Babahatás

Babalátogatóban voltunk a klinikán, a barátaink alig negyvennyolc órás kislányával ismerkedtünk meg. Az elmúlt években egyre gyakoribbak ezek a találkozók, hol én fekszem az ágyban a kezemben egy új kis családtaggal, hol látogatóként ülök az ágy szélén. Örömteli és emlékezetes események, azt hiszem mindannyiunknak. Nagyon hálás vagyok azért, ha valaki annyira beenged az életébe, hogy közvetlen részesei lehetünk az örömnek, amit ilyenkor a család átél. Az elmúlt időszakban, amikor baba látogatóba mentünk, már én is anyuka voltam, és talán mert tudom mit jelent az a kis pici csomag a pólyában, vagy mert nekem is friss az élmény, még inkább megérintett a dolog, felfokozott izgalommal vártam a telefont, sms-t mikor alkalmas a látogatás, mikor mehetünk végre.  Ott ülünk a kényelmetlen kórházi székeken, a szobában fullasztó a levegő, műanyag pohárból isszuk a sió almalevet, egy kerekeken guruló műanyag dobozban pedig édesdeden szuszog a kis jövevény, akit vártunk hónapokon át, és senki le sem veszi róla a szemét, egyfolytában hajtogatjuk, hogy milyen édes, milyen tökéletes… Már illene menni, de sehogyse akaródzik indulni, olyan jól ülök ott, inkább meghallgatnám, újra és újra, hogy volt, milyen volt, minden egyes részletre, pillanatra kíváncsi vagyok. Az érzelmeket szinte tapintani lehet a szobában, a szeretet, a féltés, a mindentől óvó rajongás, az átélt élmények hatására az egymás iránt megnövekedett tisztelet, olyan jó benne lenni, kicsit megmerítkezni. A büszke apukák szerelemmel csüngenek a pár órás gyermekükön, az anyukák fáradtak, de én mégis nagyon szépnek látom őket, smink nélkül, kialvatlanul is beragyogja őket a boldogság, a szülés élménye, a tudat, hogy nemrég egy új embert hoztak a világra, aki most tőlük függ, akit etetni, gondozni, szeretni kell. Emlékszem mennyire meglepődtem, amikor belenéztem a tükörbe, az alapján, ahogy éreztem magam, meg voltam róla győződve, hogy egy roncs néz majd vissza rám, és eltekintve a sárgás színemtől, némi véraláfutástól és a karikáktól a szemem alatt, valahogy mégis szépnek éreztem magam. A kedvenceim a nagyszülők, akikkel ilyenkor madarat lehet fogatni. Szent meggyőződésük, hogy olyan szép, okos és hibátlan teremtményt még nem hordott a hátán a föld, mint az ő unokájuk, hiszen már most látszik, hogy mennyivel különlegesebb, mint más babák. Persze ennek megfelelő fanatikus imádatban részesítik őket, a látogatók minden bókját személyes dicséretként könyvelik el.  Jó ott lenni és beszélgetni az újdonsült szülőkkel, még annyira az események hatása alatt vannak, szívesen mesélik, hogy volt a szülés, vajúdás, milyen volt először meglátni, megfogni, megszoptatni, elvágni a köldökzsinórt, az első éjszaka, a fürdetés. Hiába éltem én is át, és hallottam már számtalan történetet, mégis mindig magával ragad és áhítattal hallgatom, ahogy minden egyes kisbabát, újszülötett is ugyanezzel a rácsodálkozással fogadok. Tényleg ő volt benn ott még pár napja, ő hallgatta odabentről azt amit beszéltünk, ő volt velünk nyaralni, ő mocorgott, rugdalózott, ő volt az ultrahang képeken…? Vajon ott bent is így ásított, ott is ilyen édesen tartotta a kezét? Imádom az illatukat, ahogy összerezzennek a zajokra, ahogy nyöszörögnek álmukban. Annak ellenére, hogy mindig féltem a látogatásoktól, Rebekánál és Rubennél is élveztem ezeket az alkalmakat, megható volt az emberek arcán látni, hogy mennyire örülnek nekünk. Jó érzés a boldogságunkat megosztani azokkal, akiket szeretünk, mindkét oldalon szeretek lenni, anyaként megélni mások örömét, és mások gyermekét meglátogatva, kezembe fogva átélni a csodát. Egy barátnőm mondta, akinek akkor még nem volt gyereke, hogy amikor bent volt nálam a kórházban megnézni Rebekát, nem tudott szabadulni az érzéstől, egésznap csak az járt a fejében, hogy úristen, mekkora dolog ez, hogy én egy gyereket szültem, hogy ezt megcselekedtem, óriási tettnek tartotta. Én ugyanezt érzem minden kórházi látogatásnál, és valószínűleg ez így is marad, nem oszlatja fel a misztikus ködöt a szülés-terhesség körül az, hogy én is anya lettem. Olyan hitetlenkedéssel fogom meg valakinek a hasát, mintha elfelejtettem volna milyen, amikor egy baba rugdalózik odabent, vagy nézek az újszülöttekre, mintha az enyém három hónappal ezelőtt  nem ugyanilyen picike lett volna. -  Benne lenni, persze legalább ennyire izgalmas. A barátnőim bár nem először és nem is másodszor látják a kisfiamat, mégis minden vendégség alkalmával eljön az a pont, amikor ott ülünk Ruben két méterszer két méteres kis szobájában, én pelenkázok, szoptatok, ők, mind anyukák, van, amelyik többszörös is, pedig áhítattal körülállnak, mintha a világ nyolcadik csodáját látnák. “Nézd a lábát” “Jaj, mosolyog”, “De édesen cuppog” – és hasonló mondatok hangzanak el, és úgy örülünk neki, mintha a vizen járna, nem egyszerűen a kezét mozdította volna meg. És ez olyan jó. Felnőttként hány dolog tud ennyire elvarázsolni, őszinte csodálattal, érdeklődéssel eltölteni, izgalomba hozni ennyi különböző embert? Egy csecsemő látványa óhatatlanul megnyitja az ember szívét, lelkét, meg akarja fogni, érinteni, szagolni, puszilgatni. Evolúciós ösztön? Szeretet? Ki tudja. Mindenesetre nagy élvezettel veszek részt benne, ameddig csak lehet, ha valahol kisbaba születik az biztos, hogy én megyek, csodálok, könnyezek, velem órákig lehet beszélgetni a szülésről, szoptatásról, altatásról, soha nem unom meg. És a hozzánk közel állókkal is szívesen osztom meg, hogy ideig, óráig részesei legyenek annak a csodának, amit átélünk, mert egy kisbaba születése olyan, mint a vízbe dobott kő körül keletkezett körök, boldogságot áraszt az egész környezetére, mindenre és mindenkire, aki tudomást szerez róla. Vadidegenek is megszólítanak, gratulálnak és szemmel láthatóan örömteli perceket okoz nekik az ikerbabakocsink látványa és nekem is mosolyt csal az arcomra, ha rég látott ismerősről, osztálytársról vagy akár idegenről kiderül hogy babát vár vagy gyereke született. A terhesség is ilyen, mindenki örül, gratulál, izgul, kérdez, faggat és meséli a saját terhességét, szülését, gyerekét, ismeretlenül is közel hoz teljesen különböző embereket, persze főleg a nőket. Gyereket várni, szülni, nevelni hiába a világ legegyetemesebb, legáltalánosabb dolga, mégis szerintem a legizgalmasabb dolog, ami valakivel történhet, én legalábbis újra és újra át szeretném élni, csak az ijeszt meg, hogyha ezt érzem egy három hónapos mellett, mi lesz, amikor már nem leszek benne, ha felnőnek a gyerekeim, és nem leszek többé terhes és nem a gyerekekről szól majd az életem? Nagyon fogok irigykedni minden kismamára és anyukára... A férjem erre persze csak annyit mond, hogy "Nők." Meg, azt, hogy  "Hormonális". Szerintem inkább valami agyi dolog lehet...

Sok szeretettel, Ildinek.

