különösen nagy önbizalommal tudja eltölteni az embert, ilyen az is, ha sikerül ritmust, rendszert vinni egy kisbabával a mindennapokba, ráérzünk, hogyan jó neki, ha szépen alszik, nyugodt, amikor ébren van, akkor én is nyugodt lehetek, mert ez egy visszajelzés, hogy jól van, minden rendben, jól csinálom. 

Na persze egészen addig, amíg nem jön egy újabb dolog, amit meg kell ugorni…

Gondolatok pár nappal később:

Csakhogy nehogy elbízzam magam és a megfelelő alázattal tudjak hozzáállni az anyasághoz: Miután megírtam teli önbizalommal a fenti sorokat, naná, hogy felkelt éjjel, amire már hetek óta nem volt példa és persze, hogy napközben sem aludt egy-egy óráknál hosszabban. (De szerintem csak mert szélvihar volt egésznap. Vagy őszintén. Ki tudja.) Viszont az ilyen napokon is igyekszem nem nagyon kétségbeesni és töretlenül hinni abban, hogy minden rendben lesz és ez csak egy átmenet, vagy fejlődési ugrás. Vagy a szél. És holnaptól minden szépen visszatér a rendes kerékvágásba. Nyugodtan állíthatom: vissza szokott.
Ezek amikről írtam nem tuti módszerek, amiket ha az ember betart akkor a gyereke sosem ébred fel, nem lesz nyűgös, mindig könnyen elalszik ébrenléti időkben pedig kiegyensúlyozottan mosolyogva játszik az ujjacskáival. Nem. Vannak nehéz napok és éjszakák, fektetések, amikor bizony nem akar elaludni, alvások, amikor hamarabb megébred, mint szeretném.  De mindezekkel együtt is sokkal könnyebb az élet, ha a baba/gyerek egyedül el tud aludni, és ha rendesen alszik éjszaka és nappal (és mi is) van ritmus a napjaiban és így a miénkben is lehetővé válik a tervezés. És azok a napok, amik nem így mennek, a kivételes napok, amelyek után csak méginkább lehet értékelni a többit. A rendszert, a ritmust, azt, hogy leteszem, becsukom az ajtót és mehetek a dolgomra, amíg ő szépen alszik egy nagyot. (Vagy kicsit...)

Szörny Rt. - avagy amikor a kölykök a fejünkre nőttek

Gyerekvállalás trailer - csak erős idegzetűeknek.

Róza születésével megváltozott az életünk, újrarendeződtek a viszonyok, a családunk dinamikája. Kettő helyett három gyerek szülei lettünk, Rebeka és Ruben mellett egy kisbabáé is, aki teljesen más bánásmódot, mentalitást kíván, mint egy négy és egy hat éves. Más lett a feladatmegosztás, Ricsire sokkal több minden hárul abból, amiben máskor is sokat segít, de azért alapvetően az én feladataim. Sokat nevettünk azon, hogy számára ez az időszak egy igazi főzőtanfolyam volt, mert megtanult rizottót főzni, blansírozni, párolni, tortát sütni és kenyeret készíteni. Ruben a legkisebb szerepéből lépett egyet előre és báty lett, sokkal több elvárás irányul felé, önállóbbnak, közreműködőbbnek kell lennie, ami sosem volt az erőssége, de most kényszerhelyzet van, anya keze foglalt. Rebeka immár két gyerekkel osztozik a figyelmünkön és Ruben jobban hozzá van nőve, mint valaha. Mindehhez jön, hogy Szilveszter óta másodszor vagyunk betegek. Első körben Rebeka, Ruben és én, második körben Ricsi szolidarított a gyerekekkel. Róza hét hetes és ebbe beleesett egy karácsony, mindkét nagyobb szülinapja és két influenza, tehát az, hogy nem unatkoztunk, elég enyhe kifejezés. Időközben itt nálunk a gyerekek észrevétlenül egy Szörny Rt.-ét alapítottak, aztán Ricsivel mi is majdnem alapítottunk egyet... de aztán jobbat találtunk ki. Átgondoltuk az elmúlt időszakot, hogy vajon mi állhat a jelenségek hátterében, hol hibáztunk, mikor csináltuk jól, az egész nevelési stílusunkat górcső alá vettük, és átbeszéltük. Önkritikát gyakoroltunk, amiben szerencsére az ember mindig számíthat másokra, nagyszülők például szíves örömest segítettek hibáinkat belátni. Újra visszamentünk az alapokhoz, megbeszéltük azokat az elveket, amelyek mentén neveljük a gyermekeinket és szerveződik a családi életünk, ez egyrészt segít Rózához való hozzáállásunkban, hogy tudatosabban tudjuk nevelni őt, másrészt hátha ez segít meglátni mi szorul változtatásra. A kis szörnyecskék, akik időnként elrabolják gyermekeinket nem új látogatók minálunk, időről időre találkozunk velük, de mostanában teljesen átvették az uralmat és ami korábban csak néha és még kezelhető formában volt jelen (amikoris nem vagy nem jól kezeltük) az most egészen elviselhetetlen méreteket öltöt. Nyilván a betegségek és a kistesó érkezése együttesen felerősítette azokat az egyébként is meglévő problémákat, amelyeken máskor átsiklottunk, de most szélsőséges formában megjelenve megoldásért kiáltottak. Karácsony után az idillből és harmóniából felocsúdva az új esztendő betegséggel indítva az eltervezett családi összerázódás nem éppen olyan fordulatot vett, ahogy azt reméltük. Mondjuk a küldetés sikerült, a csapatösszehozónak szánt hét rámutatott a dolgokra, amelyek változtatásra szorultak, de nem úgy ahogy gondoltuk, nagy közös szánkózások, meghitt együttlétek formájában, hanem egy influenza volt a trénerünk. 

