2017. november 17., péntek

Haza, itthon, otthon - Megérkeztem.





Hazautaztunk, először azóta, hogy elköltöztünk Pécsről. Haza. Furcsa ezt a szót használni, inkább kerülöm is. Azt mondom Pécsre vagy látogatóba.
Jó is volt.  Meg nem is. Vannak dolgok, amik éppen ellenkezőleg alakultak az életemben, mint, ahogy szerettem volna, az elmúlt egy-két év arról szólt, hogy hogyan tudjam elfogadni és megszeretni ezeket a helyzeteket. Alapvetően boldogságra vagyok beállítva, ilyen az alaptermészetem, szeretem jól érezni magam és élvezni az életemet, ezért sem engedem meg túl sokáig magamnak az önsajnálatot vagy a kesergést. Ma már mosolyra húzódik a szám, ha arra gondolok, hogy mi, akik nem akartunk házat, főleg nem építeni, nem akartunk elköltözni, máshol élni, éppen ezt csináljuk. És nem is olyan rossz. A nagyszüleim távol éltek és mindig utaztunk hozzájuk látogatóba, ők nagy ritkán jöttek inkább mi mentünk. Elég gyakran, csaknem minden hétvégén, ünnepen. Én imádtam, a szüleim kevésbé, már nem a velük töltött időt, inkább az utazást sok gyerekkel, a cuccolást és mindent, ami vele jár. Körülbelül négy éves koromigvonattal mentünk, aztán lett egy trabantunk. Három óra autózás Mélykútig. Felnőttként mindig sajnálkozva gondoltam azokra, akik messzire kerültek a családjuktól. Megosztani az ünnepeket, folyton utazni, csomagolni, máshol tölteni a hétvégéket, egyszerűen túl sok időt vesz el az ember életéből. Szerencsésnek tartottam magunkat, hogy mindenki itt van egy helyen, az én szüleim, Ricsi szülei, milyen egyszerű ez. Az volt.
Most tapasztaljuk, tanuljuk mivel is jár ez. Távol élni. A csomagolás, bepakolás megúszhatatlan és legyünk őszinték: Szívás. Hiába viszek minimális ruhát, csak azt ami szükséges, akkor is ott van egy csomó dolog, amit egyszerűen muszáj vinnünk. Orszi porszi, inhaláló gép a liter salvus vízzel, utazó gyógyszertár, gumicsizmák, mellé rendes lábbeli, hidegben kabátok, overall a gyerekeknek és mindenkinek ajándék, csak úgy, vagy egy időközben eltelt névnapra, szülinapra, amelyen nem volt alkalmunk találkozni. Az utazás része jól megy nekünk, mióta Ruben betöltötte a kettőt, semmi gond nincs az autózással. Egy Pécs-Pilisszentlászló három órás utat úgy teszünk meg, hogy végig nézelődnek, könyvet nézegetnek esetleg zenét hallgatunk. Miután felfedeztük Ricsivel, hogy az új kocsinkban be lehet állítani úgy a hangszórókat, hogy csak hátul szóljon, a hazafele utat végig beszélgettük. Nem is tudom mikor beszélgettünk utoljára ennyit. Nem autópályán jövünk, hanem keresztül az országon, gyönyörű az út, így van mit nézni, csodálni az ablakon keresztül.
Egy hétre látogattunk „haza”, az első felét Pécsen töltöttük Ricsi szüleinél, a másodikat Szentlőrincen a szüleimnél. Ami nagyon jó volt, az az, hogy tulajdonképpen megkaptuk a korábbi életünk esszenciáját és úgy tűnik ez jó eséllyel így lesz minden hazalátogatásnál. A nagyszülők unokáznak mi meg színházba, vacsorázni és wellnesselni mentünk, a barátainkkal találkoztunk. Eljutottunk Pécsen mindenhova négy nap alatt, ahova egy hónap alatt sem sikerült, amikor még ott laktunk. Persze mindent jó előre leszerveztem, találkozókat, programokat, jegyeket, a dolgoknak ez a része remekül ment nekem mindig, igaz az indulás előtti héten már zúgott a fejem az időpontoktól, programoktól észbentartani valóktól. Úgy terveztem meg a hetünket, hogy ne legyen túl rohanós, és mindenkire jusson idő. A távol élő barátainkon mindig látom, hogy mennyire kimeríti őket a hazajövetel, hogy egyik találkozóról a másikra sietnek, mindent be akarnak szorítani a rövid időbe. Amikor eljöttünk én már akkor elhatároztam, hogy a legeslegjobbakkal szeretném megőrizni a jó kapcsolatot, és nem az lesz a fontos, hogy mindenkivel megigyak egy kávét. Kevés barátunk van, de ők nagyon jó barátaink, családtagokként gondolok rájuk. Örülök, hogy kevés van, mert ennél több emberrel nem is lenne energiám, kapacitásom minőségi kapcsolatot ápolni, a felszínes jól érezzük magunkat együtt kapcsolatokra sajnálom az időt, mióta családom van. A szüleinkkel a náluk lakásból adódott az együttlétre, beszélgetésekre alkalom, a barátainkkal pedig találkoztunk a gyerekekkel közösen  egész napokra vagy délelőttökre, délutánokra, és külön a gyerekek nélkül is. Tulajdonképpen az emberi kapcsolataimnak nem tett rosszat a távolság, az hogy elköltöztünk, a szüleinkkel például sokkal intenzívebb a kapcsolat, máskor simán eltelt úgy az ősz, hogy nem is találkoztunk, észre sem vettük és elmentek a hétvégék, hol egyikünknek, hol másikunknak nem volt alkalmas. A barátainkkal is ritkán töltöttünk el ennyi időt, nem is biztos, hogy gyakrabban sikerült összehozni találkozót és csak pár órákra. Nem is volt ekkora mozgásterünk, a nagyszülők azért nem vigyáztak ilyen lelkesen és intenzitással a gyerekekre, mint most, hogy elköltöztünk. Így hogy két hónapja nem voltunk itthon elég volt rákérdeznem és mindenki találkozni akart, ráért és örült. Szertefoszlott a közelség adta bármikor találkozhatunk érzés illúziója és valahogy mindenkivel lehet programot egyeztetni, nem mondja le, nem siet haza. Jobban értékeljük az együtt töltött időt.  Jó érzés, hogy ránk érnek, főleg, hogy nem kis vállalás egy ilyen hazautazás. Egy hét rákészülés, egy hét ottlét és utána hazaérve a mindennapok rutinába visszatalálni még jó pár nap, egy hétig is eltart mire kipakolok, mosok, minden a helyére kerül. És ott vannak a bosszantó utóhatások amik egy utazással járnak:  mindig ottmarad egy létfontosságú dolog, ami hiányzik, mindenkit körbekérdezek, hol van, nem látták majd napok múlva mégiscsak előkerül.
