Amikor anya egyedül lenne

Vannak azért olyan percek, amikor nem annyira szeretek anyuka lenni. Kevés ilyen perc van, tényleg őszintén mondhatom, ilyenkor visszagondolok arra, amikor még nem voltam anyuka. Már alig emlékszem rá. Milyen lehetett úgy reggel felkelni, hogy nem pörög az ember agya: "tápszer, kakaó, kiskanál, almalé" vagy este hangosan lehetett beszélgetni az ágyban, három percnél tovább szöszölhettem a sminkeléssel, és akár két ruhát is felpróbálhattam elindulás előtt. Vagy nem volt külön mosdóhasználati stratégia. Mivel egyedül vagyok velük egész héten (apa Budapesten dolgozik) ezért nem túl sok alkalmam van élvezni az intim percek örömteli magányát. Rebeka körülbelül másfél éves kora óta kísér a wécére, és úgy általában mindenhova, és jó pár hónapja van egy újabb hőkövető rakétám. Rubenbe ugyanis az emberiség éhenhalástól való félelme mellett (ha lehetősége van, nem hagyja ki, biztos, ami biztos eszik. Ki tudja..) szerencsésen átöröklődött a másik fennmaradását szolgáló ösztön: anyát követni mindenhova. Hétvégén, amikor azt gondolom eljött az én időm és diszkréten élnék vele, elejt mindent, ami épp a kezében van és egy élsportoló ügyességével mászik ( a mászás nem fejezi ki azt a tempót, amit produkál) utánam. Odabent remekül elvagyunk hárman és még néha a kutya is társul. Játszanak a fürdős játékokkal, Rebeka wécépapírral "takarítja" a kádat, hajtogatja a szennyes ruhákat, Bella meg csak érdeklődve ül előttem. Szóval igazából nem zavarnak, csak egyszerűen annyira jó lenne egyedül lenni. Legalább ott. Minden többször annyi ideig tart, mert elgurul egy játék, vészesen közeledve a lábamhoz vagy a wécékefe felé, esetleg egy fürdős játékban víz maradt ezért át kell öltöztetnem utána valamelyiket vagy a kád szélén "felejtettem" a porcelán szappantartót és épp azt próbálja Ruben levadászni. És persze az egész fürdőszoba szét van bombázva, mindehol játékok, a szennyes a földön "összehajtva", mesekönyvek a kád szélén. A smink-haj és egyéb dolgokkal együtt meglennék tíz-tizenöt perc alatt, ha nem kellene közben folyamatosan figyelemelterelni, szórakoztatni, vigasztalni,  így előfordul, hogy háromnegyed órát ott töltünk, vagyis már nem csak az én intimitás igényem miatt problémás a dolog, hanem a délelőtti értékes játékidőt is elvesztegetjük. Délután pedig, amíg alszanak nem élek a lehetőséggel és megyek el mosdóba, ha kell hanyatt fekve olvasok már a végén, de akkor se. Nem fogom azt a pár óra értékes szabadidőt egy pisiléssel kockáztatni. Gyakorlatilag bármeddig képes vagyok visszatartani, és akik hozzánk jönnek alvásidőben (legalábbis a délutániban) azoktól, néha nem kis megrökönyödésükre szintén  hasonló hozzáállást várok el. Persze lehet vitázni, hogy ennyi zajt bírniuk kell, két ajtó kattanását, csukódását, a wc tartály hosszas susogását bizony nem bírja Ruben, aki egyébként csaknem három órát alszik és a többi helyiségben bulizni is lehetne, csak az ő kis szobája előtt igényel néma csendet. Sajnos a fürdő közvetlen közelében van. Nem kockáztatok. Kettőtől négyig nincs mellékheliység használat. Senkinek.

Szóval egy barátnőm éppen akkor érkezett hozzánk, amikor több ilyen nagyon körülményes élményen voltam túl és hát mit mondjak eléggé tele volt a hócipőm. Ő azt mondta, hogy ilyenkor mesét rak be a kisfiának és nagyon jól működik. Az a bökkenő, hogy Rebeka még nem néz meséket, és ha már lassan ideje is lenne, hogy megmutassak neki párat,  itt van ugye Ruben is, akit alig egyévesen viszont nem szívesen ültetnék be egy mese elé, még a nyugodt wécézés érdekében sem. Igen ám, de eszembe jutott, hogy Rebekával képeket szoktunk nézni laptopon, van egy családi blogunk és ott diavetítésre állítva nézegetjük őket. Ezt én is be szoktam vetni, ha nagyon nincsen el és valamit meg kellene csinálnom, de azok pár percesek, az esküvői képeink a leghosszabb összeállítás és az sincsen öt perc. És ekkor bevillant. Youtube-on  van egy olyan alkalmazás, amivel diavetítést készíthetsz a saját képeidből, amit videóként rak össze. Letöltöttem National Geographic-tól mindenféle szép állatos képet és készítettem belőlük egy hat perces videót, hozzá berakom Gryllus Vilmos állatos dalait.  És működik. Én sem hiszem el, de már jó pár napja egyedül mehetek el mosdóba. Óriási. Határozottan minőségi váltást jelent az életünkben. Reggeli után elindítom Rebekának, Ruben még kicsit eszeget az etetőszékben, így, hogy Rebeka még az asztalnál marad, ő is szívesen elücsörög. Persze azért nem mindegy mit adok neki, ebben is kellőképpen kreatívnak kell lenni. A dm-ben kapható puffasztott búzából öntök elé egy marékkal, amit egyrészt imád, másrészt jó sokáig eltart, amíg a kis husi ujjaival felcsippenti és a szájához manőverezi egyenként a szemeket. Múltkor még a hajamat is megszárítottam, hihetetlen de tizenkét perc alatt, kétszer ment le ezalatt az állatos képnézegető, kisminkeltem magam, megszárítottam a hajam és felöltöztem. Egy egész óránk maradt játszani. Már készül a tavaszi képnézegető, virágzó fákkal, tavaszi gyümölcsökkel, zöldségekkel, tulipán és nárcisz borította kertekkel. Rebeka alig várja.