A szupernő, a hétfejű (házi)sárkány és egy keresztelő története

Mert minden nőben ott lakik mindkettő, a szupernő és a sárkány is, a kérdés, hogy melyik kerekedik éppen felül, és mikor. Néha a legjobbkor jön elő a szupernő énünk, ezek azok a helyzetek, amikor bezsebelhetjük az emberek elismerő pillantásait, dicséreteit balzsam ez egy anya lelkének. A sárkány?  Hát az is előjön, néha a legrosszabbkor. Például egész nap türelmes és kedves vagyok a gyerekekkel, minden rendben, de egyszer, csak egyetlen egyszer megemelem a hangom vagy nem éppen mintaanyaként reagálok valamire, ami lássuk be, bárkivel előfordulhat, és ennek van egy szemtanúja, akin látod a véleményt, na ez aztán szép, sír a gyerek és inkább az elgurult fülbevalóját keresi a földön, ahelyett, hogy megnyugtatná. Vagy a barátok, a férj és a nagyszülők előtt, csak ott ne pattanjon el a cérna, hisz kiknek szeretné az ember leginkább megmutatni, hogy mindent milyen jól csinál, nyilván nekik. Persze kik előtt a legkellemetlenebb, ha a dolgok nem jól mennek? Előttük.
Milyen a második gyerek? Milyen egy fiú anyukája lenni? Hogy bírod? - ehhez hasonló kérdéseket kapok nap, mint nap, az ismerősöktől a gyerekprogramokon, a játszótéren. Jó, határozottan jó. Na jó, had legyek őszinte. Csodálatos. Egyszerűen nem tudok betelni vele, és ezt őszintén így érzem, nem azért mondom, hogy bosszantsam a sok fáradt és elcsigázott anyukát a játszótéren, akik szívesen hallanák, hogy milyen nehéz is ez. Persze nehéz is, főleg amíg le nem csengett Rebeka "ana deje" korszaka, ami jó egy hónap volt, akkor gyakrabban éreztem azt, hogy ezt nem lehet kibírni. De mióta visszanyerte elsőszülöttem régi önmagát én is visszaneyertem az optimista jövő és család képemet.  Sugárzom is általában a környezetemre, akik mivel nem nyavalygok állandóan, inkább a pozitívumokról szeretek beszélni, hajlamosak azt hinni, hogy nagyon jól csinálom és nálunk odahaza megy minden, mint a karikacsapás. Pedig én sem vagyok Mary Poppins, nem ám. Pedig néha milyen jó lenne ha a szobák maguktól rendbe rakódnának, vagy a gyerekekkel beleugranánk egy képbe és ott elszórakoznánk egy délelőttöt. Vagy ha sminkben kelnék reggelente.  Ruben keresztelője jó példa arra, hogy hogyan lehet megvalósítani a két végletet egyszerre. Sikerült összetrombitálni valamennyi barátunkat és a családot, úgy, hogy még élveztem is a készülődést. Tudom, szuper vagyok, hallottam vagy harmincszor, ennyien voltak nálunk vendégségben. Pedig nem vagyok. Sajnos. Annyira bosszantó, hogy amikor az ember több napig készül, süt, főz, dekorál, és még magát is sikerül reprezentálható állapotba hozni, akkor már csak éppen arra nem marad energiája, hogy türelmes és jófej legyen. Miután minden tökéletes volt, abszolút de tökéletes, még az idő is ragyogó volt, pedig az nekünk sosem jön össze rendszerint az ilyen eseményeknél, sikerült Ricsivel a nulladik percben összekapni egy teljesen jelentéktelen dolgon. Miután végig csináltam egy éhes két hónapossal a végtelennek tűnő szertartást, aminek a közepén úgy döntöttem, hogy nem érdekel, hogy tempomban vagyunk és egy pap áll velem szemben én bizony mellre teszem, ám ebben a pillanatban a kezembe nyomott egy égő gyertyát, amit tartanom kellett a szülői áldás alatt, így ez mégsem történt meg. De áldás és eredendő bűn ide vagy oda, én csak arra gondoltam, legyünk már végre otthon. Az ember készül és hiába sikerül jól minden, mégsem képes önmagát adni, legalábbis azt az önmagát amit érdemes bemutatni. Nekem sikerült a több ezer kilométerre élő, félévente két órára látott barátnőmet a földbe döngölni, mert egy nyuszicsokit merészelt adni Rebekának ebéd előtt, az anyósomat pedig, aki azt sem tudta, hogyan segítsen a keresztelő előtt, sütött, főzött, étkészletet adott, Rebekára vigyázott,  leszúrni, mert pogácsával etette meg a szertartásról hazamenet az autóban. Reggel, amikor majdnem mindennel végeztem, nagy nehezen sikerült a hűtőben elrendezni a sütiket, a pulton a káoszból svédasztalt varázsolni, akkor megérkeztek a szüleim, és lepakolták a sütiket és egyéb dolgokat, amiket az ebédre hoztak, kicsit elrontva a kialakított koncepciót. Valahogy nem illett az elképzelésembe az antik tálalóra helyezett piros-fehér műanyag éthordó és anyukám kizárólag az én kedvemért sütött mézes zserbójának a levágott széleivel sem tudtam már mit kezdeni, nem volt egy négyzet milliméter hely sem a hűtőben és mivel előre láttam, hogy úgyis egy egy tonna sütemény fog maradni azt javasoltam, hog talán dobjuk ki - bármilyen racionális észérvek is szóltak emellett, nyilván nem győzte meg. Röviden, valószínűleg mindent éreztettem velük csak azt nem, hogy milyen hálás vagyok a segítségért. Indulás előtt apukám mintegy mellékesen megjegyezte, hogy lóg valami a fölsőmből hátul, kérdeztem hol, ő "mindenhol", mondom neki, hogy vágja le, ő meg félig viccesen megjegyezte, hogy az egész fölsőt kéne levágni. Kössz. Én meg még azthittem csinos vagyok. A húgom amikor elkezdtem elmagyarázni, hogyan csinálja a szendvicseket, kikérte magának, hogy talán el tud készíteni néhány szendvicset el is szégyelltem magam, ráhagytam, hogy jó tényleg, bocs, csináld csak, és elmentem sminkelni. Majd arra jöttem vissza, hogy a bucikat egymásra borítva kirándulásra való uzsonnás szendvicseket készít, aminek az átharapásához legalábbis egy pitbull állkapocs szükséges. Merthogy a szendvics az összeborított kenyerekből áll. Ezzel nem tudtam vitatkozni, igaza volt. A fotoplusból rendeltem egy csomó képet, amiből fotógirlandokat szerettem volna készíteni és gondoltam, hogyha már úgyis el kell menni, megragadom az alkalmat és aktualizálom a falon lévő családi képeket is. Csak az utóbbit sikerült a férjemnek átvenni a negyven darab képet a girlandhoz elfelejtették odaadni. Így az egy újabb kör volt, és újabb egy óra, mire megkaptuk. Ilyen és ezekhez hasonló apróságok és ehhez jön még a két hónapos és két éves, akiknek ki kellett találnom, hogy majd hol és mikor aludjanak, kigondolnom és beszereznem mit húzzanak fel, hogy hogyan is legyen az egész nap, hogy ne boruljanak ki és mi is élvezni tudjuk. Szóval kicsit feszült voltam. Egy kicsit. És akkor miután a nulladik percben összekaptunk, majd végre letettem Rubent aludni és kimegyek a vendégek közé, mit látok? Hogy Rebeka boldog mosollyal mászkál föl-alá, fülig csokisan, mint kiderült az ominózus nyuszicsokitól, és két kézzel pakolja le az asztalokról a sütiket,  akkor éppen egy keksz tortácskáról tüntette el a trüffel krémet. És senki nem figyel rá, a nagyszülők, akik egyébként egymással versenyezve foglalkoznak vele ellazultan beszélgetnek egy pohár bor mellett, Ricsi meg a házigazda szerepét betöltve a vendégeket ugrálta körül. Olaj volt a tűzre, hogy a barátnőim ott ültek a gyerekeikkel és mindegyik szépen evett, persze, hogy nem kekszet és sütit, hanem spenótot meg húst, meg salátát, amit én is adtam volna ebédre Rebekának, ha ott vagyok. Szóval kicsit kiborultam és az igazat megvallva nem voltam kedves. Hiába volt tehát minden tökéletes, egyetlen tényezővel nem számoltam. Magammal. Persze szerencsére csupa olyan ember volt ott, aki nem csak ismer, hanem szeret is, és pontosan tudja, milyen fából faragták, a lányukat, menyüket, barátnőjüket így elnézték nekem, sőt még jól is érezték magukat. Legalábbis ezt mondják. Nem tudom mennyire vehető komolyan, mert mindenki áradozott arról is, hogy Ruben milyen jól viselte a keresztelőt... De váltig állítják, hogy mindenki jól érezte magát és minden szuper volt én meg kénytelen vagyok elhinni. Úgy két óra és némi pezsgő után nekem is sikerült ellazulnom végre. Már-már az sem érdekelt volna, ha Rebeka nem alszik délután. De aludt, úgy, hogy harminc ember beszélt, és egy csapat gyerek randalírozott az ajtaja előtt. Úgy kellett ébreszteni, szóval még ez is sikerült. 

