Vannak nehezebb napok. Na nem azért mert a gyerekek rosszabbak, hanem mert én magam nem vagyok igazán jó passzban. És ha nem vagyok jó passzban, az, ami máskor megy, mint a karikacsapás, nyögvenyelőssé válik. Nyűgössé. Van, amikor minden összejön. Olyan kis apró-cseprő dolgok, amelyek önmagukban nem annyira meghatározóak, de ha ezekből összeadódik öt-hat, na az már sok. Ilyen volt eza kedd is. Elmentünk egy új gyerekprogramra, nem ecsetelném hosszasan, hogy két pici gyerekkel ez milyen szervezést, előrelátást igényel, úgy, hogy az egyik még délelőtt alszik, délben mindkettőnek ebédelnie kell. Maga az elindulás sem olyan egyszerű, mire mindkettőt felöltöztetem, autóba rakom és elindulok. Ciki, nem ciki, számomra a tájékozódás és a parkolás eleve gondot okoz, így az autóval való közlekedés mindig plussz stresszt jelent számomra, főleg, ha a két szemem fénye is ott ül hátul. És kettőjük közül az egyik végig énekeltetni akarja velem az érik a vesszőt, ami mellett nem biztos, hogy észreveszem merre kéne lekanyarodni és más apróságokat, mint a stop táblát vagy a pirosat. Nagyon jó legyen az a program, nagyon jó, csak ezen imádkozom magamban. Persze az elindulás nulladik percében inni kér Rebeka, pedig a reggeli asztaltól álltunk fel, nincs nálam, nem baj majd ott szerzünk. Várakozásaim szerint egy nagyon kedves, barátságos helyen a Tudásközpont könyvtárában van a gyerekprogram, de amikor odaérünk a pultnál ülő hölgy egy szűk folyosóra mutat, amiből több ajtó nyílik, az egyik előtt az áll "Foglalkoztató szoba". Benyitok és egy tíz négyzetméteres levegőtlen helyre jutunk, ahol nem sokan vannak, de már így is alig tudnak a szőnyegen körbeülők helyet szorítani nekünk. A"foglalkoztató" egyébként egy sima fehérre festett, barna padlószőnyeges szoba, négy-öt színes körszerű rátéttel a falán, gondolom ez jelzi, hogy gyerekeknek szánták. Egy nő átlagos hangon énekel mindenféle ismert gyerekdalokat, néha felvisít hogy jajj Téged hogy hívnak, erre némelyik gyerek megijed és sírni kezd, a nő meg behelyettesíti az illető gyerek nevét a mondókába. Amikor nagy nehezen elhelyezkedem, és a gyerekek is megtalálják a helyüket és figyelni kezdenek, akkor kitalálja, hogy álljunk föl és menjünk körbe-körbe a sétálunk-sétálunk-ra. Rubent a kezembe fogom, Rebekát próbálom rávenni, hogy jó lesz az, ha mellettem sétál a kezemet fogva. Kivételesen belemegy. Megyünk vagy két kört, egy gyereket a kezemben tartva a másikat kézenfogva, közben ügyelve, nehogy hasra essünk a szétdobott játékokban, kúszó-mászó babákban. A jól beigazított táskákat hordozókat persze ezért a három perc interaktivitásért naná, hogy a falhoz kellett rendezni, hogy amikor végre megint leülhetünk akkor újra beigazíthassa mindenki a fekvő, ülő, szopó gyerekekhez. Pillanatok alatt eltelik a harminc perc, ami után elvileg beszélgetés lenne, szakpedógiai tanácsokat kérhetünk. Végignézek az anyukákon, egyik sem úgy néz ki, mint aki klubbozni akarna, én konkrétan örülök, hogy élek, Rubent szoptatom, közben fizetem a nyolcszázötven forintot és három helyen írom alá, nem tudom pontosan miért is, a jelenléti ívet. Rebeka beüti magát a szobába behordott valamelyik szuper játékeszközön, sír, egy másik anyuka hozza oda szegényt. A foglalkozást tartó nő majdnem nem ad vissza az ötezresből, még erre is nekem kell