Ami nehéz és még tanulnunk kell, az az, hogy vendégek vagyunk. A családunknál, a barátoknál. A korábbi otthonunkban, a városban ahol éltünk. A szüleinknél aludni, alkalmazkodni az ő életritmusukhoz, nekik a miénkhez. Mi ezt esszük, ők ezt eszik, mi ekkor kelünk, ők akkor kelnek.
Lassan jött az érzés, alattomosan, így nem tudtam kitérni előle, mikor felismertem, már késő volt.
 A közjegyzőnél kezdődött, ahova kedd reggel mentünk aláírni végre valahára a banki papírokat a házhoz. Ültem a király utcai nagypolgári, elegáns lakásban, és néztem ki a hatalmas ablakokon. A szemközti ház gyönyörű homlokzatán túl éppen elláttam a színház tetején sütkérező galambokra. A szívemet akkor már mintha vasmarok szorította volna. Imádom a pécsi színházat, maga a gondolat is gyönyörűséggel töltött el, hogy öt percre lakom tőle. Rebeka fél háromkor kelt és a hármas matinéra még úgy odaértünk, hogy előtte ettünk egy fagyit. Néztem az iroda régi parkettáját, a mívesen megmunkált dupla ajtókat, amelyek egybenyitották a három és fél méter belmagasságú elegáns szobákat. Hogy szeretem én ezeket a lakásokat, édes istenem, minden szegletüket. Fizikai fájdalmat okoz amikor látom egy-egy felújításnál az utcára kiszórva a régi ajtókat, parkettát, amelyeket szemétként szállítanak el, az ezeket a dolgokat nem értékelő lakástulajdonosok.  És egyszer eszembe jutott, hogy volt egyszer nekünk is egy ilyen lakásunk. Nem is olyan rég. Közben a közjegyző monotonul olvasta már vagy fél órája a szerződést. Csak szófoszlányokat kaptam el. Harminc év a törlesztésre, tíz év a következő gyerekre, a halvaszületés esetét szerencsére átugrotta. Mit keresek itt? Vagyis hogy lehet ez? Ez tényleg velem történik? És miért érzem ezt? Szeretek Pilisszentlászlón lakni, akkor meg mibajom, miért érzem azt, hogy sírnom kell? Tudom, rém udvariatlan lehettem, de az asztal alatt a telefonomon gyorsan behoztam a budapesti bábszínház oldalát, muszáj volt lekötnöm magam  valamivel nagyon gyorsan. Betéve tudom az idei műsort..
Aztán. Ricsivel aznap volt a kimenős napunk így a közjegyző után elmentünk wellnesselni. Évente egyszer elmegyünk, mert imádunk szaunázni, de mindig megbánjuk. A szaunázás jó, de sajnos a wellnes helyek családi célpontok lettek és mi pont a gyerekvisítást és nyüzsgést pihennénk ki, így elég rosszul érint, amikor három másik család úszni tanítja a pezsgőfürdőben a gyerekeket vagy a szaunához kitett jéggel a gyerekek a fejünk fölött dobálóznak. A felfújt krokodiloktól pedig  a thermál medencében bevallom, kettő ötven lesz a  vérnyomásom.
Hétre már vissza kellett érnünk Pécsre Ricsi szüleihez, hogy legalább Ricsi segítsen az estében  a gyerekek körül, ha már én lelépek barátnőzni. Nekem volt még egy órám a találkozómig. Gondoltam hazamegyek én is, de külön megkért Ricsi és az anyósom is, hogy inkább ne, mert csak nehezítem a fektetést azzal, hogy megjelenek és elmegyek. Jogos, teljesen igazuk van. Mindegy akkor  felugrom a belvárosban lakó húgomhoz sminkelni (ami úgyis képtelenség volt az párás öltözőben) és szép lassan elsétálok majd az étteremig.  A barátnőm hét után hívott, hogy áttehetnénk e fél kilencre, ameddig még pontosan egy és negyed órám volt. Azonkívül, hogy éhen haltam, a húgom éppen tanult, várt is valakit így miután hivatlanul bettoppantam, választhattam, hogy ott alkalmatlankodjak nála vagy menjek ki a hidegbe, esetleg üljek be valahova egyedül. És akkor megint rám tört. Hogy volt egyszer itt egy életem, egy lakásom és ez az egész annyira szürreálisnak tűnt hirtelen. Hogy nincs hova mennem. Tulajdonképpen. Pécsen, a belvárosban, ami az otthonom. Volt. Aztán persze minden jó lett, ittunk egy pohár bort, megettem az összes tartalék édességét és jót beszélgettünk. A tanulás úgy tűnt, mégsem volt olyan halaszthatatlan, akit várt az meg késett. A barátnőm pedig végül majdnem mégis időben odaért értem pár perc csúszással.
Ami igazán betett az a szerda volt. Halottak napja, senki sem ért rá, így a gyerekekkel csináltunk egy városozós délelőttöt. Nem terveztük el, de éppen úgy zajlott, mint egy átlagos napunk, amikor még ott éltünk. Ricsi leparkolt a József utcában, majd végigsétáltunk rajta, el a (volt) lakásunk előtt a Széchenyi térig. A gyerekek euforikus vigyorral az arcukon lemotoroztak a Széchenyi téren, végigtapogatták a bronzmakettet, majd a kör alakú csobogónál körbe-körbe mentek és anélkül, hogy bármit is kérdeztek volna egyszerűen a Jókai térnek vették az irányt. Szobrot másztak, lépcsőn ugráltak. Én meg percről percre éreztem, hogy mennyire nagyon hiányzik. Ez. Mert nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi is. A város, a helyek, az életérzés? Mindenünk megvan az új helyen. Város, szökőkút, motorozás, éttermek, fagyizók, ugyanakkor még több is, mert