Este szokás szerint a lányokkal folytattuk a városban, ahol én is fújhattam, gyerekek és minden vendéglátói felelősség nélkül egy pohár bor mellett. Ott visszagondoltam az egészre, és nem tudom, hogy a bor, vagy a lányok tették, de úgy éreztem, hogy nagyon jól sikerült. Egy percre még azt is elhittem nekik, hogy szupernő vagyok. De csak egy percre. Mert legbelül tudom, hogy még tanulni kell, nagyon sokat. Feleségként, felnőtt nőként, megtanulni nagyvonalúnak lenni, elnézni dolgokat, nem kiborulni és tornádóként viselkedni, hanem  bűbájosan mosolyogni, akkor is, ha nem minden tökéletes. Fontos tudomány, mert, hogy töbnyire semmi sem az. Majd legközelebb...

Dackorszakban

Megszületik a kisbaba, aki édes, aranyos, tökéletes. Persze azért nem könnyű, fel kell hozzá kelni éjszaka, és mivel csak sírni tud, egyelőre azzal jelzi minden gondját, baját, ami fárasztó. De még nem beszél vissza, nem vitatkozik, nem rosszalkodik, nem kell utána rohangálni, aggódni, hogy belenyúl a konektorba, vagy lerántja a kedvenc bögrénket az asztalról. Ha az embernek sikerül az evés-alvás problémakörön túljutnia, az első egy-másfél évben nem nagyon kerül éles nevelési helyzetekbe. A minap Rubent tologattam, amikor szembe jött velünk egy ide-oda cikázó két év körüli kisgyerek nyomában az anyukájával. Rám nézett majd annyit mondott, "Boldog békeidő". Van benne valami, persze ő nem tudhatta, hogy engem odahaza várt az én kétévesem. Nem véletlenül mondogatta mindig apukám is, hogy "kis gyerek, kis gond". - Én sosem hittem ezt el, mindig úgy gondoltam, hogy a nagyobbakkal könnyebb, mert meg lehet velük beszélni a dolgokat. Ebből a beszélni rész igaz, meg a lehet is, legalábbis próbálkozni lehet. És az sem véletlen, hogy megszámlálhatatlanul sok szakirodalom szól a kétéves korról. Nem hittem volna, hogy önmagában egy életkor átlépése tényleg ennyire megváltoztathat valamit, azaz valakit, jelen esetben a lányunkat. (Kicsit elkezdtem félni, mert állítólag a harminca betölteni sem gyalog galopp...) Nehéz és keserű tapasztalat volt, hogy a mindig aranyos-kedves kislányunk, bizony már nem mindig kedves-aranyos, sőt egyenesen elviselhetetlen is tud lenni. Szóval benne vagyunk. Nyakig. 

Hogy a helyzetet érzékeltessem, ha bárkinek kétsége lenne felőle, hogy ez az: Amikor este elbúcsúzunk "Aludj jól és álmodj szépeket kicsim"-mondom én, erre az ő válasza annyi, hogy "nem". Hát jó, nem vitatkozom. Múltkor amikor fürdettem a copfjáról beszélgettünk, amit kisebb huza-vona után engedett megcsinálni a kádba való beszállás előtt. Magyaráztam naki, hogy milyen szép kislány ezzel a copffal, erre rám nézett huncut szemekkel és közölte. "Nem. Nem kislány. Kisfiú." Nem mentem bele, mert kétévesen még túl korainak érzem elmagyarázni, hogy bár van aki ezt gondolja, de ez nem választás kérdése. 

A lényeg, hogy lehetőség szerint kerüljük az eldöntendő kérdéseket, mint "Beülünk az etetőszékbe?" vagy "Megyünk fürdeni?", esetleg "Ebédelünk, vacsorázunk vagy sétálni megyünk?", főleg ha a kérdést egy nemmel kezdjük, mert a válasz csak egy lehet. Persze vannak kérdések amire azért még a dackorszak sem képes megváltoztatni a feleletet, a "kérsz egy túró rudit", vagy kakaót például biztos befutó, ha végre egy igent hallanánk.

Ez a része még nem is olyan nehéz, inkább vicces, nem teremt vitákat, ha a nemiség kérdésénél komolyabb helyzet adódik és előveszem a szigorúbb oldalamat akkor dackorszak ide vagy oda helyre áll a rend. Ami igazából nehézzé teszi a napjainkat az az elmúlt héten kialakult anyafüggőség, ami nyilván szintén a kétéves "nehéz korból" is adódik, amihez ő kapott pár hete egy kistesót is. Két hónapja pedig egy új lakást, új szobával. Szóval van változás és megszokni való bőven. És mi sajnos  jó ötletnek tartotttuk, ha egy hosszú hétvégére elmegy az apjával és imádott nagyszüleivel síelni, nélkülem, ugyanis én itthon maradtam Rubennel. Figyelemben és szeretetben biztosan nem szenved hiányt és mégiscsak ott volt az apja vele, nem lesz szülők nélkül, biztosan nem lesz belőle baj - gondoltam. Rosszul.
Reggel kipattan a szeme és kezdődik az egésznapos végtelenített lemez: "anya gyeje, anya gyeje". Na nem akarok igazságtalan lenni, van némi szünet, pár perc, néha egy egész fél óra is eltelik úgy, hogy megfeledkezik a nyúzásomról. De egyébként szigorúan szemmel tart és a nyomomban van, és ha valami eltereli róla a figyelmem, egy telefon, esetleg valaki beszélni próbálna hozzám, ne adj isten a hathetes kistesóját tisztába kell tenni vagy enni kér, azonnal elborul a mosolygó arcocska, száj legörbül, kezek kinyúlnak és húsz ujjacska csimpaszkodik belém és tépi rólam a ruhát vagy a bőrt. Persze mondanom sem kell, megy az "anya gyeje, gyeje, gyeje". Hiába van ott valaki, aki játszana vele, akkor is velem akar lenni minden percben. Reggel elkísér a mosdóba és adagolja a wc-papírt. Utána, amíg siminkelek ül a mosdókagyló mellett, háttal a tükörnek és ő is sminkel. Amíg csinálom a reggelit ugyanígy ül a konyhapulton, ha harminc centire eltávolodom, mert például elővennék egy poharat, ami a kéznyújtásnyira hátam mögött lévő szekrényben van, már jön is a kétségbeesett: "anya gyeje".  Az étkezéseknél is túl nagynak tűnik az etetőszék és az én székem közti távolság. Na ez tényleg nehéz. Nagyon-nagyon nehéz. Rengeteg türelem és kitartás kell. Az egyik barátnőm vigasztalni próbált, és azt találta mondani, hogy ne aggódjak majd elmúlik, náluk is lezajlott két-három hónap alatt. Hogy mennyit mondtál?! -kérdeztem. Ebből egy nap is sok, csak azért bírom olyan jól, mert arra gondolok, hogy holnapra jobb lesz...
Mindent "anya csináj". A babakocsit "anya tojja", anya "feötöztet", anya "itasson", "etessen", anya "lefektet". Persze tudom, most kell kiélvezni, mert majd egyszer nem akar már ennyit belőlem, próbálok erre gondolni és ezzel nyugtatni magam, de mégis úgy érzem kicsit mégis sok ez a jóból. Lehet, hogy önző anyuka vagyok, hogy a saját idegeimre (is) gondolok, mert más anyukákkal beszélgetve, volt aki azt mondta, hogy ő kifejezetten örül, hogy a gyereke ilyen "egészségesen viselkedik" mert, hogy ennek "valahol ki kell jönnie". Hát nálunk kijön, az egyszer biztos, remélem cserébe legalább tényleg nem lesznek emiatt lelki gondjai, én meg próbálom magamban helyre rakni az "anya csak egy van" mondás ilyen intenzív megtapasztalását.

