Rebeka két éves. Sőt, két éves és három napos már, az elmúlt három nap is, úgy elment, mint 3 perc. Olyan gyorsan történik minden, persze valójában nem, de bizonyos szempontból mégiscsak. Készítettünk egy dia show-t az elmúlt egy év képeiből, és döbbenetes volt látni, hogy egy éve bizony még baba volt a mi kislányunk. Babakocsiban alvó, totyogó, szopizó, kicsi baba. Most meg egy copfos cserfes kis fruska, akinek már van fotómosolya, a két kis kezével átkulcsolja a nyakam és magához húz, hízeleg, hisztizik, bohóckódik. Ha valaki jön hozzánk, már várja, rohan az ajtóhoz és hangosan örül, ha megérkezik. Mikor történt mindez? Az elmúlt másfél évben, 15 hónapos korától gyorsultak így fel az események, a fejlődése akkor ugrott egy óriásit és azóta halad ilyen roham tempóban, remélhetőleg meg sem áll. Persze ahhoz, hogy nagynak érzem, a pocakomban rugdalózó kistestvére is hozzájárul, hiszen nap mint nap elcsodálkozom, hogy újra anyuka leszek, egy kisbaba anyukája, akinek Rebekához képest sok mérettel kisebb sapka, rugdalózó és pelenka kell. És eszembe juttatja, hogy nem is olyan rég még Ő ficánkolt odabent, Őt vártuk izgatottan, most meg rohangál és teát főz nekünk a kiskonyhájában. Olyan jó és egyben olyan ijesztő is. Szeretném, ha még kicsit az én kisbabám maradna, kétségbeesetten számolgatom, hogy mennyi időnk van még egymásra anélkül, hogy osztoznom kellene rajta, az óvónénikkel, tanítónénikkel, vagy ha most meg lesz a tesó a nagymamákkal. Úgy érzem, hogy kevés minőségi időm jut rá, hiába vagyok vele egész nap, a bevásárlás, az intézni valók rengeteg időt elvisznek. Bár kifejezetten újévi fogadalmakat általában nem teszek, de elhatározás részemről hogy ezentúl több minőségi időt szánok rá, racionalizálom a teendőket, hogy minden nap legyenlegalább egy-két óra, ami csak Róla szól. Sokszor bosszankodom amiatt, hogy több körből oldok meg valamit, amit egyből is meg lehetne. Nem kellene hetente DM-be vagy gyógyszertárba rohangálni, bevásárolni is elég lenne heti egyszer. Rengeteg időmet elvisz az, hogy folyton varratok, készíttetek valamit (persze neki) és mivel soha senki nem képes pontosan a megbeszéltek szerint, határidőre dolgozni, ezért ez nem több, hanem inkább húsz körös feladatot jelent. Délutánokat, amikor kocsiba ülök, elmegyek, megbeszélek, elviszek, elhozok. Ahelyett, hogy Vele lennék.