van nyugalom, béke és csend is. De ezt az otthonosságot még nem érzem, hogyan is érezhetném, amikor több, mint tíz évet éltem a pécsi belvárosban és amióta az eszemet tudom Pécshez kötődöm. Minden sarkon találkozunk valakivel és én hihetetlennek érzem, hogy ugyanazok az arcok vannak mindenhol, akik mindig és úgy beszélgetnek velem, mintha mi sem történt volna. Ugyanazok az emberek ülnek, ugyanazoknál az asztaloknál. Fel tudnám sorolni, hogy amikor delet harangoznak és kiemelkednek a dzsámi harangjai a földből kik mennek keresztül a téren és melyik étteremben fognak ebédelni. Most nem ezt érzem szürreálisnak, hanem a pilisszentlászlói életünket. Az ottani embereket, helyeket, házunkat. Mintha csak egy álom lett volna, amiből most hirtelen felébredtem. Nem tudom eldönteni, hogy jó volt-e. Az biztos, hogy itt most jó. Becsukom a szemem egy pillanatra és elképzelem, hogy hazamegyünk a lakásunkba. Kinyitom az ajtót, pontosan látom magam előtt az előszobaszekrényre dobott kulcsokat, a kétszárnyú ajtón benézve a tálalón sorakozó könyveket. Mennék beljebb is.. de nem, az már túl sok lenne, inkább kinyitom a szemem. Én itt most csak sétálok. Már nem itt élek, nem csak leugrottam a Király utcába. Tulajdonképpen turista vagyok. Idelátogató. Hányingerem lesz. Beülünk egy étterembem egy ismerős jön a gyerekével. Velük minden nap összefutottunk, amikor még itt laktunk, most a gyerekeink együtt játszanak a játszósarokban, amíg ebédelünk. Miután kilépünk az étteremből, ami pontosan három percre van a (volt, VOLT) lakásunktól egy újabb ismerős tolja a babakocsit velünk szembe, éppen a DM-be igyekszik, ő is itt lakik, a Király utca alatt. Azaz ő itt lakik. Én már nem. Jól vagytok? Jól.
höt érzek, magam is meglepődöm rajta. Először csak egy egészen picike, de érzem, ahogy növekszik bennem. És egyre mérgesebb leszek.
Ők itt maradhattak, itt élhetnek, teljes természetességgel mászkálnak az utcán és talán nem is tudják, hogy mennyire nagyon jó nekik, hogy itt élhetnek. Az elmúlt két évben minden nap így néztem a várost, a búcsúzó szemével. Azelőtt is szerettem és értékeltem de így minden apróságot észrevettem. És persze minden négyzetméterhez emlék köt. A székesegyház előtti kockákon tettük meg az első lépéseket a közös életünk felé, itt jártunk egyetemre, köttettek és értek véget nagy barátságok, szerelmek. Itt születtek a gyerekeink, ezeken a padokon ücsörögve szoptattam őket séta közben, itt szedtük Rebekával az első vödör gesztenyét, próbáltuk ki a kis babakocsiját, motorját, rollerét.
A rohadt életbe.
Visszafelé menet az autóhoz újra elmegyünk a József utcai lakás előtt, egy lány ül az ablakban, zenét hallgat és dohányzik. A lakásban, aminek én festettem csíkosra a falait, ahol ott van bent az álomkonyhám és a gyerekszobák virágos falai, ahol otthagytam a tükörré átalakított nagy ablaktáblákat a falon, amelyeket én  álmodtam meg. A lakásban valaki más lakik. Én pedig kívülről nézem. Akár egy rémálomban. Hiába tudtam, más volt látni is. Jó, hogy napszemüveg volt rajtam, mert potyogni kezdtek a könnyeim.
Éjszaka jött, aminek jönnie kellett, a szorítás, amitől úgy érzem nem kapok levegőt, mindjárt megfulladok és az ezt kísérő zokogás. Utáltam magam, hogy ezt csinálom, miért csinálom, amikor olyan jó nekünk? Gyönyörű helyen élünk, felépíthetjük az álomházunkat, már van két cicánk is, nagy diófa a kertben és most is egy szép házban élünk. Úristen mibajom? Nem vagyok normális. Óriási fájdalmat okozok ezzel Ricsinek, hogy így lát, bűntudatot keltek benne. Pedig erre semmi okom. De hiába tudtam az agyam racionális részével mindezt egyszerűen nem tudtam abbahagyni.
Másnap világosban és megfelelő távolságból nézve (nem a belvárosban)annyira szégyelltem magam. Hogy lehetek ilyen, meg sem érdemlem ezt a sok jót, ami körülvesz.
Reggel mentünk a barátnőmhöz.
Vele sosem veszekedtünk. Szinte mindenben egyetértünk és azonosan gondolkozunk. Tényleg van ilyen és nagyon jó. Egy hónapja várom ezt a találkozót az elmúlt éjszaka után pedig olyan volt, mint a megváltás. Úgy volt, hogy már korábban, a hét elején megyünk, de a gyerekek köhögtek, nemrég született kisbabájuk, inkább áttettem a hét végére. Éppen Pécs és Szentlőrinc között laknak így mindent felcuccoltunk, hogy utána már vissza se jövünk Pécsre, hanem egyből a szüleimhez megyünk. Már az autóban ültünk amikor bevillant. Te jó ég, itt a Bella, akit még soha nem vittünk hozzájuk, ahogy máshoz se nagyon, aki nem kifejezetten kutyabarát. Most mit csináljunk. Megírtam, hogy itt van ő is, frissen fürdetve, kozmetikázva. De tudtam én, hogy ez így nem lesz jó, ismerem őket, ez éppen az egyik kevés dolog egyike, amiben nagyon másképp gondolkozunk. Megérkeztünk, egy étterem előtt találkoztunk ebédidőben, és a viszontlátás öröme helyett a barátnőm feszengve fogadott, hogy meg kéne beszélnünk ezt a dolgot, mert hogy ő nem szeretné ha bevinném a kutyát. A kutyát. Jó, jó értem én, de kint nem hagyhatom, a felajánlott kisház szobájában pedig azért nem szívesen zártam be, mert ő egy bosszúálló kutya egy kis rohadék, ha ilyen helyzetekről van szó, biztos, hogy bepiszkít, ami tényleg ciki lenne. A teraszon meg végig ugatna nyüszítene, és négy