Születésnapomra

Ha visszatekintek hét évvel ezelőttre, akkor bizony sehol sem látok anyukát és apukát. Csak két bulizó, gondtalan egyetemistát, akik egy-egy átdorbézolt éjszaka után, sokszor még a redőnyt sem húzták fel, csak feküdtek egésznap, Jóbarátokat néztek, és közben a legnagyobb gondjuk, hogy milyen pizzát és honnan rendeljenek. - Látok egy fiút és egy lányt, akik vaskos könyvek és szétszórt jegyzetek fölé görnyedve tanulnak éjszakákon át, és aztán másnap teljesen kialvatlanul elmennek vizsgázni, amit este természetesen óriási ünneplés, buli követ, a jobban sikerült lelazulásoknál már délután elfogyott egy üveg pezsgő. Aztán volt, hogy másért maradtunk fent éjszaka. Csak feküdtünk az ágyban, és órákig beszélgettünk, újabb és újabb történeteket osztottunk meg egymással a gimiről, a gyerekkorunkról, albumok és emlékek tornyosultak az ágy mellett, mire hajnalban végre elaludtunk. - Látom ahogy egy csillagfényes balatoni éjszakán a nyitott tetejű kék kis tigrával (amit később aztán lecseréltünk családi autóra) egy baráti összejövetelről megyünk hazafelé. Hátrahajtottam a fejem, élveztem ahogy a langyos levegő belekap a hajamba és össze-vissza kócolja. Közben szólt a zene és mi úgy éreztük, hogy miénk a világ. Látom a barátainkkal közös nyaralásokat, ahol reggelig mulattunk, amikor kivilágosodott kiraktuk a magnót (akkor még az is volt a bulikon) a kertbe és ott folytattuk. Napközben bacardit és vodka narancsot ittunk, csak úgy szinten tartás végett, estére hagytuk a komolyabbakat. - Látom a diplomaosztót, hogy mennyire nem vettük komolyan azt sem, nevetgélve vártuk a pillanatot, amikor a kalapokat a magasba repíthetjük és a talár alól végre előkerülhetnek az alkalomra szánt csini ruhák.  Zavartan mosolyogtunk a tömött sorokban meghatottan ücsörgő családtagjainkra és csak az ebédre és az estére gondoltunk. Meg arra, hogy végre doktorok lettünk, öt hónap (vagy több) államvizsga, éjjel-nappal tanulás után mégiscsak átvehetjük azt a  kis kék hengert a diplomával (amiről azóta sem tudom hol van). Látom az eljegyzési partinkat, ami természetesen egész hétvégés volt a  Balatonon, hisz rólunk van szó,  nem úszta meg senki egy szimpla "gratulálok"-kal. Heten aludtunk hatvan négyzetméteren, fiúk, lányok külön szobában, egymás hegyén-hátán, néha helyet cserélve, hogy mindenki feküdjön azon az oldalon, ahol jár a levegő. Hajnalban McDonalds-os reggeli, otthon a teraszon még egy cigi mellett megváltjuk a világot és nyolc körül mindenki aludni tér, hogy azért időben (sötétedés előtt) leérjünk a partra. Jó volt? Jó volt. Az éjszakába nyúló, táncolásba átcsapó kártyapartik, a közös filmnézések, amire képesek voltunk odacipelni a kivetítőt, hogy 150X150-es nagyságban nézhessük tizen az egy darab kihúzhatós kanapémról a Csinibabát. Mert az úgy buli.  - A villányi lánybúcsú, ahova szembekötve utaztam le Pécstől, mire odaértem, forgott a világ és a gyomrom is, de amint letekintettem a szállás teraszáról és megláttam a szőlőtőkéket, rögtön tudtam, hogy hol vagyok - a legjobb helyen egy egész hétvégés leánybúcsúhoz. Tiarával, petrezselyem árulással, asztalontáncolós, fülemülés-élőzenekaros mulatozással, ahol a reggelinél hercegnős papírtányérokkal és gyerekpezsgővel vártak a lányok. De szép volt! Aztán az esküvőnk, amire egy évet készültem, szerveztem. És egész életemben vártam. Látom magam amenyasszonyként lejönni gyermekkorom lépcsőjén a szülőházam nappalijában. Lent vár mindenki, aki fontos és persze a legfontosabb, az a göndör, szmokingos, borostás fiú, aki a férjem lett. Én meg a felesége. Feleség. Nagyon sokáig nem tudtam felfogni, és imádtam kimondani, amikor úgy adódott. A férjem. Olyan felnőttesen, igazán komolyan hangzott. Az anyám és más rendes felnőtt nők, akik felelősségteljesek, komolyak, munkahelyük és gyerekeik vannak, azok feleségek. Na de én?! Aztán persze előbb utóbb megszoktam. Végig sétálni a székesegyház sorai között, ami minden károgás ellenére (ne tartsuk ott, mert kongani fog) nem volt üres, de nem ám! Tele volt, több, mint széznegyvenen jöttek el. Én meg az apám balján lépkedve, csak arra gondoltam, hogy el ne essek. Meg arra, hogy istenem de jó is ez az egész. - A nászút. Két és fél hét Toszkána, három nap Róma. Séták, viták, szeretkezések, vacsorák. Hosszú, tervezgetős, beszélgetős, teraszon ülős reggelik. Számtalan latte és Torta della nonna. Pisa, Firenze, Viareggo, Monte Pulciano, Volterra. Meg egy csomó ismeretlen bájos falucska nagy kövér olasz macskákkal, és pergő nyelvű barátságos emberekkel. Akik behajoltak az autó ablakán és csak, mondták, mondták, hogy merre van a legközelebbi bevásárlóközpont vagy mást, amit kérdeztünk. Persze olaszul, elnézően legyintve, amikor mutattuk, hogy nem értünk semmit.

Az egyik kedvenc emlékem, amikor kijött hozzám Ricsi Bécsbe egy hétvégére meglátogatni, ugyanis a házasságunk elején rögtön leléptem pár hónapra egy ösztöndíjjal (mondom én, hogy nem voltam rendes feleség), és biciklizés közben leültünk egy padra, a Donaustadt parkjában, ahol izgatottan elővettem és kiterítettem elé az elmúlt héten megcsinált valamennyi terhességi tesztet. Volt vagy tíz. Mind pozitív. Boldogok voltunk. Azt hiszem Ő egy picit azért gondterhelt is. Rögtön lemondtunk a tervezett párizsi utunkról, hogy minden pénzt a babára költhessünk és persze a kétüléses autótól is megváltunk. Megintcsak olyan hihetetlen volt, hogy itt tartunk. Ő és én, mint apa és anya. Aztán a szülőszobán. Szülni is csak mások szülnek. Másoknak gyerekei vannak, ez olyan természetes, ez az élet rendje. Nekünk is lesz persze. Majd egyszer - gondoltuk. Elképzelhetetlen volt. De nem sok időnk volt töprengeni, mert hip-hop a kezünkben is volt a kislányunk. Aztán kettőt pislogtunk és immár a kisfiunk is. Hogy izgultunk, amikor először maradtunk Rebekával egyedül. Emlékszem, ahogy az első éjszaka folyamatosan sír én mozdulni sem tudok és Ricsi mászkál vele föl-alá. Egy pelenkázáshoz három pelenkát és fél csomag nedves törlőkendőt használt el, én meg az ágyból néztem őket és csak nevettem, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni, pedig istenbizony nagyon fájt tőle mindenem.

Egyre közelebb a jelenhez. Első közös lakás. Kapkodjuk a fejünket, hogy mi mennyibe kerül. Ki gondolná, hogy egy ajtó, egy ablak, vagy egy egészen iciri-piciri kis munkálat ennyi pénzt jelent. Költözés. Amikor a nap végén úgy este fél tíz körül, fáradtan, én nyolc hónapos terhesen, nagy pocakkal, összenézünk a  dobozok fölött, otthagyunk csapot, papot, gyereket a mamánál, mi meg lemegyünk a Széchenyi térre egy forralt borra és langallóra. Ha már a belvárosban lakunk. És nincs hűtőnk és semmi ételünk.

