Gyerekvállalás trailer - csak erős idegzetűeknek.
Róza születésével megváltozott az életünk, újrarendeződtek a viszonyok, a családunk dinamikája. Kettő helyett három gyerek szülei lettünk, Rebeka és Ruben mellett egy kisbabáé is, aki teljesen más bánásmódot, mentalitást kíván, mint egy négy és egy hat éves. Más lett a feladatmegosztás, Ricsire sokkal több minden hárul abból, amiben máskor is sokat segít, de azért alapvetően az én feladataim. Sokat nevettünk azon, hogy számára ez az időszak egy igazi főzőtanfolyam volt, mert megtanult rizottót főzni, blansírozni, párolni, tortát sütni és kenyeret készíteni. Ruben a legkisebb szerepéből lépett egyet előre és báty lett, sokkal több elvárás irányul felé, önállóbbnak, közreműködőbbnek kell lennie, ami sosem volt az erőssége, de most kényszerhelyzet van, anya keze foglalt. Rebeka immár két gyerekkel osztozik a figyelmünkön és Ruben jobban hozzá van nőve, mint valaha. Mindehhez jön, hogy Szilveszter óta másodszor vagyunk betegek. Első körben Rebeka, Ruben és én, második körben Ricsi szolidarított a gyerekekkel. Róza hét hetes és ebbe beleesett egy karácsony, mindkét nagyobb szülinapja és két influenza, tehát az, hogy nem unatkoztunk, elég enyhe kifejezés. Időközben itt nálunk a gyerekek észrevétlenül egy Szörny Rt.-ét alapítottak, aztán Ricsivel mi is majdnem alapítottunk egyet... de aztán jobbat találtunk ki. Átgondoltuk az elmúlt időszakot, hogy vajon mi állhat a jelenségek hátterében, hol hibáztunk, mikor csináltuk jól, az egész nevelési stílusunkat górcső alá vettük, és átbeszéltük. Önkritikát gyakoroltunk, amiben szerencsére az ember mindig számíthat másokra, nagyszülők például szíves örömest segítettek hibáinkat belátni. Újra visszamentünk az alapokhoz, megbeszéltük azokat az elveket, amelyek mentén neveljük a gyermekeinket és szerveződik a családi életünk, ez egyrészt segít Rózához való hozzáállásunkban, hogy tudatosabban tudjuk nevelni őt, másrészt hátha ez segít meglátni mi szorul változtatásra. A kis szörnyecskék, akik időnként elrabolják gyermekeinket nem új látogatók minálunk, időről időre találkozunk velük, de mostanában teljesen átvették az uralmat és ami korábban csak néha és még kezelhető formában volt jelen (amikoris nem vagy nem jól kezeltük) az most egészen elviselhetetlen méreteket öltöt. Nyilván a betegségek és a kistesó érkezése együttesen felerősítette azokat az egyébként is meglévő problémákat, amelyeken máskor átsiklottunk, de most szélsőséges formában megjelenve megoldásért kiáltottak. Karácsony után az idillből és harmóniából felocsúdva az új esztendő betegséggel indítva az eltervezett családi összerázódás nem éppen olyan fordulatot vett, ahogy azt reméltük. Mondjuk a küldetés sikerült, a csapatösszehozónak szánt hét rámutatott a dolgokra, amelyek változtatásra szorultak, de nem úgy ahogy gondoltuk, nagy közös szánkózások, meghitt együttlétek formájában, hanem egy influenza volt a trénerünk.