gyereket akartunk délután altatni. Szóval. Hogy is hozhatom ilyen helyzetbe? Tényleg, hogy is. Szörnyen éreztem magam, nemcsak amiatt, hogy későn szóltam, hogy nem jutott eszembe (nem jutott mert ha a hét elején jövünk, ahogy eredetileg volt, amikor fejben elterveztem a programot és számba vettem az olyan jellegű dolgokat, amire gondolni kell, akkor Bellát Pécsen hagyjuk Ricsi szüleinél. Az bántott a legjobban, hogy ilyen helyzetet teremtettem, hangulatot. Senki sem ezt érdemelte. A barátaink, akik vártak minket, készültek ránk, Ricsi, aki szabadságon volt és mintegy bébisztterkedni kísért a gyerekek délutáni alvására, hogy mi beszélgethessünk. Végül a délutáni alvásnál Bella Ricsivel volt, aztán meg a kisházban hagytuk, de annyira szerettük volna a további kínos helyzetet elkerülni, hogy ott is bezártuk a gépházba. Szívem szakadt. Főleg amikor érte mentünk és olyan jófej volt, hogy bár otthagytuk egy idegen helyen egyedül, bezárva,nem pisilt be. 
Bella velünk van, tenni kell valahova, amikor nem olyan helyre megyünk ahova bevihetnénk. Direkt használom a „nem olyan hely „körülírást, mert a barátnőmnek azzal léptem csak igazán a lelkébe, amikor azt találtam mondani, mintegy magyarázkodásként, hogy persze, tudom, hogy nem annyira állatbarátok, hogy beengedjék a kutyát.. Pedig csak úgy értettem, ahogy értettem. Az én szótáramban az állatbarát, kutyabarát azt jelenti, hogy bevihetem a kutyát, akit azóta ismer, mióta engem, akivel együtt nyaralt és együtt ücsörög a kanapén, ha nálunk van. Ő nem egy kutya, hanem a mi életünk olyan elengedhetetlen része, akit mindenki ismer és elfogad, legalábbis azt hittem. Sajnálom. Ő nem egy kutya, hanem a Bella, aki hozzánk tartozik, ha úgy tetszik csomagban jár velem, velünk. És az elköltözés egyik velejárója, hogyha „hazajövünk” nincs már egy lakásunk, ahol otthagyhatom. De nem kellett volna ilyet mondanom, mert attól még lehet valaki állatbarát, hogy nem szereti a lakásban az állatot. Még ha az a Bella is.
Mi egyébként kínosan ügyelünk rá, hogy sehova ne vigyük, ahova tilos, vagy ahol nem szívesen látják, kerüljük a konfliktust , ha lehet. Nekünk is kellemetlen érzés, ha a másik feszeng, vagy ha ránk szólnak például egy éteremben. Egy kivétel van a szüleim, ők nem lelkesednek, rendszeresen lezavarják a kanapéról meg nagy mosást rendelnek el neki az udvarról bejövet, de hát nincs más választásom, rengeteget vagyunk ott. Egész gyerekkoromban azért nem lehetett kutyám, mert ők nem engedték, úgy voltam vele, hogy most ők jönnek.
És igyekszünk is kerülni továbbra is az ilyen helyzeteket, de ha mégis így alakul én nem fogom bezárni sehova vagy kizárni vagy az autóban hagyni. A részem, a részünk és ez nekünk nagyon rossz érzés és nem szeretnék ilyet tenni még egyszer. Úgy érzem, hogy ez jóval több annál, mint amit szívesen megteszek, azért, hogy valakivel találkozzam.
Szentlőrincen majdnem elsírtam magam, amikor a szüleim nappalijában Bellát egy kosár várta ajándékba. Ez nem a szüleimre vall és nagyon-nagyon jófej dolog volt tőlük.
Otthon, mármint Szentlőrincen is megvannak a magunk körei. Ott a legkevésbé feszengős talán nekem, mert ott aludtunk rendszeresen akkor is, amikor még Pécsen laktunk. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek konfliktusok, vannak, de ezek csak a szokásosak. A testvéreimmel nagy a korkülönbség közöttünk, öt-öt év, ami azt jelenti, hogy az öcsém és köztem tíz év van. Ha visszaemlékszem a tíz évvel ezelőtti önmagamra, hát majdnem ilyen voltam, eléggé hasonlítunk. A gyerekektől a falra másztam, a visításuktól a hisztijeiktől. Azt gondoltam, hogy az enyémek tuti nem ilyenek lesznek. Hát. Mit mondjak. Ilyenek. De az enyémek és imádom őket és azóta már egy csomó könyvet olvastam róluk meg előadásokat hallgattam a gyermeklélektanról és megértem a visítást, nem is zavar már annyira, képes vagyok türelemmel kezelni. De hát a huszonkét éves öcsém még nem olvasott róluk, sőt mi több nem is akar, és ugye nem is tudja milyen az, ha majd egyszer neki is lesz. Ő csak egyet akar. Aludni délig, meg, hogy Ruben ne vegye el a féltett kincsként őrizgetett makett autóit. És, hogy neki minden kényelmes legyen és jó és nem igazán érti, hogy nekem miért is jár több szoba (negyedmagammal) mint neki (csakazértmertgyerekemvan? CSAK.). És amikor mindezt a karcos kamaszos nem éppen kedves stílusában odamondogatja nem érint jól. Főleg most.
És hajlamos vagyok tőle elfelejteni az előző napi sétánkat meg a közös vacsi főzéssel egybe kötött borozgatást és mindent, az egész elmúlt hetet és csak az villog az agyamban, nagybetűkkel és pirosan, hogy mi az istent keresek itt, kell ez nekem, hogy ki kelljen zárni a kutyám, hogy az anyósom megvárjon amíg hazaérünk este és, hogy mindenkihez alkalmazkodjak és cuccoljak és utazzak hat órát.. és végtelen fáradtság fog el a gondolatra, hogy ezentúl ez mindig így lesz. Ha látni akarom a családomat, a barátainkat akkor mindezt vállalnom kell.
Cserébe persze azért nagyon jó is volt. De nagyon leterhelő. Fizikailag kimerítő és lelkileg megterhelő. Idővel majd változik, tudom. Nem lesz olyan fájdalmas Pécsre látogatni és jobban belerázódunk mi is és mások is a vendégeskedésbe.