Első karácsony a lakásban. Tökéletes. Annyira az, hogy elkezd nyomasztani, hogy biztos valami rossz fog történni, mert ennyire nem lehet minden jó. De nem történik semmi, azt leszámítva, hogy semmi nem jön meg időben, ha pedig mégis a futár leteszi a lépcső elé. Négy hét múlva megszületik a fiunk. Óránként kel, nemnagyon van esténk, reggelünk, vagyis egy darabig majdnem mindegy, hogy este van vagy reggel. És néha csak ülünk és arra gondolunk, hogy ezt akartuk? Tényleg? A kutyánk is megrándítja a fülét, a helyzetünket átérezve sóhajtva elnyúlik rajtunk és látom a szemrehányást azokban a bogár szemeiben: "Olyan jól megvoltunk. Ez a másik már épp rendben van. Erre kellett nektek még egy síró csomagot hazahozni. Akkor most tessék, mit vártatok, múltkor is ez volt. Még egy kutya is gyorsabban tanul."  - És elegánsan átsétál a másik szobába.
Aztán persze változik ez is. De azért nehéz. Nehezebb, mint hat vagy hét évvel, vagy akár két évvel ezelőtt. De jó is. Máshogy jó, de jó. Most papás-mamást játszunk, az életünk jelenleg szakasza erről szól. Nem az utazgatásról, a gondtalanságról, hanem a fészekrakásról. És bármennyire jó is visszagondolni az előbbiekre, valahogy mégis úgy érzem, hogy így van minden a helyén. Bármilyen csábítónak tűnik, kár lett volna még néhány évet várni, és kitolni azt az időszakot, hogy kicsit még "éljünk", ahogy manapság ezt megfogalmazni szokás. Mert ha az ember valamit kitol, akkor értelemszerűen valami másra tolja rá, az a más pedig megint eltol valamit, és így végeredményben elcsúszik minden, mert bár ez is felfoghatatlan, de az élet véges. Szóval, nem bánom, hogy így alakult, vagyis alakítottuk. És jó, hogy volt ilyen szakasza is az életünknek és most meg van egy ilyen és lesz majd ezen túl is remélhetőleg. És biztos vagyok benne, hogy amikor majd ez a szakasz ér véget és többé már nem a papa-mama szerep lesz a fő, nagyon fogjuk sajnálni és nosztalgiázva gondolunk vissza rá. - Remélem egy pohár pezsgővel a kezünkben, valami karib szigeteki tengerpartról, a gyerekeink telefonhívása után, amiben elmesélik, hogy az ő gyerekeikhez  éppen hányszor kelnek éjszaka és mi minden zajlik otthon, amíg mi távol vagyunk. Amit most mi is épp átélünk velük, így tapasztalataim birtokában magabiztosan kortyolok egyet a pezsgőből és biztosítom, hogy ne aggódjon megéri. Megéri túlélni a nehézségeket, és örüljön annak, ami van. Merítkezzen meg benne, a feje búbjáig, szívja be a babaillatot, zárja az emlékei közé egy pici üvegben, majd tartaléknak jó lesz a kamaszkorra. Élvezze, hogy anya, apa lett és dajkálja minél többet. Ne akarjon most mást. 

Az élet szép, de ahhoz, hogy ezt észrevegyük a jelenben kell megélni és kiélvezni azt, ami van. Nem húsz év múlva sopánkodni egy album fölött, hogy jaj milyen aranyosak voltak... Néha nem olyan könnyű a pillanatnak átadni magunkat, mert az ember másra vágyik, vissza vagy előre, pedig a jó dolgok itt vannak, mindig a jelenben. Persze a rosszak és a nehézségek is.  Az én probléma megoldó módszerem az, hogy mindig megpróbálok föléjük látni és megtalálni az elém kerülő nehézségek értelmét, mit tanulhatok belőlük, hogyan válhatnak a javamra. A gyereknevelés, ha erről az oldaláról nézzük, tele van lehetőségekkel, hogy megismerjük a saját határainkat, túllépjünk önmagunkon. Megismerjük azt, hogy milyen az, amikor valaki más fontosabb önmagunknál. Nagy lecke ez, főleg az első gyereknél, amikor az ember a teljes szabadságból (esetünkben az egyetemi padokból) felelőtlenségből hirtelen felelősségteljes gondterhelt szülő lesz. Olyan problémákkal, mint, hogy mennyit eszik, alszik, bukik, az alig háromkilós kis emberke, akit a kezeiben tart, itt van vele, a gondjaira van bízva, de gyakorlatilag nem is ismeri. És akkor rájön, hogy nem csak ezt az éjszakát kell kihúzni, hanem fel is kellene nevelni... Basszus. - Hát igen. Röviden és tömören, néha csak ezt gondoltam...

Aztán persze ez is elmúlt. És a másodiknál már kevésbé esem kétségbe. És mi tagadás,  ha azért néha lennék is újra huszonkettő vagy három azokkal a gondokkal és örömökkel, azért nem sokáig. Már csak percekre, legfeljebb órákra. De el nem cserélném rá a jelenlegi életem. Nem lennék sem fiatalabb, sem idősebb, éppen jó ez így, ami körülvesz, hiszen itt szerettem volna lenni, tartani. Huszonkilencévesen.

Énidőm

Szeretek reggel korábban felkelni. Mert ilyenkor egyedül lehetek. Még mindenki alszik, készítek egy kávét és megiszom. Egyedül. Lassan. Esetleg közben elolvasok egy cikket. Belelapozok a könyvembe. Vagy csak ülök és élvezem a  csendet. Az egyedüllétet. Ez nem mindig jön össze. -

Vajon miért van az, hogyha sikerült reggel úgy felkelnem, felöltöznöm, elkészülnöm, hogy végre maradna fél órám a kávémat egyedül, (EGYEDÜL) nyugodt körülmények között elkortyolgatni, nem rohanva, narancsfacsarás alatt vagy úgy, hogy ötször felállok, vízért, tejért, müzliért, kekszért, szalvétáért az asztaltól, az én egyébként mindig kilenc körül kelő kislányom, biztos, hogy felébred, amint leülnék. Mintha radarai lennének. Szerintem vannak is. A kávé persze kihűl mire újra leülök, a kekszet elteszem, mert ha meglátja, nincs reggeli. - "Anya, anya, anyaaaa"- hallatszik a szobából. És ha nem reagálok, akkor megpróbálkozik a keresztnevemen is: "Réka, Rékaaa". - Nem adja fel. Sóhajtva búcsút veszek a kedvenc bögrémben éppen tökéletes hőfokon gőzőlgő tejeskávémtól. Megyek.

Én időm. Néha úgy érzem, nincs is olyan.. Kis családunkban eddig hárman, most már négyen igénylik az időmet, energiámat. Egésznap, sokszor egyszerre, egyidőben.

Indul a nap. Felöltözöm, lemosakszom, kisminkelem magam, és ha van időm és kellő szerencsém, talán ihatok egy kávét. Ez sarkallatos pontja  napomnak, egyfajta szelepként működik. Több ilyen szelep is van, a délutáni lefektetés utáni teázás, vagy este a férjemmel kettesben töltött idő. - Kellenek ahhoz, hogy legyen energiám, türelmem és kezelni tudjam a nehezebb pillanatokat is. Egy szelep kiesése, még nem gond, feltéve, hogy nem több nap egymás után történik. Kettőé, már határeset, háromé... Olyan nem nagyon volt még, talán Rebeka születése után párszor. - Az senkinek sem jó.  Az anyák az otthon hangulatfelelősei, a család valamennyi tagja szuper érzékenyen veszi a hangulatomat, és ez meghatározza az ő kedvüket is, az egész napunkat. Ha jó a kedvem és kiegyensúlyozott vagyok minden olajozottan megy. Ha feszült, ideges vagyok, akkor a férjem is rosszkedvűbb, Rebeka is nehezebben kezelhető. - Ez jelentené a sokat emlegetett "a családi meleg" biztosítását? Többek között. Mindenesetre nagy a felelősség,  így sok múlhat egy kihűlt kávén, vagy egy egyedül eltöltött negyed órán.

Heti párszor edzés, de az hajnalok hajnalán. - Egy és negyed óra kaputól, kapuig. Aztán reggeli készítés. Ha csak egy müzlit eszik mindenki, akkor is ki kell pakolni a mosogatógépet, majd be kell pakolni, elmosni, amit nem lehet betenni, letörölgetni, terítőt kirázni, előpakolni, elpakolni. - Egy óra. Ezután sebtiben egy kis házimunka, berakni egy mosást, leszedni egy teregetést, áthúzni egy ágyneműt, mindig adódik valami. - 20 perc. Pakolás és rendrakás. Minden nap többször. Egy székről lelógó pulcsi, egy elhagyott fél papucs. Játékok. Egy odagyűrt kéztörlő. - Újabb öt percek. Aztán vannak dolgok, amelyek mintha tudnák kire számíthatnak és megvárnak. Valahogy mindig nálam fogynak el, ürülnek ki, telnek meg. WC papír guriga kicserélése. Kiürült ásványvizes palackok eltüntetése a pultról. Érzésem szerint a szemetes mindig tele van, mintha sose lenne félig vagy üresen.

Elindulunk sétálni. Felöltöztetés. Hol a póráz? Hol a sapka, a sál. Persze, hogy a szekrény mögött leesve. Közben szegény kislányom ott áll félig felöltözve és szegény én is, folyik rólunk a víz, közben keressük, amit keresni kell. Kutya elrohan, húzza maga után a pórázt a frissen lakkozott parkettán. 

Elindulunk. - Negyed óra, húsz perc.

Sétálunk, ebédelünk - ez a nap ejtőzős része. Kilenvenkilenc százalékban az szokott lenni, kivéve azt az egy százalékot, amikor: Rebeka nem akar sétálni. Vagy akar, de másfele. Vagy, egy felettébb szimpatikus valaki már megint póráz nélkül sétáltatja a nem túl bizalomgerjesztő kutyáját, kétszáz méterre lemaradva tőle és nekem egyszerre kell a babakocsit,  Rebekát és a Bellát manőverezni a nem várt érdeklődő elől. Vannak napok, amikor kevésbé ejtőzős, mert sok az elintéznivaló, és gyerekkel nem megy mindig olajozottan. DM, pékség, gyógyszertár, zöldséges - szokásos köreink. Közben telefonon hívnak. Rebeka levesz valamit a polcról. Bellához, aki végre nyugton van a babakocsi aljában, odajön egy jellemzően kedves öreg néni, és már messziről infantilisan gügyög hozzá, úgy, hogy a kutya persze, hogy ki akar ugrani a kosárból. Vagy hozzám beszél, mintha nem látná, hogy telefonálok (próbálok), hogy jaj milyen aranyosak vagyunk. Néha még a hasamat is megsimogatták. Szuper. Le kell tennem, ne haragudj... Mennem kell.

