Alvászavar

Volt egyszer két jó alvó gyerekem. Rebeka nyolc hetes, Ruben öthetes kora óta átaludta az éjszakát, ezt a rövid időszakot és az utazásainkat leszámítva, amikoris egyik gyerek sem alszik jól, számomra természetes dolog volt az éjféltől reggel nyolcig tartó alvás megszakítás nélkül és elrettenve hallgattam másoktól, hogy mennyit és milyen gyakran kelnek éjszakánként a fél egy, két éves gyerekekhez. Nos, úgy látszik eljött az én időm, hogy megtapasztaljam eme tortúrát. Mintha egy komisz angyalka minden alkalommal a fejemre koppintana egy kis gumikalapáccsal, amikor azt hiszem valamit jól csinálok. Nehogy elbízzam magam.

A történetnek két kezdete van, a probléma nem tudom melyikből ered, talán egyikből sem. Én mindenesetre azt gondolom mindkettőből.

 A névnapomon vacsorázni mentünk és az anyósom jött át vigyázni rájuk. Szokatlan volt, hogy indulás előtt Ruben kétszer is felsírt, miután letettem aludni és be kellett mennem hozzá. Az előételnél tartottunk, amikor hívott minket az anyósom, hogy Ruben vigasztalhatatlan, menjünk haza, mert ráadásul Rebeka is ébren van és minket követel (ez is példátlan eset). Nyilván mielőtt hívott minket már próbálkozott megnyugtatni és mire fizettünk, hazataxiztunk eltelt jó sok idő. Hazaértünk és Ruben addigra elaludt, egyszer később újra felsírt akkor bementem hozzá és könnyen megnyugodott. Megszakadt a szívem. Ricsiért, aki nagyon készült, hogy elvisz, meglep, milyen jó lesz. És a gyerekekért, akiknek egész héten nincs itt az apukájuk és nyilván nagyon nem tetszett nekik, hogy megérkezik pénteken este és már rögtön el is megy, ráadásul viszi anyát is. Maximálisan megértettem mindenkit. Nagyon ritkán megyünk el, épp azért, mert kevesen vagyunk négyen is és nehezen, nem jó lelkiismerettel szakítunk ki ebből az időböl magunkra. De néha jó lenne, mert ahhoz, hogy ugye egy rágható szívható anyát kapjanak vissza (Vekerdy tanár úr szavaival élve) nekem is kell egy kis nélkülük töltött idő, és ugye az apjukkal.. De megértem őket, hogy ragaszkodnak és a folytonos jelenlétét igénylik az anyukájunknak, hiszen apa folyton elmegy...Ruben első szavai egyike "visszajön, apa hazajön?" - Amit napi tízsszer biztosan elmond. Ezután az eset után Ruben esténként jobban bújt és nem akarta, hogy a fotelból az ágyába kerüljön, tiltakozott, amikor be akartam tenni és egyszer biztosan visszahívott. De ha elaludt, akkor aludt szépen. Erre az alaphelyzetre jött rá a másik tényező: az oltás.