figyelni, szólni. Kijutok végre, beállok a lift elé, az elé a lift elé, amivel feljöttem, amit a biztonsági őr bácsi mutatott meg lent a megérkezésünkor. Állok, kabátban, két gyerek szintén felöltözve les a babakocsiból, hogy most mi lesz. Nem baj, elütjük az időt, énekelek, oda-vissza tologatom a babakocsit, majd amikor már hatodszor kezdenék bele a süss fel napba megkérdezem a velem szemben ülő öt nő valamelyikét, hogy bocsánat a banális kérdésért, de fog jönni a lift? Erre ők enyhe értetlenséggel a hangjukban közlik, hogy ahol állok az nem az olvasói lift és ott nem mehetek le csak kísérővel. Picit azért ideges lettem, de a gyerekek miatt tartottam magam és megkérdeztem, hogy gondolják annyira beleéltük magunkat a foglalkozásba, hogy állig felöltözve még akartunk énekelni itt kicsit? Majd átfáradok az olvasói lifthez, ami teljesen ugyanolyan, mint a másik, ugyanúgy az az egy tábla szerepel rajta a másikkal egyetemben, hogy "vigyázat, magasfeszültség". Amikor végre hazaérünk, Rubent leteszem aludni és az ebédet készítem, betettem az egyik gyerek cd-t és Rebeka vígan eljátszik. Én meg azon gondolkozom, hogy mennyire elpocsékolt egy délelőtt volt ez. Sok hűhó semmiért. Vannak jó gyerekprogramok, de az az igazság, hogy egyre kevesebb, vagy ha jó, akkor meg élvezhetetlenül sokan vannak. A másik problémám pedig általában a helyszínekkel van. Babakocsival többnyire megközelíthetetlenek, vagy semmi hangulatuk nincs, egy sima, hideg, rideg szoba. Kevés foglalkozás tudja azt a pluszt nyújtani, hogy érdemes két gyerekkel nekiindulnom a napirendjüket ehhez igazítva. Ezért is vagyok nagyon bosszús, ha ilyen délelőttünk van, mint a minap. Az élményeink sorából ne hagyjam ki, hogy próbáltam egy pohár vizet kérni Rebekának, és az, hogy nem vittünk magunkkal, persze, hogy az én hibám nem is akarok emiatt másra haragudni. Kértem a könyvtáros néniket, hogy hol van esetleg automata vagy bármi, ahonnan vizet tudnék adni a csemetémnek. Fel sem pillantva a számítógép monitorjáról közli, hogy az csak lent van. Mármint a bejáratnál lent, négy emelettel lejjebb, lent? - kérdezem. - Igen. Miért, itt nincsen csap? Kérdezem némileg remegő hangon, mivel otthagytam a szobában a nyolc hónaposomat és a két és fél évesemet, és szerettem volna minél előbb visszamenni hozzájuk. - Nincs, mondja. Láttam, hogy nem szeretne segíteni, de hát a gyerekek kedvéért félreteszem néha a büszkeségemet, és tovább próbálkoztam. Esetleg, egy műanyag vagy bármilyen pohár nincs Önöknél, amiben a mosdóból tudok neki vizet vinni? Sajnos nem volt. Így mivel a harminc perces programból húsz volt vissza, úgy döntöttem, ha már eljöttünk akkor nem ezzel töltöm, Rebeka kibírja. Kibírta, valószínűleg pont három kortyot ivott volna, mivel mikor hazaértünk rögtön a kezébe nyomtam egy pohár vizet és bele se ivott. Ebédelés nálunk úgy néz ki, hogy egyik gyerek (Ruben) azért reklamál, mert nem adom elég gyorsan, a másik meg azért, mert nem akar enni. Röviden: Ha nem halacskás tészta, vagy más kedvenc van, nem egyszerű. Mindenféléket ki szoktam találni, hogy megkóstolja, mert ha az sikerül, akor általában nyert ügyem van és eszik. Vagy zsarolni: Nincs desszert. Ez majdnem mindig hat. Megkóstolja és rájön, hogy "anya ez finom". Apa meg szemben ül és látom, ő sincs oda a főzeléktől. Ilyenkor olyan de olyan mérges vagyok. Hú.