Az elhatározás része az is, hogy lejelentkeztem facebookról, igyekszem azokkal az emberekkel tartani kapcsolatot, azokra figyelni, akik valóban fontosak. 2015-ben igyekszem megvalósítani azt, amit már régen tudok, sokszor mégsem sikerül eszerint élni: A kevesebb több. Mert ez így van. Ha az ember nem figyel, felaprózza magát, bedarálják a teendők, a telefonok, a találkozók, mindig csinál valamit, mégis úgy érzi, hogy semmit, folyton találkozik valakivel, de csak rohanás, nincs idő tartalmasan beszélgetni. Főleg azért nehéz behúzni a féket, mert a világ is ezt az iramot diktálja körülöttünk. Nincs kábel tévénk, csak készülékünk, már ezért is sokszor Mauglinak néznek, így, hogy a facebookról is lejöttem végképp aláírtam a "nem ebben a világban él" ítéletemet, emellett telefonon sem vagyok többnyire elérhető, ezt is folyton megkapom szemrehányásként. Én meg azt nem értem, hogy mások, hogy bírják, hogy csinálják? Hogyan képesek kezelni a rájuk zúdúló információ és impulzus áradatot? Ha minden telefont felvennék, minden (semmitmondó "hogyvagytok" facebook) üzenetre válaszolnék, akkor a napom nagy részét és a szabadidőm teljes részét ez tehetné ki. Végtelenül idegesítőnek találom, ha valakivel találkozom és közben többször felveszi a telefonját, sms-t irogat vagy hosszadalmasabban beszél mással. Vagy azt, ha nálam vannak vagy én másnál, az illető facebookozik, "ránéz" a laptoján vagy telefonján. Mert ma már a legtöbb embernek elérhető a telefonján vagy a laptopja van mindig készenlétben. Ha már egyszer találkozunk szánjuk rá a másikra azt a fél, egy órát, délutánt. Vagy akkor inkább ne találkozzunk és csinálok valami mást. De az, hogy együtt vagyunk és mégsem, hallgatom, nézem, ahogy a telefonját nyomkodja, azért bosszantó, mert én rászántam az időm. Amiből nekem is kevés van. Nem lehet úgy beszélgetni, tartalmasan együtt lenni, hogy közben folyton megszakít a telefon vagy más egyéb. Egyre elérhetőbbek vagyunk, a technika naponta új vívmányokkal áll elő ezena téren, és mégis egyre távolabb kerülünk a kézzelfogható, hús-vér emberi kapcsolatainkban egymástól. Jó dolgok ezek, alapvetően tényleg azok, másrészt pedig a minőségi emberi kapcsolatok rovására mennek. Meg annak, hogy ott legyünk, jelen legyünk a pillanatban. Elveszik a valódi figyelmet és jelenlétet. Nem csak az emberi kapcsolatok elől, egy könyvet sem lehet úgy elmélyülten olvasni, hogyha bekapcsolva hagyom a telefonom és pittyeg vagy csörög (Hát például néha azért sem vagyok elérhető. Mert kell idő, amikor csak magam vagyok.)
Az elhatározás része az is, hogy lejelentkeztem facebookról, igyekszem azokkal az emberekkel tartani kapcsolatot, azokra figyelni, akik valóban fontosak. 2015-ben igyekszem megvalósítani azt, amit már régen tudok, sokszor mégsem sikerül eszerint élni: A kevesebb több. Mert ez így van. Ha az ember nem figyel, felaprózza magát, bedarálják a teendők, a telefonok, a találkozók, mindig csinál valamit, mégis úgy érzi, hogy semmit, folyton találkozik valakivel, de csak rohanás, nincs idő tartalmasan beszélgetni. Főleg azért nehéz behúzni a féket, mert a világ is ezt az iramot diktálja körülöttünk. Nincs kábel tévénk, csak készülékünk, már ezért is sokszor Mauglinak néznek, így, hogy a facebookról is lejöttem végképp aláírtam a "nem ebben a világban él" ítéletemet, emellett telefonon sem vagyok többnyire elérhető, ezt is folyton megkapom szemrehányásként. Én meg azt nem értem, hogy mások, hogy bírják, hogy csinálják? Hogyan képesek kezelni a rájuk zúdúló információ és impulzus áradatot? Ha minden telefont felvennék, minden (semmitmondó "hogyvagytok" facebook) üzenetre válaszolnék, akkor a napom nagy részét és a szabadidőm teljes részét ez tehetné ki. Végtelenül idegesítőnek találom, ha valakivel találkozom és közben többször felveszi a telefonját, sms-t irogat vagy hosszadalmasabban beszél mással. Vagy azt, ha nálam vannak vagy én másnál, az illető facebookozik, "ránéz" a laptoján vagy telefonján. Mert ma már a legtöbb embernek elérhető a telefonján vagy a laptopja van mindig készenlétben. Ha már egyszer találkozunk szánjuk rá a másikra azt a fél, egy órát, délutánt. Vagy akkor inkább ne találkozzunk és csinálok valami mást. De az, hogy együtt vagyunk és mégsem, hallgatom, nézem, ahogy a telefonját nyomkodja, azért bosszantó, mert én rászántam az időm. Amiből nekem is kevés van. Nem lehet úgy beszélgetni, tartalmasan együtt lenni, hogy közben folyton megszakít a telefon vagy más egyéb. Egyre elérhetőbbek vagyunk, a technika naponta új vívmányokkal áll elő ezena téren, és mégis egyre távolabb kerülünk a kézzelfogható, hús-vér emberi kapcsolatainkban egymástól. Jó dolgok ezek, alapvetően tényleg azok, másrészt pedig a minőségi emberi kapcsolatok rovására mennek. Meg annak, hogy ott legyünk, jelen legyünk a pillanatban. Elveszik a valódi figyelmet és jelenlétet. Nem csak az emberi kapcsolatok elől, egy könyvet sem lehet úgy elmélyülten olvasni, hogyha bekapcsolva hagyom a telefonom és pittyeg vagy csörög (Hát például néha azért sem vagyok elérhető. Mert kell idő, amikor csak magam vagyok.)