Vannak emlékeim gyerekkoromból, hogy milyen volt, amikor betegek voltunk. Anya vagy apa otthon maradt, mi ágyban voltunk, ők időnként hoztak teát, meséltünk és kaptam máskor tiltólistás rágcsát, mint ropi, keksz. Akármilyen rosszul éreztem magam mégis valahogy jó volt betegnek lenni, mert anya otthon maradt, ráért és velem foglalkozott hétköznap fényes délelőtt, amikor egyébként normális menetrend szerint én valamilyen köznevelési intézményben töltöttem a napot ö meg dolgozni volt. Emlékszem ikyenkor mindig külön kedvesek és figyelmesek voltak, apa aggódó tekintetére, összeráncolt homlokára, ahogy bejött a szobába, mikor hazaért. Amikor nagyobb lettem ilyenkor adta a legjobb könyveket, Winnetou összest, Rejtő regényeket, amiket már rendszerint estére ki is olvastam.

Szilveszter után Rebeka és Ruben is teljesen lebetegedett és a nappalit jelölték ki főhadiszállásuknak, egyikük a kanapét a másikuk pedig két összetolt fotelba kuckózta be magát. Persze mikor öt percre jól voltak szétkapták a nappaliba nyíló egész gyerekszobát, aztán teljesen kidőltek és a kupit, aminek az eltüntetése alapesetben az ő feladatuk meg otthagyták. Ekkor kezdődött az egrecírozás, ami napról napra egyre durvább méreteket öltött. Főztem teát, ami vagy nem volt elég meleg vagy mézes, vagy túl meleg volt és túl édes. Oké, vissza a konyhába helyrehozni a dolgot, majd odaviszem mire közlik, hogy inkább vizet kérnek. Sebaj, megiszom én, egyre rosszabbul vagyok és hát magamnak úgysincs időm teát készíteni. Aztán. Anya vágj almát, a légyszit csak időnként hozzátéve az utasításokhoz. Felvágom. Ez nem finom. Miközben vágom összevesznek egy díszpárnán. Kérek vizet. Zsepit. Leesett a takaróm. Kilóg a lábam. Töröld meg a kezem, almás. Melegítsem meg a sópárnát, amiről egy idő után úgy gondolták, hogy a legjobb, ha non-stop meleg. Ruben egyik éjjel felébredt és igencsak zokon vette, amikor Ricsi elmagyarázta neki, hogy nem, nem melegítjük meg a sóhegyecskéjét lent a sütőben éjjel kettőkor. Vizet kértek, kezükbe adtuk hiszen a kanapén feküdtek, nem érték el, majd miután ittak “itt van, valaki vegye el”, elvettük a kezükből. Mindeközben a “mikor mesélsz” kérdés meglehetősen türelmetlen hangsúllyal húsz másodpercenként hangzott el. És mindenen vitatkozni kellett. Hogy igyanak, inhaláljanak, délután aludjanak. Mi ez a saját életünk vagy egy rémálom?! Pár nap után elfáradtunk az ápolásukban és kezdtünk fellázadni a két zsarnokká változott gyermekünk viselkedése ellen. Nagyon elegünk volt a folyamatos nyűgös és elégedetlen felszólításokból, hisztikből. Mert attól, hogy betegek szerintem nyugodtan használhatják a kérem-köszönöm varázsszavakat és nem gondolom, hogy folyamatosan ugráltatniuk kellene bennünket. Kicsit ugyan bűntudatom volt, hogy nehezen viselem a saját beteg gyerekeimet, kicsit elmélkedtem a feltétlen szeretetről, toleranciáról és türelemről, de akárhogy is filozofálgattam, az volt az érzésem hogy ez így nagyon nincs rendjén.

