Szopisztrájk

Fejek, majd miután végeztem egy furcsa csőrös pohárba töltöm az egészet, amit svéd itatópohárnak neveznek, a cumisüveget Ruben nem fogadja el, ahogy korábban sem akart abból enni. Ez az itatópohr állítólag nagyon jó, mert szoptatás és fogbarát a felirat szerint, én mindenesetre utálom (mondjuk bármit utálnék, valószínűleg az üveget is, amire Ruben leváltotta a szopizást), bár a szoptatásbarát jelző megállja a helyét, mert engem mindenképpen a szoptatásra ösztönöz. Sajnos azonban nem rajtam múlik a dolog, Rubennek az elmúlt napokban jobban tetszik ez a pohár, mint a szopizás. A formája leginkább egy mártásos kiöntőre emlékeztet, egy kis pohárka kiszélesedő csőrrel, borulékony, ha leteszem valahova biztos fellököm, amikor fél kézzel érte nyúlnék és amikor iszik belőle és hadonászik a kezeivel, többnyire mellé is megy. Intimitásra semmi esély nincs a belőle való etetés közben, képtelenség összebújni, magamhoz ölelni Rubent. Ha megyünk valahova mindig külön üvegben viszem magammal a tejet és át kell öntögetni a pohárba, ami szintén nem praktikus. A baba szempontjából sem tűnik kényelmesnek, egy fröccsöntött kemény műanyag pohárból iszogatni, de az enyém látszólag boldogan kortyol belőle, de még milyen boldogan, pont akkora lelkesedéssel, mint három nappal ezelőtt szopizott. Az én szívem pedig sajog, annyira fáj, hogy eleinte alig bírtam visszanyelni a könnyeimet, leginkább az tartott vissza, hogy ott volt Rebeka. Nem tudom mi történt, nem tudom, hogy történt. Egyszerűen egyik este úgy feküdt le, hogy nem akart szopizni. Majd másnap és harmadnap sem. Igény szerint szoptattam, mindig és mindenhol szopizhatott, amivel élt is bőven az én drága kicsi fiam, napi nyolc-tíz alkalommal általában. És én imádtam. Éppen azt számolgattam a napokban, hogyha addig szopizik, amíg a nővére, akkor még biztosan van három és fél hónapunk. De csak három napunk volt... Mellre tenném és eltol magától, nem érti mit akarok, anya hagyjál ezt üzeni minden porcikája, mintha sosem szopizott volna. Egyébként Ő köszöni jól van, eszik, alszik, játszik, nevet, pár napja ül és mászik is, csak éppen szopizni nem akar. Legelső kétségbeesésemben elvittem orvoshoz, ki akartam zárni a testi okokat, mint középfülgyulladás, nátha, fogzás. Kizárták. Már amikor betoltam a rendelőbe és éppen egy kiflit majszolt vígan, mondta a doktorbácsi, hogy nem úgy néz ki ez a gyerek, anyuka, mint aki szenved. Ő nem. De én!! Beszéltem szoptatás segítőkkel, ismerősökkel, akik sokáig szoptattak, végigolvastam a neten elérhető valamennyi írást, amelyek csak tovább fokozták a lelkifurdalásomat, mert csaknem egységese állítják, hogyha a baba egy éves kora előtt leáll a szopizással, annak oka van és nem azt jelenti, hogy el akarja magát választani. Például a lehetséges okok egyike, hogy anyuka rászólt, mert harap. Te jó ég azonnal beugrott, hogy pár napja egyszer előfordult, igaz, nem szóltam rá erősen, és nem is reagáltam úgy, hogy megijedjen mert többször elismételte nagy röcögések közepette a mutatványt. De amikor ezt olvastam egy napig őrlődtem, hogy biztos emiatt van és én ijesztettem el. Vagy azért mert Rebeka néha, hát hogyan is fogalmazzak, bántja. Kicsit odavág egy kockával, vagy a hintalovat kipróbálja a lábán, ami állítólag mindenki szerint normális, így igyekszem nem kiborulni... De máshol ugyanez a helyzet és a gyerek (vagy gyerekek) szopiznak. Szóval nem ez. Akkor mi? Az okok nagyon változatosak a rosszul néztem rá vagy fejlődési ugrás, vagy jöna  foga, vagy nagyon elkezdett enni vagy mindez és még másik huszonöt ok egyszerre - senki nem tudja megmondani. Egy biztos, szokatlan jelenség. Úgy terveztem, hogy majd jó sokáig szoptatom és ettől napról napra elmélyül a kapcsolatunk, egyre jobban kötődünk egymáshoz és minden alkalommal ennek a tudatában tettem mellre és oda meg vissza voltam, ahogy rám néz közben és a kis husi kezeivel kapaszkodik a ruhámba, szuszog, bújik... És ennél a pontnál szoktam elkezdeni könnyezni, mert eszembe jut, hogy ilyen már nem lesz, legalábbis jó eséllyel, én még reménykedem azért. Mindent kipróbáltunk, valamennyi szoptatási pozíciót és helyzetet, esti fürdés közben, alvás közben, félálomban. De mindig ugyanaz a kétségbeesett tiltakozás. Amikor már napok óta állandó  rossz hangulatban voltam, éjszakánként meg a bűntudattól nem aludtam mert azon gondolkoztam, mit rontottam el, beszéltem egy nagyon kedves sokgyerekes ismerősömmel. Felhívtam és elmeséltem neki az esetet, és vártam mit mond. És egy időre megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy, ő egyik gyerekét sem szoptatta kilenc hónapos koránál tovább, maguktól abbahagyták ahogy Ruben. Tehát ilyen van, előfordul másokkal is, akik igény szerint és ugyanazoknak az elveknek a mentén szoptatnak, mint én. Mondott még más olyan dolgokat is, amiktől több nap után először jól éreztem magam. Például azt, hogy az igény szerinti szoptatás nem csak azt jelenti, hogy mindig megetetjük a babát, amikor kéri, hanem azt is, hogy békén hagyjuk és nem erőltetjük rá, ha nincs rá igénye. Lehet, hogy egyszerűen nem akarja? Van ilyen? De hát én azt hittem, hogy még Rebekánál is korai volt amikor egyévesen és négy naposan abbahagyta. És ő is hasonlóan kíméletlenül, mint Ruben, egyik napról a másikra tért át a szopizásról az evésre. Ha nem is adott teljes megnyugvást, azért jó volt valakivel beszélni, akinek a helyzet nem tűnt problémásnak azzal együtt, hogy ugyanúgy vélekedett a szoptatásról mint én. Felszabadító.

