Ebédidő

Amikor Rebeka körülbelül fél éves lett, rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb elmenni valahova ebédelni vele, mint délelőtt otthon főzőcskézni, ahelyett, hogy játszanék vele majd amíg alszik, az időt, amit magamra fordíthatnék pakolással, mosogatással tölteni. Nem csak praktikusabb, igazából ugyanannyiba kerül, sőt esetenként olcsóbban ebédelünk, mintha itthon főznék és bár szeretek főzni, nem igazán élvezetes, ha közben végig ott nyekeregnek, hogy mikor megyek már játszani velük, így a kedvelt időtöltésből egyre inkább nyűg lett, feladat. Találtunk is egy remek helyet, ahol szerettek minket és mi is szerettük. Az ételet, a pincéreket, voltak játékok, babakonyha, így néha még az is megadatott, hogy elbambulhattam egy kávé fölött. Amikor Ruben megszületett héthetes korától visszatértünk a menüzéshez, így ők gyakorlatilag ebbe nőttek bele, számukra teljesen normális közeget jelent egy étterem. Néhány kivételtől eltekintve (majd erről is beszámolok) kulturáltan esznek, beszélgetnek, nézelődnek, nem jelent problémát a dolog és erre sokan rá is csodálkoznak, odajönnek, megdicsérnek minket. Így történt, hogy ami sokaknak tortúra nekünk mindennapi rutin, jó közös program. Amikor a kedvenc helyünk bezárt továbbra is megtartottuk jó szokásunkat, a városban ebédelést, de azóta azért nem ilyen sikertörténet a dolog sajnos. Egészen elképesztő, hogy némely helyen mekora problémát jelent egy gyerek. Kettőről nem is beszélve. Csodabogarak vagyunk, megtűrt személyek és ebből néha annyira elegem lesz, hogy ideig óráig úgy döntök, hogy mégis jobb othhon ebédelni, aztán megint rájövök, hogy mégsem ér meg ennyit, a plusz bevásárlás, a délelőtti játék, levegőzés elől elvett idő és a szabad délután helyetti konyhában pakolás, csörömpölésre megébredt nyűgös gyerek. Inkább lenyelem. A tekinteteket, a megjegyzéseket, a barátságtalan kiszolgálást. Mert sajnos jut ebből is. Ideig óráig vannak helyek, ahol jól érezzük magunkat, de aztán pincér vagy tulajdonos csere lesz, vagy szétesik az etetőszék alattunk és nem pótolják. Vagy az egyik heti váltás jófej a másik meg nem. Kompromisszumos megoldás de egyelőre nem tudok jobbat.

Kezdjük azzal, hogy sok helyen elcsodálkoznak, hogy hárman három terítékből kívánunk enni. És minden fogásnál rácsodálkoznak, hogy kérek még két kanalat, még két villát. És igen, bármilyen meglepő három pohár vizet is, mert ahogy másokkal úgy a gyerekeimmel sem iszom egy pohárból. És szeretek a saját tányéromból enni, ahogy ők is. Van amikor egy idő után feladom, például amikor a másodikat úgy tálalták, hogy két tányérba hozták ki a főzeléket (holott külön kértem, hogy hozzák ki a menüt nekem és hozzá plusz két tányért és két evőeszközt, majd megoldjuk) és úgy ettem, hogy a kisfiam tányérjából kanalaztam - mindezt természetesen a pultból jól láthatták, de senki nem akadt fenn rajta. Vagy. Felhívom az éttermet, foglalok helyet elmondom , hogy egy etetőszéket is szeretnék. Majd megérkezünk, az etetőszék sehol és szemrebbenés nélkül végignézik a beszélgető pincérek, ahogy a kisfiammal az oldalamon az étterem végéből az asztalhoz cipelem fél kézzel az etetőszéket. A nyár a legrosszabb, a Balatonon, ahol egy csomó alkalmi pincér dolgozik. Van ahol egyenesen arcokat vágtak, amikor bementünk a barátnőmmel és a gyerekeinkkel. Úgy néz ki teljesen kedélyeket borzoló dolog gyerekekkel étterembe menni, legalábbis, ha ők is önállóan esznek, isznak és teríteni kell nekik, mert az etetőszék odahozásával letudják őket