Tente baba - Alvás altatás nélkül?

Róza kilenc hetes és éjszaka nyolc-kilenc órát alszik, fél kilenc, kilenctől, reggel fél hat-hatig. Napközben miután elálmosodik beteszem a bölcsőjébe, amiben egyedül alszik el (a kérdés csak, hogy meddig). Nem hagyom sírni, legalábbis nem nagyon és nem hosszan, nem alkalmazunk alvásmódszereket, szoptatom, hordozom, és amíg éjszaka felébredt szopizni addig velünk egy ágyban aludt, mindig az első ébredésnél, ami olyan tíz óra és éjfél között volt odavettük magunkhoz. Mostmár a bölcsőjében alszik, mivel nem ébred fel és így csak reggel jön át a mi ágyunkba az első szopizásnál, utána ott is marad az első napközbeni alvásra. Szeretem ezeket a reggeli összebújásokat, az éjszakaiakat is szerettem, de azért nem baj, hogy látni a végét, még azelőtt  mielőtt terhessé vált volna. Mert egy idő után nekünk biztosan az lenne. Senkit nem szeretnék idegesíteni, ez nem amolyan bezzeg mi írás szeretne lenni, tudom milyen nyomasztó érzés, ha valamin aggódik az ember, vagy szeretné, hogy a gyereke csináljon és a másiké ráadásul csinálja, akkor végképp nem értjük, hogy is van ez, a miénk miért nem. Az is lehet, hogy szerencsés véletlen az egész. Ki tudja. Én azért nem hiszem, hogy az lenne és nekem sokat segített, amikor megfelelő tanácsokat kaptam vagy olvastam. Hátha ez is segít valakinek, ha elolvassa, nálunk, hogy megy ez.

Rebekánál nem sok szülői tapasztalatom volt még, annyit azért tudtam az éjszakázásról, hogy létezik, a babák kelnek, mert még pici a gyomruk és egy ideig még gyakran esznek. Nem aggasztott túlságosan a dolog, a kisbabás időszak természetes velejárójának tekintettem ezt. Idegesített is a kérdés akkoriban (és egyébként most is), “na és az éjszakák?” aztán meg a sajnálkozás. Mégis milyenek lennének az éjszakák egy párhetessel, még jó, hogy fárasztóak. Igaz nem sokszor ébredt fel, egyszer kettő körül, egyszer meg öt körül. Nyolc hetes korától aztán stabilan átaludta az éjszakákat, hét-nyolc órákat aludt egyhuzamban és teszi ezt mindmáig. Egyik éjszaka amikor nyöszörgött, kimentem a fürdőköpenyemért, hogy felhúzzam, mielőtt kiveszem a bölcsőjéből, mikor visszaértem, mintha kevésbé nyöszörgött volna. Egy pillanatra megtorpantam, mielőtt érte nyúltam, hogy kivegyem. Álltam a bölcső fölött és figyeltem. Picit meglöktem a bölcsőt, ettől hintázni kezdett. Elaludt. Emlékszem milyen izgalom futott át a gerincemen. Odaültem mellé és amikor megébredt újra picit meglöktem a bölcsőt, megsimogattam az arcát. Egy-két éjszakán keresztül csináltam ezt, amíg végül már egyáltalán nem is ébredt meg, nem volt sem nyöszörgés, sem forgolódás. Ha éhes lett volna, biztosan nem alszik el arra, hogy meglököm a bölcsőjét. Rubennél az első hat napon, amikor megszületett, alig aludtam, de onnantól ő is pontosan éjjel kettökor és ötkor kelt majd, öt hetes korára teljesen magától, (nem volt bölcső ringatás sem) elhagyta a kettő órás időpontot és maradt az öt, amiből pár hét leforgása alatt lett reggel hat majd hét és nyolc. Mindkétszer pezsgőt bontottunk szoptatás ide vagy oda az első átaludt éjszaka után. Mindkettőnél voltak, vannak nehezebb idöszakok, amikor nem aludtak ilyen jól, éjszaka felébredtek, kitaláltak ezt azt, de az nem babakorban volt már. Mindkét gyerek magától, mindenféle szupermódszer és tréning nélkül olyan hamar átaludta az éjszakát, hogy én nosztalgiával emlékszem vissza a szoptatósfotelban töltött idöszakra. Szerencse volna? Az is lehet és elképzelhetö, hogy semmi köze nincs a gyerekek alvásának ahhoz, amiket én összefüggésbe hozok vele. Mindenesetre leírom, hogy nálunk, hogy zajlik az alvás, két okból. Az egyik, hátha segítek vele másoknak, másrészt pedig a következő gyerekünknél nem szeretném napokig törni a fejem, hogy hogy is volt ez, mert az ember ugyan azt hiszi, ezeket sosem felejti el, pedig dehogyisnem. Rózánál napokig fejtörést okozott.