Ebéd után Rebekának a délutáni alvásideje. Ez születése óta így van, meg is maradt, Ruben is jó úton halad felé. Ehhez ragaszkodom, mindent, tényleg mindent alárendeltem ennek, sok-sok türelemre és kitartásra volt szükség, hogy kialakuljon, de sikerült. És imádom. Van bő három órám. Azaz volt, mert most itt van Ruben és nem mindig sikerül teljesen egyszerre aludniuk, de az esetek többségében (tizenháromnapnyi tapaszatalatom alapján) eddig szerencsére így volt. Persze senki ne gondolja azt, hogy három óra felszabadult szabadidő és szórakozás vár rám. Ilyenkor teregetek (amit reggel beraktam), kipakolom (újra) a mosogatógépet, amiben éppen lejárt a reggeli adag és előkészülök az uzsonnához, vacsorához. Visszahívom a napközbeni nemfogadott hívásaimat. Van amelyiket nem. Általában egy-másfél óra időm marad. Ez tényleg az énidőm. 

Délután pedig a családról szól. Uzsonna, játék, majd a vacsora készítés ismétlődik a reggelinél leírt menetrend szerint, de most valamivel azért összetettebb a folyamat, ugyanis igyekszem meleget tenni az asztalra esténként. Szimultán terítés, főzés, játék, jelenleg szoptatás is, majd vacsora. Közben igyekszem nem elfelejteni Rebekának beadni a vitaminjait és beszedni a sajátomat. Van, hogy sikerül. Majd fürdetés, ami apa-lánya program nálunk, közben én rendet rakok a konyhában. A fürdőszobába ki és bemenet apa kezében meztelen Rebeka-puszilgatás. Ez már a rituálé része: "Anyaa ad puszit"- Követeli kuncogva fürdés előtt és után is. Mese, majd éneklés és este negyed kilenckor alvás. 

És ilyenkor kezdődik: a mi időnk -. Az este. Igyekszem mindennel végezni, mert az egésznap dolgozó, jövő menő férj, nem igazán örül a lejártat jelző, villogó mosógépnek, nem szeretné, hogy vasaljak, vagy bármi mást csináljak, tegyek-vegyek, egyet szeretne: csak legyek vele. 

Jó volt, hogy itthon volt velünk apa egy hétig. Ugyanis nehéz elmondani azt, hogy mivel töltöm a napot és sokszor úgy érzem, nehéz megértetni másokkal, akik nem gyereket nevelnek és otthon vannak, hogy azért nem olyan könnyű ez, mint amilyennek tűnik. Sokan nem értik, nem csoda, néha magam sem, hogy mivel megy el az időm. De bármilyen hihetetlen jórészt az előbbiekben leírtakkal. És ez fárasztó, kimerítő tud lenni. Néha kicsit. Máskor nagyon. Most Ő is látta, megtapasztalhatta, hogy milyen egész nap szülőnek lenni. Sokat segít és szerencsés vagyok, mert ha kell, bármit átvállal, de délután öttől, az mégis teljesen más, mint egész nap "műszakban" lenni. A hétvége pedig másik időzónába tartozik, akkor én is más ritmus szerint szervezem a napjainkat, nincs házimunka, később reggelizünk, pizsamában, köppenyben ücsörgünk egy teával a kanapén, még sokszor késő délelőtt is - a hétköznapok azért nem így néznek ki. A férjem előtt, le a kalappal, egész héten, hozta-vitte Rebekát, teregetett, bevásárolt, elpakolt-kipakolt-bepakolt. És nagyon elfáradt. Egyszer meg is kérdezte, félig viccesen, hogy nem is érti, hogy én miért nem akarok inkább dolgozni. Egy pillanatra mérges lettem, aztán elöntött a büszke elégedettség. Jólvan. Akkor szerinte sem könnyű az, amit nap, min nap csinálok. Helyes. Vannak országok, ahol akkor kapnak meg a családok bizonyos állami támogatást, ha az apuka is otthon tölt meghatározott időt. Bár alapvetően elhibázottnak tartom ezt az álliberális koncepciót, de annyi haszna mégiscsak van, hogy mindenki megtapasztalhatja, otthon lenni és gyereket nevelni, bizony nem láblógatás. És nekem senki ne mondja, hogy ezt más megcsinálja munka mellett. Mert az biztos, hogy az nem ugyanaz, nem ugyanígy. A házimunkát lehet, hogy megcsinálja, talán jobban is, de nem foglalkozik egész nap a gyerekeivel, akik bölcsödében, óvodában, iskolában vannak - sokan ezt kifelejtik a tényezők közül az otthonlétben töltött időből. Én is, (és sok más anyuka is) "munka mellett csináljuk", csak a mi munkánk a gyerek. Aki otthon van, velem. Jön-megy, beszél, kérdez, ölembe ül, játszani szeretne, sétálni menni, inni kér és mesét. És ha pisilni kell (nekem) jön velem és adagolja a papírt. És ha írok a jegyzetfüzetembe, ő megnézi "Anya mit rajzol?" Jelen van, mindig. Miért lenne nekünk könnyebb, mint aki munka mellett végzi a háztartást, otthoni dolgokat? Mert helyben vagyunk? Annyival könnyebb, hogy kiszúrja a szemünket a tenni való. De megcsinálni ettől még nem mindig egyszerűbb.

Szerencsés vagyok mert van segítségem. Igénybe is veszem. Az anyósom bármikor jön és vigyáz Rebekára. És jól is csinálja, ugyanis nem szívesen engedem ki a kezemből Rebekát, de ha vele van, akkor csak egy egészen picit vagyok ideges attól, hogy mással van. A húgomra is sokszor számíthatok és szükség esetén anyukám is szívesen segít. Van egy aranyos takarítónénink. Aki nagy kincs. Sokáig kerestem. Felbecsülhetetlen, hogy mennyit jelent, ha az embernek nem kell takarítania. Soha nem lenne olyan, hogy az egész lakás tiszta, mire a végére érnék (ha egyáltalán valaha odaérnék) kezdhetném is előlről. A legnagyobb segítség a férjem. Olyan apuka aki tényleg részt vesz a gyerekek körüli teendőkben, nem ijed meg egy kakis pelustól (persze azért nem rajong érte) és ha kell süt egy pizzát ebédre. Felvágja Rebeka husiját, fürdeti és mesél neki esténként. 

És nem panaszkodom, tényleg nem. A fentiek egyszerű tények. Hiszen az ember bármit csinál, bármit választ munkájául, hivatásul, lesz olyan része, ami nehéz és fárasztó, az élet már csak ilyen. De ott vannak a jó pillanatok. Például most, hogy hazaért a férjem, Ruben alszik, és Ő és Rebeka a szőnyegen hancúroznak. Bella a lábamnál alszik. Én meg befejezem, amit reggel nyolckor kezdtem el. Egy teával a kezemben. Ami nem hűlt ki és nem is kellett újra melegíteni. Mert néha kell ez a fél óra. Az a kávé, az a tea. Egészen egyszerűen és önző módon, hogy jókedvem legyen. Mert a családok érzelmi húrjait az anyák pengetik. 

A hatodik napon...

Kezd helyre állni a Bódis család világrendje és békéje. Az utolsó előtti pillanatban mielőtt azt hittem, tényleg nem bírom tovább a folyamatos nem alvást, Ruben úgy tűnik megszánt és egyszer csak elkezdett hosszabbakat aludni. Amíg ma délután Rebeka szokásos három órás délutáni alvását teljesítette, addig Ruben több, mint négy órát aludt, ráadásul mindezt a két gyermekünk egyszerre. Tegnap is ugyanebben az időben ugyanígy három és fél órát aludt, Rebeka alvási ideje alatt. Hű de szép lenne, ha ez rendszerré válna... Éjszaka már 2—2,5 órákat aludt, este pedig bevetettük a cumisüveget, jobban mondva a világ legdrágább apukája és férje Rebekáról való gondoskodás, a háztartási munkák ellátása mellett még azt is magára vállalta, hogy megeteti Rubent. Ráadásul élesben, minden előzetes kipróbálás nélkül, bevállalta az este 11-es etetést.  Délután elment és vett egy fejőgépet, én szépen lefejtem 125 ml anyatejet, biztos, ami biztos, ugyanis fogalmam sincs mennyit eszik, a kórházban mértem utoljára. Én pedig este negyed tízkor elmentem lefeküdni és aludtam egészen fél egyig. Nem hittem a szememnek, amikor magamtól felébredtem és ránéztem az órára. Ruben háromnegyed egykor kelt, tehát aludtam három órát, ami a szülés óta a leghosszabb alvásom volt. Úgy éreztem, hogy le tudnám futni a maratont. Hát még, amikor a további éjszakai ébredések is 2-3 óránként voltak. Reggel olyan üde és friss voltam, mint bámikor máskor. 8 órát aludtam három megszakítással, ez több, mint amit remélni mertem volna még előző reggel is, amikor tényleg úgy éreztem, hogy kész vége, ezt nem lehet bírni.