Vannak emlékeim
gyerekkoromból, hogy milyen volt, amikor betegek voltunk. Anya vagy apa otthon
maradt, mi ágyban voltunk, ők időnként hoztak teát, meséltünk és kaptam máskor
tiltólistás rágcsát, mint ropi, keksz. Akármilyen rosszul éreztem magam mégis
valahogy jó volt betegnek lenni, mert anya otthon maradt, ráért és velem
foglalkozott hétköznap fényes délelőtt, amikor egyébként normális menetrend
szerint én valamilyen köznevelési intézményben töltöttem a napot ö meg dolgozni
volt. Emlékszem ikyenkor mindig külön kedvesek és figyelmesek voltak, apa
aggódó tekintetére, összeráncolt homlokára, ahogy bejött a szobába, mikor
hazaért. Amikor nagyobb lettem ilyenkor adta a legjobb könyveket, Winnetou
összest, Rejtő regényeket, amiket már rendszerint estére ki is olvastam.
Szilveszter után Rebeka
és Ruben is teljesen lebetegedett és a nappalit jelölték ki főhadiszállásuknak,
egyikük a kanapét a másikuk pedig két összetolt fotelba kuckózta be magát.
Persze mikor öt percre jól voltak szétkapták a nappaliba nyíló egész
gyerekszobát, aztán teljesen kidőltek és a kupit, aminek az eltüntetése
alapesetben az ő feladatuk meg otthagyták. Ekkor kezdődött az egrecírozás, ami
napról napra egyre durvább méreteket öltött. Főztem teát, ami vagy nem volt
elég meleg vagy mézes, vagy túl meleg volt és túl édes. Oké, vissza a konyhába helyrehozni
a dolgot, majd odaviszem mire közlik, hogy inkább vizet kérnek. Sebaj, megiszom
én, egyre rosszabbul vagyok és hát magamnak úgysincs időm teát készíteni.
Aztán. Anya vágj almát, a légyszit csak időnként hozzátéve az utasításokhoz.
Felvágom. Ez nem finom. Miközben vágom összevesznek egy díszpárnán. Kérek
vizet. Zsepit. Leesett a takaróm. Kilóg a lábam. Töröld meg a kezem, almás.
Melegítsem meg a sópárnát, amiről egy idő után úgy gondolták, hogy a legjobb,
ha non-stop meleg. Ruben egyik éjjel felébredt és igencsak zokon vette, amikor
Ricsi elmagyarázta neki, hogy nem, nem melegítjük meg a sóhegyecskéjét lent a
sütőben éjjel kettőkor. Vizet kértek, kezükbe adtuk hiszen a kanapén feküdtek,
nem érték el, majd miután ittak “itt van, valaki vegye el”, elvettük a
kezükből. Mindeközben a “mikor mesélsz” kérdés meglehetősen türelmetlen
hangsúllyal húsz másodpercenként hangzott el. És mindenen vitatkozni kellett.
Hogy igyanak, inhaláljanak, délután aludjanak. Mi ez a saját életünk vagy egy rémálom?! Pár nap után elfáradtunk az
ápolásukban és kezdtünk fellázadni a két zsarnokká változott gyermekünk
viselkedése ellen. Nagyon elegünk volt a folyamatos nyűgös és elégedetlen
felszólításokból, hisztikből. Mert attól, hogy betegek szerintem nyugodtan
használhatják a kérem-köszönöm varázsszavakat és nem gondolom, hogy
folyamatosan ugráltatniuk kellene bennünket. Kicsit ugyan bűntudatom volt, hogy
nehezen viselem a saját beteg gyerekeimet, kicsit elmélkedtem a feltétlen
szeretetről, toleranciáról és türelemről, de akárhogy is filozofálgattam, az
volt az érzésem hogy ez így nagyon nincs rendjén.