Rózánál az éjszaka átalvása nem aggasztott különösebben, mivel tudtam, hogy előbb utóbb magától eljön, csak ki kell várni. Az együttalvás miatt megfordult a fejemben, hogy esetleg másképp alakul majd és később jön el, de úgy látszik nem befolyásolta. Róza éppen úgy kétszer szopizott mint a tesói, sőt, ő valamivel előbb kezdte elhagyni az éjjel kettes időpontot, annak ellenére, hogy ott aludt mellettem, annyiszor szopizhatott volna, ahányszor kedve szottyan rá. Amit sehogyse tudtam felidézni az az, hogy pontosan mit csináltam, hogy egyedül és ébren letéve aludtak el. Nem tudtam egyiknél sem visszaemlékezni olyanra, hogy ne így lett volna, csak amikor nagyon picik voltak és még elaludtak maguktól szopizás közben.  Arra az egyre világosan emlékszem, hogy nem altattam egyik gyerekemet sem. Tehát ébren kell letenni az egyértelmű, na de mikor, hogy és mikortól kell erre odafigyelni? Ezek a kérdések jártak már napok óta a fejemben. Amíg magától elalszik szopizás közben én nem csináltam ügyet ebből egyiknél sem. Eszem ágában nem volt ébresztgetni őket, csak azért, hogy ébren kerüljenek az ágyukba. Ahogy nőttek és egyre éberebbek lettek, eljött az a pont, amikor szopizás közben már nem aludtak be annyira, hogy könnyedén letehetőek voltak és ez az az időszak, amikor elkezdenek a különféle altatási szokások kialakulni, én erre Rebekánál és Rubennél is nagyon tudatosan figyeltem, hogy ne alakuljanak ilyenek ki. Eleinte az ember észre sem veszi, hogy amit csinál, az “altatás”. Húsz perccel, fél órákkal hosszabb szopizások, bújás, kis hordozgatás, olyan természetesen simul bele a kisbabával való kontaktusba, hogy az ember már csak akkor ocsúdik fel, amikor már kényelmetlenné válik, hogy bizonyos dolgok nélkül nem alszik el a baba. Emlékszem Rebekánál három hetes korában egy éjszaka ültem a szoptatós fotelban és büfiztettem, amire korábban mindig olyan jól bealudt, de egy idö után már körbe sétálgattam vele büfiztetés közben és a szőnyeg szélén lévö csíkon róttam a köröket. Ötöt, tizet, majd harmincat. Aznap este valahogy bevillant, hogy előbb-utóbb talán már kétszázat kell majd. És rájöttem, hogy nem akarom ezt, mert az oké, hogy éjjel felkelek megszoptatom de utána nem szeretném a köröket róni vele, ez jóval túl van a komfortzónámon és nem is gondolom, hogy feltétlenül anyai feladataim közé tartozna. Elkezdtem egyre éberebben letenni, több kevesebb sikerrel, de nagyon hamar megszokta. Ha elkezdett sírni egy idő után, akkor vártam picit mert az esetek többségében néhány perc múlva elaludt. Napközben is ugyanez volt a metódus. Rubennél ez kiegészült azzal, hogy amikor befejeztük a szopizást ráfektettem egy kis plédre a pelenkázóján és jól bebugyoláltam. Ettől felébredt akkor is ha félálomban volt már, így ébren került az ágyába. Mindezt hang nélkül tettem, nem suttogtam vagy beszéltem hozzá. Amikor már nagyobbak voltak akkor egy pápá, aludj jóllal jöttem ki. Éjszaka, amikor felébredtek szopizni, már Rebekánál gyorsan rájöttem arra, hogyha nem muszáj nem pelenkázok (és főleg nem mérem le mennyit esznek), ha mégis muszáj, akkor minimális fénynél, hang nélkül, a szemkontaktust kerülve tettem, hogy ne ébresszem nagyon meg. Rózánál most érkezett el az, hogy nem aludt már el olyan mélyen szopizás közben és amikor letettem a bölcsőbe egyből felsírt. Ilyenkor kivettem, újra vég nélküli szopizás következett, amíg vissza nem aludt, de már ez is egyre tovább tartott. Onnan tudtam, hogy nagyon nem jól csinálom, hogy alig mertem letenni, még akkor is amikor már elaludt, egyre vártam a megfelelő pillanatot, amikor becsempészhetem az ágyába anélkül, hogy felébredne. Órák teltek el így, hogy próbáltam letenni, miközben a másik kettőnek uzsonnát kellett volna készítenem, még gyümölcsöt sem kaptak pedig lassan már a vacsorának is neki kellett volna látnom. Ruben közben elmegy wécére szól, hogy menjek segíteni. Halkan ugyan, de bemászkál, suttog, zörög... én egyre idegesebb vagyok érzem, hogy ez így nagyon nem jó út. Ránézek az órára, közel két órája altatok. Teregetni is kellene és berakni még egy mosást. Órákra kivonódni egy négy és egy hat éves mellett elég nehezen kivitelezhető hosszú távon.  Ekkor jött az a megoldás, hogy  ilyenkor kendőbe rakom, abban bármikor, bármennyit alszik. Jó megoldásnak tűnt, de voltak napok, hogy szinte egésznap rajtam volt. Imádok hordozni és tudom hogy nem lehet túlhordozni a babákat, csakhogy vannak fizikai korlátaim, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ruben is minden délelött rajtam volt egy időben, de más egy játszótéren ácsorogni meg más sütni-fözni, teregetni, hajolgatni magamra kötve egy babával. Volt egy gerincsérvem, nagyon nem szeretném újra végigcsinálni. Emellett nem is teljesen veszélytelen mindent úgy csinálni, hogy közben rajtam alszik egy baba. Egyik hétvégén amikor lazacot sütöttem visszaesett az olajba a hal, amikor meg akartam fordítani és az arcom, a nyakam és a karom tele lett égési sérülésekkel a rám fröccsent olajtól, Rózát a kendö és a sapka, na meg a jószerencse védte meg. Ez sem jó út, nem lehet folyton rajtam, ez is túl lépi a komfortzónámat, ami szerintem szempont, mert nemcsak a gyerek, a szülő életminősége is fontos. Olyan megoldást kellett keresnem, ami mellett el tudom látni a teendőimet és a másik két gyerekemet.  Meg kell valahogy tanulnia napi 1-2 alvást a saját ágyában aludnia mégpedig úgy, hogy nem altatgatom. Így volt ez Rebekánál is Rubennél is és ha akkor meg tudtam csinálni, akkor most is sikerülnie kell, bíztattam magam. Az esték is kezdett nagyon hosszadalmassá válni, nyolc órából sokszor tizenegy is lett, mire fel tudtam kelni vele a szoptatós fotelból és le tudtam tenni. Az esték mindig kardinális kérdésnek számítottak nálunk valamennyi gyerekünknél, az éjszaka átalvásánál is fontosabb volt, hogy visszakapjuk őket. Ricsivel is szeretnék lenni, megnézni egy filmet, beülni egy kád vízbe, töltődni egy kicsit a nap után.

Egyre azon morfondirozntam, hogyan is csináltam ezt az előző kettővel. Elméleteben persze tudtam, de kivitelezni egészen más. Nagy ráhangolódást igényel a babára, mert nincs recept, egy egyszerűen követhető módszer. Valójában semmi mást nem csináltam, mint ébren letettem a megfelelő pillanatban. Az viszont teljesen baba és helyzetfüggő, hogy kit milyen éber állapotban lehet bebugyolálni és letenni a bölcsőjébe. Rebeka például teljesen éber volt mindig, nagy szemekkel nézett rám, Rubent inkább féléber állapotban lehetett otthagyni. Egyiket büfiztetés után, másikat bugyolálás után. Figyelni kell arra is, hogy mikor kezd álmosodni és elcsípni azt, amikor már elég álmos ahhoz, hogy elvonuljak vele, de még nem nyűgös, türelmetlen, mert akkor nehezebb az egész.

Megkérdeztem másokat, beszélgettem a barátnőimmel, anyukámmal, hogy ők hogyan csinálják, csinálták. Többen többféle dolgot meséltek, javasoltak, én egyben biztos voltam, hogy minél kevesebb faksznit akarok a fektetés körül, még annyit se lehetőleg, mint amennyi Rebekánál és Rubennél volt. Úgy szeretném, altatni, olyan körülmények között, ami könnyen reprodukálható máshol is, nem igényel plusz holmikat, berendezési tárgyakat, újfajta életstílust, rituálékat és nem korlátoz bennünket a mindennapi életünkben. Rebekánál és Rubennél például sokszor volt gond, hogy délutánánként sötétben altattam őket (nem, nem keverték össze az éjszakát a nappallal, szerintem ez oltári nagy butaság. Hiszen a kisbabák még nem 24 órás ritmusban működnek egyébként sem.) Nem vaksötétben, de azért sötétben és ez nagyon sok helyen nem volt reprodukálható körülmény így ha máshol voltunk ez egy olyan tényezővé vált, ami miatt esetlegesen rosszabbul aludtak. Róza éppen ezért napközben már csak félhomályban alszik. A másik a csönd volt, amit első gyereknél még elég könnyű túlzásba vinni. Rubennél is beleestem ebbe a hibába, délután egyidőben aludtak Rebekával, imádtam az órákig tartó énidőt, levegőt nem vettem a szobájuk előtt. Róza ajtaja mindig nyitva van és eleinte a nappaliban aludt, közöttünk, miközben főztem, nagycsaládi karácsony volt, vagy a gyerekek egyszerűen csak játszottak körülötte, sosem volt nagy csend. Néha azon kapom magam most is, hogy elkezdek görcsölni a hangok miatt ilyenkor mantrázom magamnak, hogy ez a természetes környezete, ezt kell megszoknia. Tehát lehúzom a wécét, becsukom az ajtót, nem járok lábujjhegyen és a gyerekeket is igyekszem nem túlságosan leinteni, amikor játszanak. A csend és a sötét azonban mind semmi ahhoz a sok hűhóhoz képest, amit sok szülő a gyerek alvása körül csap. Pedig szerintem minél több ilyen van, annál kevésbé fog jól aludni otthon is, máshol pedig különösen. Én igyekszem olyan szokásokat kialakítani, amelyek nem okoznak gondot hosszú távon és jó szívvel tudom tartani őket hónapok és évek múlva is. Ez mindenkinél egyéni dolog. Sokan javasolják, hogy este ne ringassuk a gyereket, de én szeretek összebújni és nekem nem gond, hogy egy-két órát szopizik, ami idővel majd úgyis rövidülni fog. Este  hosszabban vele vagyok, egészen este fél kilencig, ez nagyjából a lélektani határ nálam kisbabánál, nagyobbaknál a nyolc óra. Napközben viszont nem tudom és nem is szeretném minden fekvés előtt, ha órákig kellene dajkálni. Így napközben Rózával a következőt alakítottuk ki. Ha elálmosodik, felviszem a szobába, kinyitom az ablakot, hogy friss levegő jöjjön be, ráadom a sapiját, betakarózunk és leülök vele a szoptatós fotelba és szopizik, ilyenkor már nagyon álmos, sokszor elalszik közben, de ez nem igazi mélyalvás. Miután abbahagyta, azután fogom és átteszem a pelenkázóra, bebugyolálom, épp ahogy Rubennel is csináltam, ha elaludt volna, ettől biztos, hogy valamennyire megébred és átteszem a bölcsőjébe. Nyitva van a szeme, ha nem is éber, ébren van, változó, hogy inkább az ébrenléthez vagy az elalváshoz van közelebb, de annál sikeresebb minél inkább az ébrenléthez áll közel. Majd kijövök és várok, eleinte az első pár hónapban ilyenkor még nem állok neki fürdeni vagy más programnak, hanem valami olyan házimunkát végzek, ami bármikor félbehagyható. Így nem leszek ideges attól ha vissza kell menni. Teregetek, hajtogatok, pakolom valamelyik szekrényt, ez leköt addig amíg rá figyelek. Ha sír, eleinte még bementem és ott álltam úgy, hogy ne vegyen észre, hogy meg tudjam figyelni mi a gond. Volt, hogy a pléd rálógott az arcára, máskor lerúgta magáról a bugyolát vagy melege volt. Néha az is elég, ha meglököm a bölcsőjét picit, sok esetben a szeme sem volt nyitva amikor felsírt és amíg ott álltam láthattam ahogy hirtelen abbahagyja a sírást és mélyeket, egyeneletesen lélegezve kisimult arccal alszik tovább. Egy-két nap múlva már ritkán sírt csak fel, mert kitapasztaltam, hogy mennyi takaró az ideális, hogyan bugyoláljam be gyorsan, úgy, hogy ne jöjjön szét és szerintem ő is tudta már, hogy mi következik. Most ha beteszem, nyugodtan nézelődik, néha nyöszörög egyet-kettőt, és már csukja is le a szemét.

Sírni hagyás. Ez nagyon megosztó téma, kérdés, hogy ki mit ért alatta. Szerintem nem lehet és nem is jó ha egy csecsemőt soha, egyetlen percig sem hagynak sírni, hiszen a sírás számukra az önkifejezés eszköze és valamit a tudtunkra akarnak hozni vele. Ha nem hagyjuk egy percre sem, akkor honnan tudjuk mit akar éppen, hogy figyelünk rá? Sokszor csak egy puki vagy böfi zavarja a babát és ha ilyenkor kikapjuk az ágyból azzal csak megzavarjuk az alvási ciklusát. Nem hagyom üvölteni, kétségbeesetten sírni, és sehogy sem hagyom sírni hosszabb ideig, de nem is kapkodom ki az ágyból, szerintem nagy a különbség. A baba megfigyelése fontos, hogy reagálni tudjunk a valós igényére, ami esetenként az alvás, hiszen az, hogy egybefüggően aludjon hosszabb időket létfontosságú a fejlődése szempontjából is. Van az a sírás, amikor tudom, hogy ez most az a sírás, teljesen más az intenzitása, hangszíne, mint amiből elalszik. Ha így sír, akkor kiveszem, megszeretgetem, szopizik még kicsit, majd újra leteszem aludni. Nem aggódom, hogy arra tanítom, hogy ilyenkor szopizni kell, bár sokan felhívják erre a figyelmet, szerintem a kisbabáknál természetes, hogyha zaklatottak akkor a megnyugtatásukra szopiznak egy kicsit, később, ahogy nő, az eszköztár is változik és ez úgyis egyre inkább háttérbe fog szorulni. Én azt gondolom, hogy a kisbaba gondozása, egy nagyon mély ráhangolódást igényel az anyuka részéről, hiszen vele verbálisan még nem igazán lehet kommunikálni, így sokkal inkább előtérbe kerülnek az ösztönök, érzékek. A kisbabával való törődés, szeretet, nem azonos azzal, hogy valaki egyetlen percre sem hagyja frusztrálódni a gyerekét. A válaszkészség nem azt jelenti, hogy minden nyekkenésre szoptatjuk, felkapjuk, hanem azt, hogy a baba igényeire reagálunk. Az ősbizalom miatt nagyon fontos, hogy milyen válaszokat kap egy baba és nem is gondolom, hogy sírni szabad hagyni hosszan egy kisbabát, mert abból valóban azt vonhatja le, az istenadta, hogy ő senkit nem érdekel. De nem kell kiforgatni sem ezt a dolgot és ha elalvás előtt nyöszörög vagy panaszkodik, esetleg egy-két percre kiadósan belezendít még nem fog az önbecsülése csorbát szenvedni. Ahogy akkor sem, ha elmegyünk pisilni, vagy megeszünk egy ebédet. Viszont szép lassan megtanul egy fontos dolgot: Várni. A babák a születés pillanatától fogékonyak a környezetükre és a reakciókra. Azzal, ahogy bánunk velük az első időszakban is fontos üzenete van és már az első pár hónapban, az első életévben rengeteg dolgot tanítunk meg akaratlanul is nekik. Szerintem a kisbabával való bánásmódra, bármennyire is nem szívesen hívjuk nevelésnek, mégiscsak az, épülnek rá a következő évek. Ha az első évben pisilni sem megyünk el, nehogy egy pillanatra is sírjon, és nem hagyjuk magára és minden körülötte forog, ebből elég nehéz később visszavenni, mert az a dolog csapdája, hogy igazából nem tudjuk, hol az a pont vagy határ, amikortól el kellene kezdeni. Három gyerek után az egyik legfontosabb tapasztalatom, hogy nem létezik egy határ, ami előtt még nem nevelünk, mert még kicsi, ösztönlényként kezeljük, majd ha átlépjük a vonalat utána meg már igen. Az első pillanattól van egyfajta mentalitás, hozzáállás a gyerekünkhöz ami sok pici dolgoban megnyilvánul, amire nem is mindig tekintünk nevelési helyzetként és amelyek természetes előzményei lesznek annak, ahogy később már konkrétabb nevelési helyzetben hogyan fogunk reagálni és ő hogya viselkedik. Nyilván ez egy folyamat, de a kivárás képessége, ahogy az önállóan elalvás elsajátítása is az első pillanattól kezdődik. Ha egy kisbaba folyton szórakoztatva van, nem hagynak neki időt, hogy felfedezze a kezét, lábát, vagy a fényeket a falon, akkor később is ezt fogja várni, ugyanígy igaz ez az alvásra.

Például amikor először tettem le Rózát magam mellé a hordozószékébe az asztalnál egy családi étkezésnél, az első pillanatban sírni kezdett. Nyilván nem értette, hogy ez most mi, amikor eddig minden étkezésnél szopizott. Picit beszéltem hozzá, megnyugodott és egészen egy-két percig el volt mellettem, ami azt jelentette, hogy pár kanál levest anélkül megehettem, hogy közben szoptattam vagy a kezemben tartottam volna, ahogy azt előzőleg tettem, amikor még újszülött volt. Aztán pár nap múlva már az egész levest meg tudtam enni, most meg már mosolyogva elüldögél velünk többnyire, persze minden nap van olyan étkezés, hogy szopizik közben, ha úgy jön ki a lépés, de igyekszem arra a pár percre, amíg eszem, inkább magam mellé tenni. Ugyanígy bárhova letéve boldogan el van, holott eleinte egyáltalán nem tetszett neki. Egy babának szerintem olyan új állapot az ébrenlét, amivel eleinte még nehéz mit kezdenie, főleg, ha anya is kimegy a képből. Miért írok ennyit erről, amikor az alvásról van szó? Azért mert az ébren elöltött idő szorosan összefügg az alvással, vagyis az önálló elalvással. Ha ébrenléti időben hozzászokik ahhoz, hogy nem mindig lát, hall bennünket, mégis biztonságban érzi magát, mert ott vagyunk, akkor ezzel a bizalommal teli tapasztalattal az elalvás is könnyebb lesz. Ha egyedül elnézelődik és jól érzi magát (nyilván percekről van szó) akkor nem lesz neki ijesztő ez a bölcsőjében sem.  A kivárás is fontos, ami egy harmadik gyereknél teljesen természetesen alakul a testvéreknek köszönhetően. Előfordul, hogy már nyűgös Róza és mégis ott kell hagynom pár percre, amíg Rubennek segítek a mosdóban vagy felhúzni az overállját, vagy almát vágok neki vagy teát töltök. Az első elnézelődései pedig úgy történtek, hogy letettem valahova és elmondtam neki, hogy én most elmegyek mosdóba, nekem is kell öt perc. Nem hiszem azt, hogy megérti, amt mondok, a szavaim értelmét, de érti a hangsúlyt, a megnyugtató színezetét, és tapasztalja, hogy nemsokára újra ott vagyok. Ez kialakítja benne a bizalmat, ami az elalvásnál is jól jön.

A másik ami segíti az elalvást az a ritmus. Mindig minden nagyjából ugyanúgy történjen, egy idő után ugyanabban az időpontban is. Ha Róza felkel, ráteszem a pelenkázóra, majd szopizik, ezután ha tudok kicsit vele vagyok, elnézelődik a kezemben én meg elgyönyörködöm benne, majd leteszem valahova és ott van velünk. Ha nyűglődni kezd, ásítozik, ami egy fél óra múlva szokott nagyjából bekövetkezni, akkor fogom elviszem és megszoptatom a fotelban, majd bebugyolálom és beteszem az ágyába. Ha felébred kezdődik előről. Délelőtt két-három órát rajtam kendőben alszik, mert ilyenkor levegőzünk, piacra megyünk, oviba megyünk, és esténként, a délutáni alvás utáni időszakban, amikor nyugtalanabb szintén alszik még egy rövidet rajtam a kendőben. Este hét körül elviszem aludni, egy-másfél órát összebújunk, ilyenkor mindegyik gyerekünk hosszabb szopizást igényelt, majd legkésőbb fél kilenc körül megpróbálom letenni, ami többnyire sikerül is, majd alszik reggel hatig. Nagyon nem szerettem volna egyik gyerekünknél sem, ha rászokik a hatos kelésre, ezért mindegyiknél azt csináltam, hogy ilyenkor a lesötétített szobában megszoptattam és visszatettem aludni, nem keltünk fel. Ha csak fél-egy órára sikerült eleinte, annak is örültem, akkor újra megszoptattam és visszatettem egészen reggel hét fél nyolcig, tehát úgy kezeltem a korai keléseket, mint egy éjszakai megébredést. Ez nagyon sikeres volt, sosem keltek fel később sem fél nyolc előtt, amit én ennek tudok be. 

Amire még figyelek, hogy kevés impulzus érje ébrenléti időben. Nincs zajos, csörgő, zörgő, zenélő játék, ezekre szerintem semmi szüksége egy kisbabának. Amikor ébren vannak pont elegendő inger nekik a saját környezetük, nem kell baba könyv, zene vagy más szórakoztatás. Ez nem csak a jóalvás miatt lehet érdekes, hanem azzal is szorosan összefügg, hogy mennyire van jól el a baba, később pedig gyerekként mennyire tud egyedül jól eljátszani. A kendő nagyon jó megoldás vendégségek esetén és minden olyan szituációban, amikor túl sok inger érné. ott védve van, kuckóban, szűrten érkezik hozzá minden, a fények, a zajok és így nem terhelődik túl. Érdekes, hogy sok szülő arról számol be, hogy jól ki kell fárasztani a gyerekét, akkor alszik jól, én az ellenkezőjét tapasztaltam. A sok impluzustól, ingertől inkább túlpörög és nehezebb az elalvás.

Az alvásnál még egy fontos dolog, hogy hinni kell benne, mélyen, hogy képes rá, hogy egyedül elaludjon, sőt mi több ez a természetes és neki is a lehető legjobb megoldás. Nincs helye bűntudatnak, bizonytalanságnak, mert ezekkel az érzésekkel egyszerűen nem lehet megfelelően közvetíteni felé ezt a dolgot.

Rózánál egyetlen napba telt elérni, hogy ébren letéve egyedül elaludjon, mert szinte rögtön elkezdtem csinálni, amikor elkezdett éberebb lenni. Amióta ébren le tudom tenni, azóta rendszeressé vált az alvása, azonos időkben egyre hosszabbakat alszik napközben is. A nap nem egy egybefolyó alvás-altatás, így sikerült elhatárolni egymástól az alvás-ébrenlét szakaszokat is, és ritmust vinni a napjába és ezzel együtt az én időm és teendőim is kalkulálhatóvá, kiszámíthatóvá váltak. Anyaként is sikeresebbnek, kipihentebbnek és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, ha van egy átlátható, kiszámítható napirend és a tudat, hogyha leteszem biztosan aludni fog, nem kell visszamenni ki tudja hányszor. Úgy érzem jobban értem őt, az igényeit, még jobban tudok regálni rá. Amikor már jó pár napja szépen elaludt egyedül, akkor volt először időm és kedvem arra, hogy olvasgassak. Eszembe jutott, hogy a kedvenc gyerekneveléssel kapcsolatos könyvemet még el sem olvastam, pedig minden terhességemnél és minden babázás alkalommal elolvastam egyszer-egyszer, így összesen négyszer olvastam már. Amikor leemeltem a könyvespolcról kis sárga cetlik lógtak ki belőle. Az egyiken az állt “alvás”, a másikon pedig “cadre”, azaz keret. Nem véletlenül jelöltem be ezt a két részt annak idején benne. Kinyitottam az alvás cetlinél és elolvastam. Nagyon egybevág azzal, amit én gondolok, bár nem minden része. Mégis alapvetően ez a könyv azt a gyereknevelési stílust testesíti meg, amit mi is igyekszünk megvalósítani. Egy olyan családi légkört, amelyben mindenki jól érzi magát, gyerek is szülő is egyaránt, anélkül, hogy az egyik alá lenne rendelve a másiknak. Mélyen hiszek az itt megfogalmazott elvekben. Biztos mindenki ismeri azt az érzést amikor valamit valahogyan csinálunk és érezzük, hogy ez jó, ez működik. Szülőként ez az érzés különösen nagy önbizalommal tudja eltölteni az embert, ilyen az is, ha sikerül ritmust, rendszert vinni egy kisbabával a mindennapokba, ráérzünk, hogyan jó neki, ha szépen alszik, nyugodt, amikor ébren van, akkor én is nyugodt lehetek, mert ez egy visszajelzés, hogy jól van, minden rendben, jól csinálom. 

Na persze egészen addig, amíg nem jön egy újabb dolog, amit meg kell ugorni…

Gondolatok pár nappal később:

Csakhogy nehogy elbízzam magam és a megfelelő alázattal tudjak hozzáállni az anyasághoz: Miután megírtam teli önbizalommal a fenti sorokat, naná, hogy felkelt éjjel, amire már hetek óta nem volt példa és persze, hogy napközben sem aludt egy-egy óráknál hosszabban. (De szerintem csak mert szélvihar volt egésznap. Vagy őszintén. Ki tudja.) Viszont az ilyen napokon is igyekszem nem nagyon kétségbeesni és töretlenül hinni abban, hogy minden rendben lesz és ez csak egy átmenet, vagy fejlődési ugrás. Vagy a szél. És holnaptól minden szépen visszatér a rendes kerékvágásba. Nyugodtan állíthatom: vissza szokott.
Ezek amikről írtam nem tuti módszerek, amiket ha az ember betart akkor a gyereke sosem ébred fel, nem lesz nyűgös, mindig könnyen elalszik ébrenléti időkben pedig kiegyensúlyozottan mosolyogva játszik az ujjacskáival. Nem. Vannak nehéz napok és éjszakák, fektetések, amikor bizony nem akar elaludni, alvások, amikor hamarabb megébred, mint szeretném.  De mindezekkel együtt is sokkal könnyebb az élet, ha a baba/gyerek egyedül el tud aludni, és ha rendesen alszik éjszaka és nappal (és mi is) van ritmus a napjaiban és így a miénkben is lehetővé válik a tervezés. És azok a napok, amik nem így mennek, a kivételes napok, amelyek után csak méginkább lehet értékelni a többit. A rendszert, a ritmust, azt, hogy leteszem, becsukom az ajtót és mehetek a dolgomra, amíg ő szépen alszik egy nagyot. (Vagy kicsit...)