Cumisüveg. Tudom megosztó, én nagyon-nagyon szeretek szoptatni és értem és hiszem a lényegét is: hogy az anya kizárólagos feladata és tiszte a baba táplálása, az egymástól való függés, ráutaltság szimbiózisa, a napra kész, mindig személyre szabott anyatej a babának, amit a fejés nyilván valamilyen szinten megszakít, attól függően mennyire frissen adjuk a babának. Igen, a  cumizavarról is hallottam már. És azt is tudom, hogy a szoptatás legyik szerepe éppen az, hogy az anyuka és kisbaba állandó szimbizisban legyenek, ne is tudjon vagy akarjon anya mást csinálni, mint a babával törődni. Mind igaz, és egyet is értek vele, elméletben. Már Rebekával is próbálkoztunk a cumisüveggel más okokból, Ő nem fogadta el, nem is erőltettük és nem is éreztem emiatt megfosztottságot, szívesen szoptattam, nem zavart semmiben. De mostmár két gyerek anyukája vagyok és nem mellesleg feleség is. És ha még sokáig (na jó egy napig) negyven perceket aludtam volna akkor minden bizonnyal nem lettem volna sem jó és türelmes anyukája Rebekának, akinek jelenleg mindennél jobban szüksége van a figyelmemre és türelmemre, kihegyezett radarokkal figyeli Anyát, mire hogyan reagálok vele kapcsolatban. És nem lettem volna jó felesége sem, annak férjnek, aki mindent, tényleg mindent megtesz, hogy itthon rendben legyünk. Kezdtem nagyon ingerlékennyé válni, idegileg kimerülni, összerezzentem a kutyaugatástól, ha Rebeka leejtett egy kanalat, fájt a fejem, szédültem. Ha mindezt összemérem azzal, hogy Ruben napi egyszer cumisüvegből kap, pár órával előtte lefejt anyatejet, azt hiszem még mindig a jóanyaság felé billen a mérleg sok szempontból, még ha a fiamat, a hatnapos, ici-pici mazsolámat egyszer nem is én etetem. Azt is elárulom, hogy úgy átaludtam az etetést, pelenkázást, mint a duda. Meg sem hallottam. Ennyit számít, hogy tényleg bízom a férjemben, tudtam, hogy nem lesz gond, alhatok nyugodtan. Egyébként egy nyekkenésre fent vagyok. A cumisüveg másik előnyét megint csak összcsaládi szempontokban látom. Rebekával elmehetek majd gyerekprogramokra, amíg Ruben alszik, nyugodtan itthagyhatom a mamára, akár ő is meg tudja etetni egy-egy alkalommal, így tölthetek teljes időt a kislányommal is, nem kell várni erre adott esetben fél év, nyolc hónapot. Ez jó dolog. Vagy a férjemml idővel  elmehetünk egyet vacsorázni, kimozdulni emberi időben, nem kell megvárni az utolsó etetést. Ez is fontos dolog. Két gyerek mellett különösen. Egy mindig beszélő kétéves és egy  picibaba mellett pedig létfontosságú, hogy legyen egymásra is időnk, töltekezni, alapot építeni, amin utána a kis családunk áll. Szóval a cumisüveg miatt nincs lelkifurdalásom. Volt, de letisztáztam magamban és nem is hagyom, hogy a továbbiakban bűntudatom legyen. Így, hogy Ruben hosszabbakat alszik, akár 4-6 órát is alhatok egyhuzamban, amíg apa és fia kapcsolatot épít, ismerkedik. Nem baj az, jól van ez így.

Ma egy újabb mérföldkövet értem el. Mert ugye azt minden anyuka tudja, hogy mérföldkövek mérpedig vannak, ha az embernek újszülött gyermeke van. Ilyen a szülés utáni első mosdó látogatás. Az első zuhanyzás. Az első nem pizsamában eltöltött nap. Az első hajmosás – nekem ma ezt sikerült teljesítenem. Aztán jönnek a nagyobb teljesítmények, mint az első átaludt éjszaka, az első pohár pezsgő. Az első kimozdulás férjjel, barátnőkkel. Szép lassan meglesz minden. Mióta hazajöttünk a kórházból és beléptünk az ajtón, és a kislányom és a kiskutyánk körülugrált minket, valahogy azóta érzem, hogy minden rendben lesz. Rendben kell lennie, mert minden adott hozzá. És lám, rendben is van. - Köszönjük, jól vagyunk.

Ruben és a kétgyerekes üzemmód

Milyen Ő? Először is nagyon szép. Persze, hogy szép, hiszen a mi fiunk. Meglepő, hogy mennyire más, mint Rebeka. Nem is gondoltam volna, hogy két testvér ennyire különbözően nézhet ki, amikor megszületik. Rebeka egy kis mackó volt, nagy, kerek, mindenhol husis, csupa redő combocska, karocska, rengeteg haj. Ruben egy kis mazsola. Pici, nagyon-nagyon picike, néha az az érzésem, hogy még magzat nem is baba. Az arcocskája, a füle, a kis orra, a lába hihetetlenül vékony, a feneke van vagy tíz centi, szinte nincs is neki. A hangja is olyan kis vékony, úgy sír, mint egy kiscica. A fején pihe puha szöszke pihék és mindig alszik, alig van ébren, csak 10-15 percekre. Mondjuk ez így volt Rebekánál is, csak amíg ő 3-4-5 órákat aludt, addig Ruben csaknem óránként kel, nappal  kétóránként, éjjel fél-egy óránként szopizik. Kimerítő. Érdekes, hogy amennyire tetszett Rebekánál, hogy milyen szép nagy baba, annyira aranyosnak találom Rubennél, hogy ilyen kis pindur. Valahogy az anyai ösztöneimet jobban működésbe lendíti vele, érzem, hogy mennyire rám van utalva, hogy gondoskodásra, táplálásra szorul ez picike emberke. Bármilyen kimerült vagy fáradt vagyok, amikor meglátom a bölcsőjében, ahogy jobbra balra tátogva sír, azon a cicás, enyhén rekedtes hangján, egyszerűen tudom, hogy nincs mese, ki kell vennem és etetnem kell. Vicces, hogy a férjemmel bármikor beszélgetünk róla, valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy táplálnom kell... Tegnap is mondta, hogy mennyire örül, ogy van egy fia, mert majd mennyi mindent tudnak együtt csinálni, ahogy Ő is az apukájával. Kérdeztem, hogy például mikre gondol. Mondta, hogy karácsonykor beállítani együtt a fát, ez mennyire maradandó emlék neki, és mindketten az alig három kilós fiunkra gondoltunk, hogy ehhez bizony még nőnie kell egy keveset. Milyen egy fiúval? Ő egyelőre annyira baba még, hogy szerintem nincs nagy jelentősége, hogy kisfiú vagy lány, bár szerintem nagyon kisfiúsan néz ki, nem lehetne lánynak nézni. A pelenkázásra mondták sokan, hogy milyen nehéz lesz, ez lehet, hogy elsőre így lett volna, de jelenleg rendelkezünk némi rutinnal benne, így körülbelül 15 másodperc egy bepelenkázás. Az olajos törlőkendőt sosem értettem, hogy miért jó, néha vettünk véletlenül, mert összekevertük a nedvessel, de nem igazán szerettem. Rubennél értelmet nyert, annyira nem szereti ha a hideg törlőkendő a kis popsijához ér, azóta nyugodtabb, mióta váltottunk olajosra. A fiúk nyelőcsöve állítólag nem zár jól ezért bukósabbak, mint a lányok. Valóban bukik néha, Rebeka szinte soha nem bukott, de a húgomból például minden kijött, amikor kisbaba volt, szóval ez sem feltétlenül nemhez kötött. 