Négy nap vakáció

Rebeka elutazott négy napra az apukájával síelni. Kettesben mentek, de már az egész család ott várta őket, papa, mama, nagynéni, hogy vihessék a hóba szánkózni, játszani, így gondolom remek hétvége elébe néz az én kicsi lányom. Még sosem volt ilyen, hogy több napig nem találkoztunk, és amiatt is izgultam, hogy ketten teszik meg a hat órás autó utat, Ricsi vezet, Rebeka meg hátul ül, a nagyon biztonságos, szuper autósülésében, ami megóvja mindentől, csak éppen utazni rossz benne. Semmit nem ér el belőle, mert fél méterrel magasabban van az üléshez képest, szegény előtt egy asztalszerű valami van, öv helyett (legújabb fejlesztés), ami mostanáig a nyakáig ért, talán épp kezd már belenőni, és bedönteni sem lehet még véletlenül sem olyan pozícióba, hogy kényelmesen aludhasson egyet benne. Fő a biztonság, a szülők idegei és fizikai állapota (itt többek között a becsatolására gondolok) nem volt szempont a kialakítás során. Egy szó, mint száz, úgy éreztem, megalapozott félelmekkel nézek a kiruccanás elébe, már láttam lelki szemeim előtt, hogy Rebeka hisztizik, és attól, hogy ez nála ritka, annál maradandóbb élményt jelent számunkra, főleg, ha Ricsit aközben éri ez a megpróbáltatás, hogy vezetni próbál az autópályán. Ajjaj, biztosan nem lesz több gyerekünk...

De Ő büszkén újságolta, hogy minden rendben volt, szépen elnézelődött és beszélgettek, csak az autópályás ebédnél volt egy kis kellemetlenség, ami elvileg gyors és önkiszolgáló, de mivel ő gyerekkel volt, kedvesek akartak lenni és mondták, hogy maradjanak csak, majd kihozzák neki. Hozták is, egy óra múlva, mert megfeledkeztek róluk... 

Megérkeztek, Rebeka eszik, alszik, nem síel, a hó sem annyira tetszik neki, ellenben remekül eljátszik a húsz négyzetméteres hotelszobában a kis bőröndjében magával cipelt játékaival, a nagyszülők és a húgom pedig versenyeznek a kegyért, ki maradhat fent vele a hotelban síelés helyett. Ricsi pedig síel. - Ennyi információm van jelenleg, éppen elég ahhoz, hogy ellazultan élvezhessem a rám szakadt szabadságot. Az elején furcsa volt és sajnos az első reggel az eltervezett kávézás helyett a védőnő szórakoztatott a kötelező oltásokról való felvilágosítás ürügyén majd egy órán keresztül. Ami miatt bosszankodtam eleget, hiszen annyi mindent csinálhattam volna, főleg ha elgondolom, hogy mire van általában egy órám. Semmire. De most például egyedül unatkozhattam volna reggeli közben, vagy felhívhattam volna a svédországban élő barátnőmet, akivel sosincs időm beszélni negyed órát sem. Vagy elolvashattam volna egy fejezetet a könyvemből. Nem szeretem, különösen mióta anyuka vagyok, ha rabolják az időmet és olyasmit kell csinálnom a nagyon kevés szabadidőmben, amihez nincs kedvem. Csevegni egy idegennel hatvan percen keresztül, mindezt két aláírásért, amit pont két perc alatt meg lehetett volna ejteni, és egy bugyuta kérdőív miatt, amibe bármit is írhattam volna, tekintve, hogy Ruben édesdeden aludt a szobájában és védőnő rá sem nézett (na ezért az egyért hálás vagyok neki). Mindegy lezajlott, túl vagyok rajta, legközelebb máshogy kezelem. Szuper. Indulhat az énidőm. Jobbnál jobb programok vártak rám, persze olyan sűrűségben elosztva, hogy legyen időm közben Rubennel kiélvezni, hogy most csak kettesben vagyunk és kicsit lábat lógatni, semmit nem csinálni. Kihasználhattam volna az időt és egy sor hasznos dolgot megcsinálhattam volna. Ráférne egy alapos rendrakás a gyerekszobára. Elvihettem volna Rubent a kötelező csípővizsgálatra. Végre kihívhattam volna a szerelőt a gyerekszobában már három hete félig lógó függönykarnis megjavításához. De nem így tettem. Elhatároztam úgy tekintek erre a pár napra, mint ajándék időre, amit magamra szánhatok. Így elintéznivalók helyett a barátnőimmel találkoztam, nagyokat sétáltam Rubennel, kiültem a napsütésbe ebédelni, kávézni, amire már azóta vágyom, hogy az éttermek kipakolták az asztalaikat, csak hát Rebekával egyszerűbb bent enni. Kora tavasszal még nagykabátban, sálban, napszemüvegben kiülni egy teraszra, a friss levegőre, amelyben olyan csodásan száll fel a kávéról a gőz, és élvezni ahogy melengetik az arcomat az első gyenge napsugarak- imádom. És még csupa ilyet csináltam. Nem nagy dolgokat, de mégis boldoggá teszik az ember lányát, főleg, ha anyuka, akinek a napjaiba ezek egyébként nehezen férnek bele.

Reggel felkelni egyedül lenni, bambulni a reggeli mellett kifelé az ablakon, közben lustán átlapozni egy újságot, újra felfedezni egy régi szakácskönyvet. Szigorúan pizsamában. Nagyokat sétálni, és tényleg nagyokat, az ember már el is felejti, hogy egy kétéves nélkül akár több utca is bejárható egy óra alatt.  Este barátnőkkel találkozni a városban, vacsorázni, beszélgetni, koccintani a pár órára, ami csak a miénk. Persze miről folyik a téma egész este, naná, hogy a gyerekekről, szülésről, terhességről. Mi másról. A szomszéd asztalnál egy unatkozó párocska estéjét bearanyoztuk életünk intim részleteivel. 

Tudom illene sopánkodni, hogy milyen üresnek tűnik a ház Rebeka nélkül. Hiányzik, persze, hogy hiányzik, de valamiért a legrosszabb akkor volt, amikor elindultak és ott állt az ajtóban a macijával a kezében és vidáman integetett. Akkor tényleg könnyek gyűltek a szemembe és már bántam az egészet, hogy miért is mentem ebbe bele. De utána felengedtem, hiszen tudom, hogy Ő is csodásan érzi magát és egyébként is nemsokára itt lesz, szerintem normális anyai viselkedés, sőt szinte kötelesség, hogy addig is jólérezzem magam.

Érdekes tapasztalat az is, hogy milyen egyszerű és könnyű az élet egy gyerekkel. Legalábbis a kettőhöz képest. Kész vakáció. Mondom ezt, úgy, hogy teljesen egyedül vagyunk és egyedül csinálok vele mindent, azt az egy estét leszámítva, amikor Kati mama vigyázott rá. Természetesen a segítségét nem kisebbíti, de az ő feladata is abban merült ki, hogy egyszer megetette, majd visszatette aludni és aludt is egészen addig, amíg hazaértem. Visszemlékezve Rebekával erre az időszakra, sokkal nehezebbnek tűnt.  Az életünk sokszor őskáosz volt és eleinte néha nagyon nehezünkre esett alkalmazkodni egy kisbabához. Ha akkor egyedül kellett volna vele maradnom hathetesen négy napra, minden bizonnyal kétségbe esem. Nem túl valószínű, hogy egy lazító hétvégeként tudtam volna elébe állni. Rubenhez alkalmazkodni határozottan könnyebben megy, a vele való teendők, nem jelentenek akkora kihívást, pedig Rebeka is ugyanilyen nyugodt kisbaba volt. Valószínűleg én változtam. Örömmel gondolok arra, hogy most milyen könnyű dolgom van két gyerekkel a háromhoz és négyhez képest, valamint arra, hogy az ember valóban bármit képes megszokni és mindennel megbírkózik, mégsem véletlen, hogy mi uraljuk a földet. Szívósságban és alkalmazkodásban fajunkon belül is kiemelkedőek az anyák, csak ámulok, hogy sokan mi mindenre képesek és, hogy bírják. Hát így.