Kérdések keringtek a
fejemben, amikor volt pillanatnyi időm meghallani őket. Ezek a dolgok mióta
vannak jelen, hol lehetett és kellett volna megfogni őket és miért nem tettük? Fáradt napjaink
estéin ott derengett a fájdalmas felismerésünk, hogy bizony vannak dolgok,
amelyeket nem jól kezeltünk, szokások, amelyeknek teret adtunk és nem kellett
volna. Alapos gyanúmmal, miszerint valami nem oké, felhívtam anyukámat, aki készséggel
megerősített abban, hogy gyermekkoromban nem kergettük őrületbe, amikor betegek
voltunk és, hogy hát igen, bizonyos dolgokban hagytuk a fejünkre nőni
csemetéinket. Ami nemcsak a betegségnél ütközik ki, hanem az egyszerű
hétköznapokban is. Nem szeretnék olyan szülő lenni, aki kiabál a gyerekével meg
a türelmét elveszítve olyan dolgokat csinál, amiről nagyon is jól tudja, hogy
nem rendben lévő. A második kör influenza a pécsi látogatás végére esett,
szerencsétlenül éppen akkor, amikor életemben először egyedül töltöttem velük
másfél napot Ricsi szüleinél, Ricsi már hazament előttünk. Kemény menet volt
három gyerekre egyedül lenni éjszaka. Amikor Ruben és Rebeka az éjszaka
folyamán már sokadszor rántott ki az ágyból, úgy hogy éppenhogy elaludtam egy
ponton túl már nem igazán bírtam türelemmel. Először azért keltettek mert
szomjasak voltak, a víz ott volt a szobában igaz, ki kellett volna érte kelni
az ágyból. Ezután odatetettem az ágyuk mellé az éjjeliszekrényre, hogy csak ki
kelljen nyúlni érte. Következő riasztás azért volt mert a pohárból kiloccsant a
víz a lepedőre és Rebeka új lepedőt követelt. Amikor próbáltam elmagyarázni,
hogy nekem fogalmam sincsen hol tartja Ricsi anyukája, az éjszaka közepén pedig
nem keltem ki az ágyból a nagyanyjukat, hogy lepedőt adjon, nem sok megértéssel
fogadta. A következő keltés, ami egyébként egy elnyújtott óbégatást jelentett a
szomszédos szobából, azért volt, mert kikapcsolt az égősor és sötét van (a
holdfénnyel bevilágított alig elsötíthető szobában). Miután sikerült picit
lehiggadnom, nagyon szépen megkértem őket, hogyha reggel felébrednek, akkor ne
üvöltsenek, hogy anya, hanem szépen halkan menjenek le Kati mamához, hogy
reggel picit tudjak aludni, ha màr éjjel nem hagytak. Jó, persze, így less,
ígérték. Ehhez képest kora reggel, ráadásul a szoptatás kellős közepén újabb
kiabálásra ébredtem, az idegeim rojtokban lógtak, mivel éjjel az ő
razziázásukon kívül Rózához is keltem, ráadásul az utolsó szoptatás miatt éjfél
után kerülök rendszerint ágyba. Átmentem, kérdeztem mi a gond, és a választól:
“szomjas vagyok” egyszerűen elszakadt a cérna és egészen egyszerűen leöntöttem
a fiamat a mellette lévő vízzel. Majd odaadtam neki a váltópizsijét és
kijöttem. Mély csönd volt utána, egyedül áthúzta a pizsijét, holott az önálló
felöltözés mostanában állandó vitapont. Majd szépen visszaaludtak. Bár nem
szeretnék ilyen módon célt érni, egyáltalán nem öntött el a jóérzés a
történtektől, mégis azt gondolom, hogy ennek most helye volt, mert nagyon
túlfeszítették a húrt és talán nem is baj, ha ezt érzik. Nem is exkuzáltam
magam utólag, pedig ha úgy érzem túlzásba esek mindig bocsánatot kérek, a szülö
is hibázhat. Viszont ez az egész éjszaka és elmúlt időszak egy intö jel volt
számomra, hogy valamin változtatni kell, mert én nem szeretném ha a gyerekeim
elviselhetetlen zsarnokokká válnának én pedig olyan kétségbeesett szülövé, aki