Szeretlek Pécs. Még mindig, de jobb ezt nem érezni. Én már nem hozzád tartozom. Nem leszek olyan, mint sokan, akik elköltöztek és amikor megkérdezik őket olyanokat mondanak, hogy szívemben mindig pécsi maradok vagy, hogy valójában pécsi vagyok. Mert az olyan lenne, mintha még mindig vágyódnék vissza, hozzád és miközben már máshol élek, máshova tartozom rád gondolnék. Én pilisszentlászlói vagyok, és szentendrei. És végre, Budapest közeli. Ide tartozom és semmire se jó ez a nosztalgikus szomorkodás. Szép vagy és nagyon jó hely, de nem tudsz többet, nem vagy szebb vagy jobb, mint ezek a helyek, ahova a most köt. Csak a múlt az, amitől különleges vagy, olyannyira szép és amitől fáj rád gondolni. És én nem szeretnék a múltban élni. Sóvárogni. Szomorkodni. A most jó, van olyan jó, mint az, ami elmúlt, kivéve, amikor rád gondolok.
Úgyhogy vége van. Mert így döntöttem.




2017. október 18., szerda

Kisovi - Rubennel a Waldorf oviban



Rubennel már szeptember óta járunk kisoviba, ami a Waldorf oviban van kedden délutánonként négytől hatig. Emiatt is vártam már, hogy Rebeka is mehessen, mert úgy láttam érzékenyen érinti, hogy Ruben beléphetett oda, ahova ő még nem és úgy szeretne, ráadásul eddig ilyen nem volt, hogy Rubennel ketten nélküle csinálunk valamit, érthető ha kimaradás érzése van. Rettenetesen sajnáltam, a szívem szakadt érte, amikor először mentünk ő meg ott sírt az ajtóban, hogy "én is akarok menni kisoviba, ne menejetek el!". Azért neki sem volt olyan rossz dolga, apával így lett egy kettesben töltött délutánjuk a héten, ami ha nem is a száz százalékig minőségi időben telik el, mert ilyenkor előfordulhat, hogy Ricsi még dolgozik valamennyit, csöröghet a telefonja, de beleférhet akár egy fagyizás vagy séta is és azért mégiscsak apával van rendszeresen, ami jó. Ahogy az is, hogy mi Rubennel külön csinálunk valamit. A kisoviban egy állandó közösség van, mindig ugyanazok a gyerekek járnak hétről hétre az anyukáikkal és lépésről-lépésre mindig ugyanaz a program. Nagyon kellemes már megérkezni is, érezni, hogy vártak ránk. Egy nagy gyertya ég az előtérben, a frissen főzött citromfű tea már ott gőzölög a kancsókban és kellemes élesztő illatot érezni, ugyanis a program első felében kenyeret fogunk sütni. Ildikó, a dadus, aki tartja, egy hatalmas teknőben begyúrja a tésztát előre, majd körbeülünk kisszékekere, kisasztaloknál és ő a nevünket énekelve tésztalabdákat gurít a körbeülőknek, amiből mindenki azt készít, amit szeretne. Mindenféle eszköz is oda van készítve természetesn fából, derelyevágó, kések, kenyérlapátka, sodrófa és kis tálkákban napraforgó és tökmag, ezzel lehet díszíteni az elkészült péksütiket. Közben csöndben vagyunk vagy énekelünk, mondókázunk. Ruben most először vett részt a közös gyúrásban, eddig inkább a kiskonyhában játszott, ami, annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen gyerek, aki nem ült oda, senkit nem zavart, azt mondták, nem baj, ne aggódjak majd előbb utóbb. Én nem igazán bíztam benne, hogy valaha is érdekesebb lesz neki a sütés, mint a játékok, itthon is ötből egyszer süt velünk, és egyszer csak odaült és annyira belejött, hogy alig akarta abbahagyni, ott volt, amíg el nem fogyott az összes tészta. Amíg sülnek a kenyerek, addig a gyerekek játszanak az oviban. Az anyukák néhány mondatot leszámítva nem beszélgetnek, úgyhogy a gyerekprogramokat kísérő szokásos zsivaj itt nincs, mindenki háttérben marad, a gyerekek játékát segíti, kíséri. Ruben kedvenc játéka a kiskonyhán kívül az, hogy az ovisfaszékekből vonatot csinál, kirakja őket egymás után, amibe ki be száll, néha már más gyerekek is beülnek a vonatba.
A játék vége felé megterítünk, a gyerekek is segíthetnek benne, majd félkörívben lerakott kisszékeken körbeülünk egy oltár szerű asztalt, ami leginkább egy bőségasztalra hasonlít, tele van őszi dolgokkal, gabonával, gesztenyével, dióval, falevelekkel és közösen őszi énekeket énekelünk, mondókázunk. Majd az Iglice szívem, iglice dalra felállunk, és kézenfogva kisétálunk a mosdóba, ahol mindenki kezet mos a picike mosdókagylóknál, a gyönyörű üvegszerű szappanokkal, amik nem tudom, hogy csinálják, de sosincsenek elázva, ahogy a mi szappanjaink itthon, pedig valószínűleg többen és gyakrabban mosnak velük kezet. Majd a mosdóból kifele menet ott vár minket Ildikó egy kis üvegcsével a kezében, amiből szertartásosan mindenkinek "illatot tesz" a kezére - a gyerekek imádják ezt, már maguktól nyújtják a tenyerüke, amibe Ildikó a mutatóujjával belesimogat az illatós olajból egy keveset, mi anyukák sem maradunk ki ebből a jóból. Nagyon kedvesnek találom a testkontaktusnak ezt a módját, nemcsodálom, hogy szeretik a gyerekek. Ruben itthon többször is játszik "illatosat". Majd újra körbeüljük az immár szépen megterített asztalkákat, ahol egy kisebb lakoma vár bennünket, minden alkalommal ugyanazokkal az ételekkel: fokhagymás vaj, sima vaj, gabona kolbászkrém, zakuska, amit a szülők közösen készítenek minden szeptember elején, olajos hagyma, és mindenféle zöldségek összevágva, répa, paradicsom, paparika, karalábé, káposzta. Ehhez szintén a szülők és óvónők által szárított és morzsolt citromfű tea van. A vacsora szintén egy kedves dalocskával kezdődik, még sajnos nem tudtam megjegyezni a szövegét, de annyira szép, főleg, ahogy énekelik, szemmel láthatóan teljesen átadva magát a hangulatának, hogy mindig kicsit meghatódom rajta. Majd Ildikó, a dadus egy nagy kosárral körbe jár az asztal körül és kiosztja a kenyereket, a felnőtteknek ő adja oda ilyenkor hozzá a kést is, ami eddig nem volt az asztalon.  A vacsora csöndben telik, alig-alig beszélünk, amit eleinte furcsának, zavarbaejtőnek éreztem, de most már megszoktam. Nem baj, hogy nincsen csevegés, fölösleges mondatok, zajok, olyan békés és meghitt. Vacsora után újra kézfogással és énekléssel köszönünk el egymástól, szívet melengető látvány, ahogy a kisgyerekek már nyúlnak egymás kezéért, egyre jobban feloldódnak alkalomról alkalomra, már ismerik egymást, lassan megtanulják, hogy mi következik, számítanak rá és várják is. Ahogy az illatot várják a kézmosás után, úgy a vacsora előtti dal előtt már nyúlnak egymás kezéért, a mellettünk ülő kisfiú rendszerint már előbb megszeretné fogni Ruben kezét, mint ahpgy a dal kezdődne, most végre nem húzta el, hanem mosolyogva engedte. A csönd is kezdi értelmét nyerni, mert a gyerekek egyre többet beszélnek, miközben gyúrjuk a tésztát, formázzuk a péksütiket vagy vacsora közben időről időre megszólalnak, mesélnek valamit, vagy egymáshoz szólnak, teret kapnak rá és lehetőséget azáltal, hogy mi nem beszélgetünk. Egy kicsi fonott kosárkában mindenki visz haza a családjának a péksütiből, Ildikó szétosztja a gyerekek között. Így keddenként itthon is ez a vacsora, mindig van annyi, hogy bőven jóllakik belőle mindenki, mert persze azért együtt is újra megvacsorázunk, ez különösen Rubennek nem okoz gondot. Nagyon tetszik ez a program, eleinte nem értettem, nem éreztem még rá, hogy miért jó, hogy elmegyünk az oviba ilyen kicsikkel és ott játszunk más-más sarkokban a saját gyerekeinkkel, Ruben ugye még a sütésben sem vett részt, de folyamatában már látom, hogy ez nagyon is jó és van értelme. Ruben egyszerűen imád odamenni, én is szeretek vele menni, kézenfogva lesétálni majd hazaballagni. Kezében büszkén viszi a megrakott kis kosrákáját, és cipőben-kabátban még le sem vetkőze kiabál az előszobában Rebekának, aki már alig várja, hogy hazaérkezzünk "Rebeka gyeje nézd mit sütöttünk neked" és sugárzó arccal átadja neki, látszik rajta, hogy ő most nagyon-nagyon boldog, hogy valamit hozhatott, amit ha nem is ő alkotott, részese volt a folyamatnak. Rebeka és Ricsi pedig igazán hálás közönség, Rebeka lelkesen válogat a péksütemények között, "én ma ezt a fonottat kérem, vagy nem, nemis inkább a csigabigát". A péksüti kosarastul az asztalra kerül és mintegy levezetéséül a délutánnak, együtt megesszük, így végül az egész család részese lesz annak a programnak, ahol csak mi ketten voltunk Rubennel. 