Mit csinál? Tényleg eszik és alszik. Látogatókat sem fogadunk, még a családot sem, mert úgy gondoljuk, hogy egy újszülöttnek, élete első pár hónapjában nincs másra szüksége, mint, hogy egyen és aludjon. Van egy csöndes, félreeső szobája, állandó félhomállyal, éjszakára is csupán egy led égősor van a pelenkázó fölé szerelve, azt kapcsolom fel, ha bemegyek hozzá. Igyekszünk nem kitenni nagyobb impulzusoknak, Rebekát sem vittem közösségbe, gyerekprogramokra öt hónapos kora előtt. Most ez az időszak arról szól, hogy Őt nyugalom és béke vegye körül, annyit aludjon és egyen, amennyit szeretne - bár jó lenne, ha kicsit más ütemben csinálná, mert lassan kipurcanok. Éppen ezért sem szeretek látogatókat fogadni, mert örülök ha van időm pihenni, és marad energiám Rebekára. Azt végképp nem szeretem, már Rebekenál kiderült, hogyha jönnek, nézegetik, megfogják, fotózzák - szerintem eljön az idő, amikor egy baba ezt már élvezi, de az nem születése után van. Úgy vélem, hogy egyelőre elsősorban rám és nyugalomra van szüksége. Szerencsések vagyunk, mert a barátaink és a családunk is tiszteletben tartja ezt, Rebekánál még voltak nézeteltérések ebből, hiszen ezt mindenki másképp gondolja és csinálja, bevett dolog gyermekágy alatt a  látogatás, a kisbaba kézről-kézre adása, érthető, ha valaki furcsállja a hozzáállásomat. Ennyivel is könnyebb a második gyereknél, hogy vannak körök, amik már lefutottak.  Ha mégis jön valaki, akkor itt az imádnivaló kétévesünk is, általában megelégszik egy kis rápillantással Rubenre és Rebeka már hívja is a szobájába és leköti a figyelmüket. Ez Rebekának is jó, nem érzi, hogy háttérbe szorulna és nekem is kényelmes. Más szempontból is könnyebb az élet, mint amikor Rebeka született. Nem jelent akkora stresszt a kisbaba érkezése. Rebekánál állandóan ott volt az a  nyomasztó hiányérzet, hogy mikor lesz már vége a nehézségeknek, éjszakázásoknak, mikor kapjuk végre legalább egy kis időre vissza az életünket filmezhetünk esténként újra, vagy járhatok el a barátnőimmel, vagy csinálhatok egyáltalán bármi mást. Rubennél ez nincsen, sokkal egyszerűbben megy az egész, már kész szülők, anya és apa vagyunk, így tudjuk mivel jár, azt is, hogy nagyjából mi meddig fog tartani, hogy mire számíthatunk, már nem olyan ilyesztő. Tudom, hogy vannak nehezebb időszakok, de a következetesség meghálálja magát, hogy nem tartanak örökké az éjszakázások. Annak ellenére, hogy tényleg nagyon ki vagyok merülve, hiszen egyhuzamban egy órát tudtam eddig maximum aludni, valahogy jobban tudom élvezni, átadni magam neki, mert nincs az a nyomás, hogy Te jó ég mi lesz? - pontosan tudom, hogy mi lesz. Két év múlva itt fogok ülni könnyek között, hogy hogy elment és messze fognak tűnni a most még nagyon is kézzel fogható és jelentős problémák - éppen ezért igyekszem élvezni a dolgot és megélni a pillanatokat, napokat, nem csak túlélni őket. Például az előbb írtam, hogy 1-2 órákat alszik, és azóta már csaknem három órája szuszog a bölcsőjében, én pedig itt írok, mondván, hogy nem érdemes lefeküdni, úgyis mindjárt kel. Hát nem kel. És holnap és holnapután még könnyebb lesz, szépen minden beáll, tudom, a tiszta racionális pillanataimban tudom, csak amikor éjszaka ötödször kelek harmincpercnyi megszakított alvás után, akkor tűnik kilátástalannak a másnap, és amikor hasogató fejjel odaülök reggelizni és Rebeka kezdi rá valamiért - Na akkor picit úgy érzem, hogy vége a világnak és sírnom kell, aztán tizenöt perc múlva benézek a szobába, ahol apa-Rebeka-Ruben ülnek egymás ölében és a gumiautókat mutogatja Rebeka neki, "Nézd Juben, autó" - akkor meg azért kell sírnom, hogy ez nem igaz, hogy ilyen jó. Vagy amikor apán alszik, miközben Ő ül a fotelban és Rebekát lökdösi a hintájában - szívmelengető, borzongatóan jóérzés, hogy az embernek családja van. Két gyereke. Még akkor is ha nehéz.

Ruben születése

Ezúttal sem alakultak úgy a dolgok, ahogy szerettem volna. El nem terveztem, annál már rutinosabb vagyok, Rebeka születésének élménye éppen eléggé megtanított rá, hogy szüléssel kapcsolatban tervezni nem nagyon érdemes - ezért is mosolygok mindig a "készíts szülési tervet" javaslatokon. Egyszer Rebeka születése után megtaláltam egy általam készített "tervet" a régi gépemen, hát nagyon örülök, hogy végül annak idején nem mutattam meg az orvosomnak. 

A vajúdás most magától indult, igazából az utolsó pár nap már tudtam, hogy nagyon közeleg az idő, előző délutántól az addigi jóslófájások kezdtek rendszereződni és azzal a jellegzetes fájdalommal társulni, ami már a valódi fájások kezdetét jelentette. Nagyon örültem neki, figyeltem, vártam, tényleg át is adtam magam neki, az a része, ami itthon zajlott, nagyon szép és jó volt, kicsit kárpótol a múltkori kórházba rohanásért. Délután, miután lefektettem Rebekát, meggyújtottam a kedvenc mécseseimet a hálószobánk ablakában, zenét hallgattam és próbáltam ellazulni. Átmentem Ruben szobájába és beültem a fotelba, elképzeltem, hogy majd milyen lesz a karomban tartani, hogyan fogom szoptatni, láttam magam előtt a bölcsőjében szuszogni. Amikor hazaért a férjem, játszottunk a kislányunkkal, volt egy meghitt közös vacsoránk, ekkor már körülbelül 20-30 perc rendszerességgel jöttek a fájások. Miután lefektettük Rebekát vettem egy illatos fürdőt, (ki tudja mennyi idő mire újra ilyet tehetek) majd a férjemmel beszélgettünk, beraktunk egy filmet, összebújtunk, nagyon jó este volt. Mindig éjszakai szülésre vágytam, mert az olyan meghittnek, intimnek tűnt, a nappali fények, nyüzsgés mellett. Fél egy körül felébredtem, de olyan álmos voltam, majdnem elaludtam a kádban, pedig már 4-5 perces fájásaim voltak, igaz nem túl hosszak. Megpróbáltam visszafeküdni, és úgy figyelni a rendszerességüket, de belealudtam. Egyszer még felébredtem és regisztráltam, hogy most épp nem is érzem őket, végül reggel hatkor keltem és mászkálni kezdtem a lakásban, most valamivel ritkábbak lettek a fájások. Fél nyolc körül felhívtam a szülésznőt, aki azt mondta, hogy 41. héten, ha már voltak 5 perces fájásaim, akkor inkább menjünk be, mire elindultunk újra 3-5 percesek voltak. Beértünk és érdekes módon teljesen leállt a vajúdás, 2 hosszú óráig nem történt semmi. Pedig minden együtt volt, félhomályos szülőszoba, békén hagytak, nem volt jövés-menés, zenét hallgattam a telefonomról, a férjem csendben ült mellettem, nem igényeltem akkor már sem labdát sem más eszközt vagy beszélgetést, csak csöndet, hogy koncentrálni tudjak. Lassan újra indultak, 11 óra körül burkot repesztettek, hogy kicsit gyorsítsák, nekem az előző heg miatt  nem állt végtelen idő rendelkezésemre vajúdni. Kiderült, hogy gyakorlatilag alig volt már magzatvíz, ez is a szülés időszerűségét jelezte, mondta is az orvosom, hogy nagyon jó, hogy beindult, mert sokáig már nem lehetett volna várni. Gyönyörűen jöttek a fájások, minden oxitocin és egyéb rásegítés nélkül, tágulni persze ismét lassan tágultam, hiába tűnt el a külső méhszáj, a belső alig kétujjnyi volt. Így megint epidurált javasoltak, én pedig elfogadtam, miért is ne tettem volna, hiszen, múltkor is segített, két óra alatt kitágultam gyakorlatilag a semmiről. Így reménykedtem, hogy most is segíteni fog és kifejti ezt a jótékony hatását. Minden rendben volt, olyannyira, hogy epidurál mellett csaknem mindig szükség van oxitocin alkalmazására, hogy ellensúlyozzák a méh izomzatra kifejtett ellazító hatását, nálam nem volt szükség erre sem, a fájások egyre sűrűbbek és hosszabbak lettek. A vizsgálat alatt azonban kiderült, hogy még mindig alig kétujjnyi a méhszáj és ha egy óra alatt nincs valami változás, nem biztonságos tovább várni a heg miatt, mert akkor már nagyon elhúzódna. Eléggé kétségbeestem és  rettenetesen koncentráltam, hogy sikerüljön. Úgy negyed óra elteltével szülésznő rámutatott a gépre, ami a fájásokat és Ruben szívhangjait monitorizálta és a görbéken én is láttam, hogy minden fájásnál leesik a baba szívhangja körülbelül 160-ról 50-re, nagyon ijesztő volt. Az orvosom bejött ránézett, majd közölte, hogy nem várunk, amivel persze, mi is egyetértettünk, hogy is várhattunk volnam amikor minden összehúzódás oxigénhiányos állapotot jelentett a kisbabánknak. Megértettem, hogy így kell lennie, de mégis szörnyen éreztem magam, az előkészítést és a műtőbe letolást végig sírtam, annyira, de annyira szerettem volna és tényleg úgy is tűnt, hogy ezúttal sikerülhet. Annyiban jobb volt az előzőnél, hogy mivel éppen a császármetszésről való döntés előtt adták be a fájdalomcsillapítót, így nem éreztem legalább fájdalmat az előkészületek alatt sem és a műtét előtt kaptam még egy adagot így most valóban kevesebbet éreztem belőle, mint Rebekánál, bár továbbra sem mondanám, hogy egyáltalán nem fáj. Nekem igazából a lelkem fájt, így mindez persze nem számított. Igyekeztem összeszedni magam, hogy legalább a műtét alatt ne sírjak, ne úgy jöjjön világra a fiunk is, hogy az anyjának potyognak a könnyei. Mindenki annyira kedves és megnyugtató volt, ott volt a férjem, az orvosom, a szüésznőm, az aneszteziológus, próbáltak felvidítani, megkönnyíteni számomra a helyzetet. Amikor meghallottam, hogy felsír Ruben és odahozták megmutatni, a gyönyörű szöszke kis csecsemőt, annyira idegen volta az arca, annyira más mint Rebekáé, idő kellett, hogy rájöjjek, azért mert ez a kisfiú rám és nem az apjára hasonlít.  Miután felöltöztették visszahozták a  műtőbe és mellém tették, az aneszteziológus kiszabadította a kezemet műtőasztalról és odatette a baba arcához, Ruben pedig a kis kezével odaszorította magához. Császármetszés ide vagy oda, gyönyörű pillanat volt, örökre hálás leszek annak az orvosnak, nagyon sokat jelentett nekem ez a gesztus. Körülbelül fél óra múlva már az intenzíven voltam, ahol a babát rögtön hozták, amint betolták az ágyamat és onnantól kezdve mellettem feküdt az ágyon. Olyan nyugodt volt, percről percre kisimultabbak lettek a ráncocskái, és egyre színesebb, élettel telibb a bőre, egészen addig felváltva aludt és szopizott, amíg este negyed 11-kor pár órás megfigyelés után lekerültünk a családi szobába. 