Szóval vannak az ilyen napok, amikor annyira lefáradok, hogy számolom a perceket, hogy ebéd után, miután mindkét gyerek alszik, leülhessek egy kávé mellé. De amikor mindent elpakolok, letörölgetek, lefő a kávé és belekortyolnék, egy ismerős hangocska "Anya, gyeje be!" Bemegyek és a kiságy sarkában áll. Anya kakis az ágy. Mi?? Tényleg. persze a védő most nincsen fent a legutóbbi balesetkor kimostam és nem lett visszatéve. Lepedő csere, előtte mindent átnézek, mind a tíz könyvet, plüss figurát és két takarót, hogy nem lett-e olyan majd visszaimádkozni az ágyba, hogy még aludni kell. Megiszom a kávét, majd annyira kell pisilni, hogy alig tudom visszatartani így úgy döntök megkockáztatom és kimegyek a mosdóba, ami Ruben szobája mellett van. Persze, hogy felébred. Jön a foga, rosszul alszik. Így kezdődik a délután, ami elég hosszúnak ígérkezik. A barátnőm felugrik két gyerekkel, persze jó ha két szót váltunk, hol az enyém hol az övé visít, valamelyik elvesz valamit a másiktól, vagy nem sikerül a két legót egymásba illeszteni. Jajj. Amikor végre csönd van, biztos, hogy valamelyik beüti magát és azért sír, Ruben meg sír, mert sírnak. Jó. Leteszem előbb, döntöm el, nyűgös, jön a foga, sokan vagyunk, jobb lesz így. Elviszem, és miközben próbálom szoptatni és letenni aludni, hallom, hogy a maximum hangerőre állított telefonom, ami kivételesen azért van így, mert a barátnőm hívását vártam, hogy bejussanak hozzánk (kapucsengő kikötve) a nappaliban csörög. Újra és újra. Sokadiknál megunom, kimegyek, férjem hív, mit hozzon a dm-ből, ő persze ahhoz szokott, hogy sosem vagyok felhangosítva a gyerekek miatt, így nyugodt szívvel hivogatott szegény. Visszamegyek, de már nem akar szopizni, leteszem és már akkor tudom, hogy pár óra múlva újra kel, mert nem evett eleget. Így is lesz, miközben a vacsit csinálom felsír, amíg bemegyek hozzá, odaég a pizza.
Estére fáradt vagyok. Nagyon. Szeretnék csak feküdni és Jóbarátokat nézni. Azon morfondírozom, hogy miért van az, hogy egyik nap olyan jó, a másik meg olyan nehéz. Mert többnyire tényleg nem ilyen, de amikor igen, akkor minden csőstül jön és van, hogy úgy érzem, hogy paródia szereplője vagyok. Pont olyan dolgok történnek zsinórban, amelyek miatt az emberek nehéznek gondolják a gyereknevelést. Hát az is, nehéz, de ha belegondolok ez a nap valójában attól volt nehezebb, hogy én magam nem voltam formában, így másképp reagáltam le a dolgokat. Amit máskor könnyebben veszek, azon most felhúztam magam, amit elnevetek, viccelek, arra most ideges lettem és nyilván a gyerekekre is átragad ez a hangulat, amitől meg még nehezebbé válik csak minden. A legfontosabb, hogy derűs és jókedvű tudjak maradni, ezt már régen felismertem, de ez sajnos nem mindig megy. Az ember, hacsak nincs rajta valami szeren, akkor bizony néha rossz kedvű, nyomasztják problémák, gondok, nem tud mindig bűbáj és zen maradni. Igazából ezt is el kell fogadni, már tudom, hogy ilyenkor jobb nem is elkezdeni beszélni róla, a férj vagy más kérdésére, hogy mi a baj, hanem megpróbálni elengedni az egészet és váltani. A nap végén inni egy pohár bort, vagy többet, és másnap megpróbálni jobban. Általában sikerül.