elveszítve a fonalat, ilyet tesz. Ebbe az egrecírozás körbe egyébként könnyű belecsúszni, nem csak a betegségnél futottuk a köröket, hanem mostanában más helyzetekben is. A kimenetelkor felöltöznek, kimenek, majd percenként jelenik meg valamelyik az ajtóban: anya folyik az orrom, fázom, pisilnem kell... Én meg nem tudom bent csinálni a dolgom, mert folyton rohangálnom kell. AZ asztalnál is, tolj be, tolj ki, hol az előkém, kanalam, szalvétám. Mindig úgy kezdődik, hogy olyan jolly jokereket dobnak be amire nem lehet nemet mondani és eleinte az ember úgy érzi valósak az igények és akceptálnia kell, mint a pisilés, orrtörlés. És mire észreveszi magát már benne van egy ilyen spirálban, ami semmi másról nem szól, mint az ugráltatásról. Ha végig gondolom egészen jól vissza tudom
venni a fonalat. Én mindig önbizalommal teli igencsak (ön)tudatos anya voltam,
az a fajta, akit nem lehetett egykönnyen elbizonytalanítani. Tudtam, amit
tudtam és rendíthetetlenül csináltam, többnyire müködött is. Aztán Ruben
születése után fél évvel minden felborult. Ricsi elment Budapestre és az élet
olyan nehézségeket hozott, amelyek kicsit megtépázták az önmagamba és a világba
vetett bizalmamat ez sok területen, nyilván a gyereknevelésben is nyomot
hagyott. Aztán ott volt a büntudat, amiatt, hogy Ricsi nincs igazán jelen, meg
a költözés miatt, hogy felborítjuk az életüket, nem is beszélve a depressziómról
mindezek miatt, ùgy éreztem, hogy a
folytonos gondok sok energiát és figyelmet vonnak el és így nem tudok az lenni,
aki szeretnék. Aztàn elköltöztünk egy olyan helyre, ahol nagyon meghatározó
gyereknevelési elvek vannak, mondhatni minden ekörül forog, olyan itt ez, mint
máshol a politika vagy vallás. Van egy nagy közös waldorf öntudat, amit
mindenki máshogy értelmez de többé-kevésbé igyekszik megfelelni neki. Ahogy
sokan akik kritizálják azt tartják róla, hogy a gyerekek teljes
szabadonhagyásáról szól, sok követője is eképp értelmezi. Én is eleinte úgy
véltem, hogy jóval lazább a mi rendszerünknél, ami nyilván akaratlanul is
lazult a hatására. Másfél év alatt azonban volt részem jobban belelátni és azt
látom, hogy a tévhitekkel ellentétben komoly szabályok és elvárások vannak a
gyerekek felé, amiket az óvónénik és sok szülő is nagyon jól kezelnek. Vannak
szülők azonban, akik sajátos értelmezésük alapján azt szűrik le, hogy teljesen
szabadjára kell engedni a gyereket és olyanokat elnéznek a waldorf szellemiség
jegyében, ami nem feltétlenül a gyermek épülését szolgálja. Nincsenek vagy
nagyon tágan értelmezettek a határok, szabályok, főleg kevés van, amelyek az
együttélést szolgálják és azok is jórészt a gyermek szabadságának,
kiteljesedésének alárendeltek, nem kímélve a berendezést, tárgyakat és más
embereket. Legalábbis, amikor az oviban vagyunk, visszük hozzuk a gyerekeket
sokszor ez jön le, persze arra, hogy mi zajlik otthon arra kevésbé van
rálátásom. Mindenestre nekem úgy tűnik, hogy a szülők kínosan ügyelnek arra,
hogy hangos szó, fegyelmező mondatok ne nagyon hagyják el az ovi környékén a
szájukat. Idekerülve nagyon szerettem volna beillsezkedni és ez tőlem idegen
módon megfelelési vágyat eredményezett. Én is igyekeztem eleinte
minden ovis együttlét során türelemmel viselni a gyerekeim olyan megnyilvánulását,
amit korábban másként kezeltem volna. Egy idő után azonban sikerült megtalálnom
az egyensúlyt és viszanyernem a teljes önmagamat, így igaz, a szemkontaktust
kerülve a szülőtársakkal, bizony megregulázom őket, amikor kell. Például, amikor
megy a hiszti, hogy miért nem kocsival jöttem, vagy nem akaródznak közreműködni
az öltözéskor. Elmondom nekik, hogy lehet így is viselkedni csak akkor éppen
otthon nem fog beleférni hogy meséljünk és teázzunk, ha meg fáradtak jobb is ha
egyböl aludni mennek majd. “De ennyitöl még nem?” - hangzik az ijedt kérdés és
hirtelen mindkettö derüsebbé és közremüködöbbé válik. Persze ők magasan
viselhetőbbek ilyenkor is, sok más mellettünk öltöző gyereknél, egy ideig
vigasztalt is, hogy azokat legalább nem én viszem haza és csodáltam egy-két
szülőt, hogyan bírja ilyen angyali türelemmel azt, hogy a gyereke kis vadállat
módjára viselkedik. Csak egy idő után kezdtek kétségeim lenni, hogy talán azért
viselkedik vadállat módjára, mert mindent angyali türelemmel elnéznek neki. Kicsit
összezavarodtam. Sok kérdésre még mindig a választ kerestem csak, holott már
cselekedni kellett volna az elmélkedés helyett. - Ha nem engedheti ki a negatív
energiákat és elfojtjuk a nekünk nem tetszö érzéseit, megnyilvánulàsait nem
akadályozom e az egészséges fejlödésben? De ha minden antiszociális
megnyilvánulását elfogadok pszichológiai alapon, azzal segítem-e őt vajon
ebben? Vagy épp ellenkezöleg, hagyom, hogy egy öntörvényü önzö teremtmény
váljon belöle? Pozitív fegyelmezés és zsarolás között azt gondolom vékony a
határ. Ahogy azt is, hogy minden be nem váltott fenyegetés egy megszegett
ígéret, ezért csínján kell bánni azzal mit mondunk. Hirtelen elvesztettem szem
elöl azt, hogy hogyan is kéne jól csinàlni. Szeretnék (elég) jó anya lenni,
elfogadni őket olyannak, amilyenek, támogatni, hogy azzá váljanak, akik.
Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy családként jól működjünk, ne menjünk
egymás idegeire tehát vannak szabályok, amelyek az együttélés miatt fontosak. És
ha már itt tartunk a társadalmi együttélés miatt sem mellékes, hogy az ember ne
legyen az egészséges mértéket meghaladóan önző, öntörvényű, tekintettel legyen
másokra is. A mai nevelés fontos sarokköve, hogy a gyerekek minél inkább
kibontakoztathassák a személyiségüket, merjenek egyedien gondolkozni, másoktól
eltérni, különbözni, egyéniségek lenni. Nyilván mi is ezt szeretnénk, nem kis
birkákat nevelni, viszont a ló másik oldalára sem szeretnénk átesni. Márpedig a
másokra való odafigyelés, megtanulni tekintetbe venni a többiek szempontjait is,
és azt, hogy nem csak mi létezünk, a családban kell elsősorban. Ha azonban a
gyerekek igényei körül röpköd minden és mindenki, az biztos, hogy nem egy
egészséges személyiség kibontakozásához vezet, hanem egy eltorzult, önző
életszemlélethez visz inkább közel. Na de annyira be vagyunk rezelve
(legalábbis mi, biztosan nem mindenki), hogy a gyerekünk elidegeníthetetlen
joga ahhoz, hogy az legyen, aki, csorbul, ha fegyelmezzük, határokat mutatunk
neki, hogy nem találva az egyensúlyt, inkább ebbe az irányba mennek el sokan.
Azért ilyenek, mert
betegek? - tettem fel magamnak a kérdést. Vagy a kistesó... a mentségek keresése
a viselkedésükre, ami alapján az érthetővé és elfogadhatóvá válik, a mai modern,
tudatos, pszichológiai könyveken szocializálódott szülőgenerációnk egyik
csapdája. Szerintem jó, ha a gyereket megpróbáljuk megérteni (mást se csinálok)
de van amikor igenis azt kell mondani, hogy na ezt nem, tökmindegy miért
csinálta.