Kérdések keringtek a fejemben, amikor volt pillanatnyi időm meghallani őket. Ezek a dolgok mióta vannak jelen, hol lehetett és kellett volna megfogni őket és miért nem tettük? Fáradt napjaink estéin ott derengett a fájdalmas felismerésünk, hogy bizony vannak dolgok, amelyeket nem jól kezeltünk, szokások, amelyeknek teret adtunk és nem kellett volna. Alapos gyanúmmal, miszerint valami nem oké, felhívtam anyukámat, aki készséggel megerősített abban, hogy gyermekkoromban nem kergettük őrületbe, amikor betegek voltunk és, hogy hát igen, bizonyos dolgokban hagytuk a fejünkre nőni csemetéinket. Ami nemcsak a betegségnél ütközik ki, hanem az egyszerű hétköznapokban is. Nem szeretnék olyan szülő lenni, aki kiabál a gyerekével meg a türelmét elveszítve olyan dolgokat csinál, amiről nagyon is jól tudja, hogy nem rendben lévő. A második kör influenza a pécsi látogatás végére esett, szerencsétlenül éppen akkor, amikor életemben először egyedül töltöttem velük másfél napot Ricsi szüleinél, Ricsi már hazament előttünk. Kemény menet volt három gyerekre egyedül lenni éjszaka. Amikor Ruben és Rebeka az éjszaka folyamán már sokadszor rántott ki az ágyból, úgy hogy éppenhogy elaludtam egy ponton túl már nem igazán bírtam türelemmel. Először azért keltettek mert szomjasak voltak, a víz ott volt a szobában igaz, ki kellett volna érte kelni az ágyból. Ezután odatetettem az ágyuk mellé az éjjeliszekrényre, hogy csak ki kelljen nyúlni érte. Következő riasztás azért volt mert a pohárból kiloccsant a víz a lepedőre és Rebeka új lepedőt követelt. Amikor próbáltam elmagyarázni, hogy nekem fogalmam sincsen hol tartja Ricsi anyukája, az éjszaka közepén pedig nem keltem ki az ágyból a nagyanyjukat, hogy lepedőt adjon, nem sok megértéssel fogadta. A következő keltés, ami egyébként egy elnyújtott óbégatást jelentett a szomszédos szobából, azért volt, mert kikapcsolt az égősor és sötét van (a holdfénnyel bevilágított alig elsötíthető szobában). Miután sikerült picit lehiggadnom, nagyon szépen megkértem őket, hogyha reggel felébrednek, akkor ne üvöltsenek, hogy anya, hanem szépen halkan menjenek le Kati mamához, hogy reggel picit tudjak aludni, ha màr éjjel nem hagytak. Jó, persze, így less, ígérték. Ehhez képest kora reggel, ráadásul a szoptatás kellős közepén újabb kiabálásra ébredtem, az idegeim rojtokban lógtak, mivel éjjel az ő razziázásukon kívül Rózához is keltem, ráadásul az utolsó szoptatás miatt éjfél után kerülök rendszerint ágyba. Átmentem, kérdeztem mi a gond, és a választól: “szomjas vagyok” egyszerűen elszakadt a cérna és egészen egyszerűen leöntöttem a fiamat a mellette lévő vízzel. Majd odaadtam neki a váltópizsijét és kijöttem. Mély csönd volt utána, egyedül áthúzta a pizsijét, holott az önálló felöltözés mostanában állandó vitapont. Majd szépen visszaaludtak. Bár nem szeretnék ilyen módon célt érni, egyáltalán nem öntött el a jóérzés a történtektől, mégis azt gondolom, hogy ennek most helye volt, mert nagyon túlfeszítették a húrt és talán nem is baj, ha ezt érzik. Nem is exkuzáltam magam utólag, pedig ha úgy érzem túlzásba esek mindig bocsánatot kérek, a szülö is hibázhat. Viszont ez az egész éjszaka és elmúlt időszak egy intö jel volt számomra, hogy valamin változtatni kell, mert én nem szeretném ha a gyerekeim elviselhetetlen zsarnokokká válnának én pedig olyan kétségbeesett szülövé, aki elveszítve a fonalat, ilyet tesz. Ebbe az egrecírozás körbe egyébként könnyű belecsúszni, nem csak a betegségnél futottuk a köröket, hanem mostanában más helyzetekben is. A kimenetelkor felöltöznek, kimenek, majd percenként jelenik meg valamelyik az ajtóban: anya folyik az orrom, fázom, pisilnem kell... Én meg nem tudom bent csinálni a dolgom, mert folyton rohangálnom kell. AZ asztalnál is, tolj be, tolj ki, hol az előkém, kanalam, szalvétám. Mindig úgy kezdődik, hogy olyan jolly jokereket dobnak be amire nem lehet nemet mondani és eleinte az ember úgy érzi valósak az igények és akceptálnia kell, mint a pisilés, orrtörlés. És mire észreveszi magát már benne van egy ilyen spirálban, ami semmi másról nem szól, mint az ugráltatásról. Ha végig gondolom egészen jól vissza tudom venni a fonalat. Én mindig önbizalommal teli igencsak (ön)tudatos anya voltam, az a fajta, akit nem lehetett egykönnyen elbizonytalanítani. Tudtam, amit tudtam és rendíthetetlenül csináltam, többnyire müködött is. Aztán Ruben születése után fél évvel minden felborult. Ricsi elment Budapestre és az élet olyan nehézségeket hozott, amelyek kicsit megtépázták az önmagamba és a világba vetett bizalmamat ez sok területen, nyilván a gyereknevelésben is nyomot hagyott. Aztán ott volt a büntudat, amiatt, hogy Ricsi nincs igazán jelen, meg a költözés miatt, hogy felborítjuk az életüket, nem is beszélve a depressziómról mindezek miatt,  ùgy éreztem, hogy  a folytonos gondok sok energiát és figyelmet vonnak el és így nem