Mit mondhatnék, ha őszintén az érzéseimet kellene összegeznem, édes keserves nap volt. Hiszen itt a kisfiunk, aki csodálatos, tökéletes, és itt vagyok én, aki aznap és az elkövetkező két napban emberi roncsnak éreztem magam. Amikor az intenzívre odahozták a kisfiamat és mellém tették egyszerre voltam boldog, és nagyon dühös és csalódott is. Sajnáltam, hogy nem emelhetem fel a fejem, nem nézhetem meg rendesen a kisbabámat, hogy kényszertartásban tudom csak megszoptatni az infúzió csövek, katéter, vérnyomás figyelő és más különböző okokból rám rakott műszerek folyton akadályoztak abban a minimális mozgásban is, amit végezhettem, hiszen hanyatt feküdtem és a kezeim tudtam csak használni és a fejem jobbra-balra  elmozdítani. Azt sem tudtam a hét hosszú órán keresztül, hogy néz ki a mellettem fekvő anyuka, csak a babáját láttam, amikor a nővér elvitte bepelenkázni. Amikor elkezdett tompulnia fádalomcsillapítás, rettenetes fájdalmaim voltak, könyörögtem az újabb adagokért, hogy adjanak többet és gyorsabban. Pihenni nem tudtam, hiszen folyamatosan hozták az újabb császármetszésen átesett anyukákat, hol egy gép csipogott, hol az automatikus vérnyomásmérő indult el valamelyikünkön, vagy a nővér vett ki tízpercenként az ágyam mellett lévő szekrényből valami csörgő zötgő kötést vagy gyógyszert. Katasztrófa volt. Alig vártam, hogy lekerüljünk, hogy végre alhassak, pihenhessek. Olyanok jutottak eszembe, mint az Alkonyat utolsó része, ahol Bellának és Edwardnak babája születik, és a történet egészen új megvilágításba került számomra. Úgy szerettem volna én is öntudatlanul feküdni, mint Bella és mire felébredek, minden rendben van, a sebeim begyógyultak, a fájdalmaim elmúltak, az éjszakázás a babával nem jelent gondot mert vámpír lévén nem alszom... 

Amikor lekerültünk léptékekkel jobb lett, csönd és nyugalom vett körül, csak a szomszédos szobából hallatszott át a baba sírása, de az a korábbi állapotokhoz képest elviselhető volt. Pihenni továbbra sem tudtam az intenzív megfigyelés miatt, kétóránként mértek vérnyomást és pulzust, a protokoll szerint műtét után 12 órával "mobilizálni kell" a beteget, mint megtudtam az embólia kockázata miatt. Engem hajnali fél négykor próbáltak, mikor épp sikerült volna valamennyit aludnom, majd utána újra fél hétkor. Reggeltől nőgyógyászati és gyerekorvosi vizitek követték egymást, majd különféle gyógyszerekkel, infúziókkal, injekciókkal jöttek mentek a szobánkba a nővérek, őssejtdobozért érkezett a futár, anyakönyvvezető jött. Szerencsére az egyik ügyeletes nővér, miután az udvariasnál egy fokkal nyomatékosabban felhívtam arra a figyelmét, hogy étkezésre nem tartunk igényt úgyhogy legyen olyan kedves és ne kopogjon be napi háromszor és kérdezzen rá minden alkalommal, felismerte a helyzetet és megszánt, hogy egy napnyi vajúdás, a szülőszoba majd a műtét után még nem sikerült két órát aludnom egyhuzamban, és ez így bizony nem lesz jó. Onnantól anyatigrisként védte a szobánkat, senkit, az orvosokat is beleértve nem engedett be, amíg aludtunk és valamennyi gyógyszert, szurit és egyéb beadni valót egy körben egyszerre hozott, a gyógyszerekből pedig hagyott egynapnyi adagot, hogy ne jelentsenek minden alkalommal plusz kört - örökre hálásak vagyunk neki. Azóta is akkor aludtam a legtöbbet szülés óta egyhuzamban. Mások, sajnos nem voltak ilyen megértőek, kíméletlenül belegyalogoltak a mi kis édes hármasunkba, az édesen szuszogó, rajtam és velem együtt alvó babát levették rólam, pelenkára vetkőztették, sokadjára is nyugtázták, hogy igen, ez tényleg egy egészséges baba, majd otthagyták, kipelenkázva, a kétségbeesetten síró gyermeket egy "köszönjük anyuka"-val elintézve. Máskor egy nővér robogott be és éktelen hangerővel arra hívta fel a figyelmünket, hogyha kitöltünk egy nem tudom milyen utalványt, akkor ajándékcsomagot kapunk, miközben épp vért vettek Ruben fejéből, amihez Ricsi próbált volna asszisztálni én pedig a fürdőbe indultam, mert sok nap után végre először éreztem volna szükségét... Kérdeztem jó-e ha később leviszem a recepcióra kitöltve, a válasz egy hangosan mosolygós nem volt - azthittem kivágom a prospektusával együtt. 

Mindeközben Ruben másfélóránként kelt és szopizott én pedig egyre kimerültebb depresszívebb lettem. Folyton olyan gondolatok gyötörtek, hogy mi lesz a  kislányunkkal, hogyan fogok tudni Vele is törődni, olyan jól megvoltunk eddig, ezután minden borulni fog. Mi lesz Rubennel, meg fogom-e tudni adni neki azt a  figyelmet, amit  annak idején Rebeka kapott. Égetően hiányzott Rebeka, amikor bejött meglátogatni nagyon erősnek kellett lennem, hogy ne sírjak amikor odabújt, átölelt. Persze Ő, annyira megértő volt, hihetetlen milyen kiegyensúlyozott kislány, abszolút megkönnyítette a helyzetet. Otthon minden flottul ment a mamával, éjszaka aludt, nappal a szokásos napirendje szerint zajlottak a dolgok. Amikor bejöttek a kórházba meglátogatni a kistesót körberajongta, fölmászott az ágyra és puszilgatta, simogatta, szívmelengető volt. Minden félelmem ellenére teljesen megértette, hogy anya most a kórházban van, mert a doktorbácsi segített neki, hogy Ruben kijöjjön a pocakból és most még itt is kell maradni pár napot. Amikor haza kellett indulni vidáman elköszönt és ment, nem volt semmilyen könnyes jelenet, annak ellenére, hogy még soha nem volt nélkülünk egyetlen napot sem. 

Szerencsénkre egy nappal előbb hazajöhettünk, így már szombaton délelőtt otthon voltunk. Együtt. Négyen. Hogy mennyire nagyon jó volt hazaérkezni és milyen nagyon-nagyon jó most is, mennyire kárpótol minden rossz élményért, és nehézségért arról kicsit később...

40. hét

Mi foglalkoztat jelenleg a legjobban? Persze, hogy a szülés, mi más. Rebeka születésével kapcsolatban nagyon ambivalens érzéseim vannak. Egyrészt nagyon jó élmény volt a szülőszoba, mert biztonságban éreztem magam, a férjem, a szülésznő és az orvos, mindent megtettek, hogy megkönnyítsék a helyzetemet. A terhesség elején nagyon sokat olvastam szüléstörténeteket, nagy kedvencem volt Ina May Gaskintól A spirituális bábaság és S. Feldman, P. Amstrong: A Születés művészete című könyv, mindkettő csodálatos szüléstörténeteket ír le.  Jó sokat idegesítettem magamat (és a környezetemet) a kórházi protokollon, hogy sok minden miért nem úgy van, ahogy nyilvánvalóan lennie kellene. Csak, hogy egy példát említsek, van alternatív szülőszoba, bordásfal, medence nagyságú kád, de például WC egyáltalán nincs a szülőszobákon, így értelemszerűen ágytálazni kell a szülés alatt. Sok mindent elterveztem, kitaláltam, megbeszéltem az orvosommal és a szülésznőmmel, de sajnos szinte semmi nem úgy alakult, ahogy elképzeltem. Ennyit arról a nagyon nagy bölcsességről, hogy minden fejben dől el. Mindenre nyitottak voltak, lettek volna, de a burok megrepedt, szivárgott a magzatvíz, így egy idő után muszáj volt bekötni az oxitocint, mondjuk ki a rettegettet: tulajdonképpen megindították a  szülést. Volt burokrepesztés, kézzel tágítás, persze végig ágyhoz voltam kötve a monitorizálás miatt, és az utolsó előtti igazán nem akart beavatkozás: epidurális érzéstelenítés - hozzáteszem, nagyon nagy szerencsémre, hiszen ennek a segítségével sikerült végül kitágulnom és eljutni a szülésig, ami sajnos végül így is császármetszéssel végződött, ugyanis a kislányom méretei túl nagynak bizonyultak az enyémekhez képest. Ez a része nyilván nem volt jó élmény, 12 óra vajúdás után a műtőben felvágják az ember hasát és így jön világra a gyermeke - aki azt mondja, "nem mindegy"? - az nem tudja miről beszél. Mert nagyon nem az. De így alakult, mindent megpróbáltunk, én is, az orvos is, nem volt mit tenni, nem  opció volt  a császármetszés, hanem egy életmentő beavatkozás. Persze ettől függetlenül nagyon szeretném a kisfiamat is természetes úton megszülni. Nagyon. És ha Őt nem szülhetem meg természetesen, akkor fel kell dolgoznom azt a  tényt is, hogy erre már nem is lesz lehetőségem később sem. Ami nem lesz könnyű, hiszen egy nő életében a terhesség, a szülés, elemi, alapvetően meghatározó élmények, hiába próbálják sokan úgy beállítani, vagy még néha én is elhitetni magammal, hogy ez nem olyan fontos, a lényeg, hogy lesz egy egészséges gyermekem és én is jól vagyok, azért mégis többről van szó.