Szobatisztaság

Az egész szobatisztaság körüli mizériába már belegondolni is fárasztó, nem hogy végigcsinálni. A kutyusunk, Bella szobatisztaságra "nevelése" meglehetősen mély nyomokat hagyott bennünk, amikor az éppen akcióba lendülő kölyökkutyával rohantunk a kutyapelenkára, mert kint hideg tél volt és nem lehetett az alig tíz hetes kutyát még kivinni. (Egy jó tanács: csak tavasszal vegyen kutyát, aki ilyet tervezne, bármilyen jó ajándéknak is tűnik karácsonyra). Elképzeltem ugyanezt egy gyerekkel. Bilire ültetni, rohanni vele a megfelelő alkalmatossághoz, figyelni, résen lenni. Napi sokszor ráültetni. Amikor Rebeka abba az életkorba ért, amikor ajánlatos elkezdeni a "szobatisztaságra szoktatást", éppen terhes voltam, és nem nagy pocakkal szerettem volna elkezdeni a wécére le-föl emelgetést, éttermekbe a wc csésze fölé tartást és a többi ezzel járó cécót. Aztán pedig egy kisbabával bővült a család, még az addiginál kevesebb kedvem volt az egésznek nekiállni, kapacitásom pedig egyáltalán nem volt arra, hogy a tél közepén állandóan bilire vagy wécére imádkozzak egy dackorszakot kistesó féltékenységgel együtt átélő kétévest. Nem és nem. Az egy állandó konfliktushelyzet lett volna, éppen elég gondom és dolgom volt már enélkül is. Így maradt a pelenka egészen nyárig, amikor egésznap meztelenül rohangálhatott az udvaron és pár járdára pisilés után kezdett ráérezni, hogy hogyan is működik ez a dolog. Nemsokára teljesen magától elkezdte használni a bilit, napjában számtalanszor mutatta be a produkciót, amiben természetesen a prodoktumot követő ovációnak is nagy szerepe volt. Örültem (hát még a nagyszülők milyen elégedettek voltak, mindig csodáltam hogy mennyi időt képesek azzal tölteni, hogy rábírják, hogy ráüljön), egészen addig, amíg újra rossz idő nem lett, mert felöltözve már nem akarta a bilit használni, mert már nem csak annyiból állt, hogy rá kellett zuttyanni a játék közben, hanem szólnia kellett nekem, segítségre szorult a vetkőzésnél, innentől pedig nem tetszett sem neki, és őszintén szólva nekem sem hiányzott plusz egy folytonos feladat még a napi rutintevékenységek sorába. Megpróbálkoztunk a bugyival, de mikor egyszer belepisilt még idő előttinek éreztem, nem akartam, hogy rossz élményeket szerezzen, így nem adtam rá többet.  Maradt továbbra is a pelus, néha-néha a bili, egészen az első két "nagy dologig". Van aki a pelenkázást nem szereti, hát én meg a bilin trónolást nem pártolom, akkor inkább pelenkázok, ha kell még egy évig, de nem fogok bilit takarítani, ha nem muszáj, márpedig én nem éreztem a helyzetet egyelőre annyira égetőnek, hogy ezt bevállaljam. Ha belegondolunk, vajmi kevés köze van a szobatisztasághoz annak, amikor a gyerek a szoba közepén egy edénybe pisil, kakil, ami semmilyen szempontból nem a megfelelő helye a dolgoknak. Én mindig is úgy tekintettem a bilizésre, mint szükségtelen lépcsőfokra a pelenkáról a wécére való átszokásnak, ami elnyújtja a dolgokat, bonyolítja és hát lássuk be. Gusztustalan. Mondtam az alig hároméves Rebekának, hogy vagy pelust hord, én nem bánom, vagy wécé szűkítőt használunk és a fürdőszobában végzi a kis és nagy dolgát, ahogy anya, apa (és itt jó hosszú lista következett példának sorakoztatva az általunk szeretett és sokra tartott embereket). Mire ő annyit mondott, hogy "jó" és onnantól néha-néha wécére csücsült, körülbelül hasonló gyakorisággal, mint a bilire. Persze erőltethettem volna a dolgot, többször ráültethettem volna, de magam sem voltam kellően motivált. Ruben szobája a fürdőszoba mellett van, sokszor amikor lehetőség lett volna rá, hogy wécére ültessem, kockáztattam volna vele a felébredését, ami az egész délelőttünket borította volna, így inkább hagytam. Mint általában mindennek, ennek is alaposan utánajártam és megkönnyebbülve dőlhettem hátra: a pszichológiai szakirodalom abszolút támogatja a lusta hozzáállásomat. Nem szabad erőltetni, maguktól szobatisztává válnak idővel, amikor megfelelően érettek rá, írják csaknem mindenhol. Jól hangzik nem? Így a nagyszülői és más érdeklődésekre már tudományos hivatkozási alapom is megvolt. Éljen. Egyébként a kutyusunk az első alkalommal, amikor kivittem a kertbe szépen oda kakilt és pisilt és attól a naptól fogva ez így is van, nem volt semmiféle "szoktatás". Emlékszem mennyire hihetetlennek tartottam.  A pszichológusi szakvéleményekkel felvértezve, a kutya nevelési tapasztalatainkban bízva mi a kivárást választottuk. Nem volt a wécén mesélés, versolvasás, amikor a nagyszülők ezekkel a nálunk állítólag jól bevált módszerekkel próbálkoztak (a bilit is erősen szorgalmazták) gyorsan tiltó listára tettem. Nem szeretném ha rászokna, hogy fél órákat csücsül a wécén. Szerintem (és nem csak szerintem) ez egyenes út az aranyér és az emésztési problémák felé, egyébként  a korai "rászoktatás" vagy erőltetés is nagyon sok rossz beidegződést eredményezhet. Persze sok gyerek már szobatiszta Rebeka korában, sőt előbb is, mert egészen egyszerűen náluk előbb jött el ez a dolog, ahogy nem egyszerre kezdenek el járni, ülni, beszélni ebben is lehetnek eltérések. Rebekánál mostanában, hároméves korában mutatkoztak a jelek, néha kért bugyit, amik már jó régen a fiókjában lapultak, még nyáron beszereztem, aztán végül mégiscsak meztelenül rohangált. Napközben egyre többször megkérdezte: "Anya, bugyi van rajtam?" és amikor mondtam, hogy pelus, láttam, hogy megáll, felveszi azt az édes koncentráló arckifejezést és nyilvánvalóan bepisil. Mondta is "Belepisiltem a pelusba." Kérdeztem, hogy nem akar-e ráülni a wécére és a válasz szinte mindig az volt, hogy "nem, a pelusba pisilek". Bugyit egyre többször kért, és nem is pisilt be soha, amikor abban volt, de a wécét továbbra sem kívánta használni (és a bilit sem, a nagyszülők rendszeresen tesztelték ezt a lehetőséget, hátha majd oda...) Amikor ez a pisi előtti "anya pelus van rajtam" kérdés azonban kezdett rendszeressé válni, úgy éreztem helyben vagyunk, immár érett a gyerek, csak egy kicsit motiválni kell. Egyik reggel mondtam neki, hogy most bugyit fogunk húzni és az lesz rajtad, jó? Némi hiszti után a rózsaszín sünis és lepkés bugyikkal sikerült meggyőznöm és azóta is bugyiban van az alvást leszámítva. Ha pisilni kell szól, kimegy a fürdőszobába, ráteszi a wécére a szűkítő ülőkét, levetkőzik, ráül, majd utána egyedül visszaöltözik, lehúzza, odatolja a csaphoz a fellépőjét,  kezet mos, visszaöltözik. Le vagyok nyűgőzve. Azért nem gondoltam, hogy ennyire magától menni fog ez a dolog. Több szempontból is úgy gondolom megérte várni. Egyrészt szerintem jóval egyszerűbb és kényelmesebb megoldás. Azt az ominózus két alkalmat leszámítva nem takarítottam bilit, amire ugye ennyi idős korban már nincs is szükség, hiszen elég nagy már a wécé használatához. Megspóroltam egy csomó harcot, időt és idegeskedést, így megkíméltem magunkat egy jó adag stressztől. Másrészt már abban a korban van, amikor teljesen egyedül el tudja intézni a fürdőszobai teendőket, a fenti műveletsorban leírtakat, így ha éppen Rubent pelenkázom, etetem, nem kell félbehagynom, mert örömmel elintézi ő egyedül, nem igényel a részemről semmiféle közreműködést. Az pedig számára is külön sikerélményt jelent, hogy önállóan képes ezt megcsinálni. Minden alkalommal rendkívül élvezi, látom rajta. Az, hogy az alváshoz még meddig kell pelus fogalmam sincs, nem sürgetem, ráérünk, inkább viseljen még sokáig, minthogy balesetek történjenek, az neki és nekem is csak egy rossz élmény lenne. Három éves kor után lecseng a hisztis korszak, kevésbé dacos, sokkal együttműködőbb, újra keresi a kedvem, meg akar felelni, így sok mindenre rá lehet venni némi kreativitással, meggyőzéssel. Örülök, hogy kivártam ezt és nem aggódtam túl a dolgot, pedig éreztem az egyre erősödő nyomást, de amikor elbizonytalanodtam, mindig arra gondoltam, hogy valószínűleg egy értelmes gyereket előbb utóbb zavarni fog a pelus (és tartalma) magától is rájön, hogy jobb ezt máshogy intézni. És így is lett. Azért néha vissza kívánom a pelust, az átmenet nem olyan egyszerű, sokszor a leglehetetlenebb időben kell pisilni. Amikor kabátban felöltözve állunk az előszobában, amikor éppen megérkezünk már így is öt perc késéssel a Mesekuckóba (az egész negyven perc) vagy amikor este elköszönünk, és minden szülő tudja milyen érzés kijönni és becsukni az ajtót, és rajta van a body, a rugdalózó és a hálózsák... Vagy nem sikerül feltűrni a patentos alját a fölsőnek és pisis lesz, vagy a kéztörlővel akarja megtörölni az ülőkét...Szóval az életünk nem lett tőle egyszerűbb egyelőre, de büszke vagyok rá, végtelenül büszke. 

Oviláz

Ebédelni mentünk Rubennel és útközben még az utcánkban összefutottunk egy ismerőssel, aki épp a kétéves kislányát hozta el a szomszédunkban lévő családi napköziből. Nagyon kedvelem, mindig beszélünk pár szót, így most is egymás mellett toltuk a babakocsit pár száz méteren át. Persze az ilyenkor szokásos kérdések, Rebeka hol van, csak nem óvodában, nem, válaszolom, a mamával, most csak kettesben vagyunk... Megfigyeltem, hogy amikor szóba jön, hogy Rebeka még nem jár óvodába és idén még nem is szeretnénk beiratni azonnal elkezd valamennyi ismerős anyuka arról magyarázni, hogy a közösség milyen jó, hogy a gyerek mennyit szocializálódik és mekkora igénye van erre és, hogy az ő gyereke mennyire szeret járni, sokan még azt is hozzáteszik, hogy ők már kevesek voltak a gyereknek, szó szerint így, és, hogy unatkozott velük otthon. Mostanában mindig belefutok ezekbe a beszélgetésekbe, nyilván mert Rebeka közelít a korhoz, amelyben a társadalmi elvárás szerint óvodába kellene járnia. Mit mondhatnék erre, mikor magyarázkodni nemigen szeretek, meggyőzni sem célom másokat, megbántani, meg főleg nem szeretnék senkit, mert, hogy nem azonosan gondolkozunk a dologról az három mondat után egyértelműen kiderül. Az ilyen beszélgetések veszélyes terepet jelentenek és messzire vihetnek a szia hogy vagy, jó ismerősök közötti beszélgetésektől, mert érzékeny pontokat érinthetnek. Esetleg elkezdem azt érezni, hogy a másik meg akar győzni, vagy ha én vagyok túl határozott (állítólag az vagyok) akkor meg az illető érezheti azt, hogy szerintem ő nem csinál valamit jól és nekiáll magyarázkodni. Rendszerint jó sok érvet felsorakoztatnak az óvoda vagy kedvenc szavam a "közösség" mellett (mintha  család nem minősülne annak) és mivel én másképp gondolom, látom és szeretek beszélgetni, nyilván én is elmondom, hogy mi a véleményem, mi miért így döntöttünk, miért úgy csináljuk, ahogy csináljuk. Néha meg ráhagyom vagy kitérő választ adok és azt mondom, hogy talán ő is fog, majd meglátjuk, nem tudom még mikor, változik ez és a többi. Pedig nem így van, pontosan tudjuk, hogy mit miért csinálunk és nem véletlenül alakulnak úgy a dolgok, ahogy vannak, ez rám nemigen jellemző. Az már inkább, hogy gondolok A-t aztán később B-t, de általában mindkettőben biztos vagyok az adott pillanatban.

Mi nem unatkozunk (én főleg nem) és szerintem a gyerekeim óvodai közösség nélkül is megtanulnak viselkedni, enni, inni, köszönni, öltözködni, sőt elfogult anyaként állíthatom, hogy Rebeka sok óvodásnál magasabb szinten műveli a felsoroltakat, legalább annyi, mesét, verset, mondókát vagy éneket ismer és annyi programon, közösségi élményben van része csak más úton, módon. Én úgy gondolom, hogy a szocializáció elsősorban a családban zajlik és a személyes kapcsolat és figyelem előnyei ebben az életkorban eltörpülnek a "közösség" szerepe mellett. Persze biztosan az is sokszor szerepet játszik a közösség előnyeinek hangoztatása mellett, hogy sokaknak nincs is más választása, és nem mérlegelés kérdése volt, hogy otthon marad a gyerek vagy sem, és egyszerűen megideologizálják azt, hogy miért jó így, hogy a gyerek oviban, bölcsiben van mert így könnyebb elfogadniuk a tényt. Csakhogy ezektől a beszélgetésektől pedig néha már-már nekem lesz lelkifurdalásom, hogy megfosztom valami jótól Rebekát. Persze hamar eloszlanak a kétségeim, hiszen mi tényleg nagyon-nagyon jól érezzük magunkat itthon és bár biztos vagyok benne, hogy élvezné az ovit és a gyerekek társaságát is, akkor is túl nagy árnak tartom, mert azért a pár óra játékért olyan dolgoktól fosztanám meg, amik többet jelentenek számunkra az óvoda nyújtotta előnyöknél. Kezdve a ráérős reggelekkel, amikor pizsamában összebújva a kanapén mesét olvasunk, amíg Ruben felébred, majd együtt megreggelizünk, sehova és főleg nem időre sietve. És tudom, sokan csak napi pár órára adják be a gyerekeket, (ezt a lehetőséget sem felejtik el soha ismertetni velem) de nekem nem éri meg a napunkat felszabdalni, egy reggeli odavitellel majd egy pár óra múlva már mehetnék is vissza érte. Az az idő, amit ott töltene, éppen abból menne el, amikor játszótérre vagy sétálni megyünk, itthon is játszunk, vagy programozunk. Van a mi napunknak is olyan része, amikor azt gondolom, hogy talán tényleg jobb, izgalmasabb lenne most valahol máshol nekik, amikor dolgom van és nem érek rá velük foglalkozni és kánonban nyúznak, hogy mikor megyek végre a "cobába" vagy a másik kedvencem a "felemelsz" című lemez. Ruben egyelőre még csak medvebocsra emlékeztető terpeszben ül a földön és a lábaimat átfogva sír, biztos idő kérdése és nemsokára kezdődik nála is a verbális terror. De azt gondolom, hogy végeredményben ezek a kis intermezzók is a javukra válnak, mert egy kis unalom nem árt meg nekik, fokozza a kreativitásukat és egyébként sem hiszem, hogy attól lesz jó a gyerekkoruk, hogy akár én akár más egész nap szórakoztatja őket. Ezek a helyzetek, amikor dolgom van, elpakolok a konyhában, vagy előkészülök egy étkezésre, felöltözöm, fésülködöm, ágyazok és minden más olyan tevékenység, amikor aktívan nem velük foglalkozom arra ösztönzi őket, hogy megtanulják lekötni magukat. Nélkülem, egyedül. És igen, ez valószínűleg nehezebb otthon, másik huszonöt gyerek nélkül, de azért megoldják. Sokszor arra eszmélek, hogy pár perc hiszti után Rebeka rajzol, babázik, főz, Ruben pedig képes két kupakkal vagy egy műanyag üveggel eljátszani.

Biztosan sokat tanulnak egymástól a gyerekek, de ahol egy csapat gyerek jut egy felnőttre, ott nem tudnak annyit beszélgetni, foglalkozni velük vagy figyelni rájuk, mint én itthon, még a házimunka vagy egyéb elintéznivaló miatt kieső időt leszámítva is. A nap ritmusát az ő igényeikhez tudom alakítani, az alvásidejüket, programjaikat nem kell alárendelni másoknak. Arról nem is beszélve, hogy így a testvérek együtt nőnek fel és egészen más jellegű kapcsolat alakul ki közöttük, mintha napi egy-két órát töltenének együtt.  Nem értek egyet azzal az előszeretettel ismételgetett érvvel sem, hogy így jobban be fog tudni majd illeszkedni később, az iskolában, minél előbb elkezdjük annál jobb, had szokja, mi éppen ellenkezőleg gondoljuk. Minél később kerül ki a családi burokból annál jobban megtalálja majd helyét a világban és fog tudni alkalmazkodni és megbirkózni a közösségi lét kihívásaival. Az egész élet másról sem szól, mint a időre menni, megfelelni, alkalmazkodni, ami a köznevelési rendszerbe való bekerüléstől nyugdíjig tart, miért ne toljam ezt ki addig, amíg lehet? Miért ne szerezzek neki pár olyan évet, amikor nem kell időre kelnie, rohannia valahova, amikor a saját ritmusa szerint töltheti az idejét, velem, a teljes figyelmemet és szeretetemet élvezve egész nap, ha már abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy itthon lehetek velük.

Én nem gondolom, hogy az óvoda ördögtől való, sőt jószívvel emlékszem vissza a bölcsis-ovis éveimre, nagyon szerettem mindkettőbe járni. A szüleimnek nem állt módjában otthon lenni velem, így alig egy éves voltam, amikor bölcsödébe kezdtem járni. Nem sérültem lelkileg, nem érzem magam hátrányban, abban a  szituációban ez volt a lehető legjobb megoldás. Egyszerűen csak nem gondolom azt, hogy csupán azért mert ez így szokás, hogy a gyerek hároméves korától óvodába jár, ezt automatikusan így is kell csinálni, főleg, ha az anyuka egyébként otthon van.  Azt hozzá kell tennem, hogy anyukámban fel sem merült volna a bölcsöde gondolata pusztán szocializációs okokból, boldogan otthon maradt volna velem, ahogy a testvéreimmel meg is tette, amint lehetősége volt rá. Olyan eset is van, amikor a gyerek nem feltétlenül azért jár "közösségbe" mert az anyuka nem teheti meg, hogy otthon legyen vele, azért túlzás lenne azt állítani, hogy valamennyi óvoda udvarán (boldogan) rohangáló gyerek a munka világának áldozata, akik a szüleik megélhetése miatt kénytelenek oviba járni. Sokan nem bírnak velük, éppen elég a kisebbel otthon lenni, vagy egyszerűen szereti a munkáját, hivatását, vágyik vissza, vagy nem akar otthon maradni, mert lássuk be, ma egy nő számára "csak" anyának lenni nem jár nagy társadalmi presztízzsel. Ezek is elfogadható indokok, bennem csak akkor kelt visszatetszést a dolog, amikor ezt úgy tálalják, hogy a "gyereknek igénye volt rá" és végeredményben az ő kedvéért történt az egész.

 A kötelező óvoda gyakorlatát pedig egyszerűen viccnek tartom, a fejetlen, életidegen és átgondolatlan szabályozás iskolapéldájának. Hiszen jórészt amúgy is mindenki óvodába szeretné járatni a gyerekét, így teljesen felesleges ezt kötelezővé tenni, mert így sincs annyi hely és kapacitás, amennyire alapvetően szükség van. Afölött pedig egyszerűen nem tudok napirendre térni, hogy külön igazolást kell szereznem, hogy a gyerekem velem, a saját otthonában, az édesanyjával otthon lehessen, egy vadidegen védőnő vagy a városi jegyző hozzájárulásától, jóindulatától függ a családi életünk. Nem értem, hogy miért ez az általános és miért nem abból indulnak ki, hogy a gyerek alapvetően jó helyen van otthon, az anyja mellett és az a speciális, hogy esetleg felmerül, hogy nem. Ehelyett mindenkinek, aki így dönt igazolásokért kell folyamodnia, amit méltatlannak és meglehetősen felháborítónak találok. Mit adnak az óvodában neki, amit én itthon nem, hogy ezt ennyire eröltetni kell? Persze amikor ennek hangot adok nagyon bizalmas hangon igyekeznek biztosítani affelől, hogy "nem mindenki ilyen ám és, hogy ezt nem az olyanok miatt találták ki, mint mi". Milyenek az olyanok? Ki az, aki nem akar törődni a gyerekével és mégsem él a csaknem ingyenes egész napos gondozás lehetőségével? Ha van is ilyen akkor jó lenne, ha úgy szűrnék ki őket, hogy ne nekem kelljen papírokat szerezni arról, hogy itthon lehet velem a kislányom a saját otthonában, amit én magától értetődőnek tartok. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy azért is érdekes ez az óvodakötelezettség, mert még iskolakötelezettség sincs, csak tankötelezettség. Mindenesetre nem teszi vonzóbbá számomra ezt az egészet az, hogy kötelező, még ha ez egyelőre leginkább elvi dolog, a kikerülése pedig formalitást jelent. Akkor sem tetszik. Szeretem érezni, különösen szülőként a gyerekeimet érintő kérdések vonatkozásában, hogy felnőtt, önálló, független, gondolkozó és döntéseket meghozni képes autonóm lény vagyok és mint ilyen, nagyon nem szeretem ha valamit rám akarnak kényszeríteni, ahelyett, hogy a belátásomra bíznák, meggyőzés vagy egyéb módokon szimpatikussá téve az adott kérdést. El tudom dönteni, hogy mi a jó gyerekemnek, ahogy szerencsére a szülők legnagyobb többsége is, sőt szerintem mi tudjuk a legeslegjobban.

Motorolaj

Elhatároztam, hogy jobban odafigyelek magamra. Többet alszom, elkezdtem jógázni, mert az elmúlt hónapokban gyakorlatilag semmi időt nem szántam a mozgásra, és ez bár meglepő módon kilókban (még) nem mutatkozik, hosszú távon mégsem lesz kifizetődő, és mentálisan is szükségem van rá. Abbahagytam a karácsonyi készülődés során már megszokássá vált egy óra körüli ágybakerüléseket, célkitűzésem legalább hét órát aludni. Persze ez nem minden esetben rajtam múlik, az elmúlt időszakban, amikor véletlenül időben feküdtem le biztos, hogy valamelyik gyerek, esetleg mindkettő riadóztatott éjjel. Nem is értem, hogy lehet ezt hónapokon, sőt éveken keresztül csinálni, én nagyon feszült és ingerlékeny leszek az éjjeli ébresztésektől, ha zsinróban történik több napon keresztül. A mantrám, hogy anya a család motorja, rendszeresen beigazolódik a mindennapokban is. Ha én jól vagyok mindenki jól van, ha velem nem stimmel valami, ideges, fáradt vagy kedvetlen vagyok, akkor törvényszerűen mindenki a legrosszabb formáját hozza, biztos, hogy nyűgösebbek és kibírhatatlanok a gyerekek is. Így úgy döntöttem, hogy megengedek egy kis kényeztetést is magamnak és néha  wellness délutánt tartok, masszázzsal, szaunával, kozmetikával. Megnyugtat a tudat, hogy mindezt tulajdonképpen a családért (is) teszem. Elméletem lényege dióhéjban annyi, hogyha az embernek családja van, akkor a dolgokat, a jó és a rossz dolgokat is komplexen kell szemlélni. Így bizonyos vonatkozásokban nincs én, te, ő, csak mi. Érzékletes példával élve, ha a gyerek kibírhatatlan, akkor kizárt, hogy a szülők harmónikusnak és nyugodtnak érezzék magukat (aki képes zen maradni egy hisztis, nyűgös gyerek mellett és most nem arról beszélek, hogy nem veszíti el a türelmét és képes látszólag nyugodt maradni, hanem arról, hogy a belső békéje valóban nem bomlik meg, az szerintem vagy süket, vagy a hangeffektusok okozta stressz hatására elkezdtek leépülni az agysejtjei és ezért vált immunissá). De ugyanez igaz fordítva, ideges, frusztrált szülők mellett nem lesz kiegyensúlyozott és elégedett a gyerek sem. Családon belül egymásra hatunk, folyamatosan és kölcsönösen, és mivel az érzelmi élet biztosítéka az anya, ezért kulcsfontosságú az ideg és kedélyállapota. Én receptre írnám fel a masszázst és a heti egyszeri vacsorás randit minden anyukának. Ha a hétvége péntek esti randival indul (amire én leginkább tükör előtt készülök, tehát ilyenkor nem konyhatündér, hanem egy egészen másfajta tündér igyekszem lenni) akkor állítom, hogy jobb ember leszek, türelmesebb, kisimultabb, valahogy jobban viselem a megpróbáltatásokat, a szülőséggel járó kihívásokat. Mert azért bármilyen áldásos az anyaság, van, hogy nagyon nehéz türelmesnek és kedvesnek maradni, bevallom sokszor nem is sikerül, különösen Rebeka tud kibillenteni a nyugalmamból és messzire vinni az ideálisnak vélt anyaképemtől. Vannak kritikus pontok: az egyik ilyen az étkezések. Én igyekszem, isten a tanúm, hogy mennyire igyekszem. Minden reggel mást adok reggelire, croissant, tükörtojás, bundáskenyér, házi müzli, kifli, és minden reggel csaknem ugyanaz a forgatókönyv. Az almalevet lelkesen megissza, azzal nincs is gond, a kakaó minden második alkalommal ott marad (persze nem az előre cukrozottat adom, hiszen az nem felel meg az élelmiszerekkel támasztott magas követelményeimnek és túl egyszerű lenne, hanem én keverem ki, majd szűröm le, hogy véletlenül se maradjon egy darab el nem olvadt kakaó darab benne). Forgatókönyv: - Kérsz kakaót? - Igen, kérek. Megmelegítjük, utána meg kell fújni, mert nyilván túl meleg lett, majd jól elkeveri, általában össze is ken vele valamit, és ezután közli, hogy "nem kérem". Aztán. A zabpehelyből készülő házimüzlit egyik tálkából kimeri a másik (nagyobb) tálkába, nagyjából szemenként. Majd ezt összelekvározza, vagy joghurtot esetleg tejet önt rá. Jó lassan, igazi beleéléssel csinálja, Ruben közben megeszik vagy két zsemlét. Ezután a lehető legkisebb kanálkával eszik belőle vagy öt kanállal, szigorúan ügyelve arra, hogy a kanál hegyén egyetlen morzsa egyensúlyozzon és közli "anya nem kérek többet". A kifli procedúra: először megkenjük valamivel, háromszor megkérdezem előtte, hogy jó lesz e ha azzal kenem meg (vaj, méz, lekvár, mogyoróvaj), biztosan kéri-e. Igen, kéri. Nem nem jó a negyed kifli ő egy felet akar, "hosszút". Jó. Ezután odaadom, és apró, icipici falatokra töri, hogy más számára már ehetetlen legyen, ha ő nem kérné, és ezután közli "nem kérem".  És akkor ne legyek ideges? Még jó, hogy ideges vagyok! Nem is kicsit. És persze, hogy olyan mondatok hagyják el a számat, amiket sosem szeretnék mondani, mint például "addig innen nem kelsz fel, amíg meg nem eszed" némi zsarolással megspékelve, mint "akkor ebéd után nem lesz desszert", "addig nincs játék" és így tovább. Mert ilyenkor egyszerűen úgy érzem, hogy szivat. Két korty kávét nem tudok nyugalomban meginni, mert mindenfélét kitalál aztán bele sem szagol. Megőrülök. A kávét egyébként már óvintézkedések mellett iszom, így van esély rá, hogy nem hűl ki, mire odakerülök. (Sütőben előmelegítem a bögrét, és abba főzöm le, majd vissza a sütőbe a kávéval együtt és csak közvetlenül a cél (asztalhoz leülés) előtt veszem ki.). És megy a kukába az összekent, tépett mindenféle finomság. Ezt meglehetősen nehezen birom cérnával és néha nem vagyok büszke a reakcióimra. Egyszer az is előfordult, hogy a mogyoróvajat betömtem a szájába, akarata ellenére (egy kis pici adagot) mert előtte elkérte, megkóstolta, hatszor megkérdeztem majd miután megkentem közölte, hogy nem kér. Reakciója: anya ez finom.

Másik kritikus pont: amikor van nálunk valaki, vagy másokkal vagyunk bárhol és próbálunk beszélgetést folytatni. Néha az én okos, édes, aranyos, tüneményes kislányom egészen egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy elmeséljek vagy nekem elmeséljenek valamit. Mintha érezné, a sztori legforróbb pontján, amikor az ember úgy igazán benne van és nagyon el akarja mondani, na akkor vág közbe valamivel, néha simán sikongat, vakkantgat vagy összefilcezi a kezét, vagy Rubennel olyan hangerővel kezdenek el oroszlánosat játszani, hogy képtelenség bármi másra figyelni. És ez a lényeg. Csak rá tudj figyelni, és ezt majdnem mindegy mivel éri el. A vérnyomásom az egekbe szökik és annyira de annyira nehéz nem nagyon rákiabálni. Ráadásul a helyzetet fokozza, hogy az illető, akivel épp beszélgetni próbálunk rendszerint szintén gyerekkel van és a fenti módszert az ő gyereke is bedobja (esetleg egyszerre az enyémmel), így sokszor úgy néznek ki a találkozók, hogy semmit nem sikerül beszélgetnünk. Szerencsére úgy látom, hogy ez a dolog eltűnőben van, de azért nagyon nem bízom el magam, mert amikor pár alkalommal úgy tűnik működik, akkor újra felüti a fejét a jelenség.

Szóval a gyerekek néha idegesítőek. Nagyon idegesítőek. Egyáltalán nem mindig olyan bűbájosak és ártatlanul kedvesek, ahogy a filmekben ábrázolják őket (csak figyeld meg a legtöbb annyira idealizálja a gyerekeket, mindegyik, kedves, okos, hálás a foglalkozásért, a törődésért, ha gond van az csakis a buta felnőtteknek köszönhető). Így nekem is szükségem van néha feltöltésre, hogy bírjam a strapát, ahogy Vekerdy tanárúr is mondja, a gyerekek lerágják csontunkat és kiszívják a  vérünket és nekünk is muszáj kikapcsolódni, hogy aztán rágható, szívható anyát kapjanak vissza és ne egy idegroncsot. Ugye?

Ha elégedetten burkoló gyermekarcokat szeretnék látni az asztalnál palacsintát kell sütnöm. Amerikait, hagyományosat, háromszögbe vagy félbe hajtva, feltekerve. Mindegy. Csak palacsinta legyen. Lehetőleg csokis, kakaós, de jó a lekváros is, ebben egészen kompromisszumkész a legtöbb gyerek. Nem arról van szó, hogy azt gondolom nem ehetnek minden reggel palacsintát, egyszerűen félek, hogyha többször adnék egymás után akkor elillanna a varázslat és azt sem enné meg. Jártam így már többször, belelkesedtem valamin, hogy hű ezt milyen jól eszi, aztán egyszer csak nem ette. Így nem merem túl gyakran csinálni, hátha ez a titok.

Egyébként amikor sikerül elvonatkoztatnom a tányér fölötti szenvedéstől és szerencsére egészen sokszor sikerül (vagy már megedződtem) vagy amikor kivételesen sikerélményem van és eszik, akkor nagyon szeretem a reggeleket. Az egyik legjobb dolog velük reggelizni. És ebédelni. Nagyon kulturáltan esznek és mivel általában csak én vagyok velük, ők is és én is élvezik a teljes figyelmet. Beszélgetünk, nevetgélünk. Amikor pedig Rebeka eteti Rubent és megosztja vele a túrórudiját. Hát akkor meg elolvadok. Vagy amikor múltkor késsel villával vágta fel a barack befőttet. Vagy kancsóból tölt magának tejet. Vagy odafordul Rubenhez és nagyon komolynak szánt arccal, fontoskodva megkérdezi: "jóllaktál Luben? Biztos nem kérsz többet?" A masszázs közben is hiába próbáltam mindenféle szép tájképre gondolni, eltávolodni az anya énemtől egy időre, relaxáció közben folyton ezek az aranyos dolgok jártak a fejemben, hogy nem igaz, hogy két mennyire zsivány és mégis imdánivaló gyerekem van. Nagyon igaz, amit az egyik ismerősöm mondott a minap, amikor betértünk a boltjába. Miközben kiszolgált minket, megkérdezte, hogy vannak a gyerekek és milyen velük otthon, mire mondtam, hogy édesek és bár nem mindig egyszerű de nagyon élvezem. Erre ő mindenttudó mosollyal csak annyit mondott, hogy ez a hároméves kor szerinte olyan, hogy az ember egyik pillanatban megzabálja olyan aranyos, másikban meg kivágná az ablakon mert annyira idegesítő. Hát mit mondhattam volna, tényleg ilyen.

Amikor anya szorong

Változás. Sosem szerettem, mindig nehezen vettem. A gyerekek pedig folyton változnak és őszintén szólva nehéz tartani ezt az irdatlan tempót, ahogy fejlődnek. Még meg sem szoktam, hogy anya lettem, hogy van egy kislányom, de ő már itt ül hosszú hajában az általa kiválasztott hajpánt és beszél. Hozzám, velem olyan dolgokról, hogy néha csak ámulok, hogy ő már ezt is tudja. Honnan? Hogyan? Mióta? És itt a másik, akivel még élénken emlékszem a pocaklakós időszakra, mintha öt perce lett volna, hogy kifliben fekszem a pocakomat simogatva és arról ábrándozom, hogy milyen lesz, ha itt lesz. Most meg olyan, mintha mindig itt lett volna, el sem tudom képzelni milyen volt, amikor nem volt velünk. Gügyög, mászik, utánozza a kisoroszlánt és tudja, ha csokit eszem, már nem lehet sutyiban, teret kér magának, létezik a szó legnemesebb értelmében. 

Számtalan könyv ír arról, hogy milyen amikor a gyerek szeparációasan szorong. Betéve tudom a leválás nehézségeit taglaló tanácsokat, mit tegyünk, ne tegyünk ilyenkor. De arról senki nem ír vagy beszél, hogy mi a teendő akkor ha anyukának van szeparációs szorongása, ami sokkal fontosabb téma a gyerekénél, hiszen ez a szüléssel kezdődik és egy életen át tart. Két gyerek anyjaként sokkal boldogabb vagyok és mégis sokkal többet szomorodom is el. Már tudom, sorsom megpecsételődött, a szívem örökre sajogni fog. Állandó fejlődés, mindig lesz valami új és mindig lesz valami utoljára is. Nálunk mostanában hetente van ilyen. Utolsó szopizás, utolsó bölcsőben alvás, utolsó etetőszékben evés. Mindig minden változik - ami egyáltalán nem tesz jót egy olyan állandóságot kedvelő embernek, mint amilyen én vagyok. Nem lehetne, hogy egy-két évig kisbabák maradnak és csak utána kezdenek szép fokozatosan felnőni, muszáj nekik minden pillanatban fejlődniük? Amikor Ruben egy héten belül mászott és ült, szinte rimánkodtam, kérlek nehogy felállj, nehogy felállj arra anya még egyszerűen nincsen kész.  Átjönnek a barátnőim az alig egy éves gyerekükkel, aznap este még tovább szorítom magamhoz Rubent, mert tudom hogy pár hónap múlva már ő is kis totyogós lesz, aki majd jönni-menni akar, légyszi maradj még kisbaba, legyél még jó sokáig anya kis pici fiacskája, suttogom a  fülébe elalvás előtt. Látom az iskolás Dorkát is, aki talán nem öt perce, (van vagy tíz is) született és megrémülök. Nem akarom, hogy Rebeka elmenjen napi több órára valahova. Sokkal hosszabb időre, mint amennyit itthon, velem tölt. Az én kislányom, aki felkelés után tíz percig (ó azok az édes percek) csak anyát akarja (najó és almalevet). 

A környezet sem segít, inkább csak rátesz egy lapáttal. Senki nem mulasztja el megjegyezni, hogy "ó mekkorák", "Te jó ég"! Csak az az egy vigasztal, hogy ezt mondják körülbelül kéthetes koruk óta, amikor még nyilvánvalóan nagyon picik voltak és valójában bár gyorsan változnak és valószínűleg erre gondolnak a folytonos csodálkozással, most is azok. Akiknek anyára van szükségük (nyugtatgatom magam). Én tudom, hogy melyik kanállal finom a zabkása és melyikkel jó keverni a kakaót, hogy melyik mesekönyv a báránykás és hogyan lehet úgy felhúzni a hópelyhes pulcsit, hogy az ne fájjon. És igazából csak rajtam múlik, hogy később is mennyire lesz így. Amikor már nem kell őket etetni, pelenkázni, nem igényelnek állandó gondoskodást, azért szükségük lesz rám és ott lehetek, csak másképp. A közös játékot, mesélést idővel felváltják a beszélgetések, majd mehetünk együtt kávézni,  vacsorázni, megnézni egy darabot a színházban vagy a legújabb filmeket. Ahogy felnőnek a barátjukká válhatok és ez is jó lesz. Tudom én. De egy pici hangocska azt kiabálja bennem (és sajnos sehogy nem tudom elhallgattatni) hogy "babázni akarok". Mert a szimbiózis, az igazi tökéletes harmónia azért az, amíg azt hiszik, hogy anyával eggyek. Aztán nemsokára jön a különvélemény, amikor majd azt mondja a majdnem hároméves a némileg paprikás hangulatban feltett kérdésemre, hogy miért tépte el a könyvet, hogy "anya, ez egy ilyen műfaj" az elképzelések "Pizsiben akarok reggelizni. A bordó masnit szeretném" és a csak akkor adok puszit, amikor én akarok korszak. Addig viszont össze vissza kell puszilgatni őket. Amíg hagyják.  És fogni a kezüket az utcán és minden pillanatát kiélvezni a kis meleg tenyérnek az ujjaink között (néha ígérek neki ezt azt, csak fogja...).

Szóval ez a helyzet nálunk. Nőnek, örülök, fotózok, videózok, büszke vagyok. Közben meghasad a szívem, hogy miért, istenem miért ilyen gyorsan?! És eszembe jut néha, hogy mi van ha ez az utolsó csendes álmot jóéjt éneklés este, mert holnaptól már mást fog kérni és ezzel egy új korszak kezdődik (ahogy a tente babát is lecseréltük) és ma mondja utoljára, hogy "komászom" a croassoint helyett, mert holnap ki fogja tudni mondani aminek örülök, de lássuk be azért vicces a komászom. Ahogy Ruben "szobójából" is hamar szobája lett. 

Éppen azért olyan jó gyereket nevelni, mert olyan gyorsan és hirtelen elmúlik minden időszak, egyszerűen nincs is idő megunni, a természet jól kitalálta ezt. Biztos egy idő után unalmassá válnának dolgok, például évekig szoptatni, vagy azért én például örültem, amikor megtanult Rebeka egyedül enni, most Rubent kell etetni és ilyenkor mindig lefogyok egy-két kilót, mert képtelen vagyok szimultán enni és etetni, főleg ha közben még egy majdnem hároméves igényeire is figyelni kell. Vagy a pelenkázást sem fogom azért annyira megsiratni. Persze ezzel együtt jó. Nagyon is jó...

Édeskeserű

Édes vagy borzasztó, terrible two, ahogy mondani szokás? Nehéz eldönteni, de az utóbbi kifejezést azért egy picit mindig igazságtalannak tartottam. Persze két-három éves gyereket nem gyalog galopp nevelni, az igaz, de hát itt személyiség születik kéremszépen, a szülés pedig sosem könnyű dolog, mint tudjuk.

Általában úgy érzem, hogy meg vagyok áldva, hogy ilyen jó gyerekem van és óriási szerencsém van vele. Máskor meg annyira nehéz kezelni bizonyos helyzeteket, hogy csak egyre megy fel bennem a pumpa, és úgy érzem elviselhetetlenül viselkedik. Mit akar? Erre könnyű válaszolni, figyelmet, figyelmet és figyelmet. Anya, apa, mama, papa és mindenki csak vele foglalkozzon. Ne beszélgessünk egymással, menjünk be a szobájába és játszunk vele. "Ne beszélgessetek" , "én akarok beszélgetni" vagy "én beszélgetek". Persze magyarázom neki, hogy ez nem így működik, azt is, hogy nem mindig vele foglalkozunk, van, hogy apa és anya még beszélgetne reggeli után pár percet a kávé fölött, és a barátaink is abban a reményben jönnek hozzánk, hogy váltunk pár mondatot, bár ez mostanában lehetetlenség. Ha nálunk van valaki vagy azért nem lehet beszélgetni mert követeli, hogy játszunk, vagy megy a ramazuri ha nem vele foglalkozunk, én nevelem, magyarázok, ő meg sír. Vagy annak a másvalakinek is itt van a hasonló korú gyereke és épp duplázunk. Természetesen nem azt várom, hogy amíg mi teázunk a gyerekek szépen eljátszanak a sarokban, mert amikor úgy találkozom valakivel, vagy fogadok otthon vendéget, hogy Rebeka is ott van, természetesen vele is foglalkozom, játszunk és beszélgetünk, ezzel nincs is semmi gond, a probléma az arányok eltolódásával van, hogy mostanában csak ebből áll ki egy-egy találkozó, vagyis Rebeka szeretné, ha ebből állna. Mit lehetne tenni? Sok anyuka úgy kezeli, hogy egész egyszerűen enged neki, elfogadja, hogy a gyereke mellett nem tud beszélgetni és az ilyen baráti együttlétek, találkozások arról szólnak, hogy jön-megy a gyerek után, játszanak. Én azt gondolom, hogy egy gyereknek meg kell tanulnia, hogy nem mindig körülötte forognak az események ez az ő érdeke is hosszútávon. Nem tartom természetesnek azt, hogy nem lehet gyerekek mellett beszélgetni, szerintem ha egy gyerek azt tapasztalja, hogy bármikor közbevághat a felnőttek beszélgetésébe és az ő szórakoztatása mindenek fölött áll az előbb utóbb visszaüt és elviselhetetlenné válik a vele való együttlét nem csak a szülei, hanem mások számára is. Vannak, akik azt gondolják, hogy attól lesznek jó szülők, ha a gyerekük minden igényét kielégítik és folyton rendelkezésre állnak, én ezzel a felfogással sosem tudtam azonosulni. A gyerekek ösztönösen a saját igényeiket helyezik előtérbe, gondolom a fajfenntartás miatt ez egy evolúciós ösztön, ha egy baba éhes, szomjas vagy bármi más igénye van sír, később is, pár éves korban meglehetősen erőteljes eszközökkel jelzik felénk az akaratukat, de ez nem jelenti azt, hogy folyton mindig ugranunk is kell (természetesen egy idő után, és nem csecsemő korban) . Szerintem nekünk, szülőknek a dolga nem csak az, hogy kiszolgáljuk őket és gondoskodjunk róluk,  hanem, hogy idővel határokat szabjunk, ez az egészséges szocializációhoz elengedhetetlen. Márpedig ha én folyton félretszem a telefont, amikor drága utódaimnak mondanivalója van, ahelyett, hogy azt mondanám, várj egy kicsit, most mással beszélek, utána meghallgatlak, vagy ha hagyom, hogy mindig elmondja, amit akar, bármilyen tüneményes, édes dolgot is közöl miközben más beszél vagy egymással beszélgetünk, vagy amikor befejezte a reggelit, én is elejtem a kanalat és rohanok a gyerekszobába játszani, ezzel nem feltétlenül az ő érdekét szolgálom, mégha úgy is tűnik pillanatnyilag. Hanem hosszútávon egy elviselhetetlen, nehezen kezelhető, egoista kis szörnyeteget nevelek az egyébként tündéri gyerekemből, aki persze, hogy azt fogja hinni, hogy miatta kel fel reggel a nap. És ha én ezt sikeresen el is hitetem vele, nagy csalódás lesz neki, amikor rájön, hogy ez bizony nem így van, ami csak idő kérdése. Mert hát tényleg nem csak miatta kel fel, mégha miatta is. Így bármilyen rossz, nehéz élethelyzetek ezek, én nem a könnyebb ellenállás irányába mozdulok, ami azért is különösen nehéz mert sokszor sajnálom és megértem őt, hogy milyen nehéz neki, hogy nem elég, hogy itt a kistesó, akivel anya figyelmén már így is osztozni kell, még vannak mások is, akikkel anya beszélgetni akar, amikor egyébként játszani szoktunk és sokszor még nekik is vannak gyerekeik, akiknek ráadásul oda kell adni az Emília babát, a rózsaszín babakocsit, meg a kis piros kannát és ők is akarnak piacozni, meg a pénztárgépet nyomkodni és hintalovazni. Szóval nem könnyű ez neki, értem én. És apa is csak hétvégén van itthon és akkor igazán siethetne a reggelivel, hogy végre legózzanak a SZOBÁBAN. 

Sokat gondolkoztam ezen, hogy hogyan lehet megtalálni az egészséges középutat, hogy ne hagyjam, hogy egy kis akarnok váljon belőle, de az ő érthető igényeinek is helyt adjak. Nyilván próbáljuk a felnőtt beszélgetéseket nem a gyerekes találkozókra időzíteni, és megtaláljuk az örömöt abban, hogy együtt vagyunk a gyerekekkel és elsősorban velük foglalkozni ilyenkor nem lelki problámákat tárgyalunk ki. A barátainkkal éppen ezért gyakran találkozunk gyerekek nélkül, esténként. De a gyerekeknek is fontos megérteniük és elfogadniuk, hogy van olyan idő, néha egész hosszú tíz percek is, amikor mi a konyhában vagy a nappaliban vagyunk és nem a gyerekszoba szőnyegén ülve csodáljuk a legó építményt vagy kockázunk, csak így lehet élvezetes az együttlét.  Nyilván minél nagyobbak lesznek annál kevésbé igénylik majd a jelenlétet a játéknál, de hát (remélhetőleg) egy jó darabig lesz még utánpótlás, lesznek kisebbek, akik mellett meg kell tanulnunk létezni, nem csak mint anya, hanem mint barátnő, feleség is, nekem legalábbis szükségem van erre. 

És persze ott vannak a  jó dolgok, amiért jó, ha az embernek két-hároméves gyereke van. Hogy lehet már vele beszélgetni, amolyan igazán jót, a babából szép lassan szórakoztató társsá is válik, akivel jó együtt lenni, amikor odateszem elé a palacsintát, azt mondja, hogy "anya ez nagyon finom", segít megteríteni, ide-oda tologatja a babakocsit az öccsével, amíg a boltban a polc előtt válogatok, odahozza a textilpelust, amit folyton elfelejtek az etetéseknél odakészíteni, egyedül felhúzza a csizmáját és türelmesen megvárja amíg az öccsét felöltöztetem és hatszor visszarohanok valamiért. Felidéz már emlékeket, "anya emlékszel, hogy tegnap a sárga csúszdán lecsúsztam", este feláll a kiságyban átfogja a nyakamat és azt mondja, "ha nem adok puszit, akkor már nem is tudsz létezni?". Észreveszi, ha valami bánt, ha szomorú vagyok és olyankor csöndben van, nem rosszalkodik, érzi, hogy most nem szabad, inkább odabújik és komoly, értő tekintettel rám néz: "Anya, mi a baj?"

Vagy amikor az én gyerekprogramokon sosem éneklő, a mondókákat sosem utánzó kizárólag a megfigyelő szerepre szorítkozó kislányom a kilenc hónapos öccsének otthon előad egy privát Mesekuckót és csörgő kísérettel elénekli az érik a szőlőt, a pál kata pétert, a töröm-töröm a mákot én meg csak ámulok és bámulok... Hát lehet nem imádni? Nem figyelni rájuk, csodálni őket... Mindig és mindenkor? Hát nem könnyű néha nevelni...kifejezetten nehezemre esik. Egyre nehezebb, bonyolultabb, összetettebb de mégis egyre csodálatosabb is, ahogy kibontakozik az egyéniségük, alakul a személyiségük és mi ennek a részesei lehetünk, ami néha nem könnyű, azonban mindig akadnak pillanatok, amiért megéri. Egyértelműen megéri. 

Szopisztrájk

Fejek, majd miután végeztem egy furcsa csőrös pohárba töltöm az egészet, amit svéd itatópohárnak neveznek, a cumisüveget Ruben nem fogadja el, ahogy korábban sem akart abból enni. Ez az itatópohr állítólag nagyon jó, mert szoptatás és fogbarát a felirat szerint, én mindenesetre utálom (mondjuk bármit utálnék, valószínűleg az üveget is, amire Ruben leváltotta a szopizást), bár a szoptatásbarát jelző megállja a helyét, mert engem mindenképpen a szoptatásra ösztönöz. Sajnos azonban nem rajtam múlik a dolog, Rubennek az elmúlt napokban jobban tetszik ez a pohár, mint a szopizás. A formája leginkább egy mártásos kiöntőre emlékeztet, egy kis pohárka kiszélesedő csőrrel, borulékony, ha leteszem valahova biztos fellököm, amikor fél kézzel érte nyúlnék és amikor iszik belőle és hadonászik a kezeivel, többnyire mellé is megy. Intimitásra semmi esély nincs a belőle való etetés közben, képtelenség összebújni, magamhoz ölelni Rubent. Ha megyünk valahova mindig külön üvegben viszem magammal a tejet és át kell öntögetni a pohárba, ami szintén nem praktikus. A baba szempontjából sem tűnik kényelmesnek, egy fröccsöntött kemény műanyag pohárból iszogatni, de az enyém látszólag boldogan kortyol belőle, de még milyen boldogan, pont akkora lelkesedéssel, mint három nappal ezelőtt szopizott. Az én szívem pedig sajog, annyira fáj, hogy eleinte alig bírtam visszanyelni a könnyeimet, leginkább az tartott vissza, hogy ott volt Rebeka. Nem tudom mi történt, nem tudom, hogy történt. Egyszerűen egyik este úgy feküdt le, hogy nem akart szopizni. Majd másnap és harmadnap sem. Igény szerint szoptattam, mindig és mindenhol szopizhatott, amivel élt is bőven az én drága kicsi fiam, napi nyolc-tíz alkalommal általában. És én imádtam. Éppen azt számolgattam a napokban, hogyha addig szopizik, amíg a nővére, akkor még biztosan van három és fél hónapunk. De csak három napunk volt... Mellre tenném és eltol magától, nem érti mit akarok, anya hagyjál ezt üzeni minden porcikája, mintha sosem szopizott volna. Egyébként Ő köszöni jól van, eszik, alszik, játszik, nevet, pár napja ül és mászik is, csak éppen szopizni nem akar. Legelső kétségbeesésemben elvittem orvoshoz, ki akartam zárni a testi okokat, mint középfülgyulladás, nátha, fogzás. Kizárták. Már amikor betoltam a rendelőbe és éppen egy kiflit majszolt vígan, mondta a doktorbácsi, hogy nem úgy néz ki ez a gyerek, anyuka, mint aki szenved. Ő nem. De én!! Beszéltem szoptatás segítőkkel, ismerősökkel, akik sokáig szoptattak, végigolvastam a neten elérhető valamennyi írást, amelyek csak tovább fokozták a lelkifurdalásomat, mert csaknem egységese állítják, hogyha a baba egy éves kora előtt leáll a szopizással, annak oka van és nem azt jelenti, hogy el akarja magát választani. Például a lehetséges okok egyike, hogy anyuka rászólt, mert harap. Te jó ég azonnal beugrott, hogy pár napja egyszer előfordult, igaz, nem szóltam rá erősen, és nem is reagáltam úgy, hogy megijedjen mert többször elismételte nagy röcögések közepette a mutatványt. De amikor ezt olvastam egy napig őrlődtem, hogy biztos emiatt van és én ijesztettem el. Vagy azért mert Rebeka néha, hát hogyan is fogalmazzak, bántja. Kicsit odavág egy kockával, vagy a hintalovat kipróbálja a lábán, ami állítólag mindenki szerint normális, így igyekszem nem kiborulni... De máshol ugyanez a helyzet és a gyerek (vagy gyerekek) szopiznak. Szóval nem ez. Akkor mi? Az okok nagyon változatosak a rosszul néztem rá vagy fejlődési ugrás, vagy jöna  foga, vagy nagyon elkezdett enni vagy mindez és még másik huszonöt ok egyszerre - senki nem tudja megmondani. Egy biztos, szokatlan jelenség. Úgy terveztem, hogy majd jó sokáig szoptatom és ettől napról napra elmélyül a kapcsolatunk, egyre jobban kötődünk egymáshoz és minden alkalommal ennek a tudatában tettem mellre és oda meg vissza voltam, ahogy rám néz közben és a kis husi kezeivel kapaszkodik a ruhámba, szuszog, bújik... És ennél a pontnál szoktam elkezdeni könnyezni, mert eszembe jut, hogy ilyen már nem lesz, legalábbis jó eséllyel, én még reménykedem azért. Mindent kipróbáltunk, valamennyi szoptatási pozíciót és helyzetet, esti fürdés közben, alvás közben, félálomban. De mindig ugyanaz a kétségbeesett tiltakozás. Amikor már napok óta állandó  rossz hangulatban voltam, éjszakánként meg a bűntudattól nem aludtam mert azon gondolkoztam, mit rontottam el, beszéltem egy nagyon kedves sokgyerekes ismerősömmel. Felhívtam és elmeséltem neki az esetet, és vártam mit mond. És egy időre megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy, ő egyik gyerekét sem szoptatta kilenc hónapos koránál tovább, maguktól abbahagyták ahogy Ruben. Tehát ilyen van, előfordul másokkal is, akik igény szerint és ugyanazoknak az elveknek a mentén szoptatnak, mint én. Mondott még más olyan dolgokat is, amiktől több nap után először jól éreztem magam. Például azt, hogy az igény szerinti szoptatás nem csak azt jelenti, hogy mindig megetetjük a babát, amikor kéri, hanem azt is, hogy békén hagyjuk és nem erőltetjük rá, ha nincs rá igénye. Lehet, hogy egyszerűen nem akarja? Van ilyen? De hát én azt hittem, hogy még Rebekánál is korai volt amikor egyévesen és négy naposan abbahagyta. És ő is hasonlóan kíméletlenül, mint Ruben, egyik napról a másikra tért át a szopizásról az evésre. Ha nem is adott teljes megnyugvást, azért jó volt valakivel beszélni, akinek a helyzet nem tűnt problémásnak azzal együtt, hogy ugyanúgy vélekedett a szoptatásról mint én. Felszabadító.

A legnehezebb az egészben az, hogy nagyon lecsökkent az összebújásaink száma és lehetősége. Egy majdnem kilenc hónapos babát nehéz nyugalmi állapotban magamhoz ölelni és babusgatni. Ha ébren van minden izgalmas, kúszni, mászni, játszani kell, nem anya ölében és karjaiban ücsörögni, arra nincs idő. Amíg szoptattam, addig időről időre odajött, felkapaszkodott rám, kicsit szopizott és játszott tovább. Elalvások előtt próbálkozom ringatni, magamhoz ölelni, de a tapétától, az árnyékunkig, kintről beszűrődő hangok, fény, minden érdekli, izeg-mozog ficánkol, véletlenül sem fúrja a fejét a vállamba, ahogy én azt szeretném. A szoptatás olyan intim, bensőséges hangulatú összebújások lehetőségét jelentette, napjában többször is, amit azóta nem tudunk mivel pótolni. Olyankor hosszan tudtam simogatni, nyugodtan a kezemben tartani, szeretgetni. Rettenetesen hiányzik ez. Esténként együtt fürdünk, elalvás előtt hancúrozunk az ágyon, de ez nem ugyanaz. Persze gyötör a kérdés, vajon neki hogyhogy nincs szüksége már erre? Hirtelen, egyik napról a másikra mi történt, miért hagyta el? Én nem érzem kielégítő magyarázatnak, azt, hogy azért mert már eszik, hiszen a szoptatás nem csak a táplálkozásról szól. Másrészt szoptatás nélkül eszköztelennek is érzem magam. Eddig mindenre megoldást jelentett, soha nem volt olyan, hogy ne nyugodott volna meg három másodpercen belül. Most pedig néha nehezen alszik el, többet nyűgös. Be kell mennem, kiderül, hogy szomjas vagy egyszerűen nyugtalan, ez nem volt jellemző eddig.

A helyzet jelenleg az, hogy igény szerint fejek. Nem könnyíti meg az egyébként sem egyszerű életünket, de nem is annyira bonyolult vagy időigényes, hogy vállalhatatlan lenne. Minden ébrenlét előtt fejek és így mindig friss anyatejet kap, annyiszor ahányszor úgy látom, hogy kér. Persze a motivációim között, nagyon erős a hitem, hogy előbb utóbb visszatér a szopizáshoz, de ha nem így lesz, akkor is jó, ha legalább még a téli időszakban anyatejjel táplálhatom, ha ilyen módon is és fenntartom a lehetőséget, hogy meggondolja magát, hátha csak egy átmeneti sztrájkról van szó. Ha pedig visszatér hozzá, nagyon fogok örülni. Nagyon, nagyon, nagyon...