Jobb is, hogyha sietnek haza, félő, hogy túlságosan elkényelmesednék, ha ez sokáig így maradna. Muszáj edzésben tartani.

Születésnapomra

Ha visszatekintek hét évvel ezelőttre, akkor bizony sehol sem látok anyukát és apukát. Csak két bulizó, gondtalan egyetemistát, akik egy-egy átdorbézolt éjszaka után, sokszor még a redőnyt sem húzták fel, csak feküdtek egésznap, Jóbarátokat néztek, és közben a legnagyobb gondjuk, hogy milyen pizzát és honnan rendeljenek. - Látok egy fiút és egy lányt, akik vaskos könyvek és szétszórt jegyzetek fölé görnyedve tanulnak éjszakákon át, és aztán másnap teljesen kialvatlanul elmennek vizsgázni, amit este természetesen óriási ünneplés, buli követ, a jobban sikerült lelazulásoknál már délután elfogyott egy üveg pezsgő. Aztán volt, hogy másért maradtunk fent éjszaka. Csak feküdtünk az ágyban, és órákig beszélgettünk, újabb és újabb történeteket osztottunk meg egymással a gimiről, a gyerekkorunkról, albumok és emlékek tornyosultak az ágy mellett, mire hajnalban végre elaludtunk. - Látom ahogy egy csillagfényes balatoni éjszakán a nyitott tetejű kék kis tigrával (amit később aztán lecseréltünk családi autóra) egy baráti összejövetelről megyünk hazafelé. Hátrahajtottam a fejem, élveztem ahogy a langyos levegő belekap a hajamba és össze-vissza kócolja. Közben szólt a zene és mi úgy éreztük, hogy miénk a világ. Látom a barátainkkal közös nyaralásokat, ahol reggelig mulattunk, amikor kivilágosodott kiraktuk a magnót (akkor még az is volt a bulikon) a kertbe és ott folytattuk. Napközben bacardit és vodka narancsot ittunk, csak úgy szinten tartás végett, estére hagytuk a komolyabbakat. - Látom a diplomaosztót, hogy mennyire nem vettük komolyan azt sem, nevetgélve vártuk a pillanatot, amikor a kalapokat a magasba repíthetjük és a talár alól végre előkerülhetnek az alkalomra szánt csini ruhák.  Zavartan mosolyogtunk a tömött sorokban meghatottan ücsörgő családtagjainkra és csak az ebédre és az estére gondoltunk. Meg arra, hogy végre doktorok lettünk, öt hónap (vagy több) államvizsga, éjjel-nappal tanulás után mégiscsak átvehetjük azt a  kis kék hengert a diplomával (amiről azóta sem tudom hol van). Látom az eljegyzési partinkat, ami természetesen egész hétvégés volt a  Balatonon, hisz rólunk van szó,  nem úszta meg senki egy szimpla "gratulálok"-kal. Heten aludtunk hatvan négyzetméteren, fiúk, lányok külön szobában, egymás hegyén-hátán, néha helyet cserélve, hogy mindenki feküdjön azon az oldalon, ahol jár a levegő. Hajnalban McDonalds-os reggeli, otthon a teraszon még egy cigi mellett megváltjuk a világot és nyolc körül mindenki aludni tér, hogy azért időben (sötétedés előtt) leérjünk a partra. Jó volt? Jó volt. Az éjszakába nyúló, táncolásba átcsapó kártyapartik, a közös filmnézések, amire képesek voltunk odacipelni a kivetítőt, hogy 150X150-es nagyságban nézhessük tizen az egy darab kihúzhatós kanapémról a Csinibabát. Mert az úgy buli.  - A villányi lánybúcsú, ahova szembekötve utaztam le Pécstől, mire odaértem, forgott a világ és a gyomrom is, de amint letekintettem a szállás teraszáról és megláttam a szőlőtőkéket, rögtön tudtam, hogy hol vagyok - a legjobb helyen egy egész hétvégés leánybúcsúhoz. Tiarával, petrezselyem árulással, asztalontáncolós, fülemülés-élőzenekaros mulatozással, ahol a reggelinél hercegnős papírtányérokkal és gyerekpezsgővel vártak a lányok. De szép volt! Aztán az esküvőnk, amire egy évet készültem, szerveztem. És egész életemben vártam. Látom magam amenyasszonyként lejönni gyermekkorom lépcsőjén a szülőházam nappalijában. Lent vár mindenki, aki fontos és persze a legfontosabb, az a göndör, szmokingos, borostás fiú, aki a férjem lett. Én meg a felesége. Feleség. Nagyon sokáig nem tudtam felfogni, és imádtam kimondani, amikor úgy adódott. A férjem. Olyan felnőttesen, igazán komolyan hangzott. Az anyám és más rendes felnőtt nők, akik felelősségteljesek, komolyak, munkahelyük és gyerekeik vannak, azok feleségek. Na de én?! Aztán persze előbb utóbb megszoktam. Végig sétálni a székesegyház sorai között, ami minden károgás ellenére (ne tartsuk ott, mert kongani fog) nem volt üres, de nem ám! Tele volt, több, mint széznegyvenen jöttek el. Én meg az apám balján lépkedve, csak arra gondoltam, hogy el ne essek. Meg arra, hogy istenem de jó is ez az egész. - A nászút. Két és fél hét Toszkána, három nap Róma. Séták, viták, szeretkezések, vacsorák. Hosszú, tervezgetős, beszélgetős, teraszon ülős reggelik. Számtalan latte és Torta della nonna. Pisa, Firenze, Viareggo, Monte Pulciano, Volterra. Meg egy csomó ismeretlen bájos falucska nagy kövér olasz macskákkal, és pergő nyelvű barátságos emberekkel. Akik behajoltak az autó ablakán és csak, mondták, mondták, hogy merre van a legközelebbi bevásárlóközpont vagy mást, amit kérdeztünk. Persze olaszul, elnézően legyintve, amikor mutattuk, hogy nem értünk semmit.

Az egyik kedvenc emlékem, amikor kijött hozzám Ricsi Bécsbe egy hétvégére meglátogatni, ugyanis a házasságunk elején rögtön leléptem pár hónapra egy ösztöndíjjal (mondom én, hogy nem voltam rendes feleség), és biciklizés közben leültünk egy padra, a Donaustadt parkjában, ahol izgatottan elővettem és kiterítettem elé az elmúlt héten megcsinált valamennyi terhességi tesztet. Volt vagy tíz. Mind pozitív. Boldogok voltunk. Azt hiszem Ő egy picit azért gondterhelt is. Rögtön lemondtunk a tervezett párizsi utunkról, hogy minden pénzt a babára költhessünk és persze a kétüléses autótól is megváltunk. Megintcsak olyan hihetetlen volt, hogy itt tartunk. Ő és én, mint apa és anya. Aztán a szülőszobán. Szülni is csak mások szülnek. Másoknak gyerekei vannak, ez olyan természetes, ez az élet rendje. Nekünk is lesz persze. Majd egyszer - gondoltuk. Elképzelhetetlen volt. De nem sok időnk volt töprengeni, mert hip-hop a kezünkben is volt a kislányunk. Aztán kettőt pislogtunk és immár a kisfiunk is. Hogy izgultunk, amikor először maradtunk Rebekával egyedül. Emlékszem, ahogy az első éjszaka folyamatosan sír én mozdulni sem tudok és Ricsi mászkál vele föl-alá. Egy pelenkázáshoz három pelenkát és fél csomag nedves törlőkendőt használt el, én meg az ágyból néztem őket és csak nevettem, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni, pedig istenbizony nagyon fájt tőle mindenem.

Egyre közelebb a jelenhez. Első közös lakás. Kapkodjuk a fejünket, hogy mi mennyibe kerül. Ki gondolná, hogy egy ajtó, egy ablak, vagy egy egészen iciri-piciri kis munkálat ennyi pénzt jelent. Költözés. Amikor a nap végén úgy este fél tíz körül, fáradtan, én nyolc hónapos terhesen, nagy pocakkal, összenézünk a  dobozok fölött, otthagyunk csapot, papot, gyereket a mamánál, mi meg lemegyünk a Széchenyi térre egy forralt borra és langallóra. Ha már a belvárosban lakunk. És nincs hűtőnk és semmi ételünk.

Első karácsony a lakásban. Tökéletes. Annyira az, hogy elkezd nyomasztani, hogy biztos valami rossz fog történni, mert ennyire nem lehet minden jó. De nem történik semmi, azt leszámítva, hogy semmi nem jön meg időben, ha pedig mégis a futár leteszi a lépcső elé. Négy hét múlva megszületik a fiunk. Óránként kel, nemnagyon van esténk, reggelünk, vagyis egy darabig majdnem mindegy, hogy este van vagy reggel. És néha csak ülünk és arra gondolunk, hogy ezt akartuk? Tényleg? A kutyánk is megrándítja a fülét, a helyzetünket átérezve sóhajtva elnyúlik rajtunk és látom a szemrehányást azokban a bogár szemeiben: "Olyan jól megvoltunk. Ez a másik már épp rendben van. Erre kellett nektek még egy síró csomagot hazahozni. Akkor most tessék, mit vártatok, múltkor is ez volt. Még egy kutya is gyorsabban tanul."  - És elegánsan átsétál a másik szobába.
Aztán persze változik ez is. De azért nehéz. Nehezebb, mint hat vagy hét évvel, vagy akár két évvel ezelőtt. De jó is. Máshogy jó, de jó. Most papás-mamást játszunk, az életünk jelenleg szakasza erről szól. Nem az utazgatásról, a gondtalanságról, hanem a fészekrakásról. És bármennyire jó is visszagondolni az előbbiekre, valahogy mégis úgy érzem, hogy így van minden a helyén. Bármilyen csábítónak tűnik, kár lett volna még néhány évet várni, és kitolni azt az időszakot, hogy kicsit még "éljünk", ahogy manapság ezt megfogalmazni szokás. Mert ha az ember valamit kitol, akkor értelemszerűen valami másra tolja rá, az a más pedig megint eltol valamit, és így végeredményben elcsúszik minden, mert bár ez is felfoghatatlan, de az élet véges. Szóval, nem bánom, hogy így alakult, vagyis alakítottuk. És jó, hogy volt ilyen szakasza is az életünknek és most meg van egy ilyen és lesz majd ezen túl is remélhetőleg. És biztos vagyok benne, hogy amikor majd ez a szakasz ér véget és többé már nem a papa-mama szerep lesz a fő, nagyon fogjuk sajnálni és nosztalgiázva gondolunk vissza rá. - Remélem egy pohár pezsgővel a kezünkben, valami karib szigeteki tengerpartról, a gyerekeink telefonhívása után, amiben elmesélik, hogy az ő gyerekeikhez  éppen hányszor kelnek éjszaka és mi minden zajlik otthon, amíg mi távol vagyunk. Amit most mi is épp átélünk velük, így tapasztalataim birtokában magabiztosan kortyolok egyet a pezsgőből és biztosítom, hogy ne aggódjon megéri. Megéri túlélni a nehézségeket, és örüljön annak, ami van. Merítkezzen meg benne, a feje búbjáig, szívja be a babaillatot, zárja az emlékei közé egy pici üvegben, majd tartaléknak jó lesz a kamaszkorra. Élvezze, hogy anya, apa lett és dajkálja minél többet. Ne akarjon most mást. 

Az élet szép, de ahhoz, hogy ezt észrevegyük a jelenben kell megélni és kiélvezni azt, ami van. Nem húsz év múlva sopánkodni egy album fölött, hogy jaj milyen aranyosak voltak... Néha nem olyan könnyű a pillanatnak átadni magunkat, mert az ember másra vágyik, vissza vagy előre, pedig a jó dolgok itt vannak, mindig a jelenben. Persze a rosszak és a nehézségek is.  Az én probléma megoldó módszerem az, hogy mindig megpróbálok föléjük látni és megtalálni az elém kerülő nehézségek értelmét, mit tanulhatok belőlük, hogyan válhatnak a javamra. A gyereknevelés, ha erről az oldaláról nézzük, tele van lehetőségekkel, hogy megismerjük a saját határainkat, túllépjünk önmagunkon. Megismerjük azt, hogy milyen az, amikor valaki más fontosabb önmagunknál. Nagy lecke ez, főleg az első gyereknél, amikor az ember a teljes szabadságból (esetünkben az egyetemi padokból) felelőtlenségből hirtelen felelősségteljes gondterhelt szülő lesz. Olyan problémákkal, mint, hogy mennyit eszik, alszik, bukik, az alig háromkilós kis emberke, akit a kezeiben tart, itt van vele, a gondjaira van bízva, de gyakorlatilag nem is ismeri. És akkor rájön, hogy nem csak ezt az éjszakát kell kihúzni, hanem fel is kellene nevelni... Basszus. - Hát igen. Röviden és tömören, néha csak ezt gondoltam...

Aztán persze ez is elmúlt. És a másodiknál már kevésbé esem kétségbe. És mi tagadás,  ha azért néha lennék is újra huszonkettő vagy három azokkal a gondokkal és örömökkel, azért nem sokáig. Már csak percekre, legfeljebb órákra. De el nem cserélném rá a jelenlegi életem. Nem lennék sem fiatalabb, sem idősebb, éppen jó ez így, ami körülvesz, hiszen itt szerettem volna lenni, tartani. Huszonkilencévesen.

Énidőm

Szeretek reggel korábban felkelni. Mert ilyenkor egyedül lehetek. Még mindenki alszik, készítek egy kávét és megiszom. Egyedül. Lassan. Esetleg közben elolvasok egy cikket. Belelapozok a könyvembe. Vagy csak ülök és élvezem a  csendet. Az egyedüllétet. Ez nem mindig jön össze. -

Vajon miért van az, hogyha sikerült reggel úgy felkelnem, felöltöznöm, elkészülnöm, hogy végre maradna fél órám a kávémat egyedül, (EGYEDÜL) nyugodt körülmények között elkortyolgatni, nem rohanva, narancsfacsarás alatt vagy úgy, hogy ötször felállok, vízért, tejért, müzliért, kekszért, szalvétáért az asztaltól, az én egyébként mindig kilenc körül kelő kislányom, biztos, hogy felébred, amint leülnék. Mintha radarai lennének. Szerintem vannak is. A kávé persze kihűl mire újra leülök, a kekszet elteszem, mert ha meglátja, nincs reggeli. - "Anya, anya, anyaaaa"- hallatszik a szobából. És ha nem reagálok, akkor megpróbálkozik a keresztnevemen is: "Réka, Rékaaa". - Nem adja fel. Sóhajtva búcsút veszek a kedvenc bögrémben éppen tökéletes hőfokon gőzőlgő tejeskávémtól. Megyek.

Én időm. Néha úgy érzem, nincs is olyan.. Kis családunkban eddig hárman, most már négyen igénylik az időmet, energiámat. Egésznap, sokszor egyszerre, egyidőben.

Indul a nap. Felöltözöm, lemosakszom, kisminkelem magam, és ha van időm és kellő szerencsém, talán ihatok egy kávét. Ez sarkallatos pontja  napomnak, egyfajta szelepként működik. Több ilyen szelep is van, a délutáni lefektetés utáni teázás, vagy este a férjemmel kettesben töltött idő. - Kellenek ahhoz, hogy legyen energiám, türelmem és kezelni tudjam a nehezebb pillanatokat is. Egy szelep kiesése, még nem gond, feltéve, hogy nem több nap egymás után történik. Kettőé, már határeset, háromé... Olyan nem nagyon volt még, talán Rebeka születése után párszor. - Az senkinek sem jó.  Az anyák az otthon hangulatfelelősei, a család valamennyi tagja szuper érzékenyen veszi a hangulatomat, és ez meghatározza az ő kedvüket is, az egész napunkat. Ha jó a kedvem és kiegyensúlyozott vagyok minden olajozottan megy. Ha feszült, ideges vagyok, akkor a férjem is rosszkedvűbb, Rebeka is nehezebben kezelhető. - Ez jelentené a sokat emlegetett "a családi meleg" biztosítását? Többek között. Mindenesetre nagy a felelősség,  így sok múlhat egy kihűlt kávén, vagy egy egyedül eltöltött negyed órán.

