Egy szoknya, egy nadrág

Mindig elcsodálkozom, amikor valaki azt mondja, hogy a gyerekekkel való otthonlét nem jelent számára elegendő szellemi kihívást. Persze mindenki más beállítottságú, nekem a kreatív, két kezet igénylő dolgok, feladatok sokkal több örömet okoznak, mint a szellemi leterhelés. Tanulni szerettem egészen addig, amíg el nem vették a  kedvemet tőle, ebben bőven volt része az általános és középiskolának, és az egyetemnek is, aminek nagy várakozásokkal futottam neki aztán annál nagyobb volt a csalódottságom, amikor egy idő rájöttem, hogy az elenyésző nagyon érdekes és hasznos dolog mellett jórészt használhatatlan és még érdekesnek sem nevezhető dolgokat kell megtanulni, hogy aztán a vizsgának nevezett ámokfutáson néhányan élvezhessék rövidke hatalmukatés a tengernyi fölösleges dologról írt agyváladékukat visszahallva fontosnak érezhessék magukat. Félreértés ne essék az egyetem jó dolog, mennék újra, és végigcsinálnám, csak talán más tárgyat választanék. De azért örültem, amikor vége lett, és azóta sem hiányolom az ilyen jellegű kihívásokat, néha rémálmaimban vizsgázom, érettségizem és amikor felébredek nagyon de nagyon örülök, hogy már nem vagyok sem gimnazista, sem egyetemista. Szellemi kihívásokban azonban továbbra sem érzek hiányt. Feleségként és anyaként rengeteg dolgot kell észben tartanom, koordinálnom, és persze sokmindent menetközben megtanulnom, amit senki sem tanított meg, pedig nyilvánvalóan sokkal több hasznát venném, mint a latin nyelvnek vagy az órgörög római jogi idézeteknek. Háztartást vezetni és egy családnak hátteret biztosítani nagyon bonyolult, időigényes feladat, ami a fizikai igénybevételen túl igencsak összetett szellemi munkát is igényel. Látszólag több időt és energiát igényel ha az ember átgondoltan, tudatosan csinálja, és valóban néha tudni kell improvizálni is, de valójában az állandó rögtönzés, sokkal kimerítőbb és fárasztóbb. Egy jó háziasszony (nem én) tudja mi van a hűtőjében, a spájzban, a polcain. Tudja több napra előre mit fog a család elé tenni az asztalra, legalább irányvonalakban van róla elképzelése. A hiányzó dolgokról folyamatosan listát vezet és megpróbál mindent a lehető legjobb áron és minőségben beszerezni. Gondoskodik róla, hogy mindenkinek legyen tiszta ruhája a szekrényben, elkerülendő, hogy férj és gyerekek zokni, bugyi, ing nélkül maradjanak (hajjaj, de kínos). Észben tartja az ünnepeket, kitalálja, beszerzi és szépen becsomagolja az ajándékokat, gondoskodik az eljuttatásukról, átadásukról. Rendben tartja a lakást, a higiéniai alapkövetelményeken túl otthonossá is varázsolja. Időnként vendégeket hív, viszonozza a korábbi meghívásokat, odafigyel a gyerekek, férj, szülinapjára, névnapjára, amikor meghívja a hozzájuk közel álló embereket, tortát süt (rendel – ez is feladat) lakást dekorál, majd ezután elpakol. Odafigyel a saját megjelenésére, időt szakít a fenti feladatok mellett a külsejére, fut, tornázik, fodrászhoz és más szépségápolást szolgáló helyekre jár el, kiszorítja rá az időt és a pénzt, időnként frissíti a ruhatárát és évszaknak megfelelően, megtervezi, rendben tartja a gyerekek ruhatárát. Mi ez, ha nem egy felsővezető koordinációs, logisztikai, közgazdasági, menedzsment és kommunikációs képességeit igénylő beosztás, amiben egy személyben gondoskodunk a marketingről, az arculatról, a raktárkészletről, a könyvelésről, az elosztásról, a rendezvényszervezésről, a betegellátásról, szabadidős programokról és az étkeztetésről. Nemrég olvastam egy nagyon jó könyvet, Budapesti úrinő magánélete címmel és teljesen lenyűgözött, hogy régen a nők bár nem részesültek olyan magas szintű képzésben, mint amelyre egy mai nőnek lehetősége va, mégis mekkora tudással rendelkeztek. Használható, gyakorlati tudással. Vezettek háztartáskönyvet, pontosan meg tudták mondani az egyes háztartási kiadások tételeit, hetekre, hónapokra lebontva. Egy átlagos tizennégy éves lány egyedül képes volt vinni a háztartást anyja távollétében, amibe a kenyérsütéstől kezdve a nagymosásig, a testvérei ellátásán túl minden elképzelhető dolog beletartozott. Persze nekik még olyan dolgokat tanítottak az iskolában, mint háztartási algebra és háztartási ismeretek, varrás, főzés. Mindig is törekedtem a tudatosságra, de amióta a szóban forgó könyvet elolvastam rájöttem, hogy amit én csinálok és úgy általában a modern nők a háztartásban, nem más, mint javarészt rögtönzés. Nem is csoda, hiszen egy mai nőnek sokkal több fronton kell megfelelni és száz évvel ezelőtti elődeihez képest napi nyolc órával kevesebb ideje jut minderre. Egy huszonegyedik századi nő esetében az egész háztartás-gyereknevelés olyan dolog, amit természetes, hogy megcsinál (munka mellett is) ez nem feladat, nem teljesítmény kár is rá szót vesztegetni főleg a gépesített háztartások korában. A könyvnek köszönhetően elgondolkoztam néhány dolgon és van, amit alkalmaztam is belőle a mi családi életünkben is. Szeretem az élet egyszerűsítésére törekvő megoldásokat, és egyre inkább felismerem, hogy nagyon sok dolgot, ami egyszerű és gyors lehetne, bonyolultan, időigényesen és drágán oldunk meg. Ilyen például az öltözködés. Régen sokat vásároltam, sok ruhám volt és képes voltam órákig állni a szekrény előtt, azon gondolkozva, hogy mit vegyek fel és érthetetlen módon a sok ruha+sok öltözködésre fordított idő egyenlet végén az állt, hogy = nincs egy normális göncöm. Amikor megszülettek a gyerekek nemcsak jóval kevesebb időm, hanem kevesebb pénzem is jutott ruhákra. Mire megvettem a gyapjú bundazsákot, egészséges cipőt, biopamut ruhát és minden évszakban gyakorlatilag teljesen új ruhatárat a gyerekeknek, magamnak már valahogy kedvem sem volt igazán a boltokat járni. Ahogy reggelente sem tudtam hosszú félórákat szánni az öltözködésre. Így történt, hogy egyre kevesebb ruhám lett, egy-két polcra szűkült le, amelyeket rendszeresen hordtam a többin meg elfekvőben, amiket már alig. De az igazi egyszerűsítés a gyerekek ruhatárával kezdődött, a sajátom kezelését is ezen keresztül tanultam meg. Eleinte nekik is sok ruhát vettem, amikor Rebeka megszületett, minden édes cuccot hazavittem, újdonsült anyukaként természetesen nem bírtam ellenállni nekik. Ennek az lett az eredménye, hogy átláthatatlanul sok ruhája lett, tele voltam fölösleges holmikkal, háromszor annyi body, rugdalozó, kisszoknya, kis ez meg az volt, mint amire valójában szükségem volt és persze háromszor annyi időt is vett igénybe, mire kibogarásztam a sok holmi közül ami éppen kellett. Sokszor ott álltam egy öltözködni nem annyira szerető kisgyerekkel, akire gyorsan rá kellett volna valamit adni, mert szegény csak túl akart lenni az egészen, de a sietségben mellé nyúltam, hiába volt sok a szoknyához illő fölső persze, hogy nem azt adtam rá, de még egy fejen át történő fölső áthúzást már nem bírt volna ki visítás nélkül, így maradtunk abban. És akkor, egyszer egy ilyen pillanatban döntöttem. Nem kell egy kicsi gyereknek, aki ráadásul mindent kinő, ennyi ruha. Minden évszakban tudatosan megtervezett ruhatáruk lett, amelynek pénzügyi keretet adtam, és amiben darabszámokat határoztam meg, valamint három fiókot jelöltem ki, amiben mindennek el kell férnie. És bevált. Rebekának általában nagyjából két szoknyája, két farmernadrágja és három ruhája van. Ehhez jön a néhány minden darabbal variálható blúz, egy kardigán, egy-két kerek nyakú vékonyabb pulóver, farmer dzseki, néhány pár évszaknak megfelelő harisnya, alsó trikó és bugyi. Legfeljebb kettő évszakhoz passzoló cipő a mindenre jó évszaktól független állandó gumicsizma mellett. Egy csinos ruha színházba, zsúrokra, legfeljebb kettő, ha nagyon nem bírok magammal. Rubennek nyáron kettő rövid, kettő hosszú nadrág, ősszel és télen  pedig három nadrág, de még ez is sok, mert többnyire ugyanazt a kettőt hordjuk. Jó trükk, hogy egy jó darabból  két teljesen ugyanolyat veszek. Ehhez jön három pulcsi, egy kardigán, egy hétre való, előbbiekkel színben harmonizáló pamut vagy flaneling, két cipő, egy sportos és egy kevésbé. Valamint a ruhatára állandó része egy évszaknak megfelelő zakó.  Ehhez jönnek az adott évszakban szükséges kiegészítők: hajpántok, sapkák, kalapok, kesztyűk. A gumicsizma, az esőkabát kantáros esőnadrággal és télre a kezes-lábas overall mindkettő alapruhatárának része, ami igencsak leegyszerűsíti a mit adjak rá ebben a  hidegben, esőben dilemmát. A ruhatár egyszerűsödésével varázsütésre egyszerűbb lett az öltözködés is. Ruben ugyanahhoz a nadrághoz kap minden nap egy tiszta inget és pulcsit. Rebeka ugyanahhoz a szoknyához vagy kantáros nadrághoz egy tiszta blúzt. És a két fióknyi ruhával szerintem jól öltözött gyerekek, legalábbis mindenhol megdicsérik őket, hogy milyen csinosak, amerre csak járunk. Melegítőt és egyéb szabadidősnek kikiáltott dolgokat sosem hordanak, ahogy én sem. Kényelmes és strapabíró ruhákat adok rájuk, de szerintem nincs olyan alkalom és helyzet, amit egy ing-farmer vagy blúz-kisszoknya ne ugorna meg. Én naponta lehetőleg egyszer szeretek felöltözni és olyan ruhát választok, ami kényelmes, de nem jövök zavarba, ha át kell mennem boltba, vagy váratlanul ajtót kell nyitnom valakinek, elmehetek benne a városba sétálni, erdőbe vagy játszótérre. Ehhez csaknem mindig megfelelő öltözetet jelent egy szoknya-blúz, vagy nadrág-ing. A gyerekeket is hasonló szellemben öltöztetem. Nem hiszek az otthoni szerelésben. Én nem csak a boltosnak, az utcának és másoknak öltözöm fel, hanem elsősorban a családomat tisztelem meg azzal, hogy csinosan öltözöm fel és nem egy otthonkában vagy melegítőben rohangálok egész nap. Az emberek csinosan felöltöznek a munkahelyükre, iskolába, vagy ha valahova mennek, de otthon képesek egy kinyúlt pólóban vagy edzőnadrágban lenni. Mit üzennek ezzel? Hogy otthon lehetünk slamposak, egymás előtt nem számít? A hétköznapi elegancia híve vagyok, szerintem a csinos ruhák között is lehet találni olyat, amibe kényelmesen érezhetjük magunkat otthon és más helyre sem mennék el számomra kényelmetlen ruhákban. Vannak kifejezetten otthonra szánt kényelmesebb darabok, de ezek is ingek, nadrágok, szoknyák és nem melegítő. Egy-egy melegítőjük egyébként van (nekem nincs). De alig találok alkalmat arra, hogy rájuk adjam. Reggeli előtt talán, ha pizsamában túl hűvös kint reggelizni. 