tudok az lenni, aki szeretnék. Aztàn elköltöztünk egy olyan helyre, ahol nagyon meghatározó gyereknevelési elvek vannak, mondhatni minden ekörül forog, olyan itt ez, mint máshol a politika vagy vallás. Van egy nagy közös waldorf öntudat, amit mindenki máshogy értelmez de többé-kevésbé igyekszik megfelelni neki. Ahogy sokan akik kritizálják azt tartják róla, hogy a gyerekek teljes szabadonhagyásáról szól, sok követője is eképp értelmezi. Én is eleinte úgy véltem, hogy jóval lazább a mi rendszerünknél, ami nyilván akaratlanul is lazult a hatására. Másfél év alatt azonban volt részem jobban belelátni és azt látom, hogy a tévhitekkel ellentétben komoly szabályok és elvárások vannak a gyerekek felé, amiket az óvónénik és sok szülő is nagyon jól kezelnek. Vannak szülők azonban, akik sajátos értelmezésük alapján azt szűrik le, hogy teljesen szabadjára kell engedni a gyereket és olyanokat elnéznek a waldorf szellemiség jegyében, ami nem feltétlenül a gyermek épülését szolgálja. Nincsenek vagy nagyon tágan értelmezettek a határok, szabályok, főleg kevés van, amelyek az együttélést szolgálják és azok is jórészt a gyermek szabadságának, kiteljesedésének alárendeltek, nem kímélve a berendezést, tárgyakat és más embereket. Legalábbis, amikor az oviban vagyunk, visszük hozzuk a gyerekeket sokszor ez jön le, persze arra, hogy mi zajlik otthon arra kevésbé van rálátásom. Mindenestre nekem úgy tűnik, hogy a szülők kínosan ügyelnek arra, hogy hangos szó, fegyelmező mondatok ne nagyon hagyják el az ovi környékén a szájukat. Idekerülve nagyon szerettem volna beillsezkedni és ez tőlem idegen módon megfelelési vágyat eredményezett. Én is igyekeztem eleinte minden ovis együttlét során türelemmel viselni a gyerekeim olyan megnyilvánulását, amit korábban másként kezeltem volna. Egy idő után azonban sikerült megtalálnom az egyensúlyt és viszanyernem a teljes önmagamat, így igaz, a szemkontaktust kerülve a szülőtársakkal, bizony megregulázom őket, amikor kell. Például, amikor megy a hiszti, hogy miért nem kocsival jöttem, vagy nem akaródznak közreműködni az öltözéskor. Elmondom nekik, hogy lehet így is viselkedni csak akkor éppen otthon nem fog beleférni hogy meséljünk és teázzunk, ha meg fáradtak jobb is ha egyböl aludni mennek majd. “De ennyitöl még nem?” - hangzik az ijedt kérdés és hirtelen mindkettö  derüsebbé és közremüködöbbé válik. Persze ők magasan viselhetőbbek ilyenkor is, sok más mellettünk öltöző gyereknél, egy ideig vigasztalt is, hogy azokat legalább nem én viszem haza és csodáltam egy-két szülőt, hogyan bírja ilyen angyali türelemmel azt, hogy a gyereke kis vadállat módjára viselkedik. Csak egy idő után kezdtek kétségeim lenni, hogy talán azért viselkedik vadállat módjára, mert mindent angyali türelemmel elnéznek neki. Kicsit összezavarodtam. Sok kérdésre még mindig a választ kerestem csak, holott már cselekedni kellett volna az elmélkedés helyett. - Ha nem engedheti ki a negatív energiákat és elfojtjuk a nekünk nem tetszö érzéseit, megnyilvánulàsait nem akadályozom e az egészséges fejlödésben? De ha minden antiszociális megnyilvánulását elfogadok pszichológiai alapon, azzal segítem-e őt vajon ebben? Vagy épp ellenkezöleg, hagyom, hogy egy öntörvényü önzö teremtmény váljon belöle? Pozitív fegyelmezés és zsarolás között azt gondolom vékony a határ. Ahogy azt is, hogy minden be nem váltott fenyegetés egy megszegett ígéret, ezért csínján kell bánni azzal mit mondunk. Hirtelen elvesztettem szem elöl azt, hogy hogyan is kéne jól csinàlni. Szeretnék (elég) jó anya lenni, elfogadni őket olyannak, amilyenek, támogatni, hogy azzá váljanak, akik. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy családként jól működjünk, ne menjünk egymás idegeire tehát vannak szabályok, amelyek az együttélés miatt fontosak. És ha már itt tartunk a társadalmi együttélés miatt sem mellékes, hogy az ember ne legyen az egészséges mértéket meghaladóan önző, öntörvényű, tekintettel legyen másokra is. A mai nevelés fontos sarokköve, hogy a gyerekek minél inkább kibontakoztathassák a személyiségüket, merjenek egyedien gondolkozni, másoktól eltérni, különbözni, egyéniségek lenni. Nyilván mi is ezt szeretnénk, nem kis birkákat nevelni, viszont a ló másik oldalára sem szeretnénk átesni. Márpedig a másokra való odafigyelés, megtanulni tekintetbe venni a többiek szempontjait is, és azt, hogy nem csak mi létezünk, a családban kell elsősorban. Ha azonban a gyerekek igényei körül röpköd minden és mindenki, az biztos, hogy nem egy egészséges személyiség kibontakozásához vezet, hanem egy eltorzult, önző életszemlélethez visz inkább közel. Na de annyira be vagyunk rezelve (legalábbis mi, biztosan nem mindenki), hogy a gyerekünk elidegeníthetetlen joga ahhoz, hogy az legyen, aki, csorbul, ha fegyelmezzük, határokat mutatunk neki, hogy nem találva az egyensúlyt, inkább ebbe az irányba mennek el sokan.

