Motorolaj

Elhatároztam, hogy jobban odafigyelek magamra. Többet alszom, elkezdtem jógázni, mert az elmúlt hónapokban gyakorlatilag semmi időt nem szántam a mozgásra, és ez bár meglepő módon kilókban (még) nem mutatkozik, hosszú távon mégsem lesz kifizetődő, és mentálisan is szükségem van rá. Abbahagytam a karácsonyi készülődés során már megszokássá vált egy óra körüli ágybakerüléseket, célkitűzésem legalább hét órát aludni. Persze ez nem minden esetben rajtam múlik, az elmúlt időszakban, amikor véletlenül időben feküdtem le biztos, hogy valamelyik gyerek, esetleg mindkettő riadóztatott éjjel. Nem is értem, hogy lehet ezt hónapokon, sőt éveken keresztül csinálni, én nagyon feszült és ingerlékeny leszek az éjjeli ébresztésektől, ha zsinróban történik több napon keresztül. A mantrám, hogy anya a család motorja, rendszeresen beigazolódik a mindennapokban is. Ha én jól vagyok mindenki jól van, ha velem nem stimmel valami, ideges, fáradt vagy kedvetlen vagyok, akkor törvényszerűen mindenki a legrosszabb formáját hozza, biztos, hogy nyűgösebbek és kibírhatatlanok a gyerekek is. Így úgy döntöttem, hogy megengedek egy kis kényeztetést is magamnak és néha  wellness délutánt tartok, masszázzsal, szaunával, kozmetikával. Megnyugtat a tudat, hogy mindezt tulajdonképpen a családért (is) teszem. Elméletem lényege dióhéjban annyi, hogyha az embernek családja van, akkor a dolgokat, a jó és a rossz dolgokat is komplexen kell szemlélni. Így bizonyos vonatkozásokban nincs én, te, ő, csak mi. Érzékletes példával élve, ha a gyerek kibírhatatlan, akkor kizárt, hogy a szülők harmónikusnak és nyugodtnak érezzék magukat (aki képes zen maradni egy hisztis, nyűgös gyerek mellett és most nem arról beszélek, hogy nem veszíti el a türelmét és képes látszólag nyugodt maradni, hanem arról, hogy a belső békéje valóban nem bomlik meg, az szerintem vagy süket, vagy a hangeffektusok okozta stressz hatására elkezdtek leépülni az agysejtjei és ezért vált immunissá). De ugyanez igaz fordítva, ideges, frusztrált szülők mellett nem lesz kiegyensúlyozott és elégedett a gyerek sem. Családon belül egymásra hatunk, folyamatosan és kölcsönösen, és mivel az érzelmi élet biztosítéka az anya, ezért kulcsfontosságú az ideg és kedélyállapota. Én receptre írnám fel a masszázst és a heti egyszeri vacsorás randit minden anyukának. Ha a hétvége péntek esti randival indul (amire én leginkább tükör előtt készülök, tehát ilyenkor nem konyhatündér, hanem egy egészen másfajta tündér igyekszem lenni) akkor állítom, hogy jobb ember leszek, türelmesebb, kisimultabb, valahogy jobban viselem a megpróbáltatásokat, a szülőséggel járó kihívásokat. Mert azért bármilyen áldásos az anyaság, van, hogy nagyon nehéz türelmesnek és kedvesnek maradni, bevallom sokszor nem is sikerül, különösen Rebeka tud kibillenteni a nyugalmamból és messzire vinni az ideálisnak vélt anyaképemtől. Vannak kritikus pontok: az egyik ilyen az étkezések. Én igyekszem, isten a tanúm, hogy mennyire igyekszem. Minden reggel mást adok reggelire, croissant, tükörtojás, bundáskenyér, házi müzli, kifli, és minden reggel csaknem ugyanaz a forgatókönyv. Az almalevet lelkesen megissza, azzal nincs is gond, a kakaó minden második alkalommal ott marad (persze nem az előre cukrozottat adom, hiszen az nem felel meg az élelmiszerekkel támasztott magas követelményeimnek és túl egyszerű lenne, hanem én keverem ki, majd szűröm le, hogy véletlenül se maradjon egy darab el nem olvadt kakaó darab benne). Forgatókönyv: - Kérsz kakaót? - Igen, kérek. Megmelegítjük, utána meg kell fújni, mert nyilván túl meleg lett, majd jól elkeveri, általában össze is ken vele valamit, és ezután közli, hogy "nem kérem". Aztán. A zabpehelyből készülő házimüzlit egyik tálkából kimeri a másik (nagyobb) tálkába, nagyjából szemenként. Majd ezt összelekvározza, vagy joghurtot esetleg tejet önt rá. Jó lassan, igazi beleéléssel csinálja, Ruben közben megeszik vagy két zsemlét. Ezután a lehető legkisebb kanálkával eszik belőle vagy öt kanállal, szigorúan ügyelve arra, hogy a kanál hegyén egyetlen morzsa egyensúlyozzon és közli "anya nem kérek többet". A kifli procedúra: először megkenjük valamivel, háromszor megkérdezem előtte, hogy jó lesz e ha azzal kenem meg (vaj, méz, lekvár, mogyoróvaj), biztosan kéri-e. Igen, kéri. Nem nem jó a negyed kifli ő egy felet akar, "hosszút". Jó. Ezután odaadom, és apró, icipici falatokra töri, hogy más számára már ehetetlen legyen, ha ő nem kérné, és ezután közli "nem kérem".  És akkor ne legyek ideges? Még jó, hogy ideges vagyok! Nem is kicsit. És persze, hogy olyan mondatok hagyják el a számat, amiket sosem szeretnék mondani, mint például "addig innen nem kelsz fel, amíg meg nem eszed" némi zsarolással megspékelve, mint "akkor ebéd után nem lesz desszert", "addig nincs játék" és így tovább. Mert ilyenkor egyszerűen úgy érzem, hogy szivat. Két korty kávét nem tudok nyugalomban meginni, mert mindenfélét kitalál aztán bele sem szagol. Megőrülök. A kávét egyébként már óvintézkedések mellett iszom, így van esély rá, hogy nem hűl ki, mire odakerülök. (Sütőben előmelegítem a bögrét, és abba főzöm le, majd vissza a sütőbe a kávéval együtt és csak közvetlenül a cél (asztalhoz leülés) előtt veszem ki.). És megy a kukába az összekent, tépett mindenféle finomság. Ezt meglehetősen nehezen birom cérnával és néha nem vagyok büszke a reakcióimra. Egyszer az is előfordult, hogy a mogyoróvajat betömtem a szájába, akarata ellenére (egy kis pici adagot) mert előtte elkérte, megkóstolta, hatszor megkérdeztem majd miután megkentem közölte, hogy nem kér. Reakciója: anya ez finom.