A terhesség során mást sem hallok, mint, hogy pihenni kellene. És pihenek is, de ezt is annak az árán, hogy sok mindent nem csinálok, amit ilyenkor kellene. Nem megyek védőnőhöz. Nagyon kedves védőnénihez tartozunk, csupaszív és megértés, ennek ellenére mégis fölöslegesnek érzem, hogy eljárjak hozzá, hiszen az előző terhesség még élénk emlék, a babázás is, azt hiszem naprakész vagyok jelenleg ezekben a kérdésekben, amiben mégsem, abban pedig van kihez fordulnom. Nem szeretnék a kétéves kislányommal egy délelőttöt annak szentelni, hogy elmegyek egy orvosi rendelőbe, ahol előttünk nem sokkal még betegek voltak, mindezt azért, hogy a kiskönyvemből az ő kis és ki tudja milyen nagykönyvénybe átvezesse az adatokat és megnézze a vérnyomásom és vizeletem, amit az orvosom is megtesz. Ajánlatos lenne gyógytornászhoz járnom, sőt abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Ő maga eljön hozzám, illetve eljönne, mert ez sem sokszor fér bele. Hiszen bármennyire kedves Ő is, és bármilyen hasznos tevékenység lenne, ez is azt jelenti, hogy vagy a kislányommal töltött időből csípek le vagy addig fogadom, amíg Ő alszik és én is pihenhetnék kicsit. Megkérdezte, hogy szoktam-e azért relaxálni. Na persze. Az előírt visszértorna is úgy néz ki, hogy amíg én hanyatt fekve emelgetem a lábaim (mint egy hátára ejtett pók) a kislányom a pocakomat szeretgeti, nyúzza, a kutya pedig a macijával a szájában moroga fejemnél, várva, hogy na akkor játszunk? Nem éppen ideális körülmények a befelé forduláshoz. Máskor is nehéz kiszakadni, mint fentebb írtam, a telefonok, teendők miatt, ha meg végre csak úgy van időm, a férjemmel összebújni, beszélgetni, nézni egy filmet, valahogy nem érzek késztetést, hogy lefeküdjek és feltett lábakkal a méhszájamra vagy a szülésre gondoljak. Ha megszületik Ruben, akkor is folyamatosan árral szembe kell majd úszni, ha nyugalmat szeretnék. Rokonokkal, barátokkal konfrontálódni, ha nem szeretném, hogy meglátogassanak, védőnénit elküldeni, a sok beutalt vizsgálat közül nem mindegyikre elmenni. Telefont kikapcsolni. Mert csak így működik, így tudok némi nyugalmat teremteni.
Szóval 2015-ben, helyesebb fogalmazva mától, igyekszem egyszerűsíteni az életem. Kevesebb dolgot csinálni, de azt jobban, lassabban és több időt hagyva rá. Jobban odafigyelve. Vonatkozik ez mindenre, a családomra, a barátokra, emberi kapcsolatokra főleg. Remélem sikerül. Ki tudja, lehet, hogy jövőre már mobiltelefonom sem lesz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése