Oltás után betegség - avagy még mindig nem alszunk

Zsinórban betegek vagyunk több, mint két hete. Rebeka kezdte, magas lázzal és utána kitartó náthával, köhögéssel. Aztán Ruben és én majdnem egyszerre átestünk a hányós-hasmenéses víruson, majd másnaptól kezdődött nála is a magas láz és folytatódott a náthával. Végül maradt a köhögés, de ez épp elég, hogy éjszaka többször felébressze Rubent és így engem is. Kiszámoltam, november 15. óta egy hét volt, amikor tudtunk aludni minden éjjel. November 8-án kapta meg Ruben az mrr védőoltást, ami után nyolc nappal papírforma szerint jelentkezett a mellékhatás alvászavar formájában. Hat hét éjszakázás következett, felébredt, szemmel láthatólag nem volt álmos, mosolygott, nevetgélt, mondókázott, számolt az ágyában én pedig az idegösszeomlás szélére kerültem, ugyanis az eddig ügyesen kialakított és fenntartott rendszerünket, amit az elmúlt egy évben a heti ötszöri huszonnégy órás egyedüllétre kialakítottam velük, teljesen felborította. Kialvatlanul, néha negyvennyolc órán át alig pár óra alvással nem bírtam türelemmel a gyerekek visongását, ami máskor egyáltalán át sem lépi az ingerküszöbömet az most az őrületbe kergetetett. A háztartás ellátása, bevásárlás, mosás, napi kétszeri ételkészítés, a vele járó elő és elpakolás, játék, levegőzés - egyszerűen meghaladta az energiáim mindezek koordinálása és összetartása, úgy éreztem minden szétesik. Aztán szépen lassan visszaálltak az éjszakák. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy nem a foga jön, nem a füle fáj és úgy egyébként minden rendben van vele, egyszerű alvászavarról van csupán szó, amit vélhetően megnehezített, hogy nem is megfelelően kezeltük, hiszen amikor azt gondoltuk baja van és azért ébred fel, illetve nem akar (tud) elaludni (bár én meg voltam győződve, hogy nem fog vagy fülfájásról van szó, láttam rajta, hogy se fizikai se lelki gond nam gyötri éjszakánként csak nem álmos) dajkáltuk, fényeket kapcsoltunk, nurofennel és nyugtató kúppal tömtük, elkentünk egy tubus dentinox gélt a fogára. Rossz szokásokat vettünk fel és majdnem mindent, de mindent sikerült elrontanunk, amit a születése óta tökéletesen jó alvó gyereknél el lehet. Amikor túl voltunk egy fülészeti vizsgálaton és a fogász barátuk is megerősítette a gyanúmat, miszerint biztos, hogy nem a foga bántja, minden sziruppal, cseppel, kúppal leálltam és elkezdtem úgy kezelni, hogy aludni kell és kész. Egy ideje már csak rutinból ébredt, az álmatlanság elmúlt szerencsére, be kellett menni és megsimogatni, inni kért és futottuk az ilyenkor szokásos köröket, de mindezt félálomban és utána rögtön visszaaludt. (Előtte heteken át éjszakánként órákig ült az ágyban és nem tudott aludni). Na mire végre minden rendeződött és magától helyre állt az alvászavar, egy hetet fellélegezhettem és elkezdődött a betegség. És persze, ahogy az a betegségeknél lenni szokott, újra nem alusszuk át az éjszakákat. 