A ruhatár kialakításánál figyelek a színekre. A földalapszínek mellett két, legfeljebb három szín szerint válogatom össze a ruhákat, ez biztosítja a ruhadarabok közötti harmónián túl azt, hogy moshatóak legyenek együtt. Van még egy nagy előnye a kevés ruhának. Mivel mindig ugyanazt a néhány ruhát hordják, így az évszak végére le is használódnak a ruhák, nem kell eldobozolni, tárolgatni, rendszerezni, gyűjteni a ruhákat, éppen olyan állapotban lesznek, hogy az ember nem sajnálja egy ruhagyűjtőbe beadni őket. Eleinte dobozoltam, de körülbelül Rebeka két éves korára lettek átláthatatlanok a dobozsszámra félrerakott ruhák és ennek ellenére semmivel nem vásároltam kevesebbet a következő gyereknek, mert az új ruhák vásárlásánál jóval kimerítőbb és sokkal levésbé szórakoztatóbb volt egy-egy évszaknak, életkornak és nemnek megfelelő dolgot előkeresni a sok elrakott holmi közül. Előfordult hogy vettem teljesen ugyanolyan nadrágot, fölsőt, mint ami később előkerült egy dobozból. Ma már csak nagyon-nagyon kevés dolgot teszek el. Ha nem is viszem túlzásba, azért élvezem a ruhatáruk kialakítását és időnként szép ruhákat venni nekik, jobban, mint a padlásról lehozott dobozokban való kutatást. Minden évszakban végignézem az online gyerekoldalakat, amelyek nagyjából kis eltérésekkel ugyanazokat a ruhákat kínálják, eltérő árban, színben, minőségben. Majd miután az összeset végigböngésztem, kiválasztom azokat a darabokat, amik tetszenek, kellenek, lementem őket képpel együtt. Ezután elmegyek a turkálóba, ahol sokszor töredékéért megkapom az előzőleg kinézett darabokat, jobb minőségben, márkában és nyilván egyedibbek is, mintha az elérhető három-négy gyerekruha márka valamelyikét választanám. És ezután, megyek csak el a boltba vagy rendelem meg online a kinézett ruhákat. Rá kell szánni az időt, beletelik egy-két napba, jó néhány órába, de utána egy jól átgondolt, felépített ruhatárral vághatok neki az évszaknak, ami napi öt percre csökkenti az öltözködésre szánt időt hármunknak. A koncepcióm részét képezi, hogy miután mindent beszereztem, ami kell, a továbbiakban nem nézelődök, nem vásárolok, tudatosan nem megyek ilyen helyekre, oldalakra, akkor sem ha óriási leárazás van, mert már nincs szükségünk több dologra. Akkor sem, ha olcsó. Sőt akkor sem, ha ingyen van.

És mindent lehet ingben, blúzban, szoknyában, farmerben. Fára mászni, homokozni, kertészkedni, motorozni. Nem kell hozzá melegítő.

Nagymosás

Az életben a legjobb dolgok teljesen hétköznapiak. Reggel a résnyire húzott redőnyön át besurranó napsugarakra ébredni, ahogy csíkokban megvilágítják a hálószoba falát. A puncs fagyiban egy szem mazsolára lelni, egy sünibe botlani az udvaron. A szomszédból átszökő kiscicát dédelgetni. Reggel elsőként kelni és lopni pár percet magamnak, amíg a többiek alszanak. A tiszta, ropogós ágyneműbe először belebújni. Leharapni a frissen sült kifli csücskét. Meleg eső után a párától felszáradó föld illatát érezni, nyár elején először dugni a lábujjamat a Balatonba, vizesen kifeküdni a napra és érezni, ahogy a bőrömről cseppenként tűnik el a víz. Hajmosás után hagyni a napon megszáradni a hajamat, mezítláb sétálni a süppedős, frissen felásott szőlőtőkék között. A tengerparton állva hagyni, hogy a hullámok szép lassan kimossák a lábam alól a homokot. Naplementét nézni, csodálni ahogy a vízpartról visszatükröződve kékes-rózsaszínre festi az eget. Langyos augusztusi estéken hullócsillagra várni a szabad ég alatt. Ősszel az első gesztenyét megpucolni, aminek a forró héja bemegy a körmöm alá, mire végzek vele, mégis megeszek egy marékkal, mert olyan jól esik hosszú idő után újra érezni az ízét. Ahogy a lehullott, elázott falevelek fanyar illatával érkező ködbe burkolózó estéken forró csokit készíteni és egy pléd alá kucorodni vele. Télen az első hóesésbe kiállni, vagy bentről, félrehúzott függöny mögül  észrevenni a hamar leszálló alkonyatban az utcai lámpa fényében, hogy sűrű pelyhekben szakad a hó, lassan mindent betakar és elcsendesít és a világ békés egyetértésben hófehérbe öltözik reggelre. Örülni az első tavaszi napsugaraknak, nagykabátban kiülni egy teraszra a kezemet egy csésze kávéval melegen tartva kesztyű helyett, gólyát látni, hóvirágot találni, az első medvehagymás pogácsához közösen felmenni az erdőbe és egy kosarat teleszedni az illatos zöld levelekkel. Hosszú idő után megérkezni valahová, tudni, hogy az ajtó nyitva, ott lesz minden, ahogy volt, rongyos kifli a tálalón, gyufa az ablakban, kávé a termoszban lefőzve, tévé műsor az asztalon az aktuális napnál kinyitva. Tudni, hogy örülni fognak nekem, megölelnek, hogy vártak, akkor is, ha nem is tudták, hogy érkezem.

Mind megtörtént velem. Nem nagy dolgok, mégis különlegesek. Itt vannak, elérhetőek az élet tele van velük. Minden nap. Csak ki kell nyújtani a kezünket érte. Észre kell venni, elmerülni benne, megélni. Magától értetődőnek tűnik és néha mégis olyan nehéz. Mi visz ezekhez közelebb és mitől kerülünk tőlük távolabb? Hogy nagy dolgokat akarunk, világot megváltani, meg sokat is akarunk, túl sokat, ami nem fér bele a napjainkba, a pillangó szárnyverdeséséhez hasonló, hosszú, de valahogy mégis pillanatok alatt elrepülő életünkbe. Igazából nem sokat, hanem mindent akarunk, jár nekünk alapon, mert tanultunk, megdolgoztunk érte, meg másnak is van, akkor mi az, hogy nekünk nincs, miért ne lehetne. És pont a lényegre nem marad idő. Belefeledkezni a frissen főzött kávé illatába, nézni a csészében ahogy a hab átalakul mindenféle formává, míg végül eltűnik.  Helyette ma a rohanó és felgyorsult világ iramának hódolva, műanyag pohárba töltve, fedéllel lezárva, útközben divat a kávét fogyasztani. Szimbóluma     a rohanásnak. Oda se figyelve, csakúgy mellékesen. A kutyát mással küldeni sétálni, az örömet is átadva amit a rohangálása jelent, már el is felejtették talán sokan miért is akartak kutyát. Vagy gyereket. Aki egésznap nincs is otthon, amíg igen, addig is bébiszitter vigyáz rá vagy valaki más, amíg nagyon fontosnak hitt dolgokkal van az ember elfoglalva. Aztán felnő anélkül, hogy észrevennék, pedig csak oda kellett volna fordulni felé. Az idő, az a legdrágább és mindenre sajnáljuk. Pedig ha időt hagyunk a dolgokra, a napjainkban, szüneteket, szelepeket, az visz közel egymáshoz és a pillanathoz. A jelenhez. Ha ráérősen főzünk, mosunk, teregetünk, ha rászánjuk az időt a hétköznapi tevékenységekre sikerül feloldódni bennük, akkor az ember hirtelen ráébred, hogy ez jó. Jobb sok szupernek hitt dolognál.  Félretesszük a dagasztógépet és kézzel gyúrjuk be a kenyeret. Vagy dagasztógépet, de legalább otthon készítjük el, ahelyett, hogy megvennénk a boltban. Tovább tart, mosogatni is kell utána, lehet, hogy talán kapni is hasonlóan jót, valahogy mégis az egész étkezést varázslatossá teszi a magunk sütötte kenyér. Egyáltalán, teljesen más leülni enni, ha mi készítettük az ételt, valahogy teljesebb élmény. 

Nagymosás. Van ilyen még? Azt hittem ilyet csak régen csináltak. Kinek van erre ideje, kapacitása manapság?  Amikor először láttam az udvarunkat, ez volt az első, amit elhatároztam. Vettem harminc méter zsinórt, teregető zsinórnak hívják és az első héten kifeszítettük Ricsivel a diófa és a meggyfa közé kétszer megtekerve. Több oka is volt, hogy eddig nem volt nagymosás nálunk. Az egyik, hogy nem is lett volna hova kiteregetni ennyi ruhát. A két négyzetméteres mosókonyhában egy fregoli volt, amihez éppenhogy hozzá lehetett férni a mosógép mellett, meg egy szárítóállvány rögtön az ajtó mögött, amihez gyakolratilag lehetetlen volt hozzáférni. Mindezt úgy, hogy ne csapjunk túl nagy zajt. A fregoli minduntalan nekiütközött a falba, ahogy tettem rá a ruhákat, Ruben néha fel is ébredt rá a szomszéd szobában, arról pedig szó sem lehetett hogy a ruhákat alaposan kirázzam mielőtt kiterítem, egyrészt túl nagy zajjal járt volna, másrészt hely sem igen volt hozzá. Most egy nap alatt kimosok mindent, kiteregetem és meg is szárad, estére összehajtva a szekrényben pihen. Egy újabb nemszeretem házimunkából egy jó program lett. Egészen más élmény kint a szabadban, a gyerekekkel közösen egyetlen nap kimosni, kiteregetni és összehajtani mindent. Két óra alatt megszárad minden úgy, hogy melegebb napokon centrifugát nem is használok, csöpög a víz minden ruhából, amikor kiteregetjük. Nincs is rajtuk egy ránc vagy gyűrődés sem, némelyik olyan sima, mikor leszedem, mintha ki lenne vasalva. Teregetés közben élvezem, hogy az arcomba süt a nap, simogat a szél és körülleng a frissen mosott ruha illata. A szárító kötél fölött a hegyeket látom. A gyerekek adogatják a csipeszeket. Facsipeszeket. Végre nemcsak dekorációs céllal használom őket. Legenda, hogy megfogja a ruhát. Hétfő nagymosás. Legalábbis, amíg a kertben lehet teregetni. Aztán nem tudom mi lesz. Még szemezek a padlással. Talán kitakarítom és a gerendákra kötöm a zsinórokat. Gyerekkorom egyik legszebb emléke a nagymamámmal közös teregetések. Mélykúton, a döngölt padlójú padláson, ahová emlékszem széles deszkalétra vezetett fel, és ahol a tetcsőerepek között sejtelmesen bevilágított a fény, a levegőben porszemek táncoltak. Mindenfelé kincsek voltak, legalábbis az én gyermekszememnek. Lábbal hajtható rokka, amit csak a Csipkerózsikában láttam azelőtt képen, bőröndök, kiságy. Fülledt meleg volt fent, azért is teregetett oda a nagymamám, én pedig adogattam neki a csipeszeket. Facsipeszeket. Szerettem. Ő heti egyszer mosott, ez mindig egésznapos program volt, nyáron kint az udvaron, kiállította a centrifugát. Ez a ráérős, tudatos szertartásos tevékenység nagyon messze esett attól, ahogy én kezeltem a mosást. Mindenféle rendszer és elgondolás nélkül futtában bedobni a gépbe a ruhákat, bármelyik napon és napszakban, amikor éppen hozzáférek a mosókonyhának kinevezett helységhez, majd valamikor ugyanígy kiteregetni, a sokszor már órák óta lejárt mosást. A ruhák persze rendszerint gyűröttek voltak, az embernek az volt az érzése, hogy se eleje se vége tulajdonképpen állandóan mos, mivel kiteregetni legfeljebb két mosást lehetett és az is napokig száradt a kicsi, zárt térben. Eddig nem is tudtam, hogy ez ennyire jó. Csaknem meditatív dolog. És több dologra kihat, mint gondoltam. A szekrényeink rendben vannak, ahogy a fürdőszoba sem úszik állandóan a szennyestől és nem kell más tevékenységeket megakasztanom a mosás miatt. Egy kapkodó, széteső, hektikus tevékenységből egy átlátható kezelhető és a legfontosabb, hogy élvezhető folyamat lett, ami ahelyett, hogy lefárasztaná az embert, feltölt, a teregetésnek ez az új módja pedig kifejezetten kikapcsolódást jelent. 

Azért a régiek tudtak valamit arról, hogyan kell háztartást vezetni, és egyszersmind élni, amit mi, legalábbis én a sok modern, háztartási gép mellett is még csak tanulok. Mi az amit alapvetően máshogy csináltak és kezeltek, mint manapság? Például mindennek megvolt a helye és az ideje, amit tiszteletben tartottak és ami biztos pontot jelentett a mindennapokban. A bevásárlásnak, az étkezéseknek, a főzésnek, az ágyneműk cseréjének, a kenyér sütésének, az ünnepeknek és a pihenésnek is. Arra már sikerült rájönnöm, hogy a visszatérő feladatok rutinná válása, a rendszer, a szokások, rituálékhoz való ragaszkodás lassítást jelent. Észrevétlenül egy lassabb, nyugodtabb és egyszersmind kiegyensúlyozottabb élethez vezetnek. Jó lenne ebből minél többet a saját életünkbe is átültetni, már amennyire a modern világ engedi. Mert a mindenki  és minden, mindenhol és bármikor elérhető elve nehezen engedi meg a kiszállást, sokszor nem rajtunk múlik. Képzeletbeli köröket húztunk, a családunk köré, a vasárnapi ebédek, az esték, a gyerekeket érő élmények és impulzusok köré, hogy segítsenek megőrizni azt, ami fontos. A falun élés is egy ilyen kör. Amit kivágtunk és egyúttal kijelöltünk világból magunknak.

Itthon

Anya, apa mikor jön haza? - hangzik el a kérdés még mindig napjában többször. Nem hiszik el, hogy ezentúl minden nap. Nem csoda, Ruben nyolc hónapos, Rebeka két és fél éves kora óta nem jön haza csak péntekenként, késő este, jóéjt puszira vagy arra sem. Anya, apa hol van? - kérdezi Ruben. Budapesten. És hányat alszik ott? - fűzi a kérdést tovább Rebeka. - Sehányat drágám, estére hazaér. Tudod, ezentúl minden este így lesz.  A fürdés után ő  vesz ki a kádból és utána együtt vacsorázunk. Apa fog nektek mesélni. Ezt megbeszéljük minden délelőtt legalább négy-öt alkalommal.

Jó, nagyon jó. Már csak ettől is, hogy végre együtt vagyunk. Nem is tudom mit hittem, amikor azt gondoltam valaha is, hogy nem olyan nagy dolog ez a négy-öt külön töltött nap, úgyis csak este érne haza. Persze, hogy sokat jelent, a közös vacsora, utána amíg én elpakolok ők mesélnek, hancúroznak, viháncolnak a szobában. Felbecsülhetetlen együtt töltött idő. Reggel Ricsi éppen indul az irodába, amikor a gyerekek még csak kelnek, van, hogy el is megy már addigra. De az állandó jelenléte velünk marad. A fürdőszobában hagyott parfümillat, egy fotelre lerakott fürdőköpeny, kávéscsésze az asztalon. Mennyit számít.

Hibáztunk? Százsszor is átgondoltam, átbeszéltük az elmúlt két évben. Nem hiszem. Két év, ennyi kellett, hogy kiforrjon, megérjen a hogyan tovább. Nem bánom, hogy nem jöttünk egyből utána. Ezt a nagyon átgondolt, és gyakorlatilag kompromisszummentes életteret és helyet is éppen elég küzdelmes volt berendezni, kialakítani. Embert és kapcsolatot próbáló két-három hét. Amelyet éjszakába nyúló képfelrakások, kudarcba fulladt karnisfelrakások, nem működő bojler, félig használható konyha, vég nélkülinek tűnő takarítás  fémjeleznek. Összepakolni egy otthont, és utána újra lakhatóvá tenni, bebútorozni, kitakarítani, hogy átadható legyen az albérlőnek és közben egy új otthont megálmodni, függönyöket varratni, alaprajzok alapján kitalálni hova hány szekrény, bútor fér.  Minden nap meg kellett küzdeni valamivel, volt amikor úgy éreztem, hogy mást se csinálunk csak folyton küzdünk, megoldunk valamit. Tapasztalatom szerint fél-egy év kell mire egy új otthonban minden kialakul, minden felmerülő probléma, igény megoldódik, mire az ember beszereli ezt, felteszi azt, és  ráérez, hogy hogyan fordítsa a fotelt. Hát mi ezen éppen túl voltunk, jött volna a kényelmes fázis és akkor kezdődött az egész előlről. Lakás nézés, keresés, kitalálni hogyan tovább. Szeretek otthont teremteni, sőt az egyik kedvenc elfoglaltságom megálmodni mindent az egészen apró részletekig és a lakásba alkotni, varrni, festeni, de ez a folyamatos fészekrakás kicsit már nekem is sok. Néha rácsodálkozom, hogy már megint konyhát rendezek be, meg gyerekszobát alakítok és azon gondolkozom hova is kellene eldugni a tévét és a mosógépet. Időnként az az érzésem mintha folyton ezt csinálnánk három éve.   Még ezen a gyönyörű számunkra minden szempontból ideális helyen is nehezünkre esett az újratervezés, mi lett volna akkor, ha annak idején felmegyünk Budapestre. Valószínűleg ugyanezen nehézségek mellett, amelyek egy átlag költözést és otthonváltást kísérnek még tovább nehezítette volna, hogy maga a hely is kompromisszum. Ebből és sok más szempontból is talán kellett a két év, és mind a házasságunk, mind a gyerekek kevésbé sínylették meg, mint egy átgondolatlan költözést, otthonváltást, amiből, ha a felmerülő verziókra visszatekintek jó eséllyel több is követte volna egymást. Talán lehettünk volna ügyesebbek, bölcsebbek, előrelátóbbak, hozhattunk volna jobb döntéseket vagy gyorsabban. De valahogy úgy érzem, hogy minden így lett jó. Újra apukám esküvőnkön elhangzott mondata kísért: "Ahogy lesz úgy lesz, és végül meglátjátok,  jó lesz." 

Az első hetek az újratervezésről szóltak. Alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, lakáselrendezéshez, megtanulni együtt használni egy új életteret, a gyerekek alvása mellett a konyhát, fürdőszobát, mindennek megtalálni a helyét. A gyerekeknek általában öt-hat nap kell az átálláshoz, így van ez ha nyaralni megyünk akkor is. Általában végig felébrednek minden éjszaka (így rettenetesen el szoktunk fáradni a végére), nem volt másképp most sem. Reggeltől estig megfeszített tempóban igyekeztünk berendezkedni, kipakolni, mellette őket is ellátni, és velük is foglalkozni, ami már önmagában is kitölti az ember mindennapjait és bármi mást csinálni csaknem teljességgel lehetetlen mellettük. Nem is haladtunk semmivel, a reggeli-ebéd-vacsora készítések és fektetések között alig néhány dolgot tudtam elpakolni. A nyaralásnak tervezett hétből azért mégiscsak költözés lett (eredetileg ekkor jöttünk volna nyaralni a szüleimmel Szentendrére), de a gyerekek miatt és szüleim kedvéért igyekeztünk nyaralósra is venni a napokat, mert a szüleim teljesen kétségbeestek, hogy oda a közös nyaralás, ami ráadásul az én ötletem volt. Én persze győzködtem őket, hogy milyen  jó lesz, mert legalább így, hogy végül nem szállodában lakunk majd nálunk össze tudunk jönni. Jó is volt mert esténként nálunk sütögettünk, együtt voltunk, beszélgettünk, másrészt ez is hozzáadódott a kimerültséglistához, hiába volt jó, azért fárasztó is volt, a költözés mellett vendégül látni, késő estig beszélgetni amit egyébként tényleg imádtam és az itteni életünknek szép elindítást jelentett. Majd éjjel a gyerekekhez kelni, napközben pedig mindenféle problémát megoldani. Végül belementem, hogy Ricsi szülei elvigyék a gyerekeket Balatonra, pedig nagyon nem akartam mert már előtte is majdnem egy hetet Szentlőrincen töltöttek, amíg én összepakoltam a József utcában, igaz lementem meglátogatni őket. Dehát Ruben csak két és fél éves, szívem szerint egy napra sem engedném el magam mellől még. Dühített, hogy megint a körülmények nyomására kell döntést hoznom.