Izgatottan várom a  jeleket. A fájásokat. Istenem, bárcsak úgy indulna, természetesen, normálisan! Szinte minden este elképzelem, várom, hogy a fájdalomra ébredjek, hogy iszonyatos összehúzódásaim vannak - akkor legalább tudom, hogy jó úton haladok. A szülésben számomra egyébként a pszichés terhet volt a legnehezebb elviselni. Hiszen azt tudtam, hogy fájni fog, azt is, hogy sokáig tarthat, arra azonban nem voltam felkészülve, hogy  végig ott lebeg a fejem felett a  fenyegetés, hogy nem jól halad. Először nem voltak fájásaim. Majd lettek, de akkor meg nem tágultam. Majd hosszú kínkeserves órák alatt végre kitágultam, de akkor meg nem illeszkedett be a baba feje és nem lehetett elkezdeni a kitolást. A szülés minden szakaszában a vajúdás fájdalmai mellett meg kellett küzdenem még azzal is, hogy nem elég, hogy fáj, hogy végeláthatatlanul hosszú, de még nem is lehetek biztos a kimenetelében. Ilyen lehetőség soha nem jutott azelőtt eszembe. Azt gondoltam, hogyha az ember kibírja, márpedig kibírja, eddig mindenki kibírta, és spirituális élményként tekint a fájdalomra akkor minden rendben lesz és végül majd kijön a  baba. Persze odalent és nem a hasán keresztül. Nem is hallotam még olyan esetről, hogy egy baba túl nagyra tud nőni az anyukához képest.  Irigylem, irigyeltem a töbi nőt a szomszédos szülőszobákon. Hallottam a kiabálásaikat, hogy nehéz nekik is, de azt is, ahogy a babájuk végül felsír. 

Mi lesz most? Nem tudom. Ne gondolkodjak ezen - Szuper tanács, köszönöm. A másik, ami igazán nem sokat segít, hogy lépten nyomon szülés és vajúdás történetekkel traktál mindenki. Tudom, talán leírnom sem illő, hogy mennyire idegesít, hiszen csak segíteni szeretnének, ebben biztos vagyok. Nem tudják, hogy mennyire rossz hallgatni a tanácsokat, elmélkedéseket arról, hogy ők mit tettek, vagy nem tettek azért, hogy természetesen, gyorsan, gond nélkül szültek. A biztatásokat, hogy ez fejben dől el és biztos sikerülni fog, mert annyira akarom. Akarom hát, de az elsőnél is akartam és mégsem jött össze. Akkor az én hibám? Mert nem meditáltam? Mert nem énekeltem vajúdás alatt? Mert túl hamar bementem, várnom kellett voln a szivárgó magzatvíz ellenére? Mert bíztam az orvosomban és elfogadtam a beavatkozásokat, amiket szükségesnek ítélt meg? Minden egyes történet és tanács tulajdonképpen arról szól, hogy mit tehetnék, vagy ne tehetnék én a sikeres szülés érdekében. Hiszen lehet hogy a szóban forgó nők is megszültek volna minden fakszni nélkül is és nem azért ment nekik sem könnyen, mert jól választottak, helyszínt, zenét, pozíciót a vajúdáshoz, vagy más módon készültek (fejben) a szülésre. Szent meggyőződésem, a szülésem pedig különösen megerősített abban, hogy  a legfontosabb a  biztonságos környezet, az hogy tisztelettel és szeretettel bánjanak a vajúdó nővel. Nekem ez mind megadatott, a sok beavatkozás ellenére sem éreztem magam kiszolgáltatottnak, éreztem a személyes kontaktust, mindig elmondták mi következik, miért van erre szükség, megnyugtattak, támogattak. Nem attól lesz valaki kiszolgáltatott, lépnek fel komplikációk, vagy áll le a szülése, mert túl medikalizált környezetben hozza világra a gyeremekét, ezt támasztja alá, hogy nők millió teljesen sikeresen komplikációk nélkül szülnek kórházban, szülőágyon, különféle beavatkozásokkal, mint oxitocin vagy fájdalomcsillapítás és nem is rossz élmény számukra. Biztonságban és jó kezekben éreztem magam, ezzel nem volt gond és a jelenlegi szülésemnél sem tervezem megmondani az orvosomnak hogy mit csináljon vagy ne csináljon. Amit jónak lát, arról elfogadom, hogy az én és a babám érdekét szolgálja. Ha nem tudnék így hozzá állni, nem őt választottam volna szülésznek. Persze,  sok orvos valóban nem úgy áll a szülő nőkhöz, ahogy kellene, probléma, hogy alapvetően nem hisznek abban, hogy a női test úgy van kitalálva, hogy normális esetben minden beavatkozás nélkül életet tud adni egy babának. De az elmúlt években azért egyre erősödik egyfajta hisztéria is a szülés körül,  mintha a szülés egyedüli lényege az lenne, hogy felejthetetlen spirituális élményt szerezzünk általa és minden, egyébként sok esetben szükséges, beavatkozásra úgy tekinteenek sokan, ami ezt akadályozza. Terjed az otthonszülés, hallani elképesztő szülésélményeket, amelyekről az a véleményem, hogy óriási szerencséjük volt, hogy minden rendben ment én ugyanis nagyon sok nőt ismerek, akik nem szültek volna meg otthon, legalábbis nem egy egészséges anya és baba lett volna az eredmény, - immár saját tapasztalattal is kiegészítve a sort. És ezeknek a nőknek is rendben volt a terhessége, az enyém is, sőt a szülésük is szépen haladt, egészen addig, amíg egyik percről a  másikra el nem akadt a baba, vagy ki nem derült, hogy a köldökszinór kétszer van a nyakán, esetleg előreesett  és életmentő beavatkozásokat kellett végezni, amire csak a kórházi körülmények között, orvosi segítséggel volt lehetőség. Így nézőpont kérdése, hogy bátorság vagy felelőtlenség tudatosan, nem maximálisan biztosított körülmények között szülni. 

A császármetszés értékelése is nézőpont kérdése. Sokak szerint így könnyebb. Talán nem én vagyok legjobb példa, hiszen 11 óra vajúdás után a tolófájások alatt került sor rá, így nem jelentett éppen könnyebbséget fél nap után egy műtétet is végig élni, nekem egyszerűbbnek tűnt az adott pillanatban tolni, tolni, tolni... Persze egy programozott császármetszés, alig vagy egyáltalán semmi vajúdással elképzelhető, hogy könnyebb. De ebben sem vagyok biztos, engem legalábbis eléggé megviselt a műtét, ami naturálisan végiggondolva, nem más, mint hogy éber állapotban felvágták a hasamat, egy műtőben, ahol miközben meztelenül voltam kiterítve, egy kisebb csapat állt körül. A gyógyulás részéről nem is beszélve, én nagyon megszenvedtem a felépülést, csak a barátnőimből tudok kiindulni, akik természetesen szültek, ők sokkal hamarabb, lényegesen jobb állapotban voltak. 

Személyszerint a császármetszést, mint önkéntes választást nem igazán tudom megérteni. Mint szükséges  beavatkozást pedig képtelen lennék vitatni. Amikor megkérdeznek, hogy élem meg, mindig két válasz van a fejemben. Egyrészt megfosztottság érzést jelent, másrészt pedig hálát érzek, hogy itt vagyunk egészségesen. Amikor ránézek Rebekára, tényleg azt érzem, hogy nem számít, az ő szempontjából talán tényleg nem annyira. Persze biztosan fontos a születésélmény nagyon sok szempontból, de neki talán nem olyan meghatározó ez, mint amilyennek én annak érzem. 

Mindenesetre nagyon izgulok. Várom. Félek is egy kicsit. Tartok tőle, hogy hogy fogom megélni, ha nem sikerül természetesn úton szülni. Nagyon jó lenne nem kudarcként értékelni. Minden esélyem meg van a természetes szülésre és mégis nagyon sok mindennek kell jól működnie hozzá. 