A legnehezebb az egészben az, hogy nagyon lecsökkent az összebújásaink száma és lehetősége. Egy majdnem kilenc hónapos babát nehéz nyugalmi állapotban magamhoz ölelni és babusgatni. Ha ébren van minden izgalmas, kúszni, mászni, játszani kell, nem anya ölében és karjaiban ücsörögni, arra nincs idő. Amíg szoptattam, addig időről időre odajött, felkapaszkodott rám, kicsit szopizott és játszott tovább. Elalvások előtt próbálkozom ringatni, magamhoz ölelni, de a tapétától, az árnyékunkig, kintről beszűrődő hangok, fény, minden érdekli, izeg-mozog ficánkol, véletlenül sem fúrja a fejét a vállamba, ahogy én azt szeretném. A szoptatás olyan intim, bensőséges hangulatú összebújások lehetőségét jelentette, napjában többször is, amit azóta nem tudunk mivel pótolni. Olyankor hosszan tudtam simogatni, nyugodtan a kezemben tartani, szeretgetni. Rettenetesen hiányzik ez. Esténként együtt fürdünk, elalvás előtt hancúrozunk az ágyon, de ez nem ugyanaz. Persze gyötör a kérdés, vajon neki hogyhogy nincs szüksége már erre? Hirtelen, egyik napról a másikra mi történt, miért hagyta el? Én nem érzem kielégítő magyarázatnak, azt, hogy azért mert már eszik, hiszen a szoptatás nem csak a táplálkozásról szól. Másrészt szoptatás nélkül eszköztelennek is érzem magam. Eddig mindenre megoldást jelentett, soha nem volt olyan, hogy ne nyugodott volna meg három másodpercen belül. Most pedig néha nehezen alszik el, többet nyűgös. Be kell mennem, kiderül, hogy szomjas vagy egyszerűen nyugtalan, ez nem volt jellemző eddig.

A helyzet jelenleg az, hogy igény szerint fejek. Nem könnyíti meg az egyébként sem egyszerű életünket, de nem is annyira bonyolult vagy időigényes, hogy vállalhatatlan lenne. Minden ébrenlét előtt fejek és így mindig friss anyatejet kap, annyiszor ahányszor úgy látom, hogy kér. Persze a motivációim között, nagyon erős a hitem, hogy előbb utóbb visszatér a szopizáshoz, de ha nem így lesz, akkor is jó, ha legalább még a téli időszakban anyatejjel táplálhatom, ha ilyen módon is és fenntartom a lehetőséget, hogy meggondolja magát, hátha csak egy átmeneti sztrájkról van szó. Ha pedig visszatér hozzá, nagyon fogok örülni. Nagyon, nagyon, nagyon...