Heti párszor edzés, de az hajnalok hajnalán. - Egy és negyed óra kaputól, kapuig. Aztán reggeli készítés. Ha csak egy müzlit eszik mindenki, akkor is ki kell pakolni a mosogatógépet, majd be kell pakolni, elmosni, amit nem lehet betenni, letörölgetni, terítőt kirázni, előpakolni, elpakolni. - Egy óra. Ezután sebtiben egy kis házimunka, berakni egy mosást, leszedni egy teregetést, áthúzni egy ágyneműt, mindig adódik valami. - 20 perc. Pakolás és rendrakás. Minden nap többször. Egy székről lelógó pulcsi, egy elhagyott fél papucs. Játékok. Egy odagyűrt kéztörlő. - Újabb öt percek. Aztán vannak dolgok, amelyek mintha tudnák kire számíthatnak és megvárnak. Valahogy mindig nálam fogynak el, ürülnek ki, telnek meg. WC papír guriga kicserélése. Kiürült ásványvizes palackok eltüntetése a pultról. Érzésem szerint a szemetes mindig tele van, mintha sose lenne félig vagy üresen.

Elindulunk sétálni. Felöltöztetés. Hol a póráz? Hol a sapka, a sál. Persze, hogy a szekrény mögött leesve. Közben szegény kislányom ott áll félig felöltözve és szegény én is, folyik rólunk a víz, közben keressük, amit keresni kell. Kutya elrohan, húzza maga után a pórázt a frissen lakkozott parkettán. 

Elindulunk. - Negyed óra, húsz perc.

Sétálunk, ebédelünk - ez a nap ejtőzős része. Kilenvenkilenc százalékban az szokott lenni, kivéve azt az egy százalékot, amikor: Rebeka nem akar sétálni. Vagy akar, de másfele. Vagy, egy felettébb szimpatikus valaki már megint póráz nélkül sétáltatja a nem túl bizalomgerjesztő kutyáját, kétszáz méterre lemaradva tőle és nekem egyszerre kell a babakocsit,  Rebekát és a Bellát manőverezni a nem várt érdeklődő elől. Vannak napok, amikor kevésbé ejtőzős, mert sok az elintéznivaló, és gyerekkel nem megy mindig olajozottan. DM, pékség, gyógyszertár, zöldséges - szokásos köreink. Közben telefonon hívnak. Rebeka levesz valamit a polcról. Bellához, aki végre nyugton van a babakocsi aljában, odajön egy jellemzően kedves öreg néni, és már messziről infantilisan gügyög hozzá, úgy, hogy a kutya persze, hogy ki akar ugrani a kosárból. Vagy hozzám beszél, mintha nem látná, hogy telefonálok (próbálok), hogy jaj milyen aranyosak vagyunk. Néha még a hasamat is megsimogatták. Szuper. Le kell tennem, ne haragudj... Mennem kell.

Ebéd után Rebekának a délutáni alvásideje. Ez születése óta így van, meg is maradt, Ruben is jó úton halad felé. Ehhez ragaszkodom, mindent, tényleg mindent alárendeltem ennek, sok-sok türelemre és kitartásra volt szükség, hogy kialakuljon, de sikerült. És imádom. Van bő három órám. Azaz volt, mert most itt van Ruben és nem mindig sikerül teljesen egyszerre aludniuk, de az esetek többségében (tizenháromnapnyi tapaszatalatom alapján) eddig szerencsére így volt. Persze senki ne gondolja azt, hogy három óra felszabadult szabadidő és szórakozás vár rám. Ilyenkor teregetek (amit reggel beraktam), kipakolom (újra) a mosogatógépet, amiben éppen lejárt a reggeli adag és előkészülök az uzsonnához, vacsorához. Visszahívom a napközbeni nemfogadott hívásaimat. Van amelyiket nem. Általában egy-másfél óra időm marad. Ez tényleg az énidőm. 

Délután pedig a családról szól. Uzsonna, játék, majd a vacsora készítés ismétlődik a reggelinél leírt menetrend szerint, de most valamivel azért összetettebb a folyamat, ugyanis igyekszem meleget tenni az asztalra esténként. Szimultán terítés, főzés, játék, jelenleg szoptatás is, majd vacsora. Közben igyekszem nem elfelejteni Rebekának beadni a vitaminjait és beszedni a sajátomat. Van, hogy sikerül. Majd fürdetés, ami apa-lánya program nálunk, közben én rendet rakok a konyhában. A fürdőszobába ki és bemenet apa kezében meztelen Rebeka-puszilgatás. Ez már a rituálé része: "Anyaa ad puszit"- Követeli kuncogva fürdés előtt és után is. Mese, majd éneklés és este negyed kilenckor alvás. 

És ilyenkor kezdődik: a mi időnk -. Az este. Igyekszem mindennel végezni, mert az egésznap dolgozó, jövő menő férj, nem igazán örül a lejártat jelző, villogó mosógépnek, nem szeretné, hogy vasaljak, vagy bármi mást csináljak, tegyek-vegyek, egyet szeretne: csak legyek vele. 

Jó volt, hogy itthon volt velünk apa egy hétig. Ugyanis nehéz elmondani azt, hogy mivel töltöm a napot és sokszor úgy érzem, nehéz megértetni másokkal, akik nem gyereket nevelnek és otthon vannak, hogy azért nem olyan könnyű ez, mint amilyennek tűnik. Sokan nem értik, nem csoda, néha magam sem, hogy mivel megy el az időm. De bármilyen hihetetlen jórészt az előbbiekben leírtakkal. És ez fárasztó, kimerítő tud lenni. Néha kicsit. Máskor nagyon. Most Ő is látta, megtapasztalhatta, hogy milyen egész nap szülőnek lenni. Sokat segít és szerencsés vagyok, mert ha kell, bármit átvállal, de délután öttől, az mégis teljesen más, mint egész nap "műszakban" lenni. A hétvége pedig másik időzónába tartozik, akkor én is más ritmus szerint szervezem a napjainkat, nincs házimunka, később reggelizünk, pizsamában, köppenyben ücsörgünk egy teával a kanapén, még sokszor késő délelőtt is - a hétköznapok azért nem így néznek ki. A férjem előtt, le a kalappal, egész héten, hozta-vitte Rebekát, teregetett, bevásárolt, elpakolt-kipakolt-bepakolt. És nagyon elfáradt. Egyszer meg is kérdezte, félig viccesen, hogy nem is érti, hogy én miért nem akarok inkább dolgozni. Egy pillanatra mérges lettem, aztán elöntött a büszke elégedettség. Jólvan. Akkor szerinte sem könnyű az, amit nap, min nap csinálok. Helyes. Vannak országok, ahol akkor kapnak meg a családok bizonyos állami támogatást, ha az apuka is otthon tölt meghatározott időt. Bár alapvetően elhibázottnak tartom ezt az álliberális koncepciót, de annyi haszna mégiscsak van, hogy mindenki megtapasztalhatja, otthon lenni és gyereket nevelni, bizony nem láblógatás. És nekem senki ne mondja, hogy ezt más megcsinálja munka mellett. Mert az biztos, hogy az nem ugyanaz, nem ugyanígy. A házimunkát lehet, hogy megcsinálja, talán jobban is, de nem foglalkozik egész nap a gyerekeivel, akik bölcsödében, óvodában, iskolában vannak - sokan ezt kifelejtik a tényezők közül az otthonlétben töltött időből. Én is, (és sok más anyuka is) "munka mellett csináljuk", csak a mi munkánk a gyerek. Aki otthon van, velem. Jön-megy, beszél, kérdez, ölembe ül, játszani szeretne, sétálni menni, inni kér és mesét. És ha pisilni kell (nekem) jön velem és adagolja a papírt. És ha írok a jegyzetfüzetembe, ő megnézi "Anya mit rajzol?" Jelen van, mindig. Miért lenne nekünk könnyebb, mint aki munka mellett végzi a háztartást, otthoni dolgokat? Mert helyben vagyunk? Annyival könnyebb, hogy kiszúrja a szemünket a tenni való. De megcsinálni ettől még nem mindig egyszerűbb.

Szerencsés vagyok mert van segítségem. Igénybe is veszem. Az anyósom bármikor jön és vigyáz Rebekára. És jól is csinálja, ugyanis nem szívesen engedem ki a kezemből Rebekát, de ha vele van, akkor csak egy egészen picit vagyok ideges attól, hogy mással van. A húgomra is sokszor számíthatok és szükség esetén anyukám is szívesen segít. Van egy aranyos takarítónénink. Aki nagy kincs. Sokáig kerestem. Felbecsülhetetlen, hogy mennyit jelent, ha az embernek nem kell takarítania. Soha nem lenne olyan, hogy az egész lakás tiszta, mire a végére érnék (ha egyáltalán valaha odaérnék) kezdhetném is előlről. A legnagyobb segítség a férjem. Olyan apuka aki tényleg részt vesz a gyerekek körüli teendőkben, nem ijed meg egy kakis pelustól (persze azért nem rajong érte) és ha kell süt egy pizzát ebédre. Felvágja Rebeka husiját, fürdeti és mesél neki esténként. 

És nem panaszkodom, tényleg nem. A fentiek egyszerű tények. Hiszen az ember bármit csinál, bármit választ munkájául, hivatásul, lesz olyan része, ami nehéz és fárasztó, az élet már csak ilyen. De ott vannak a jó pillanatok. Például most, hogy hazaért a férjem, Ruben alszik, és Ő és Rebeka a szőnyegen hancúroznak. Bella a lábamnál alszik. Én meg befejezem, amit reggel nyolckor kezdtem el. Egy teával a kezemben. Ami nem hűlt ki és nem is kellett újra melegíteni. Mert néha kell ez a fél óra. Az a kávé, az a tea. Egészen egyszerűen és önző módon, hogy jókedvem legyen. Mert a családok érzelmi húrjait az anyák pengetik. 

A hatodik napon...

Kezd helyre állni a Bódis család világrendje és békéje. Az utolsó előtti pillanatban mielőtt azt hittem, tényleg nem bírom tovább a folyamatos nem alvást, Ruben úgy tűnik megszánt és egyszer csak elkezdett hosszabbakat aludni. Amíg ma délután Rebeka szokásos három órás délutáni alvását teljesítette, addig Ruben több, mint négy órát aludt, ráadásul mindezt a két gyermekünk egyszerre. Tegnap is ugyanebben az időben ugyanígy három és fél órát aludt, Rebeka alvási ideje alatt. Hű de szép lenne, ha ez rendszerré válna... Éjszaka már 2—2,5 órákat aludt, este pedig bevetettük a cumisüveget, jobban mondva a világ legdrágább apukája és férje Rebekáról való gondoskodás, a háztartási munkák ellátása mellett még azt is magára vállalta, hogy megeteti Rubent. Ráadásul élesben, minden előzetes kipróbálás nélkül, bevállalta az este 11-es etetést.  Délután elment és vett egy fejőgépet, én szépen lefejtem 125 ml anyatejet, biztos, ami biztos, ugyanis fogalmam sincs mennyit eszik, a kórházban mértem utoljára. Én pedig este negyed tízkor elmentem lefeküdni és aludtam egészen fél egyig. Nem hittem a szememnek, amikor magamtól felébredtem és ránéztem az órára. Ruben háromnegyed egykor kelt, tehát aludtam három órát, ami a szülés óta a leghosszabb alvásom volt. Úgy éreztem, hogy le tudnám futni a maratont. Hát még, amikor a további éjszakai ébredések is 2-3 óránként voltak. Reggel olyan üde és friss voltam, mint bámikor máskor. 8 órát aludtam három megszakítással, ez több, mint amit remélni mertem volna még előző reggel is, amikor tényleg úgy éreztem, hogy kész vége, ezt nem lehet bírni.

Cumisüveg. Tudom megosztó, én nagyon-nagyon szeretek szoptatni és értem és hiszem a lényegét is: hogy az anya kizárólagos feladata és tiszte a baba táplálása, az egymástól való függés, ráutaltság szimbiózisa, a napra kész, mindig személyre szabott anyatej a babának, amit a fejés nyilván valamilyen szinten megszakít, attól függően mennyire frissen adjuk a babának. Igen, a  cumizavarról is hallottam már. És azt is tudom, hogy a szoptatás legyik szerepe éppen az, hogy az anyuka és kisbaba állandó szimbizisban legyenek, ne is tudjon vagy akarjon anya mást csinálni, mint a babával törődni. Mind igaz, és egyet is értek vele, elméletben. Már Rebekával is próbálkoztunk a cumisüveggel más okokból, Ő nem fogadta el, nem is erőltettük és nem is éreztem emiatt megfosztottságot, szívesen szoptattam, nem zavart semmiben. De mostmár két gyerek anyukája vagyok és nem mellesleg feleség is. És ha még sokáig (na jó egy napig) negyven perceket aludtam volna akkor minden bizonnyal nem lettem volna sem jó és türelmes anyukája Rebekának, akinek jelenleg mindennél jobban szüksége van a figyelmemre és türelmemre, kihegyezett radarokkal figyeli Anyát, mire hogyan reagálok vele kapcsolatban. És nem lettem volna jó felesége sem, annak férjnek, aki mindent, tényleg mindent megtesz, hogy itthon rendben legyünk. Kezdtem nagyon ingerlékennyé válni, idegileg kimerülni, összerezzentem a kutyaugatástól, ha Rebeka leejtett egy kanalat, fájt a fejem, szédültem. Ha mindezt összemérem azzal, hogy Ruben napi egyszer cumisüvegből kap, pár órával előtte lefejt anyatejet, azt hiszem még mindig a jóanyaság felé billen a mérleg sok szempontból, még ha a fiamat, a hatnapos, ici-pici mazsolámat egyszer nem is én etetem. Azt is elárulom, hogy úgy átaludtam az etetést, pelenkázást, mint a duda. Meg sem hallottam. Ennyit számít, hogy tényleg bízom a férjemben, tudtam, hogy nem lesz gond, alhatok nyugodtan. Egyébként egy nyekkenésre fent vagyok. A cumisüveg másik előnyét megint csak összcsaládi szempontokban látom. Rebekával elmehetek majd gyerekprogramokra, amíg Ruben alszik, nyugodtan itthagyhatom a mamára, akár ő is meg tudja etetni egy-egy alkalommal, így tölthetek teljes időt a kislányommal is, nem kell várni erre adott esetben fél év, nyolc hónapot. Ez jó dolog. Vagy a férjemml idővel  elmehetünk egyet vacsorázni, kimozdulni emberi időben, nem kell megvárni az utolsó etetést. Ez is fontos dolog. Két gyerek mellett különösen. Egy mindig beszélő kétéves és egy  picibaba mellett pedig létfontosságú, hogy legyen egymásra is időnk, töltekezni, alapot építeni, amin utána a kis családunk áll. Szóval a cumisüveg miatt nincs lelkifurdalásom. Volt, de letisztáztam magamban és nem is hagyom, hogy a továbbiakban bűntudatom legyen. Így, hogy Ruben hosszabbakat alszik, akár 4-6 órát is alhatok egyhuzamban, amíg apa és fia kapcsolatot épít, ismerkedik. Nem baj az, jól van ez így.

Ma egy újabb mérföldkövet értem el. Mert ugye azt minden anyuka tudja, hogy mérföldkövek mérpedig vannak, ha az embernek újszülött gyermeke van. Ilyen a szülés utáni első mosdó látogatás. Az első zuhanyzás. Az első nem pizsamában eltöltött nap. Az első hajmosás – nekem ma ezt sikerült teljesítenem. Aztán jönnek a nagyobb teljesítmények, mint az első átaludt éjszaka, az első pohár pezsgő. Az első kimozdulás férjjel, barátnőkkel. Szép lassan meglesz minden. Mióta hazajöttünk a kórházból és beléptünk az ajtón, és a kislányom és a kiskutyánk körülugrált minket, valahogy azóta érzem, hogy minden rendben lesz. Rendben kell lennie, mert minden adott hozzá. És lám, rendben is van. - Köszönjük, jól vagyunk.