Azért jó, hogy még a  pocakban van egy kicsit. Szeretem ezt az érzést, ahogy rugdos, mozog, most már meg tudom simogatni a  popsiját, szemmel is látható, hogy egy baba van odabennt. Azon is izgulok, hogy milyen lesz két gyerekkel. Egy kisfiú anyukájának is lenni. Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz lesz. És abban is, hogy nagyon jó is. Bárcsak a szülésről is elmondhatnám ugyanezt. 

Újévi elhatározás

Rebeka két éves. Sőt, két éves és három napos már, az elmúlt három nap is, úgy elment, mint 3 perc. Olyan gyorsan történik minden, persze valójában nem, de bizonyos szempontból mégiscsak. Készítettünk egy dia show-t az elmúlt egy év képeiből, és döbbenetes volt látni, hogy egy éve bizony még baba volt a mi kislányunk. Babakocsiban alvó, totyogó, szopizó, kicsi baba. Most meg egy copfos cserfes kis fruska, akinek már van fotómosolya, a két kis kezével átkulcsolja a nyakam és magához húz, hízeleg, hisztizik, bohóckódik. Ha valaki jön hozzánk, már várja, rohan az ajtóhoz és hangosan örül, ha megérkezik. Mikor történt mindez? Az elmúlt másfél évben, 15 hónapos korától gyorsultak így fel az események, a fejlődése akkor ugrott egy óriásit és azóta halad ilyen roham tempóban, remélhetőleg meg sem áll. Persze ahhoz, hogy nagynak érzem, a pocakomban rugdalózó kistestvére is hozzájárul, hiszen nap mint nap elcsodálkozom, hogy újra anyuka leszek, egy kisbaba anyukája, akinek Rebekához képest sok mérettel kisebb sapka, rugdalózó és pelenka kell. És eszembe juttatja, hogy nem is olyan rég még Ő ficánkolt odabent, Őt vártuk izgatottan, most meg rohangál és teát főz nekünk a kiskonyhájában. Olyan jó és egyben olyan ijesztő is. Szeretném, ha még kicsit az én kisbabám maradna, kétségbeesetten számolgatom, hogy mennyi időnk van még egymásra anélkül, hogy osztoznom kellene rajta, az óvónénikkel, tanítónénikkel, vagy ha most meg lesz a tesó a nagymamákkal. Úgy érzem, hogy kevés minőségi időm jut rá, hiába vagyok vele egész nap, a bevásárlás, az intézni valók rengeteg időt elvisznek. Bár kifejezetten újévi fogadalmakat általában nem teszek, de elhatározás részemről hogy ezentúl több minőségi időt szánok rá, racionalizálom a teendőket, hogy minden nap legyenlegalább egy-két óra, ami csak Róla szól. Sokszor bosszankodom amiatt, hogy több körből oldok meg valamit, amit egyből is meg lehetne. Nem kellene hetente DM-be vagy gyógyszertárba rohangálni, bevásárolni is elég lenne heti egyszer. Rengeteg időmet elvisz az, hogy folyton varratok, készíttetek valamit (persze neki) és mivel soha senki nem képes pontosan a megbeszéltek szerint, határidőre dolgozni, ezért ez nem több, hanem inkább húsz körös feladatot jelent. Délutánokat, amikor kocsiba ülök, elmegyek, megbeszélek, elviszek, elhozok. Ahelyett, hogy Vele lennék.
Az elhatározás része az is, hogy lejelentkeztem facebookról,  igyekszem azokkal az emberekkel tartani kapcsolatot, azokra figyelni, akik valóban fontosak. 2015-ben igyekszem megvalósítani azt, amit már régen tudok, sokszor mégsem sikerül eszerint élni: A kevesebb több. Mert ez így van. Ha az ember nem figyel, felaprózza magát, bedarálják a teendők, a telefonok, a találkozók, mindig csinál valamit, mégis úgy érzi, hogy semmit, folyton találkozik valakivel, de csak rohanás, nincs idő tartalmasan beszélgetni. Főleg azért nehéz behúzni a féket, mert a világ is ezt az iramot diktálja körülöttünk. Nincs kábel tévénk, csak készülékünk, már ezért is sokszor Mauglinak néznek, így, hogy a facebookról is lejöttem végképp aláírtam a "nem ebben a világban él" ítéletemet, emellett telefonon sem vagyok többnyire elérhető, ezt is folyton megkapom szemrehányásként. Én meg azt nem értem, hogy mások, hogy bírják, hogy csinálják? Hogyan képesek kezelni a rájuk zúdúló  információ és impulzus áradatot? Ha minden telefont felvennék, minden (semmitmondó "hogyvagytok" facebook) üzenetre válaszolnék, akkor a napom nagy részét és a szabadidőm teljes részét ez tehetné ki. Végtelenül idegesítőnek találom, ha valakivel találkozom és közben többször felveszi a telefonját, sms-t irogat vagy hosszadalmasabban beszél mással. Vagy azt, ha nálam vannak vagy én másnál, az illető facebookozik, "ránéz" a laptoján vagy telefonján. Mert ma már a  legtöbb embernek elérhető a telefonján vagy a laptopja van mindig készenlétben. Ha már egyszer találkozunk szánjuk rá a másikra azt a  fél, egy órát, délutánt. Vagy akkor inkább ne találkozzunk és csinálok valami mást. De az, hogy együtt vagyunk és mégsem, hallgatom, nézem, ahogy a telefonját nyomkodja, azért bosszantó, mert én rászántam az időm. Amiből nekem is kevés van. Nem lehet úgy beszélgetni, tartalmasan együtt lenni, hogy közben folyton megszakít a telefon vagy más egyéb. Egyre elérhetőbbek vagyunk, a technika naponta új vívmányokkal áll elő ezena  téren, és mégis egyre távolabb kerülünk a kézzelfogható, hús-vér emberi kapcsolatainkban egymástól. Jó dolgok ezek, alapvetően tényleg azok, másrészt pedig a minőségi emberi kapcsolatok rovására mennek. Meg annak, hogy ott legyünk, jelen legyünk a pillanatban. Elveszik a valódi figyelmet és jelenlétet. Nem csak az emberi kapcsolatok elől, egy könyvet sem lehet úgy elmélyülten olvasni, hogyha bekapcsolva hagyom a telefonom és pittyeg vagy csörög (Hát például néha azért sem vagyok elérhető. Mert kell idő, amikor csak magam vagyok.)

A terhesség során mást sem hallok, mint, hogy pihenni kellene. És pihenek is, de ezt is annak az árán, hogy sok mindent nem csinálok, amit ilyenkor kellene. Nem megyek védőnőhöz. Nagyon kedves védőnénihez tartozunk, csupaszív és megértés, ennek ellenére mégis fölöslegesnek érzem, hogy eljárjak hozzá, hiszen az előző terhesség még élénk emlék, a babázás is, azt hiszem naprakész vagyok jelenleg ezekben a kérdésekben, amiben mégsem, abban pedig van kihez fordulnom. Nem szeretnék a kétéves kislányommal egy délelőttöt annak szentelni, hogy elmegyek egy orvosi rendelőbe, ahol előttünk nem sokkal még betegek voltak, mindezt azért, hogy a kiskönyvemből az ő kis és ki tudja milyen nagykönyvénybe átvezesse az adatokat és megnézze a vérnyomásom és vizeletem, amit az orvosom is megtesz. Ajánlatos lenne gyógytornászhoz járnom, sőt abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Ő maga eljön hozzám, illetve eljönne, mert ez sem sokszor fér bele. Hiszen bármennyire kedves Ő is, és bármilyen hasznos tevékenység lenne, ez is azt jelenti, hogy vagy a kislányommal töltött időből csípek le vagy addig fogadom, amíg Ő alszik és én is pihenhetnék kicsit. Megkérdezte, hogy szoktam-e azért relaxálni. Na persze. Az előírt visszértorna is úgy néz ki, hogy amíg én hanyatt fekve emelgetem a lábaim (mint egy hátára ejtett pók) a kislányom a pocakomat szeretgeti, nyúzza, a kutya pedig a macijával a szájában moroga  fejemnél, várva, hogy na akkor játszunk? Nem éppen ideális körülmények a befelé forduláshoz. Máskor is nehéz kiszakadni, mint fentebb írtam, a telefonok, teendők miatt, ha meg végre csak úgy van időm, a férjemmel összebújni, beszélgetni, nézni egy filmet, valahogy nem érzek késztetést, hogy lefeküdjek és feltett lábakkal a méhszájamra vagy a szülésre gondoljak. Ha megszületik Ruben, akkor is folyamatosan árral szembe kell majd úszni, ha nyugalmat szeretnék. Rokonokkal, barátokkal konfrontálódni, ha nem szeretném, hogy meglátogassanak, védőnénit elküldeni, a sok beutalt vizsgálat közül nem mindegyikre elmenni. Telefont kikapcsolni. Mert csak így működik, így tudok némi nyugalmat teremteni. 

Szóval 2015-ben, helyesebb fogalmazva mától, igyekszem egyszerűsíteni az életem. Kevesebb dolgot csinálni, de azt jobban, lassabban és több időt hagyva rá. Jobban odafigyelve. Vonatkozik ez mindenre, a családomra, a barátokra, emberi kapcsolatokra főleg. Remélem sikerül. Ki tudja, lehet, hogy jövőre már mobiltelefonom sem lesz?