Másik kritikus pont: amikor van nálunk valaki, vagy másokkal vagyunk bárhol és próbálunk beszélgetést folytatni. Néha az én okos, édes, aranyos, tüneményes kislányom egészen egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy elmeséljek vagy nekem elmeséljenek valamit. Mintha érezné, a sztori legforróbb pontján, amikor az ember úgy igazán benne van és nagyon el akarja mondani, na akkor vág közbe valamivel, néha simán sikongat, vakkantgat vagy összefilcezi a kezét, vagy Rubennel olyan hangerővel kezdenek el oroszlánosat játszani, hogy képtelenség bármi másra figyelni. És ez a lényeg. Csak rá tudj figyelni, és ezt majdnem mindegy mivel éri el. A vérnyomásom az egekbe szökik és annyira de annyira nehéz nem nagyon rákiabálni. Ráadásul a helyzetet fokozza, hogy az illető, akivel épp beszélgetni próbálunk rendszerint szintén gyerekkel van és a fenti módszert az ő gyereke is bedobja (esetleg egyszerre az enyémmel), így sokszor úgy néznek ki a találkozók, hogy semmit nem sikerül beszélgetnünk. Szerencsére úgy látom, hogy ez a dolog eltűnőben van, de azért nagyon nem bízom el magam, mert amikor pár alkalommal úgy tűnik működik, akkor újra felüti a fejét a jelenség.

Szóval a gyerekek néha idegesítőek. Nagyon idegesítőek. Egyáltalán nem mindig olyan bűbájosak és ártatlanul kedvesek, ahogy a filmekben ábrázolják őket (csak figyeld meg a legtöbb annyira idealizálja a gyerekeket, mindegyik, kedves, okos, hálás a foglalkozásért, a törődésért, ha gond van az csakis a buta felnőtteknek köszönhető). Így nekem is szükségem van néha feltöltésre, hogy bírjam a strapát, ahogy Vekerdy tanárúr is mondja, a gyerekek lerágják csontunkat és kiszívják a  vérünket és nekünk is muszáj kikapcsolódni, hogy aztán rágható, szívható anyát kapjanak vissza és ne egy idegroncsot. Ugye?

Ha elégedetten burkoló gyermekarcokat szeretnék látni az asztalnál palacsintát kell sütnöm. Amerikait, hagyományosat, háromszögbe vagy félbe hajtva, feltekerve. Mindegy. Csak palacsinta legyen. Lehetőleg csokis, kakaós, de jó a lekváros is, ebben egészen kompromisszumkész a legtöbb gyerek. Nem arról van szó, hogy azt gondolom nem ehetnek minden reggel palacsintát, egyszerűen félek, hogyha többször adnék egymás után akkor elillanna a varázslat és azt sem enné meg. Jártam így már többször, belelkesedtem valamin, hogy hű ezt milyen jól eszi, aztán egyszer csak nem ette. Így nem merem túl gyakran csinálni, hátha ez a titok.

Egyébként amikor sikerül elvonatkoztatnom a tányér fölötti szenvedéstől és szerencsére egészen sokszor sikerül (vagy már megedződtem) vagy amikor kivételesen sikerélményem van és eszik, akkor nagyon szeretem a reggeleket. Az egyik legjobb dolog velük reggelizni. És ebédelni. Nagyon kulturáltan esznek és mivel általában csak én vagyok velük, ők is és én is élvezik a teljes figyelmet. Beszélgetünk, nevetgélünk. Amikor pedig Rebeka eteti Rubent és megosztja vele a túrórudiját. Hát akkor meg elolvadok. Vagy amikor múltkor késsel villával vágta fel a barack befőttet. Vagy kancsóból tölt magának tejet. Vagy odafordul Rubenhez és nagyon komolynak szánt arccal, fontoskodva megkérdezi: "jóllaktál Luben? Biztos nem kérsz többet?" A masszázs közben is hiába próbáltam mindenféle szép tájképre gondolni, eltávolodni az anya énemtől egy időre, relaxáció közben folyton ezek az aranyos dolgok jártak a fejemben, hogy nem igaz, hogy két mennyire zsivány és mégis imdánivaló gyerekem van. Nagyon igaz, amit az egyik ismerősöm mondott a minap, amikor betértünk a boltjába. Miközben kiszolgált minket, megkérdezte, hogy vannak a gyerekek és milyen velük otthon, mire mondtam, hogy édesek és bár nem mindig egyszerű de nagyon élvezem. Erre ő mindenttudó mosollyal csak annyit mondott, hogy ez a hároméves kor szerinte olyan, hogy az ember egyik pillanatban megzabálja olyan aranyos, másikban meg kivágná az ablakon mert annyira idegesítő. Hát mit mondhattam volna, tényleg ilyen.