Nagyon de nagyon nem akartam beadatni Rubennek az mrr védőoltást. A bcg-t sem kapta meg, azt könnyű volt megúszni, mert egyéves kortól nem adják már be. Ha addig valahogy kihúzza az ember, akkor megúszta. A többi oltással azért nem ilyen egyszerű, nem mintha oltás ellenes lennék és mindegyiket meg akarnám úszni. De az mrr oltást nem túl valószínű, hogy beadatnám, ha nem lenne kötelező. Ennek több oka van, a legfontosabb, hogy én sokkal, de sokkal jobban félek az oltás mellékhatásaitól, merthogy van, nem is kevés, mint a kanyaró, a mumpsz vagy a rubeola kövezkezményeitől, vagy attól, hogy mindezeket egyáltalán megkapják a gyerekeim. A gyerekorvosnak mindezt el is mondtam, akinek a tanácsát megfogadva végül úgy döntöttünk, hogy a menekült áradatra való tekintettel, mégiscsak jobb, ha megkapja. Négyszer kíséreltük meg beadatni, minden alkalommal volt valami, ami miatt nem kaphatta meg. Pedig őszintén mondom, hogy a másodiknál már szívből reméltem, hogy túlesünk rajta, mert nagyon nem szeretek orvoshoz menni minden héten egy egyébként teljesen egészséges gyerekkel. Aki a bejárattól következetesen végigüvölti az egészet, minden alkalommal, pelenkára vetkőztetik, megvizgsálják, majd vissza az egész, jövő héten újra találkozunk. Rebeka ekkor kezdett heti egy délelőttöt óvodába járni, örültem is neki, hogy lesz egy közös anya-fiú napunk, amikor kettesben foglalkozhatok vele, de az első hónap gyakorlatilag az orvoshoz járásról szólt. Utáltam. Pedig igazán vehettem volna jelnek, hogy talán hagyni kéne mégiscsak, ha valami ennyire nem akar összejönni... Végül nagy nehezen megkapta, és az orvos elmondta, hogy nyolc nap múlva számítsak esetleges nyugtalanságra, kis lázra, kiütésekre. Hát nem számítottam. Miután túl estünk rajta, annyira nem foglalkoztatott a dolog, annak ellenére, hogy mennyire nem akartam,hogy még izgulni és aggódni is elfelejtettem a mellékhatásokon. Nyolc nap múlva este tizenegy körül felsírt. Visszatettem, nem szokott ez nálunk gondot okozni, altatást hírből ismertem, esténként, mikor elköszöntünk egy pápával, rácsuktam az ajtót, ha nagy ritkán éjjel felsírt, kapott inni, egy kis simogatást és már aludt is. Ezúttal reggel fél hétig nem aludt el. Egyszerűen nem volt álmos. Nem félt, nem rettegett, feküdt az ágyban nyitott szemmel és nem akart aludni. És még három-négy napon keresztül ment ugyanez. Az amúgy is éppenhogy tartható életünket teljesen felborította ez a dolog. Nem tudtam mire vélni az egészet, amikor egyszer csak eszembe jutott. Az oltás. Rákerestem és a nem gyakori mellékhatások között szerepel az insomnia, azaz alvászavar és egy kis netes böngszés után nem egy olyan fórumot, véleményt találtam, ahol hasonlókról számolnak be anyukák, mint amit én is tapasztaltam. Azóta három hét telt el, és a helyzet valamennyire konszolidálódott, de még így is minden éjjel egyszer felkel, és heti kétszer virrasztunk, azaz felsír egy meghatározott órában és két-három óráig nem alszik vissza. Semmi gondja nincs, amikor bemegyek teljesen nyugodt, megbeszéljük, hogy alszunk, mondja is, hogy jó, visszamegyek lefekszem, visszaalszom majd újra. Sorozatban felébreszt három-négyszer, a harmadik után rendszerint már nem sikerül visszaaludnom, mert ugye ha egy órán belül háromszor ráznak fel, akkor némileg az én alvásom is megzavarodik. Felér egy kínzással. Ilyenkor bemegyek, ki se kell vennem az ágyából, megnyugszik hamar az egész nem tart tovább pár percnél. Az első héten persze nem így volt, mert elkezdtem elaltatni, ami addig fajult, hogy már azt sem engedte, hogy tegyem az ágyába, és délután sem aludt, mert ahogy felálltam a fotelből megébredt és követelte, hogy "csücsüsz visszaaa". Pontosan ezért nem altattam őket soha, hanem ébren tettem le őket újszülött koruktól kezdve, mert az ilyen procedúrákat szerettem volna elkerülni a magam és az ő érdekükben is. Fél éjszakákon keresztül soroltam ki alszik, az összes rokont, barátot, kis és nagy állatot, játszótéri játékokat végigvettük, énekeltem vég nélkül az egyszer egy királyfit (amit azóta sem bírok meghallgatni) Esténként már hatkor fürdeni vittem őket, mert belekalkuláltam az egy órás altatást, addig szegény Rebeka jobb híján az ágyban várakozott és több alkalommal is mese nélkül tettem le gyorsan két sírás között. A délutánom is a fotelban mantárzással telt, semmire nem maradt időm és kapacitásom, és mindez a nem alvással együtt depresszívvé tett. Egyszerre sötéten láttam mindent, amit néha amúgy is nagy erőfeszítésbe kerül pozitívan szemlélnem. A költözést, a több, mint egy éve tartó egyedüllétet. Egy teljesen éberen eltöltött éjszaka után anyukám kénytelen volt szabadságot kivenni és eljönni hozzánk egy napra. A helyzet teljesen tarthatatlanná vált. Majd amikor egy délután felhívtam a barátnőmet zokogva a kimerültségtől felrázott amit mondott. Ne altassak, tegyem be az ágyába és ellentmondást nem tűrően hozzam a tudomására, hogy aludni kell. Amíg érzi rajtam a bizonytalanságot altathatok egész nap. Azt is hozzátette, hogy a saját tanácsomat adja, ugyanazt amit évek óta mondok én is neki. Tudtam amit mond, de annyira elvesztettem már a fonalat, hogy egyszerűen elfelejtettem mi a teendő, a nappalok egybefolytak az éjszakákkal, esküszöm rosszabb volt mint szülés után (akkor legalább normális, hogy így van). Amikor megfogadtam a tanácsát számomra is hihetetlen módon azonnal működött. Megértette, hogy nem lesz altatás és aludni kell. Így jobb lett a helyzet, éjszankánkénti egyszeri felkeléssel, és a heti egy-két sorozat ébresztéssel mondhatni konszolidálódott a dolog. De azért koránt sem olyan, mint volt. És egy-egy olyan éjszaka után, amikor pár órát sikerül aludnom még mindig nehéz nem nagyon dühösnek lennem rá, magamra, a védőoltásra, amit okolok érte. Ha nem is az okozza egy az egyben, biztos, hogy része van benne. Lehet, hogy ez amúgy is egy nyugtalanabb időszak, szeparáció, a foga jön, akármi lehet (mint tudjuk) és az oltás meg rátett. De egyszerűen a semmiből jött elő, egyik napról a másikra, és nagyon-nagyon nehéz egy egész napot egyedül végigcsinálni pár óra alvással, kordinálni az életünket, bevásárolni, főzni, játszani, háztartást ellátni, építésszel, telefonokat bonyolítani, kivitelezővel egyeztetni a falrétegrendeket (merthogy építtkezni fogunk) úgy, hogy sokszor tényleg hulla vagyok. És amikor alszik én már sokszor akkor sem tudok, teljesen felborult az én alvásom is, mert azt hallom, hogy sír, felriadok mindenre, teljesen kikészített ez az állandó ébresztés-éjszakai készenlét. És nem tartozom azok közé az anyák közé akik ezt az áldozatot képesek az anyaság oltárára tenni és elkönyvelni, hogy ezzel jár. A legmélyebben hiszem, hogy nem normális dolog, ha egy gyerek éjjel kell, lehet átmeneti, előfordulhat egyszer-egyszer, na de minden éjjel?! És nem normális az sem, hogy nem alszom (ki magam), mert ingerültebb vagyok, hamarabb felcsattanok, rosszabb a kedvem, kevesebb az energiám, mindent összevetve nem tudok az az ember és anya lenni, aki lehetnék és ez utóbbi bánt a legjobban. Úgyhogy meg akarom oldani mindannyiunk érdekében. Egy biztos, a következő oltást akkor kapja, ha elköltöztünk, együtt lakunk és nem egyedül vagyok velük, innentől semmi olyan tényezőt nem engedek be az életünkbe, ami megingathatja a pókfonálon függő családi békét és egyensúlyt.

És tanulok, mindig tanulok. Hogy legyen bennem több alázat, és megértés más anyák iránt és ne higyjem, hogy minden, ami jó, az az én érdemem, mert valamit olyan jól csinálok. Azt hiszem az altatás dolgot jól csináltam az elejétől kezdve, de azt is megtapasztaltam, hogy az ember önbizalmát azért le tudja törni a sorozatos kudarc, egy nehéz élethelyzet és egy karakánabb gyerek együtt (amiért más gyerek három percet üvölt azért Ruben képes harmincat, igenis erős akaratú és sokkal keményebb hozzáállást igényel, mint példaképpen Rebeka, ha nem akarom, hogy a fejemre nőjön).és máris nem tud olyan ügyesen cselekedni. Lehet, hogy valaki ezt már az elején elszúrja és annak issza évekig a levét.  Több hibát is elkövettem. Egyrészt nem úgy cselekedtem, ahogy a belső ösztöneim diktálták. Otthagytam az anyósomra őket, aki az utóbbi időben nehezen tudta kezelni őket, és rendre kiborították. Nem neheztelek egy percig sem ezért rá, van olyan, hogy az ember nem abban a periódusban van, hogy jól bírja viselni ha két gyerek az idegein játszik (én ne érteném?), nekem kellett volna ezt tisztán látni, hogyha gond van, nem biztos, hogy kezelni tudja. A másik nagy hiba az volt, hogy meggyőződésem ellenére beadattam egy oltást, amiről bár tudtam, hogy nem jó döntés, mégis hagytam magam a könnyebb ellenállás felé sodorni. A harmadik hiba pedig az volt, hogy hagytam, hogy a gyerekem átvegye az irányítást olyan dolgokban, amiben határozottnak kellett volna lennem és nem tekintettem őt értelmes lénynek, meg sem próbáltam megbeszélni vele, hogy aludni kell, valamiért azt gondoltam, úgysem értené. Pedig, tudhatnám, mindig értik.

Csak remélem, hogy elmúlik, változik, megoldódik. Mindesetre optimista vagyok, hiszen három héttel ezelőtthöz képest határozottan javult a helyzet (még akkor is ha ma három órát aludtam).