Azért ilyenek, mert betegek? - tettem fel magamnak a kérdést. Vagy a kistesó... a mentségek keresése a viselkedésükre, ami alapján az érthetővé és elfogadhatóvá válik, a mai modern, tudatos, pszichológiai könyveken szocializálódott szülőgenerációnk egyik csapdája. Szerintem jó, ha a gyereket megpróbáljuk megérteni (mást se csinálok) de van amikor igenis azt kell mondani, hogy na ezt nem, tökmindegy miért csinálta.

Gyakran találtam indokot a lehetetlen viselkedésükre, így felmentettem őket és türelemmel, megértéssel viseltem a visítást, ugráltatást, hisztit. Anyukám ugyan többször felhívta erre a figyelmemet, de hát ő ugye nem tudhatja, anno más idők jártak, mi sokkal gyerekcentrikusabban nevelünk. Ami alapvetően nem is baj, ha az ember megtalálja az egészséges egyensúlyt. De a bűntudatból fakadó döntések, a következetlenség és a gyerek hisztis és zsarnoki viselkedésének megértő fogadtatása (legyen bármi is a pszichés oka) oda vezet, hogy önzővé és kis zsarnokokká válnak és ez nekünk is nagyon rossz adott esetben, de leginkább velük kiszúrás. Mert a családján kívül soha senki nem fogja ezt jónéven venni vagy tolerálni. A zsúrjukon tanuja voltam, hogy Ruben, hogy szenvedett, amikor nem akarta a másik öt gyerek azt játszani, amit ő akart. Ahelyett, hogy beállt volna bújócskázni, amit a többiek teljes egyetértésben játszottak, a fotelben ülve durcizott, ami pont senkit nem érdekelt, miután megszavazták 5:1 arányban, hogy mit játszanak. Diplomatikusan még azt is megígérték neki, hogy utána játszanak vele mást. Milyen fontos úgy nevelni a gyerekeket, hogy ne gondolják azt, hogy körülöttük forog a föld, mert éppen ebből adódhatnak az ilyen számukra is nehéz helyzetek.