Gyakran találtam indokot a lehetetlen viselkedésükre, így
felmentettem őket és türelemmel, megértéssel viseltem a visítást, ugráltatást,
hisztit. Anyukám ugyan többször felhívta erre a figyelmemet, de hát ő ugye nem
tudhatja, anno más idők jártak, mi sokkal gyerekcentrikusabban nevelünk. Ami
alapvetően nem is baj, ha az ember megtalálja az egészséges egyensúlyt. De a
bűntudatból fakadó döntések, a következetlenség és a gyerek hisztis és zsarnoki
viselkedésének megértő fogadtatása (legyen bármi is a pszichés oka) oda vezet,
hogy önzővé és kis zsarnokokká válnak és ez nekünk is nagyon rossz adott
esetben, de leginkább velük kiszúrás. Mert a családján kívül soha senki nem
fogja ezt jónéven venni vagy tolerálni. A zsúrjukon tanuja voltam, hogy Ruben,
hogy szenvedett, amikor nem akarta a másik öt gyerek azt játszani, amit ő
akart. Ahelyett, hogy beállt volna bújócskázni, amit a többiek teljes
egyetértésben játszottak, a fotelben ülve durcizott, ami pont senkit nem
érdekelt, miután megszavazták 5:1 arányban, hogy mit játszanak. Diplomatikusan
még azt is megígérték neki, hogy utána játszanak vele mást. Milyen fontos úgy
nevelni a gyerekeket, hogy ne gondolják azt, hogy körülöttük forog a föld, mert
éppen ebből adódhatnak az ilyen számukra is nehéz helyzetek.
Anyukám azt mondta, amikor beszámoltam a betegséggel töltött
napokról, hogy elengedtük a gyeplőt meg, hogy hagytuk, hogy a gyerek
irányítson. Annak ellenére, hogy értem mire gondol, nem szeretem ezeket a
hasonlatokat, mert én nem tekintek a gyerekeimmel való kapcsolatomra harcként,
amit meg kell nyernem és nem gondolok a családomra lóként, akiket be kell fogni
és törni. Inkább azt mondanám, hogy kicsit belazultunk, és ennek érezni a nem
mindig áldásos hatásait. Az egyik barátnőm fogalmazta meg jól, amikor azt
mondta, hogy nálunk alapelvek vannak, és ebből fakadnak bizonyos szabályok,
amelyek a családi életünk kereteit adják. Mint például nem kiabálunk,
üvöltözünk sem jó sem rosszkedvünkben mert elviselhetetlenné teszi az
együttlétet. Nem vágunk egymás szavába, közösen étkezünk napi háromszor, amiből
következik, hogy nem eszünk össze vissza, délután csendes pihenő van amikor ha
nem is alszik mindenki, akkor is csendes elfoglaltságot keres magának, és
tiszteletben tartja a többiek pihenését. Este nyolc után felnőtt idő van. Ez
csak pár példa, amelyekből nem igazán engedünk, de nyilván vannak kivételek. De
talán túl sok volt a kivétel...
Megfogadtam, hogy
odafigyelek és nem hagyom, hogy a gyerekek a továbbiakban ugráltassanak, ami
belekerült egy-két kellemetlenebb egymásnak feszülésbe, mint az ominózus vizes
eset. Volt, amikor ötször megkérdeztem: -Biztos, hogy kérsz húslevest. Biztos? - Igen. Majd előhoztam a
kamrából, elővettem egy lábost, átmertem, megmelegítettem, aztán kihűtöttem,
mert túl forró volt ès ezután közölte,
hogy inkább mégse kér. Akkor elmondtam, hogy addig bizony fel nem kel az
asztaltól, amíg bele nem eszik legalább. Ugyanez vonatkozott az almára, teára
is, utóbbit legjobb, ha maguknak csinálják meg és akkor olyan mézes meg
mindenes, ahogy szeretnék. Nem igazán hiszek a hosszas magyarázatokban, de
elmondtam nekik, ha kérnek valamit, olyat kérjenek, ami tényleg szükséges és
fölösleges köröket ne futtassanak velem, több idő marad kártyázni, mesélni és
esetleg pisilni is eljutok. A pohárért bármilyen betegek ki tudnak nyúlni és
visszatenni, ha kifogy a víz, ne adj isten akár újra tölteni. Miután elkezdtük
magunkat ezekhez nagyon következetesen tartani, hamar éreztük a hatását. Szeretném
hinni, hogy azért, mert alapvetően jól neveltük őket csak kellett egy kis (szoftver)frissítés.
Következő éjjel Kati mamánál egyszer sem keltettek fel. Reggel fél hétkor
szóltak egyszer, mert elfogyott az ivópoharukból a víz, Rebeka kiment,
újratöltötte, de a tetejét nem tudta visszacsavarni. Nagyon udvariasak voltak, nem
visítva szóltak, hanem normálisan. Segítettem, majd kérdeztem, hogy nem gond-e
ha alszom még, jobb lenne ha ők is visszaaludnának kicsit. - Persze anya, és ha
felébredtünk, majd szép csendben lemegyünk és megvárunk - mondta Ruben. Alig
akartam elhinni, amikor kilenckor lementem és ott ültek egymás mellett a
kanapén, a pizsire zokni-pulcsi felhúzva, minden az elvárasaim szerint. Este a
ruhájukat szépen letették, kiengedték a vizet és önállóan megfürödtek anélkül,
hogy háromszor odarendeltek volna (szomjas vagyok ésatöbbi). Egymásnak odaadták
a vizet, zsepit, maguknak odahozták, amit kell. Sőt Ricsit segítettek ápolni,
ágyba vitték neki a melegvizes palackokat és Ruben külön felment megkérdezni,
hogy nincs-e szüksége még egy plédre. Ezek ugyanazok a gyerekek volnának, akik visítanak az éjszaka közepén, mert kilóg a lábuk a takaró alól?! Persze azért
bőven van még, aminek változnia kell, ez egy folyamat és nem egyik napról a
másikra fog megváltozni, ahogy a kialakulásához is idő kellett. Jó lecke volt
ez az időszak, a betegségekkel együtt úgy vélem nem véletlenül kaptuk éppen
most ezeket a nehézségeket. Még éppen időben voltunk, hogy észrevegyük a
problémákat és ez a nehezített terep szépen kidomborította őket. Mindig résen
kell lenni, következetesen lereagálni mindent, és a minden helyzet nevelési
helyzet elvet sosem szem elöl téveszteni. A legeslegfontosabb, bízni magunkban,
hűek lenni a saját elveinkhez és elfogadni azt, hogy nem lehet mindenkinek
megfelelni és ez így van jól. Mindig lesz, aki másképp gondolja, kritizál,
vagy, aki mellett egyszerűen csak attól rosszabbul érezzük magunkat, hogy ő
másképp csinálja. Biztosan van, aki lazább meg olyan is, aki türelmesebb
nálunk, mi viszont így ezek az elvek, szabályok és határok mentén tudjuk jól
menedzselni a családi életünket és érezzük jól magunkat nem csak apaként és
anyaként, hanem emberként is. És, ami még jobb, hogy a gyerekeinken is
érdekesmódon azt látom, hogy nemcsak sokkal jobb fejek, ha határozottabbak
vagyunk velük, hanem boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak is. Úgyhogy szerintem (szerintem)
nagy hiba azt gondolni, hogy minél kevesebb a határ, annál szabadabbak. Mert
egy idő után önmaguk fogják a saját korlátaikat jelenteni és a saját boldogságuk
legnagyobb ellenségeivé válni. És ezt nem szeretnénk.
Anyának... tudom, hogy nem könnyű az anyukámnak lenni. Ha te bírtad, nekem szavam nem lehet. Köszi, hogy vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése