Kacat vagy játék, foglalkozás vagy lefoglalás és mennyi az elég?

A képek nem túl művésziek, de életszerűek. Nálunk így néz ki egy nagy délutáni játék. Köteleket kötöznek mindenfelé, “házat készítenek” vele. Párnákat pakolnak, csipeszekből, takarókból sátrakat építenek, és szerepjátékoznak bennük. Anyukásit, apukásdit, boltososat, piacosat, ovisat játszanak vagy éppen kutyusok, cicák, nyuszik.

Nemrég kaptam egy levelet valakitől  és ez a néhány sor indított arra, hogy írjak olyan dolgokról, amelyekről bár nagyon is megvan a véleményem, de mégsem szoktam hangoztatni és írni sem szívesen írtam eddig róla. Mert tudom, hogy a harmadik sornál megsértődik valaki, esetleg olyasvalaki akit szeretek és tisztelek vagy valaki, akit becsülök és jó anyának tartok, csak éppen máshogy gondolkozunk ezekről a dolgokról. A "hogyan neveljem a gyerekem” egy rendkívül érzékeny témakör, és én igyekszem az általam felállított szabályhoz tartani magam: soha nem nyilatkozom meg a barátaimnak, más anyukáknak, csak ha kérdeznek.

Most kérdeztek.

“ Tízhónapos kisfiammal átmentem játszani egy ismerősömhöz, akinek szintén ugyanennyi idős babája van. Neki ezernyi játéka van, imádja a zenélő nyomkodós mindenféle játékokat és tök ügyesen tudta, hogy hol kell kikapcsolni, megnyomni. A háttérben folyamatosan ment a tévében a rajzfilm. Nálunk ilyenek nincsenek, Ádám nem is szerette, sírt a zenéléstől. Nálunk a tévé sem szól... Én nagyon örülök, hogy Ádám elszöszöl minden játékkal, elvan a fakirakóval, mindenféle kábellel és imádja az ajtókat nyitni-csukni. Ügyesebbnek tűnt a barátnőm kisfia az ilyen kacatjátékokkal, mint Ádám, de mégis úgyérzem, hogy ezzel teszek neki jót, ha kevesebb játéka van és nem megy folyton a tévé és ha hagyom elmerülni abban, amit csinál és nem folyton énekelek, mondókázom egésznap vagy folyton mindenről beszámolok neki.”

Kacat vagy játék, ami a valódi játékot szolgálja?

Nemrégiben olvastam  a Microsoft fejlesztőjétől, hogy  a programjaikat úgy alkotják, meg, hogy egy agyhalott is képes őket használni. Az, hogy egy gyerek ügyesen kütyüzik, tudja, hogy a fisher price játékcsodán mit kell megnyomni, hogy azt mondja a kutyus, hogy “hello" vagy “papa", szerintem nem utal arra, hogy egy gyerek “tökügyes”. Inkább arra, hogy sok ilyennel játszik. Ha Ádámnak ilyen játékai lennének, ő is “tökügyes” lenne. Sokak szerint milyen jó, ha már egy egyéves gyerek kezelni tudja a telefont, tudja, hogyan kell a képeket nézni, sőt háromévesen már maga választ youtubról mesét. Én ezt inkább ijesztőnek és szomorúnak tartom és nem látok benne semmi elismerésre méltó teljesítményt, hiszen a gyerekek sokkal bonyolutabb dolgokat is képesek megtanulni mint pár gomb használata. Engem inkább az nyűgöz le, ha látom, hogy egy gyerek elmélyülten játszik egy zsinórral, egy bottal, két darab kockával vagy a vödréből szórja a homokot egy másik vödörbe, majd vissza és nem unja meg, csak tölti újra és újra. Ezeknél a játékoknál ugyanis néhány gomb mechanikus használata helyett sokkal fontosabb dolgot sajátít el: az elmélyült figyelmet, egy tevékenységbe való zavartalan belemerülést. A fenti levélben is a kulcsszó az elmerülés volt. A sorok írója is pontosan ráérzett arra, hogy az a jó, ha hagyja elmerülni a gyerekét abban, amit csinál. Egy fisher price és más gombokkal műkődő, hangokat adó, csipogó, villogó “játék” éppen ellenkezőleg hat. A gyors váltások, élénk impulzusok a felszínen tartják a figyelmet, aminek így újabb és újabb érdekes dolog kell és mivel a műanyag, mechanikus játék mindig csak ugyanazt a pár dolgot tudja hamar unalmassá is válik. Ezért kell belőle “ezernyi”, hogy a gyereket ideig óráig lekösse. Amíg egy zsinór vagy bot, kocka, fadarab tulajdonképpen semmit se tud, így a gyerek csak úgy tud vele játszani, hogy belevetíti a fantáziáját, a kezében bámivé válhat, kígyóvá, karddá, bottá, kanállá, éppen ezért izgalmas és órákig el tud vele játszani. A csipogó villogó, gombokkal működő kütyü, csak egyet tud, és nem lehet belevetíteni a fantáziát mert ahhoz túl kidolgozott, részletgazdag. Amiről írok nem csak könyvben olvastam, hanem minden nap látom anyaként a gyerekeimen és más gyerekeken. Nekünk sosem voltak hangot adó, gombbal működő vagy műanyag játékaink. Ez alól van egy-két kivétel, ilyen például a legó vonat, ami elemmel megy körbe a síneken, és egy baba, ami sír, ha kiveszik a szájából a cumit ( a cumi pár hét után elkeveredett és azóta sennkinek nem hiányzik sem az, sem a sírás). A legó vonat szerintem addig jó játék, amíg közösen összerakják, utána már azonkívül, hogy megnyomnak rajta egy gombot és körbe-körbe megy nem sokmindent lehet vele csinálni, van még hozzá egy tankoló, ami ha megtankolják vonatot szintén hangot ad. De nagyon jót lehet veszekedni azon, hogy ki nyomja meg a tankolót, vagy ha lefut a sínről, akkor egy két-három éves egyedül nem tudja még visszaigazítani és döglött egérként nyekereg valahol.  Havi egy-kettőnél többször nem építik össze a sínt, az egyszerű legóelemekkel, kockákkal viszont minden nap építenek és órákig eljátszanak vele. A tűzoltó autóhoz, szafari autóhoz, iskolabuszhoz és egyéb olyan szettekhez amiből egy dolog építhető össze, nem túlzok ha azt mondom, hogy soha hozzá sem nyúlnak (most fogom valamennyit eladni). Ezek a jópofa kis szettek talán jobban mutatnak ajándékként, mint egy csomag egyszerű legóelem, pedig az előbbi csupán a kicsomagolásig izgalmas. 

Minél kidolgozottab, részletgazdagabb egy játék és minél több van belőle, annál hamarabb unnak rá. A játékgyártók pedig rátesznek még egy lapáttal, ellepik a játékpiacot azok a játékok, amihez mindig kell még valamit venni, gyűjteni, hogy még szuperebb, teljesebb legyen. Ha pedig ebben partnerek leszünk, akkor ezzel a gyerekeink módszeres fogyasztóvá neveléséhez járulunk hozzá.

Milyen a jó játék?

Mindig igyekeztünk természetes anyagú játékokkal körülvenni őket és kerülni a műanyag kacatokat, a sorozatjátékokat és mégis, nagyon sokmindent másképp csinálnék már és folyamatosan lépek hátra, visszafele.  

Sokáig hittem, hogy ami kézműves az jó,  és bedőltem a bolti műanyag játékok kézműves változatainak, pedig kacat nem csak műanyagból készülhet, attól, hogy sok benne a munka, szépen kidolgozott, a szerepe nem lesz sokkal több a gyerekszobában a műanyag társainál.  Nem kellenek kidolgozott játékok fából, filcből, textilből sem. A filcből varrt muffin nem sokkal jobb, mint a műanyag változata. Ahogy a puha textil zöldségek is fölöslegesek egy gyerekkonyhába. Egy doboz fagyöngy, egy befőttesüveg száraztészta bőven elegendő.

A legnagyobb baklövésem talán az a filcből varrt fácska volt, amit itt a blogon is megosztottam, így jó példa arra, hogy az ember hogyan bírálja felül magát és a döntéseit újra és újra és, hogy ahogy senki, úgy én sem tudom a jó válaszokat mindenre, csak keresgélem. A filc fácska műanyag megfelelője  polly pocket néven fut és gyerekkorunkban nagy népszerűségnek örvendett. Egyike azon játékoknak, amire bár nagyon vágytam a szüleim nem vették meg. Nem véletlenül. Ők valószínűleg már tudták, amire én most jöttem rá, anyaként. Gyönyörűen kidolgoztam minden részletét, hónapokig dolgoztam rajta, a szülinapos asztalon ott a három emeletes torta a tetején gyertyákkal, a hárommilliméteres szörpös poharakban szívószál van. Le tudnak csúszni a mini állatkák a csúszdán és beleülni a filc hintába. És mégsem játszanak vele. Nem is csoda. Hiszen egyszer-kétszer izgalmas volt, de hát a filcfában mindig szülnapi zsúr van, hiszen minden odavan ragasztva, minden statikus, ragasztott, odavarrt, a játszótéren pedig mindig süt a nap. Attól, hogy kézzel készült, nem nyújt sokkal többet, mint a műanyag változata, a fantáziának, képzelőerőnek, belső képalkotásnak ugyanúgy gátat szab.

A másik hiba amit elkövettem: az elhalmozás. Nem kell sok játék. A sok játék, mégha jó játékokról is van szó akadályozza az elmélyülést. Ne a játékszer legyen a lényeg, hanem a játék. Ahhoz pedig főleg a gyermeki fantázia szolgáltassa az alapanyagot. Nálunk a kedvenc játékaik: a pókháló szedő rongy. Egy rúd vége be van vonva csíkokra vágott textillel. Ezzel takarítanak, vagy elültetik a plédes kosárba beleállítják a díszpárnák közé.  A másik a kis hűtőtáska, amivel Ricsi piacozni jár. Ruben  rendszeresen azon traktorozik, vagy repülőzik. Amit még nagyon szeretnek azok a díszpánáim (sajnos), Ruben minden nap egymásra rakja őket, "pelletet  (fa fűtőanyag bezsákolva) pakol”,  házat építenek belőle, kitömik a kosaraikat vele, lábuk alá tesznek egyet-egyet és korcsolyáznak velük. Janikovszky Éva Már Óvodás vagyok című mesekönyvében az egyik nagy kedvencem porszívós mese, ami arról szól, hogy az oviban a gyerekek a porszívóval szeretnek legjobban játszani, mert az egyik repülőnek látja, a másik fűnyírónak, a harmadik pedig az anyukáját utánozza és tényleg porszívózik vele. Az óvónéni pedig egyszerűen nem érti, hogy miért kell mindegyik gyereknek éppen az a porszívó a szekrény tetejéről. Hát éppen azért, amiért a pókhálózó, mert azt mindenki annak látja, aminek akarja és ettől olyan érdekes.
Pedig mi felnőttek, úgy szeretnénk, hogy azzal a szép babaházzal játszon, amit karácsonyra kapott, a sok kisbútorral, és a mihaszna, nem átallja felszolgálni a babáknak reggelire a kiszékeket, a másik meg a tartktort parkoltatja benne..

Vajon mit üzenünk a gyerekeinknek azzal, hogy olyan tempóban kapja a mesekönyveket, mintha újságot vennénk? 

Elhalmozni nem csak azt jelenti, hogy sok játéka van egy gyereknek. Hanem azt is, ha egy játéktípusból a kelleténél több van. Több csecsemőbaba, több cumisüveg, száz kistakaró, három babaágy, meg négy babaház. Túl nagy a választási lehetőség, ez pedig valamennyi szakirodalom szerint növeli a fusztrációs szintet és csökkenti az elmélyült játék lehetőségét. Nem, nem kell mindenből kettő, azért mert ketten vannak. Mert akkor kétszer akkora szoba is kell(ene). 

Sok szülő azt hiszi (ahogy én is hittem), hogy milyen szuperül megugrotta a fenti dolgokat, kevés a játék, átlátható a gyerekszoba, nem borítják el az ömlesztett műanyag kacatok. De az elhalmozás egyik formája, amely olyan alattomosan kúszik be a gyerekeink életébe, szinte a küszöb alatt,  hogy észre sem vesszük:a temérdek mesekönyv. Hogy történhet az meg, hogy az ötéves lányomnak annyi könyve van, amennyi nekem harminckét évesen összesen még nem volt? Egy ideje kétségbeesett harcot vívok a mesekönyvekkel, amikor már kezdek éppen felülkerekedni, és megteremtődik egy kellemes, kezelhető egyensúlyi állapot (a vállalhatatlanok a padláson, a jók a polcok tetején és a kedvencek elérhető helyen) akkor jön egy ünnep és kezdhetem előről. 

Mi felnőttek azt gondoljuk, hogy abból aztán soha sem elég, a könyv mindig jöhet. Ez lehet, hogy régen így is volt, de a mesekönyvpiac és a gyerekirodalom mára úgy felhigult, hogy az, hogy egy könyvre az van írva, hogy mesekönyv sajnos egyáltalán nem garancia arra, hogy értelmes, tartalmas vagy, hogy egyáltalán nem káros, romboló a tartalma.

A gyerekeket megnyugtatja ha újra és újra ugyanazokat a meséket hallják, de nem lehet elméllyedni száz könyvben. Ha minden ünnepre (sőt azon kívül is) kapnak mesekönyveket, az megakadályozza őket abban, hogy lehorgonyozzanak a kedvenceknél, mert a legújabb, nyilván a legérdekesebb. Nem kell minden jó mesekönyvet megvenni, hiszen nem is lehet minden jó mesét elolvasni sem. A mese is akkor jó,  ha a gyerek sokszor hallja, visszatérően újra és újra ugyanazokat és marad idő, lehetőség arra, hogy  a történetek elmélyüljenek, belső mintává alakulnak. Vajon mit üzenünk azzal a gyerekünknek, ha úgy vesszük a mesekönyveket, mint régen az újságot? Régi tapasztalat, hogy amiből sok van az előbb utóbb mindig értékét veszti. A könyvek megbecsülésére, az olvasás szeretetére neveljük ezzel vagy sokkal inkább fogyasztóvá? Nem az a lényeg, hogy minél több különböző mesét olvassunk és mire felnő kimerítsük a gyerekirodalmat. A minél kevesebb impulzus elve nem csak a gyerekszobában érvényesül, nem csak ott jó, ha átlátja a játékokat, van neki tér és hely játszani. A mesék is legyenek ismerős terep neki, ahol biztonságban érzi magát, tájékozódni tud és módjával engedjük be az életébe az újabb és újabb történeteket, különben ugyanúgy elhalmozzuk vele, mint a játékkal. Meghökkennek a rokonok, de én külön kértem, hoy Húsvétra légyszíves ne vegyenek könyvet (se), mert most van sok könyvünk, amiket még nem “dolgoztunk fel” és nem szeretnék csapongni a mesekönyvek között. 

Ami szerintem jó ha van egy gyerekszobában: fa kockák, lehetőleg natúr fa legyen, ne legyen lekezelve lakkal vagy festékkel, ettől ugyanis csúszni fog és nem lehet vele őket jól egymásra pakolni. Lehet egy babakonyha (nemcsak kislányoknak) bele egy kis mini palacsinatsütő vagy a rendes edények egy-két változata, fémből. Nagyon tetszett múltkor egy anyukánál láttam, hogy igazi dolgokkal szerelte fel a kiskonyhát: a régi kotyogóst adta oda játszani a gyerekeknek és egy mini palacsintasütőt és habverőt. Legyen egy-két baba, szerethető maci, nyuszi, babakocsi, lehetőleg minél stilizáltabb, mert akkor bevásárlókocsivá és fűnyíróvá is alakulhat adott esetben. Egy megfelelő magasságú és szélességű rajzasztal, zsírkrétákkal, ceruzákkal, filcekkel, mindig elérhető tiszta papírokkal, kisollóval, ragasztóstifttel, gyurmával. Babaházként ma már szintán egy kevésbé kidolgozottat választanék, valami olyat, ami többfunkciós is lehet istálló, házikó, vagy garázs is. Az oviban páldául nagyon tetszik, ami van, egy egyszerű stilizált kis kuckó: vesszőből hajlított vázra ráhúztak egy anyagot, de ennek több változata is van, befonják rafiával vagy fonallal.  A betlehemünket így készítettem karácsonykor, és azóta Rebeka többet babázik benne, mint a rendes babaházban a gyönyörű kis gyerekbútorokkal. Nagyon szeretik még a mindenféle kis kosarakat, egy részüket én készítettem pólófonalból, van vesszőből is. Van egészen picike, ami babaágy, tányér vagy éppen babakalap és van akkora, hogy bele tudnak ülni mind a ketten Rubennel. Ez utóbbit karácsonyra kapták, amikor a család meglátta a két hatalmas vesszőkosarat, csak a fejüket csóválták, hogy nem vagyok normális, mit fognak ezzel csinálni, elfoglalja fél szobát. Nem foglalja el, csak az egyik sarkát, egyik kisebb ezért egymásba lehet tenni őket, és hogy mi mindent lehet vele csinálni: mindent. Oldalára fordítják a kerek kosarakat bele raknak egy párnát és hintáznak benne, máskor kibélelik plédekkelés kuckó lesz belőle. Letakarját a tetejét és “kinőnek” belőle, vagy csigabigásat játszunk, énekeljük, hogy csiga-biga gyere ki. Amikor sütünk az a kemence, amibe be lehet rakni az összegöngyölt bárányszőröket, anyagokat, amiket előtte megkenünk lekvárral, kakaóval, mákkal attól függően éppen mit sütünk. Nemcsak ehhez a játékhoz máshoz is nagyon jó alapanyagot biztosítanak a plédek, anyagok, textilek. Van hozzá egy kis szakajtó facsipesz is, így sátrat, kuckót építenek belőlük. Vagy magukra rakják, tekerik és lesz belőlük hercegnő ruha, palást, uszály.

És nagyon fontosnak tartom, hogy természetes anyagokkal vegyem körül őket, hiszen a játék a világgal és önmagukkal való ismerkedés terepe, nem mindegy, hogy milyen anyagokkal találkoznak.

Ami biztosan nem kell egy gyerekszobába, csak egy rövid nem teljes lista: műanyag, zenélő, csillogó, rikító, élénk színű kacatok, fisher price, barbie baba és más felnőtt női testet formázó babák, miniatürizált dolgok (mini répa, mini muffink, mini vasaló, mini mosógép), semmiből nem kell sorozat, nem kell a Bogyó és Babóca összes, Boribon összes és a hangsúly az összesen van, nem az egyes könyveken. Összességében úgy gondolom, hogy kisebbet lehet hibázni, ha kevesebb dolog van és valami nincs meg, mintha több dolog van, mint, ami ideális. Nehéz megtartani a határokat, folyton egyensúlyozni kell, szortírozni, nemet mondani és nem megvenni a sokadik aranyos kismackót a karácsonyi árustól (magunknak, mert a gyerek az előző hárommal sem játszik, csak a polcon csücsülnek). Hiszem, hogy akkor teszünk jót a gyereknek, ha van A kismackó, A kisautó, A baba és nem húsz kisautó, húsz kismackó, ki tudja hány baba. A fejlesztőnek kikiáltott játékokat eleve fenntartással kezelem, ahogy minden a gyerekek fejlesztésére irányuló próbálkozást is. Minden ilyen irányzat, ami abból indul ki, hogy a gyerekek bárminemű fejlesztésre szorulnak, gyökeres ellentétben áll azzal, amit én gondolok, tapasztalok. A gyerekek olyan csodálatosan fejlődnek maguktól, ha hagyjuk, hogy nézni is lenyűgöző. Szerintem semmi szükség ennek a mesterséges generálására. 

És egy csecsemőnek, egy tipegőnek, amekkora gyereke a fenti levél írójának van szinte nem kell semmi. Egy alvós kedvenc, néhány eszköz, akár a háztartásból, mint mondjuk fakanál, fatál, esetleg fakocka, puha textilek, anyagok. De leginkább azt kell számára biztosítani, hogy szabadon csúszhasson, mászhasson, kapaszkodhasson. Kivinni a kertbe, a parkba, letenni a fűbe, a hóba, megfoghassa a mellette elszaladó cicát, markolászhassa a homokot, sarat. Nem pedig betenni egy műanyag cuccokkal teli elrekesztett szobába, háttérben a plazma tévével.. Biztosítani a nyugalmat, hogy sokat aludhasson, nem rángatni mindenhova, főleg nem zajos gyerekprogramokra (persze néhány jó gyerekprogram jót tesz, főleg nekünk anyukáknak..), a látogatókat szigorúan az ő napirendjébe illeszkedve fogadni és az összes nem ebbe passzoló kütyütől megszabadulni, bármilyen jó indulattal hozták és kedvesen adták. Az ajándékozónak így is megvan az ajándékozás öröme, neki mindegy, hogy a gyerekszobában ott van e vagy sem, a gyereknek azonban nagyon nem.

 Foglalkozom a gyerekkel vagy inkább lefoglalom, szórakoztatom?

A szórakoztatásról is néhány gondolat. Sokan azt gondolják, hogy attól esznek jó szülők, ha egésznap lekötik a gyereket, játszanak vele, amikor meg nem, addig is érdekes dolgokat találnak ki, tesznek elé, hogy addig se unatkozzon (nyavalyogjon). Hányan mondják, hogy azért viszik közösségbe mert egyedül már unatkozik,”én már nem vagyok elég neki”. Attól, hogy sokat játszunk és szeretünk játszani a gyerekeinkkel szülő még nem főállású játszópartner, főleg nem szórakoztatóbizottság. Ha állandóan gondoskodunk szórakoztatásról, elfoglaltságról a gyerekünk számára sosem fedezi fel, mire jó egy zsinór, egy fadarab, hogyan lehet azzal órákig ellenni anélkül, hogy észrevenné mi zajlik körülötte.  Az a gyerek aki állandóan szórakoztatva van, nem fog érdekesnek találni ilyen tevékenységeket. Mert erre éppen az unalom fogja rávezetni, így a kreativitás, a fantázia számára igazi táptalajt jelent. Amit éppen azzal öntözünk, ha hagyjuk kicsit néha magára a gyereket és nem mesélünk neki el húsz mesét egymás után, meg foglalkoztatjuk meg ide visszük és oda visszük, hanem hagyunk üresjáratokat, amikor nem történik semmi. Ezt nem kell mesterségesen generálni, bőven adódnak rá alkalmak a mindennapi életben: ilyen a reggeli, ebéd, vacsora készítés amikor az én gyerekeim egy bizonyos életkorig ott nyűglődtek a lábamnál és az idegeimre mentek néha, de aztán szép lassan átalakult ez az idő az önálló játék idejévé, és ma már örülök, hogy kihúztam azt a fél évet, amikor nyűgösködtek és nem ültettem oda őket mesét nézni vagy dobtam el mindent ilyenkor és ültem le mondjuk mesélni, vagy játszani velük (mert akkor mikor lett volna reggeli?). Sőt a kilficsücsök adását sem tartom ilyenkor nagyon célravezetőnek, mert ha jóllakik a terítés közben akkor jó eséllyel az asztalnál fog nyűgösködni). De remek alkalom az utazás is, amikor órákig megyünk anélkül, hogy bármi történne. Nálunk elv volt, hogy amilyen hamar lehet elöl ülök az autóban, nem ülök hátra órák hosszat szórakoztatni a gyerekeket. Persze egy hosszú sok órás úton eljön a pillanat, amikor hátraülök mesélni, de nem az első pár órában. Ilyenkor milyen jó ha felfedezik, megtapasztalják azt az örömöt, amit a nézelődés, bámészkodás, zenehallgatás, mesehallgatás nyújt, ha bekapcsolunk egy tabletet mesével akkor elveszik ez az élmény. Persze itt is van egy átmeneti időszak, amit szülőként át kell vészelni, amikor nyűgösködik a gyerek utazás alatt, mert még nem fedezte fel, tanulta meg, hogyan tudja magát szórakoztatni és egyelőre kívülről várja ezt. A szórakoztatást nem könnyű definiálni, mert néha vékony határvonal húzódik a foglalkozás és a szórakoztatás között. Talán úgy lehetne legjobban megfogalmazni, hogy a szórakoztatás az, amikor azért foglalkozom a gyerekkel, mert unatkozik. A jó foglalkozásból is megárt a túl sok, ahogy a jó, szép és igényes játék sem jó ha elárasztja a gyerekszobát. Mondókázni jó, énekelni, játszani, társasozni és minden mást is együtt csinálni nagyon jó dolog, de ha ez non-stop megy vagy egy pótcselekvés, ha azért csináljuk mert másképp nincs el, az szerintem nem jó és nem a gyerekek javát szolgálja, még ha úgy is tűnik első ránézésre. És nem biztos, hogy a szórakoztatás következik az unalomból, szerintem sok esetben éppen fordítva van. Azért unatkozik a gyerek, mert non-stop ki van töltve az ideje, vagy program van, vagy oviban van, ha nem akkor meg anya és apa felváltva játszik vele, ha ők nem hát akkor a mamáék ha meg véletlenül van fél -egy óra kieső idő akkor mesét néz vagy hallgat, vagy valami kreatív foglalkoztató találunk ki, nehogy unatkozzon (és nyavalyogjon). Sokan szeretetből, merő jószándékból gondoskodnak állandó szórakoztatásról a gyereküknek, azt gondolják, hogy így teszek jót vele, erre van szüksége. Holott ez valójában rátelepedés a gyermek belső világára, ami az állandó külső jelenléttől  így nem tud  szabadon fejlődni. A waldorf és a montessori pedagógia is hangsúlyozza, hogy a jó szülő, nevelő olyan, mint a falvédő, háttérben marad, onnan segíti a gyermek fejlődését, önállóvá válását. Érdekesség, hogy több idevágó szakirodalom  rámutat, hogy az önálló játék elsajátítása és lehetősége kihat olyan dolgokra, mint az önálló elalvás, jó alvás is, hiszen ahhoz, hogy valaki álomba tudjon merülni, egyedül elaludjon kell egyfajta önmagába vetett bizalom és önállóság.

Tehát összességében a kevesebb több, manapság az igazi szülői kihívás a háttérben maradás tudománya, hogy hogyan ne ajándékozzuk túl  és halmozzuk a gyerekeinket játékkal, programokkal, mesékkel, a figyelmünkkel. Ha belegondolunk nem csak a gyermekeink szempontjából egészséges, hanem nekünk is jóval egyszerűbb és kevésbé fárasztó,  sokkal energia és költséghatékonyabb a gyereknevelés, ha nem pörgünk folyamatosan körülöttük és nem költünk újra és újra nagy összegeket a fejlesztésükre, szórakoztatásukra. A huszadik mese elmesélése helyett odahasalhatunk melléjük a kedvenc könyvünkkel, nem árt ha néha látják, hogy olvasni jó, vagy ha apa gitározik, bütyköli a bicaját, megszereli az elromlott szekrényajót, anya meg valamit csinál, amit szeret, varr, főz, horgol, fest, felsöpri a konyhát, akkor azzal nem csak jó mintát mutat, hanem be lehet kapcsolódni, lehet utánozni és sokkal inkább szolgálja a gyerek fejlődését mint egy többezres vacak, amit fejlesztőnek kiáltott ki az eladója, de leginkább az ő vagyonát fejleszti.

A kedvenc kosarunk, amire mindenki csak a fejét ingatta, és a gyerekek nagyon szeretik. Játszanak vele mindent, kuckót építenek, az oldalára fordítva hintáznak benne, a felhasználási módja végtelen, az egyik legjobb vételnek tartom a gyerekszobába.