Anyukám azt mondta, amikor beszámoltam a betegséggel töltött napokról, hogy elengedtük a gyeplőt meg, hogy hagytuk, hogy a gyerek irányítson. Annak ellenére, hogy értem mire gondol, nem szeretem ezeket a hasonlatokat, mert én nem tekintek a gyerekeimmel való kapcsolatomra harcként, amit meg kell nyernem és nem gondolok a családomra lóként, akiket be kell fogni és törni. Inkább azt mondanám, hogy kicsit belazultunk, és ennek érezni a nem mindig áldásos hatásait. Az egyik barátnőm fogalmazta meg jól, amikor azt mondta, hogy nálunk alapelvek vannak, és ebből fakadnak bizonyos szabályok, amelyek a családi életünk kereteit adják. Mint például nem kiabálunk, üvöltözünk sem jó sem rosszkedvünkben mert elviselhetetlenné teszi az együttlétet. Nem vágunk egymás szavába, közösen étkezünk napi háromszor, amiből következik, hogy nem eszünk össze vissza, délután csendes pihenő van amikor ha nem is alszik mindenki, akkor is csendes elfoglaltságot keres magának, és tiszteletben tartja a többiek pihenését. Este nyolc után felnőtt idő van. Ez csak pár példa, amelyekből nem igazán engedünk, de nyilván vannak kivételek. De talán túl sok volt a kivétel...

Megfogadtam, hogy odafigyelek és nem hagyom, hogy a gyerekek a továbbiakban ugráltassanak, ami belekerült egy-két kellemetlenebb egymásnak feszülésbe, mint az ominózus vizes eset. Volt, amikor ötször megkérdeztem: -Biztos, hogy kérsz húslevest. Biztos? - Igen. Majd előhoztam a kamrából, elővettem egy lábost, átmertem, megmelegítettem, aztán kihűtöttem, mert túl forró volt ès ezután közölte, hogy inkább mégse kér. Akkor elmondtam, hogy addig bizony fel nem kel az asztaltól, amíg bele nem eszik legalább. Ugyanez vonatkozott az almára, teára is, utóbbit legjobb, ha maguknak csinálják meg és akkor olyan mézes meg mindenes, ahogy szeretnék. Nem igazán hiszek a hosszas magyarázatokban, de elmondtam nekik, ha kérnek valamit, olyat kérjenek, ami tényleg szükséges és fölösleges köröket ne futtassanak velem, több idő marad kártyázni, mesélni és esetleg pisilni is eljutok. A pohárért bármilyen betegek ki tudnak nyúlni és visszatenni, ha kifogy a víz, ne adj isten akár újra tölteni. Miután elkezdtük magunkat ezekhez nagyon következetesen tartani, hamar éreztük a hatását. Szeretném hinni, hogy azért, mert alapvetően jól neveltük őket csak kellett egy kis (szoftver)frissítés. Következő éjjel Kati mamánál egyszer sem keltettek fel. Reggel fél hétkor szóltak egyszer, mert elfogyott az ivópoharukból a víz, Rebeka kiment, újratöltötte, de a tetejét nem tudta visszacsavarni. Nagyon udvariasak voltak, nem visítva szóltak, hanem normálisan. Segítettem, majd kérdeztem, hogy nem gond-e ha alszom még, jobb lenne ha ők is visszaaludnának kicsit. - Persze anya, és ha felébredtünk, majd szép csendben lemegyünk és megvárunk - mondta Ruben. Alig akartam elhinni, amikor kilenckor lementem és ott ültek egymás mellett a kanapén, a pizsire zokni-pulcsi felhúzva, minden az elvárasaim szerint. Este a ruhájukat szépen letették, kiengedték a vizet és önállóan megfürödtek anélkül, hogy háromszor odarendeltek volna (szomjas vagyok ésatöbbi). Egymásnak odaadták a vizet, zsepit, maguknak odahozták, amit kell. Sőt Ricsit segítettek ápolni, ágyba vitték neki a melegvizes palackokat és Ruben külön felment megkérdezni, hogy nincs-e szüksége még egy plédre. Ezek ugyanazok a gyerekek volnának, akik visítanak az éjszaka közepén, mert kilóg a lábuk a takaró alól?! Persze azért bőven van még, aminek változnia kell, ez egy folyamat és nem egyik napról a másikra fog megváltozni, ahogy a kialakulásához is idő kellett. Jó lecke volt ez az időszak, a betegségekkel együtt úgy vélem nem véletlenül kaptuk éppen most ezeket a nehézségeket. Még éppen időben voltunk, hogy észrevegyük a problémákat és ez a nehezített terep szépen kidomborította őket. Mindig résen kell lenni, következetesen lereagálni mindent, és a minden helyzet nevelési helyzet elvet sosem szem elöl téveszteni. A legeslegfontosabb, bízni magunkban, hűek lenni a saját elveinkhez és elfogadni azt, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni és ez így van jól. Mindig lesz, aki másképp gondolja, kritizál, vagy, aki mellett egyszerűen csak attól rosszabbul érezzük magunkat, hogy ő másképp csinálja. Biztosan van, aki lazább meg olyan is, aki türelmesebb nálunk, mi viszont így ezek az elvek, szabályok és határok mentén tudjuk jól menedzselni a családi életünket és érezzük jól magunkat nem csak apaként és anyaként, hanem emberként is. És, ami még jobb, hogy a gyerekeinken is érdekesmódon azt látom, hogy nemcsak sokkal jobb fejek, ha határozottabbak vagyunk velük, hanem boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak is. Úgyhogy szerintem (szerintem) nagy hiba azt gondolni, hogy minél kevesebb a határ, annál szabadabbak. Mert egy idő után önmaguk fogják a saját korlátaikat jelenteni és a saját boldogságuk legnagyobb ellenségeivé válni. És ezt nem szeretnénk.

Anyának... tudom, hogy nem könnyű az anyukámnak lenni. Ha te bírtad, nekem szavam nem lehet. Köszi, hogy vagy.