Igyekeztem kihasználni az időt és reggeltől estig varrtam, festettem, amikor Ricsi hazaért akkor meg képeket raktunk fel, én mutattam hova, ő meg fúrt. Munka után este nyolckor nyilván ez kicsit sok volt. Vagy nagyon. Nálunk a zongora fölött sok-sok fénykép van mindenféle képkeretben, amiket még az első otthonunkban, a Hunyadi úti lakásban álmodtam meg. Mutatós, ezt mindenki meg is jegyzi, aki nálunk jár, de nagyon ki kellett találni, nem lehetett csak úgy találomra felrakni - mégha olybá tűnik is, hogy így történt.  Már a Hunyadin rosszul volt az egésztől Ricsi, pedig szegény akkor azt hitte, hogy egyszer kell megcsinálni és túl van rajta. A József utcában a kapcsolatunk érdekében úgy gondoltam, hogy nem Ricsivel fogom a lakás dekorálását végezni. A felújítás alatt összebarátkoztam a festővel, Andrással, aki miután kifestett, a költözés előtti héten mindent megcsinált, az utolsó fogast is felrakta, a faliórákat, az összes képet, a gyerekek ágya fölé a baldachinokat, sőt olyan ötletekkel állt elő, hogy az ikeás lámpák fekete zsinórját lefesti fehérre meg az ezüst színű falikarokat rézszínűre, hogy jobban menjenek a lakásba. Nagyon megértettük egymást, igazi művészlélek, egyébként templomokat fest és restaurál szóval teljes nyugalommal és megértéssel kezelt minden átlag ember számára meredeknek tűnő ötletemet, kérésemet, sőt meg is toldotta még jó párral. Munka közben időről időre felraktam egy kancsó vizet, és pihenésképp egy csésze tea mellett megvitattunk mindenféle lakberendezési kérdéseket is. Nagyon élveztem ezeket a napokat, lépésről-lépésre látni hogyan bontakoznak ki az új tthonunk részletei, András gyakorlatilag reggeltől estig ott volt a lakásban és  teljes lelkesedéssel működött közre mindenben, amire csak megkértem. Hát igen, András nagyon hiányzott ebből a költözésből. Valaki, aki mindent felfúr, felrak mert van profi eszköze és munkaideje rá és türelme az egészhez. Halálosan összevesztünk Ricsivel az első gyerekek nélküli este, ahol a kritikus pont, ahogy éreztem is előre, a zongora fölötti képek voltak. A hálószoba és a lépcsőforduló még pengeváltásokkal ugyan de ment,  addig bírta cérnával a kéréseimet és én is az ő nem túl lelkes hozzáállását. Miután kibékültünk, megbeszéltük, hogy 1. a következő költözésen jön az András (reményeim szerint festeni is). 2. Másnaptól pihenünk és vacsorázni megyünk és a többi dolog majd meglesz valahogy, valamikor. Máskor.

Az erőfeszítéseink azért nem voltak hiábavalóak, ház egy hét után úgy nézett ki, mintha mindig itt éltünk volna, jó volt hallani, hogy Ricsi azt meséli a látogatóba érkező barátainknak, hogy  negyvennyolc óra alatt otthont teremtettem. Kiraktam ezt a sokmindent, ahogy ő fogalmaz, ami alatt azokat a díszpárnákat, vázákat, gyertyatartókat, üvegeket, plédeket és egyéb kiegészítőket érti, amelyek külön-külön nézve talán fölöslegesnek tűnnek, de valójában ettől lesz az otthon, egyedi, személyes és a miénk. Ricsi szerint a költözés egyik tanulsága az, hogy a dolgainkakal bárhol otthonosan és jól éreznénk magunkat a világban. Azért ez nagy elismerés tőle, ha belegondolok, hogy mennyire utálja őket felfúrni meg felszögelni. Amit én egyébként totálisan megértek. Munka után, ahelyett, hogy az ember lezuttyanna egy fotelba és kicsit lazítana, második műszakot kezdeni ezermesterként, fárasztó. Én se akarnék éjfélkor nekiállni főzni.

Az ide varratott függönyöket végül sikerült feltenni, az összes képünk, levendulakoszorúnk, égősorunk kint van és minden doboz ki van pakolva. Sőt van egy nagy cserép virág is a teraszon (amit a józsef utcai szomszéd néni ültetett az én kaspómba és mivel nem tudtam jobbat kitalálni így elhoztam...nem túl elegáns dehát az enyém és nekemkellezakaspó). Nem bírom az ideiglenességet, az átmenetiség érzést. Nekem otthon kell. Régebben amikor utaztunk sokszor vittem magammal képkereteket, amiket kiraktam az éjjeliszekrényre vagy dohányzóasztalra a szállodában. Mióta megvannak a gyerekek akad jobb dolgom is, de gyertyákat még most is viszek. 

Most, hogy a helyére került minden, lassan a bojlert is megcsinálják és a mosogatógépet is megreklamáltuk, a gyerekek is szépen alszanak és egészen belejöttem abba, hogy a konyhát hogyan használjam úgy, hogy sem a délutáni sem az esti fektetés után egy kanalat sem tehetek arrébb , immár szabadon koncentrálhatok arra, hogy mennyire imádok itt lenni. Mert imádunk, nemcsak én, hanem mindannyian és ezért érte meg az egész tortúra, és végső soron hálás vagyok mindenkinek és mindennek ami közrejátszott abban, hogy itt kötöttünk ki. És ahogy kezdenek visszajönni a mindennapok  jól megszokott dolgai az életünkbe, ritmussá összeállni, egyre jobban érzem magam. Szeretem a hétköznapok egyszerűségét, visszatérő monotóniáját lehet, hogy kissé unalmasan hangzik de jelenleg sokkal több örömet és békességet találok ebben, mint egy-egy különlegesnek kikiáltott időszakban, utazásban, nyaralásban.

Persze a hétköznapokat is jó, ha megszakítja időnként egy egy ünnep vagy utazás. A mi életünk azonban lassan már úgy nézett ki, hogy a folytonos utazást, jövés menést, Szentlőrincen és Lellén hetelést, barátokkal nyaralást megszakítja néha pár nap hétköznap, ami viszont a költözésről, építkezésről, azok lebonyolításáról és mikéntjéről szólt. Már alig emlékeztem, hogy milyen volt amikor nem költöztünk éppen, vagy nem azt terveztük. Volt olyan valaha, hogy együtt éltünk, reggel felkeltünk és este együtt feküdtünk le és a beszélgetéseink egyszerű mindennapi témákban merültek ki? És nem kellett folyton tervezni, nagyvolumenű dolgokat megbeszélni (drágám melyik városban éljünk, vagy inkább faluban? a veranda külső burkolata milyen legyen és a többi). Elfáradtam. Én kéremszépen csak papásmamást szeretnék játszani és nem folyton a teret és díszletet tervezni hozzá. Csak arra vágyom, hogy egyszerű hétköznapokat éljek meg. Ne kelljen pakolni, csomagolni, előre gondolkozni, máshol aludni, folyton elválni egymástól és újratalálkozni. 

Reggel felkelek, kicsit előbb mint a többiek. Sétálok az erdőben vagy jógázom. Kilépek a teraszra, leülök egy székbe és belemerülök a diófán zajló életbe, ez a mi házi sorozatunk, saját valóság show.   Két mókus le föl cirkál, randalírozik rajta, diókat dobál, ropogtat, átugranak a szomszédos fákra, tetőre. Egy fakopáncsunk is van,  álló nap kopogtat, dolgozik rajta, néha elzavar egy-egy cinegét, akik csapatostul jönnek rá, a diókra szállnak és valamit, gondolom kukacokat szedegetnek róluk. Majd elkészítem a reggelit, kávét Ricsinek, közben felébrednek a gyerekek, kitöltöm az almaleveket és mi is megreggelizünk. Elmegyünk megnézzük az építkezést, megcsodáljuk a munkagépeket, majd bevásárolunk piacon, játszóterezünk, az erdőben kirándulunk. Otthon megebédelünk, vagy piknikezünk valahol, a délutáni alvás alatt pedig újra kiülök a diófa alá és olvasok, írok vagy egyszerűen nézem a diófa élőműsort. Délután, ha felébrednek, lemegyünk az udvarba (nekünk le kell) és labdázunk, bújócskázunk, Ruben ücsörög a piros autóján, ki parkol-beparkol valahova én meg a sörasztalnál előkészítem a vacsorát és a másnapi ebédet. Majd "habos vizet" engedek a fürdőkádba és valamikor ilyentájt megérkezik Ricsi, aki kiveszi, megtörli és pizsamába bújtatja őket,  amíg én megterítek a vacsorához. Vacsora után pakolás közben olyan jó hallgatni őket a konyhából, birkóznak, hancúroznak, majd a szőnyegen elrendezik a babzsákokat és odakucorodnak, felváltva  meséket választanak amiket Ricsivel elmesélnek. Miután a gyerekek elcsendesedtek, Ricsivel fogunk egy plédet és kifekszünk a kertbe, a csillagok alá. Ha szerencsénk van hullócsillagot is látunk. Kicsit olyan mintha minden nap hétvége lenne pedig valójában ezek azok a hétköznapok, amelyekre két éve várunk.

Beköltözünk

Budapesttől két autóval jöttünk Pilisszentlászlóra tovább, ez azért volt izgalmas mivel az egyiket én vezettem és ez mély víz volt a javából, de annál jobb érzés volt letudni rögtön az elején az első alkalmat a rettegett pesti forgalomban. Mikor kiértünk Szentendréről, a Pilisszentlászló felé vezető kétoldalt erdővel övezett úton  bekapcsoltam a zenét, és miközben hangosan szólt a Muse szép lassan eltűnt a mellkasomról a szorongás. Jó lesz ez, nagyon is jó, biztattam magam, innentől előre szeretnék nézni, és nem azon búslakodni, ami elmúlt. Örülni szeretnék annak ami van, utálok boldogtalan lenni, és haragszom magamra amiért ennyi ideig hagytam magam átadni önsajnálatnak, a bánkódásnak és a haragnak.  Mert az rendben van, hogy jó volt, sőt mi több, nagyon jó, de innentől is az lesz, miért is ne lenne az, hiszen minden adott hozzá, sok szempontból még inkább, mint Pécsen volt.

A pakolás utolsó előtti estéjén  felmentünk a gyerekkori barátnőmmel a Mecsekbe, sétálni akartam egyet az erdőben, kicsit elfelejteni a dobozokat, az egyre üresebb lakást és a fejemben kavargó nagyon rossz gondolatokat. Nem akartam, tényleg nem, de csak egyre ömlött belőlem, hogy mennyire félek, mennyire szomorú vagyok, miért, miért kellett ennek így történnie. Ő egyszercsak megállt, szembefordult velem, adott egy nagy fadarabot a kezembe és azt mondta hajítsam el jolyan messzire, amilyen messze csak tudom és gondoljam azt, hogy ezzel eldobom a szomorúságot és minden más költözés miatti rossz érzésemet. Dobáljak utána köveket is, amennyit csak szeretnék, biztatott. Sokat segített, meglepően sokat, aznap este nagyon jó esténk volt. Ricsi megérkezett Budapestről elmentünk egy búcsúvacsorára, és sikerült valóban jó érzéssel koccintani az elmúlt évekre és a két nap múlva kezdődő jövőre.

Csak ennek a kettő közti lebegésnek lenne már vége...

Mikor beértünk Pilisszentlászlóra és rákanyarodtunk a házhoz vezető útra, egy idős bácsi állt a kanyarban és mindkettőnk kocsija felé odaintett egy jónapottal. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe és erősebben markolom a kormányt. Minden, minden apróság számított és jelentőséggel bírt.

 A költöztetők előttünk értek a házhoz, már a bejáratnál vártak bennünket, nem örültem neki. Az előző nap röpke két óra késéssel érkeztek meg a bútorokért, most csak egy fél óra előnyben reménykedtem, hogy felmérhessem a házat, ahol mindössze egyszer jártam és egyedül elképzelhessem leendő otthonunk kialakítását, mielőtt nekiesünk. Amikor beléptem egyértelmű volt, hogy az ígért takarítás, ami miatt kétszer felhívtam a bérbeadót, és amiről amolyan hülye vagy, hogy egyáltalán ilyet kérdezel mikor ez magától értetődő hangsúllyal biztosított, mégsem történt meg vagy mást értünk alatta. És mint kiderült a bútorok, ami alatt az egy darab kanapé, egy gyerekágy és egy működésen kívüli vaskályha értendő nem az előttünk lévő albérlőké voltak, hanem a ház esztétikusnak éppen nem nevezhető tartozékai. Így azzal kezdték a fiúk, hogy ezeket a darabokat felhordták a padlásra, különösen a vaskályha aratott osztatlan sikert, szegények addig azt hitték, hogy a zongora lesz a legnagyobb kihívás. És elkezdődött. Mialatt én nekiálltam kitakarítani a konyhát, az egyetlen helységet, amelyben beépített bútor volt és így el lehetett volna kezdeni a kipakolást, a plafontól a padlóig át kellett suvickolni, megállás nélkül hordták be a dobozokat. Én a vályogház  (a ház egy része, a konyha, gyerekszoba és fürdő régi vályogház) belmagasságának köszönhetően a pultról takarítottam a mennyezeti gerendákat és onnan igyekeztem vezényelni a lerakodást. Volt egy tervem, miszerint a József utcai kipakolt lakásban először a dobozokat rakják fel a kamionra, azon praktikus okból kifolyólag, hogy elborították a lakást mert ahol éppen bepakoltam őket többnyire ott is maradtak, mivel utána nem tudtam őket már elmozdítani. Négy nap alatt így igazi akadálypálya alakult ki, ahol csak csapásokon lehetett közlekedni a lakás egyes pontjaira. Úgy gondoltam, hogy ezután viszik majd a szekrényeket és a megérkezésnél, a házban is logikusnak tűnt, hogy először a szekrényeket pakolják ki és aztán a dobozokat, amelyeknek a tartalmát így egyből pakolhatom majd a szekrényekbe. Minden épp fordítva történt, a József utcában az összes bútort keresztülrángatták a dobozok között, itt a házban pedig miután az összes dobozt bepakolták és néhol a plafonig értek a tornyok, egy idő után kezdett klausztrofóbiás érzésünk lenni. Apósom megfogta hát őket és önszorgalommal kipakolt jónéhányat az udvarra és megfogadtuk, hogy következő költözésnél ha eggyel több autó kell, akkor is úgy lesz, hogy először a szekrények mennek és utána a dobozok. A kipakolás határozottan vidámabb volt, mint a pécsi rész, még a takarítással együtt is. Ricsi szülei eljöttek segíteni a kipakolásnál, és a konyha kitalálását egy az egyben rábíztam anyósomra, éppen elég volt bepakolni és becsomagolni a rengeteg apróságot, semmi kedvem nem volt a testvéreim által egy atomrobbanást is kibíró csomagolóanyag és cellux réteg közül kihámozni a poharakat, törékeny kis tálkákat.  De még így is jó lett volna ha három van belőlem, mert úgy tünt mindenre tőlem vár mindenki választ. Takarítanom kellett volna, nagyjából mindenhol, el is átkoztam magam párszor, hogy miért is hittem abban, hogy tisztaság lesz, miért nem hoztam el magunkkal Mónit, a nagyon rendes, alapos és szeretett pécsi takarítónőnket. Minden egyes dobozról megkérdezték hova menjen, és közben még a bútorok helyét is ki kellett találnom. Amire legfeljebb két dobásom volt, és a másodiknál már így is csúnyán néztek, ami érthető, ugyanis tömörfa antik szekrényeink vannak, amit két jól megtermett férfinak sem egyszerű emelgetni. Hát még emeletek között hordozni. Az is hamar egyértelművé vált, hogy a nagyobb alapterület ellenére sokkal kevesebb bútor helyezhető el ebben a házban, mint a József utcai lakásban, pedig én még idehozattam négy nagy szekrényt is, amit az épülő házba vásároltunk, a plusz negyven négyzetméteren fellelkesülve. Mindenhol volt egy radiátor, vagy egy ajtó, a nappaliban pedig faltól falig és padlótól plafonig beépített könyvespolcok vannak. Hosszas tépelődés után végül egy kamra szerű tárolót kineveztem gardróbnak és néhány más kreatív megoldással élve elhelyeztük valamennyi szekrényt. Enni egész héten elfelejtettem, még jó, hogy néha figyelmeztetett valaki aki átjött pakolni, hogy ő éhes és így ettünk. Egyébként is egyre bonyolultabbá vált az otthoni evés, mivel szép lassan eltűntek a tányérok, a kávé, a méz, a kések, a poharak. Az utolsó két nap már mindannyian két poháron osztoztunk és az egyetlen elérhető dolog a kávéfőző volt, amihez a belevalót kénytelenek voltunk beszerezni, miután öt doboz kinyitása után sem bukkantunk rá. Megfogadtam, hogyha ideérünk igyekszem olyan normális lenni, amennyire lehet és fogok enni, aludni, hogy valamennyire helyrerázódjon a lelkiállapotom mire a gyerekekkel újra együtt leszünk. Miután pizzát nem szállítanak ki a faluba, aminek titkon örültem is, kénytelenek voltunk átmenni a Kisrigó nevezetű helyre, a falu egyetlen vendéglőjébe. Mindenhol ki volt táblázva az idevezető úton és mindkét alkalommal rengeteg autó állt ott, amikor a faluban voltunk látogatóban, de én mégsem fűztem hozzá sok reményt. Kellemes csalódás ért. Gyönyörű helyen van, éppen rálátni a falut körbeölelő pilisi hegyekre, mellette egy kis rét van, tele sárga pitypanggal, kint az ácsolt és fedett fa teraszon rönkfa asztalok és padok sorakoznak (itt minden fából van) bent pedig hatalmas panoráma ablakokból csodálhatjuk a látványt. Az udvaron külön asztalokat és padokat tartanak fent a kirándulóknak, amin elfogyaszthatják a maguk hozta elemózsiát és van egy játszótér, csúszdával, homokozóval, bent pedig két láda játék várja a kicsiket a barna cserepekkel kirakott plafonig érő cserépkályha előtt.  És a személyzet is nagyon kedves és gyerekbarát volt, kérés nélkül hoztak mindent, amire a gyerekeknek szüksége lehet, és ráérő perceikben még a vendéglő fekete kandúrját is becserkészték a gyerekeknek, hogy megsimogathassák. A kínálat klasszikus, mindenfélével töltött húsok variációi, harcsapaprikás, pacalpörkölt, vadpörkölt és vannak halak is. A melegre való tekintettel gyümölcslevessel kínáltak bennünket, én nem igazán szeretem az édes, agyoncukrozott befőttből készített gyümölcslevest, amiért viszont mindenki más rajong a családban, így az egyszerűség kedvéért én is rábólintottam. Megint csak meglepődtem, amikor kihozták a (a legalább részben)friss gyümülcsből főzött egyáltalán nem túl édes gyümölcslevest áfonya és málnadarabokkal. A pisztrángot paprikás lisztben megforgatva tökéletesre sütve, kívül roppanósan, belül puhára pároltan tálalták, nagyon jól elkészített petrezselymes burgonyával, olyannal, ami nem csak a végén látott mutatóban petrezselymet, hanem együtt is készült vele. Hozzá a saját kovászos uborkájukat hozták.  Ez az a típusú hely, ahol a második alkalommal már törzsvendégként tartják számon az embert, emlékeznek a nevére és a pincér kimegy a csúszdához felvenni a rendelést, ahhoz, aki éppen ott van a gyerekekkel. Jól eső érzéssel tölt el,  hogy itt van egy ilyen hely, valahogy jobban otthon érzem magam tőle. A kisbolt volt a másik nagyon barátságos hely. Már az elmúlt két alkalommal, amikor a faluba látogattunk telekügyben, kinéztem magamnak a gerendából épült kisboltot és a közvetlenül mellette lévő kocsmát, mindkettő a síelésekből ismert hütte hangulatot idézte. A kisbolt a nevével ellenkezőleg meglehetősen nagy, és van benne minden: módjával  gyömölcs, zöldség, háztartási és alapélelmiszer cikkek azonban hiánytalanul megtalálhatóak a polcain. Ihatunk frissen őrölt kávéból presszót, tejeskávét és más kávékölteményeket, ráadásul borháló pont is, ami azt jelenti, hogy bármilyen bort idekérhetünk és néhányat tartanak is. Az eladók helyiek, kis tartózkodás után szóra bírható, barátságos emberek és nagyon segítőkészek, a boltosnéni fia segített felfúrni a karnisokat, ami megfelelő felszerelés hiánya és a falszerkezet specialitása miatt a mi próbálkozásaink csak részben voltak sikeresnek nevezhetőek. A lánya pedig megígérte, hogy eljön takarítani. Valószínűleg sok más problémára is megoldást jelenthet lemenni a boltba, esetleg a kocsmába négy körül.

Szekrények a helyén, és már több doboz van üresen, mint tele, ez az első nap mérlege, mire ágyba kerülünk. A szobánkban lévő négy méter széles, osztott üveges teraszajtók fölé még nem sikerült függönyt (illetve karnist tenni) úgyhogy az ágyunkból csodálhatjuk a telihold megvilágította kertet és a mögötte sötétségben sejtelmesen kirajzolódó hegyek látványát. A függöny hiánya nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy másnap időben keljünk és ne aludjuk el a napot, mert délután érkezik Rebeka és Ruben és addigra össze kellett rakni a gyerekszobát, az utolsó szögig végezni szerettünk volna, a képekkel, baldachinok és függöny felrakással, játékaik kipakolásával, elrendezésével, hogy egy olyan hely várja őket, ahol otthon érzik magukat.