a legtöbb helyen. Gondolom műanyag készletet kellene magamnál hordanom vagy nem tudom mégis mit gondolnak. Csak ha így kezelik a gyerekeket, sok helyen még a kutyákkal is figyelmesebbek, azoknak legalább hoznak inni, akkor cserébe hogyan várják el, hogy kulturált lényekként viselkedjenek? Engem ez mélységesen felháborít, de természetesen nem csinálhatok és nem csinálok jelenetet, szeretném ha ők mindebből semmit nem vennének észre és jó hangulatban telne az ebéd. Néha ez egyre nehezebb és amikor nagyon besokallok, jön az otthoni ebédelés. De miért kell ennek így lennie? Előfordul, hogy  amikor látják, hogy nem kis vadállatok és szépen viselkednek, akkor megenyhülnek velünk és az ebéd végére, vagy második, harmadik alkalommal már egészen elnézőek velünk, már egy-egy mosolyt is megeresztenek. Miért nem lehet természetes és magától értetődő, hogy a gyerekeknek is hoznak terítéket, poharat, szalvétát, mert amikor mindezt külön kell kérni, egyenként, minden fogásnál elmondani, hogy akkor megint kérnék egy plusz villát, ahogy kanalat is és igen tányért is, én is elég hülyén érzem magam és a pincér is ideges, hogy hatot kell fordulnia. Pedig ha egy kicsit figyelne és emberszámba venné azt két kis picit aki velem ül az asztalnál akkor nem kellene. A kedvencem az volt, amikor egy bisztróban ebédeltünk volna ketten a Rebekával és megterítettek nekünk egymással szemben, úgyhogy előtte szintén odatelefonáltam és elmondtam mi a helyzet. Egy fél-egy éves gyerek, aki már ül az etetőszékben, de azért közreműködést igényel az etetése, még  nem fog velem szemben ülni és önállóan enni késsel villával és közben csevegni, én meg nyilván nem szeretnék minden falatnál felállni és áthasalni az asztalon. Mikor minderre udvariasan igyekeztem rávilágítani, "de csak így fért el" választ kaptam, holott volt vagy öt olyan asztaluk, ahol megoldható lett volna. De mi így nem tudunk enni - éreztem ahogy kúszik fel a gerincemen a hisztéria, mert tizenkét óra öt perc volt és nekem ott és akkor kellett megetetnem a gyereket.  Sokszor megvan a jóindulat csak az átgondolás hiányzik. Például egy elegáns balatoni étteremben nagyon szuper, hogy gondoltak a gyerekekre és készítettek oda gyerekjátékokat, csak, hogy nincs egy szőnyeg, kis asztal, vagy szék a játszósarokban, csak egy halom játék a hideg burkolaton. Így jobbhíján minden gyerek fog egy játékot és odaviszi a szüleihez az asztalhoz, akik  kénytelenek választani, hogy a borospoharak és a gyönyörűen megterített asztalon kirakóznak a gyerekkel, vagy mint én, elegáns kisruhában guggolnak a földön a játszósarokban. Pedig olyan kevés elég, hogy jól érezze magát gyerek-szülő. Egy sarokban néhány játék egy kis szőnyegre helyezve, vagy egy babakonyha, netán egy kis rajzasztal. Pár ezer forintos dolog és szerintem meg lehet találni a helyét a legelegánsabb étteremben is, láttunk erre példát nem egyet. Elenegedhetetlen egy jó etetőszék, tálcával felszerelve, hiszen a szülők közös érdeke az étteremmel, hogy a szájba nem érkező falatok ne a földön vagy a ruhán kössenek ki. Az ikeában négyezer forintba kerül a tálcás etetőszék, nem gondolom, hogy ez tétel. Ha hárman vagyok velük szépen elrajzolgatunk az asztalnál, de ha már Ricsivel vagy másokkal, akkor olyan nagyon hálásak tudunk lenni, ha gondolnak a gyerekekre is. Persze a játszósarok már egy olyan ötcsillagos szint, amire gondolni is félve merek. Sok helyen örülök, ha kapunk evőeszközt és nem néznek ki. Sokat gondolkoztam, hogy mi lehet a gond. Mert ismétlem, a gyerekeim nem zavarnak másokat, jókora borravalót szoktam hagyni, ez sem lehet problma mert azt én is felmérem, hogy hárman ha egy ételt is eszünk azért több gondot jelentünk egy személynél. Elfoglalunk egy asztalt de csak egy embernyi ételt fogyasztunk. Sokszor mosolygok magamban, amikor hozzák az egy embernek szánt púposan megrakott tányérokat és csodálkoznak, hogy egyet fogunk hárman enni. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz de had jegyezzem meg, én meg azon csodálkozom, hogy mások ezt valóban megeszik egyedül. És az öltözetüket elnézve nyilván nem a mezőn szántottak, hanem jó eséllyel egy irodából ugrottak át, és ezzel le is tudták a napi mozgásmennyiséget. Ilyenkor értem meg, hogy miért van elhízva a magyar társadalom. Visszatérve az eredeti gondolathoz, a probléma oka részben talán abban keresendő, hogy sok gyerek és gyerekes család valóban nem tud viselkedni az éttermekben. Láttunk erre is példákat és ezen is mindig felbosszantom magam, mert hát ugye ki issza meg ennek a levét, még szép, hogy a többi gyerekes, aki majd utánuk jön és nem fogja érteni, hogy miért is nem kap fülig érő mosolyt amikor a cuki gyerekeivel megjelenik az ajtóban. Hát azért. Mert attól tartanak, hogy majd mi is autózni fogunk az asztalon, esetleg hatalmas beszélő, éneklő plüss állat van nálunk és az egész étterem azt hallgatja, hogy "gyere én vagyok a legjobb barátod" "játsz velem". És most kifejezetten olyan példákat említettem, ahol a szülőkön múlt a dolog, mert az előfordul nálunk is, hogy hisztizik a gyerek, a gyerekek már csak ilyenek. De amikor a szülő nem tudja minek hol a helye, az tényleg bosszantó. A másik dolog, hogy én végig ebédelésről beszéltem, és nem vacsoráról este nyolc és kilenc órakor, ami már rég alvásidő egy nagyobb gyereknek is és semmi de semmi keresnivalója olyankor az ágyán kívül sehol egy gyereknek, nemhogy egy étteremben, ahol nem nehéz megjósolni, hogy nyűgös és hisztis lesz. És az idegeire fog menni nem csak a szüleinek, hanem a többi gyerek nélkül programot csinálni kívánó embernek (erről is van történetem, egyszer kipróbáltuk, jól megbűnhődtem érte, de alaposan megérdemeletem amit kaptam).

Pedig el fogunk járni ebédelni. Mert nem azért vagyok itthon két gyerekkel, hogy egésznap ne játszak és foglalkozzak velük, márpedig az ebédkészítés azt jelenti, hogy jelentős kapacitás arra megy el. Aki csinálja, az tudja, hogy az otthonlét jórészt nem babázást és kisautózást jelent a szőnyegen, hanem mosást, rendrakást, elpakolást és a gyerekek ellátása szinte az egész napot elviszi még akkor is ha nem főz. Ha az ember minőségi időt szeretne rájuk szánni, akkor nincs idő minden nap főzőcskézni. Pedig szívesen adnék nekik házi kosztot, de meghasad a szívem, amikor úgy telik el egy nap, hogy azt érzem, csak eltelt de nem is voltam velük valójában együtt, csak mantráztam, hogy anya nem tud jönni, anyának mosni kell, anyának pakolnia kell, anyának fel kell öltöznie, mindjárt, mindjárt, mindjárt.. Egy pontig a javukat szolgálja, hiszen meg kell tanulniuk önállóan is lekötni magukat, de gondoljunk csak az ovira. Ott folyamatos figyelmet kapnak, az óvónéni, nem mos, terít vagy pakol, azt megcsinálják a dadusok. Nahát nekem mindezt el kell látnom és még játszani, mesélni, levegőzni is jó lenne velük. Úgyhogy felvérteztem magam és úgy döntöttem nem érdekel. Igyekszem olyan helyre menni, ahol szívesen látnak, előbb vagy utóbb mindig akad is ilyen... Ahol rájönnek, hogy a gyerek az élet része, és még jó is, ha ott van.