2017. október 17., kedd

Őszi piknik


"A folyó tükrében még Nap nézelődik,
De már hosszabbodnak az árnyak.
Levél hull. A sárga színe föléget mindent.
Tűnő nyarat, és vágyat.

Ősz jön. Vadludakkal hangos az ég.
Beüvegezi vizeinket a hajnal.
Súlyosodnak az álmok.
Elszáll ez az év is - a menekülő madarakkal."



Az ősz a legszebb évszak. A tél meghitt, mozdulatlan és varázslatos, a tavasz vérpezsdítő, érzékeket bizsergető, tele ígérettel, vágyakkal. A nyár perzselő, élményekkel teli. De az ősz, az ősz gyönyörű, lélegzetelállítóan szépek a fények, a természet. Mintha egy mesében lennénk, olyan a sárga levélhullás, ami az erdőben járva körülvesz, amikor meglebbenti a szél a fákat. A hegyeket éjjelente mintha játékos kedvű óriások festenék mind színesebbre reggelre, egyre több a bordó folt a sárgába hajló erdőn, itt is, ott is megjelenik egy újabb pirosló mező. A kerítésünkön futó vadszőlő. is minden nappal újabb árnyalatot kap az éjszakától.
Piknikezünk, amíg lehet. Néha lelkifurdalásom van, hogy már megint nem eszünk rendes ebédet, de amikor a patakparton vagy az erdőben vagyunk, mindig megnyugszom, hogy jó döntés volt. Mert lehet, hogy otthon ehetnénk asztalnál, kanállal, főzeléket, de akkor lemaradnánk erről. Amikor a déli verőfény szikrázóan süt át az óriásira nőtt szálfák ritkuló lombjai között és a sárga avart szinte felégeti a ragyogás. És amikor meglebben a szél, sárga levelek hullanak mindenfelé, akár aranyló hópihék, olyan lassan, imbolyogva, szállnak alá, a hangjuk pedig, mint a ráérős tavaszi esőé, ahogy földet érnek. Kopognak. Ha becsukom a szemem, olyan, mintha az eső esne.
Rebeka ötlete volt. Miért nem megyünk be a fák közé piknikezni, ez olyan jó hely lenne, anya – mondta. Hétvégén bementünk, és egy szép tisztásra bukkantunk. A gyerekeknek építettünk egy kis kalyibát ágakból, remekül el voltak benne, vele. Ugyanoda mentünk vissza ebédelni. Egyszerű ebéd volt, tökmagolajos kenyér, sajt és zöldségek. Amikor a szabadban eszünk valahogy mindig olyan jó étvággyal esznek. Már az sem zavarta őket, hogy a kenyeret olajzöldre festette a tökmagolaj, pedig reggelinél  még inkább nem kértek belőle, most meg nem győzték enni. Csöndben voltunk, valahogy senki nem akart semmit sem mondani.
Amikor ilyen csodálatos természetközeli élményekben van részem, akkor érzem igazán hogy élek,   hogy jelen vagyok az életemben. Elfog egy érzés, leginkább a hálára hasonlít, de annál sokkal többrétű, hogy ennek az egésznek a része vagyok és ez mennyire nagyon végtelenül jó. 







2017. október 16., hétfő

Házi pékség: Tökmagolajos fonott kenyerek




Elfogyott az olívaolajom és a napraforgóolajom. Minden olajom. Az élesztőből is az utolsót bontottam ki. Ilyenkor kreatívnak kell lenni, mi kerüljön a tésztába, mert olaj az kell bele. Egy kevés olvasztott vajjal és tökmagolajjal helyettesítettem az olívaolajat. Megint négyféle lisztet használtam, ez nagyon bevált, sokkal szebb lesz belőle a tészta, mintha csak kétféle lisztet használnék (egy egészségesebbet és a sima búzalisztet). Rebeka megint lelkesen fonta a kalácsot velem és így, hogy ő készíti lelkesebben eszi meg, nemcsak ő, hanem Ruben is.
Érezni rajta a tökmagolaj ízét, nekem kifejezetten ízlik, az esti gyertyafényben a gyerekeket nem zavarta az enyhén olajos zöld árnyalat, amit kaptak a kenyerek, a reggelinél azonban már szóvá tették. Még szebb lett volna, ha van itthon tökmagom és azzal tudjuk díszíteni, de az is elfogyott. 
Azthiszem el kellene mennem bevásárolni.



Recept:

500 g liszt: 80 g rozsliszt, 50 g teljeskiőrlésű liszt, 70 g graham liszt, 300 g búza liszt
Egy csomag száraz élesztő (7g)
Egy tojás
2,25 dl tej
30 g olvasztott vaj
0,5 dl tökmagolaj
Evőkanál só
5 evőkanál cukor, felét helyettesíthetjük mézzel

A száraz élesztőt felfuttatom a tejben egy evőkanál cukorral, addig a lisztet, a száraz élesztőt, a sót és a cukrot összekeverem, lyukat csinálok a közepébe, beleütöm a tojást és hozzáöntöm az élesztős tejet. Kicsit összekeverem egy fakanállal (szilikonos lapáttal) és hozzáadom az olajat és az olvasztott vajat is. Dagasztókarral pár perc alatt összekeverem, addig amíg összeáll egy gömbbé és elválik a táltól. Picit ragadós a tészta, rászitálok egy kevés lisztet és betakarom konyharuhával. Előmelegítem a sütőt 200 fokra, egy kisebb tepsibe vizet rakok az aljába, a kelt tésztának jót tesz a gőz.  Fél óra, negyven percet kelni hagyom a tésztát, (nem fog duplájára), majd indulhat a házi pékség, a gyerekekkel mindenféle, mostanában leginkább fonott péksütiket formázunk belőle. Ha megtelik egy tepsi már mehet is a sütőbe, körülbelül tíz perc kell neki, 200 fokon. 








2017. október 14., szombat

Drága Barátném!







Ha itt lennél és találkozhatnánk a valós térben és időben akkor sütőtökös kuglófot sütöttem volna neked, citromos cukormázzal a tetején. Teát főztem volna, fekete teát, Ricsi kedvencéből, kék búzavirággal és tejet raktam volna bele, képzeld mostanában így iszom, talán Neked is ízlene. A rózsás bögrékbe töltöttem volna, vagy nem, nem is, inkább a nagymamám aranyszegélyes régi porcelánját vettem volna elő erre a különleges alkalomra. A legszebb desszertes villát tettem volna a kuglóf szeleted mellé, amelyiknek virág alakban végződik a nyele és van még kettő abból a kicsi ezüst hópelyhes szalvétából, amit már régóta őrizgetek, a megfelelő alkalomra várva, most végre méltóképpen használhattam volna fel. Ha jó az idő kiültünk volna a teraszra, amit teleraktam krizantémmal, tetszene, tudom, hogy mennyire imádod a virágokat, a kertet. A sárguló diófa alatt beszélgettünk volna órákon át a nagy fotelekben egy pléddel betakarózva, úgy ültettelek volna, hogy éppen ráláss a hegyek között arra a szép szalmabálás mezőre, ahol tehenek és bárányok legelésznek, majdnem ott van a telkünk. Az öledbe kucorodott volna az egyik cica, valószínűleg Borisz, ő a bújósabb, és közéd és a karfa közé még befurakodott volna Bella is. Tudom, nem annyira szereted a macskákat, de őket szeretnéd, mert még annyira picik, és ilyen piciben semmilyen állatnak nem lehet ellenállni. Elmeséltem volna, hogy mennyire szeretek itt élni és, hogy nem is olyan nehéz máshol élni, mint gondoltam, de hát ezt te sokkal jobban tudod, hiszen a világ másik felére költöztél. És boldog vagy. Aztán Te is meséltél volna valamit, mindig olyan jókat, érdekeseket mesélsz, közben megmutatnád a legújabb munkádat, mint múltkor azt a kis polipot, amit a kisfiadnak horgoltál, aki még a hasadban volt akkor. És megnézném élőben, hogyan is csinálod, most sokkal jobban figyelnék rá, mint a legutóbb, mert képzeld én is szeretnék megtanulni horgolni, már néztem is videókat hogyan kell, nem tűnik annyira bonyolultnak. Hurok, majd áthúzom, aztán megint, aztán a következő sorban már magasítok és duplán kell a hurkokat csinálni. Meg is mutathatnád. 
A múltam, így az identitásom fontos része vagy, ha veled vagyok valahogy valóságosabbnak tűnik az életemnek az a rég elmúlt része, amikor szőke copfos, cserfes, minden lében kanál kislány voltam, aki most is vagyok, de akit a tükörben már hiába keresek. Eszembe jut annyi minden...
Az első napom a szentlőrinci óvodában, amikor megismertelek. Egyedül rajzoltam a kisasztalnál, odaültél hozzám és azt kérdezted, hogy cserélnék e veled fejet. Annyira vicces volt. Persze, hogy cseréltem volna, szép, sötét hullámos hajú kislány voltál, akinek az összes többi kislány a barátja volt  én meg senkit nem ismertem. Aztán oviban még nem lettünk barátok, csak később.
Emlékszem más iskolások voltunk, amikor megkaptad a kiskutyádat és megláttalak a házaink közötti réten vele, ahogy az aprócska fekete-fehér foltos kiskutya körülötted ugrált. Tisztán él bennem ez az emlék, mintha fényképeken látnám, a hajad, az arcod, a tekinteted és persze a saját érzéseim. Annyira de annyira irigyeltelek, hogy van egy kutyád, aki bemehet a szobádba és vele alhatsz és sétálni viheted, nekem ez elérhetetlennek tűnt akkoriban. Arra is emlékszem, amikor együtt kóboroltunk az utcánk végén kezdődő szántóföldeken, bementünk a nagyra nőtt kukorica meg a búza közé majd leültünk a sorok közé a földre és beszélgettünk. Egy alkalommal találtunk egy díszt, búzászalakból fonta valaki, te már lehet, hogy nem is emlékszel, én hazavittem és anya kitette a konyhába, pedig nem is volt befejezve. De úgy is szép volt, évekig kint volt és amikor ránéztem azt a délutánt juttatta eszembe, amikor ott ültün a sorok között. 
Szerettem veled középiskolába együtt menni reggelente, emiatt képes voltam akár többet gyalogolni a vonatig, a busz közelebb lett volna, de te vonattal jártál. Majdnem egymással szemben voltak a sulijaink, a tiéd jónevű, az enyém inkább hirhedt. A Víg Apátnál felszálltunk a négyes buszra és beszélgettünk a kori pályáig. Nagyon más világ voltunk akkoriban, te meg én. 
Mennyit főztünk, sütöttünk a nyári szünetekben, veled készítettem az első csirkemellet, rántott húst, fasírozottat, krumplipürét. Meg muffinokat halomszámra. 
Szerettem karácsonykor azt a szokásunkat, hogy huszonnegyedikén találkoztunk a lépcsőházatoknál, még mielőtt nálunk a vacsora kezdődött volna. Volt, hogy felmentem hozzátok, nálatok már ebédre elkészültek a finomságok, és amikor anyukád egyszer megkínált sajnos nem is bírtam ellenállni a töltött káposztának és az otthoni szentestei vacsorán, ahol a kedvencem volt, mákosguba, már alig bírtam enni belőle.
Tudod mindig elfog a szomorúság, amikor hazamegyek és átnézek az azóta már beépült réten, ahol a házak között még rálátok az ablakotokra. Még mindig kívülről tudom az otthoni számod, vicces nem? Még Ricsiét sem tudom fejből. A lakásotok illatára is emlékszem, a hangra, ahogy kiakasztottátok a láncot, mielőtt nyílt az ajtó. De már nem ugorhatok át. Te meg nem jössz le egy cigire. Különben már nem is dohányzom elég régóta, és magam sem értem miért de volt abban valami jó ott találkozni és elszívni egy cigit. Mindig minden fontosat meg tudtunk beszélni alatta, valahogy mint az indiánoknál a pipa, nálunk ez volt a szertartás. A konyha ablakban sem látlak meg véletlenül. Mert messze vagy, nagyon messze és már soha többet nem fogunk egymáshoz ilyen közel élni. És ettől kicsit mindig nehezebb lesz a mellkasom. Miért kell mindennek ennyire megváltoznia, elmúlnia.  És aztán miért hiányzik ennyire?
De aztán elmúlik hamar, ez az érzés, mert mindennek ellenére, ugyanúgy megmaradtunk egymásnak. Több ezer kilométer távolság ellenére is elő-elő fordul, hogy együtt sütjük a karácsonyi mézes sütit vagy így is segítettél feldíszíteni Rebeka szülinapi zsúrjára a lakást. És felhívtál még a szülőszobáról, amikor megszületett a kisfiad, akit a kezemben is tarthattam és remélem tarthatok még jó sokszor. És ez jó, nagyon nagyon jó, ennek örülni kell, ahogy annak is, hogy neked jó ott ahol vagy. Valószínűleg sokkal jobb, mintha itt maradtál volna.
Megsütöttem a kuglófot, gyertyát is gyújtottam mellé. Ma délután az aranyszegélyes csészéből ittam a teát. 






Nagyon Boldog Születésnapot!







Ölellek,

Réka
























Adrinak

2017. október 11., szerda

Rebeka első fonott kalácskája

Egy ideje már közösen sütjük az asztalunkra kerülő péksüteményeket. Illetve én sütöm és aki akar csatlakozik. Rebeka szinte mindig szeretne segíteni, Ruben is időnként részt vesz benne. Mióta ezt nem egyedül csinálom, hanem a gyerekek is egyre lelkesebben vesznek részt benne, már nem arra megyek rá, hogy szép kiflik, briósok legyenek, ennél sokkal többet számít az öröm, hogy közösen készítünk valamit. Begyúrom a tésztát és ha a gyerekeknek van kedvük ők formázzák meg a kis tésztagolyókat, olyanra amilyenre csak akarják. Nagyon érdekes formák születnek: masni, takaró, előke, fészek, bár próbálom a klasszikusabb irányba terelgetni őket, mert a kelt tészta akkor adja ki a jellegét, ha bucisabb és minél kevésbé lepényszerű. Azért mindig akad egy-egy egy laposabb alkotás, de nem baj, elfogy az is. Rebeka nemrégiben megtanult fonni, ez a "tanulás" volt vagy öt perc, egyetlen egyszer megmutattam neki, mivel vastagabb holmival könnyebb, jobb rajta a fogás, három kötött sálját Ricsinek ráhurkoltuk a lépcsőkorlátra és azon gyakorolt. A következő lépés pedig a tészta fonása volt, engem is meglepett, amikor némi segítséggel ugyan, de megfonta a fonott kalácsunkat. Következő alkalommal pedig a tésztagombócokból kis kígyókat sodort és összefonta koszorúnak, ahogy tőlem látta. Nagyon büszke vagyok rá, jó dolog látni, hogy ennyi örömet talál a sütésben és ahogy egyre ügyesebb egyre lelkesebb is lesz. A kis tésztakoszorút a tányérjára tettem, és kézzel megtörte és mindannyiunknak adott belőle. Nagyon szép pillanat volt. 
Nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön az, hogy igazi péksütiket készít, és ennyire ügyes lesz. Ez lett a kezdeti kis tapicskolásból, maszatolásból, három év alatt eljutottunk a fonott kalácsig. 





Recept:

100g graham liszt
100 g rozsliszt
100 g teljes kiőrlésű búzaliszt
200 finomliszt

egy dl olaj
egy tojás
50g cukor
egy evőkanál só
7 g szárazélesztő
2,25 dl tej

Az élesztőt felfuttatom a tejjel és egy kanál cukorral. A lisztet összekeverem a cukorral és a sóval, a közepébe mélyedést készítek és beleöntöm a felfuttatott élesztőt, olajat, a tojást és addig gyúrom amíg elválik a táltól. Fél óra-negyven percet kelesztem, majd kis gombócokat formázok és azokból péksüteményeket formázunk, ami éppen eszünkbe jut. Sütőpapírral bélelt tepsibe teszem, lefröcskölöm hideg vízzel és már mehet is a 200 fokra előmelegített sütőbe (a sütő aljába egy kisebb tepsibe viezt szoktam tenni). Körülbelül 10 perc. Amikor kész kiveszem és egy ecsettel megkenem hideg vízzel.