Az élethelyzetünk miatt egy ilyen hetekig tartó betegség sok egyéb olyan járulékos dologgal járt, ami nem egyszerűsítette meg a mindennapjainkat. Ha valamelyik lázas volt, akkor nyilván nem tudtunk elmenni ebédelni, de nem tudtam bevásárolni sem, hogy főzzek, de ha valahogy mégis sikerült volna , akkor is reggel fél tízkor keltünk rendszerint, mivel éjjel esetleges volt, hogy mennyit vagy, hogy egyáltalán tudtam-e aludni, reggel képtelen voltam időben felkelni, velük együtt keltem. Fél tizenegy volt mire megreggeliztünk és délre sehogyse tudtam ebédet prezentálni, akkor sem, ha lett volna miből. Ha nem voltunk nagyon oda, akkor lementünk a városba ebédelni, vagy kihúztuk a hétvégéről csomagolt étellel, egyszer eljött  anya egy egész napra, kivett szabadságot mikor már harmadik napja szinte egyáltalán nem aludtam éjjel és én is lebetegedtem. Aznap ő hozott ebédet a városból. Valahogy mindig volt, napról napra oldottuk meg a felmerülő problémákat. Kreatívan, kis segítséggel, kicsit az elveim feladásával (miszerint nem hagyom magukra őket egy percre sem, nem néznek mesét). A levegőzés is megoldhatatlan volt az éppen egészséges gyerekkel, mert a másik miatt otthon kellett maradni. Gyógyszertárba kellett volna menni, DM-ből kellett volna ez az, kiflit, kenyeret venni reggelire, vacsorára - mindezek a mindennapi dolgok, amiket könnyedén elintézünk séta közben, hirtelen kihívást jelentettek. Egyszer átmentem kisboltba úgy, hogy mesét néztek, ami nálunk igencsak ritka, sőt Ruben esetében példa nélküli, egy kivétel van ezalól, a fodrász, de az is kettő alkalom volt a két év alatt. De nem volt mi tenni, muszáj volt valamit ebédre adnom nekik és a palacsintához kellett a tej. Négy perc volt az utca végén álló kisboltba biciklivel megfordulni, de leizzadtam, hogy itthagyom őket ennyi időre is. Az egyébként nagyon buzgó gyerekorvosunk, aki eddig mindig házhoz jött egy mérésért is akár, épp mostantól nem volt hajlandó házhoz jönni, mert ő is beteg volt, a gyereke is beteg és a rendelőben is sok volt a beteg, így kénytelen voltam Rubent egyszer elvinni hozzá, egyszer meg Rebekát is, ami majdnem megoldhatatlannak bizonyult mivel  a nagyon baráti rendelési idők összeegyeztethetetlenek vagy a délutáni alvással (ami szent, főleg ha betegek) vagy azok munkarendjével, akikre rá tudnám bízni azt a gyereket, aki épp nem beteg és nem akarom magammal cipelni az influenzás betegekkel teli orvosi rendelőbe.

Az első pár nap nyűgösséget leszámítva, amikoris egy bizonyos hangszínen folyamatosan nyüszítettek, ha éppen nem az ölemben ültek, hihetetlenül jól viselték a betegséget. Ruben, amikor éjjel felkelt a hányásra, olyan édesen, kedvesen viselte, hogy azt hittem megzabálom, amikor újra és újra és át kellett tetőtől talpig öltöztetni, az ágyneműjét lehúzni ő pedig még nevetni is képes volt, amikor demonstráltam mi a teendő a tállal, amit az ölébe raktam. Az összes alvós plüsse, kispárnája, bogárkája, rongyija mosásra szorult és mással kellett pótolnom azon az éjszakán. Megértő volt, nem ellenkezett, sápadtan ült egy lavórral az ölében a kis fotelban és az álmosságtól leragadó szemekkel türelemmel várta, hogy Rebekánál is végezzek, mert aznap éjjel ő is felébredt, belázasodott szegény. Rebeka is megértő volt, szépen visszafeküdt miután megmértük a lázát és kapott szirupot, mondtam neki, hogy Ruben nagyon rosszul van és szüksége van rám, vissza kell mennem hozzá. Gond nélkül visszafeküdt és elaludt. Rubennel még két órát virrasztottunk, hogy a hányás csillapodjon, majd hajlandó volt egy másik macival és apa kispárnájával elaludni. Édesem.

Antibiotikum. Elmentünk az orvoshoz mert Rebeka bár napközben már jól volt éjjelente felszökött a láza és a doktornő mondta, hogy azért látni szeretné. Azt javasolta, hogyha éjjel megint lázas kezdjem el az antibiotikumot. Ez volt a hatodik nap, szerintem egyértelműen javult az állapota. Azon az ominózus hányós éjjelen felébredt és melegnek éreztem. Valószínűleg mivel Rubenre koncentráltam és fáradt is voltam és már nagyon-nagyon szerettem volna, hogy legalább az egyik meggyógyuljon és valamiért azt gondoltam, hogy attól majd gyorsabb lesz, nem a jó döntést hoztam meg, beadtam neki az antibiotikumot. Nem volt magas láza, nem mértem, kézzel is érzi azt egy anya, hogy nagy a baj vagy nem vészes. Ha vészesnek érzem, csak akkor mérem. Így beadtam a hetedik napon. Amit már reggelre megbántam de nem volt mit tenni az antibiotikum kúrát nem lehet félbehagyni, végig kell szedni. Szuper. A négyéves lányom életében másodszor kapott antibiotikumot, egy hét nap alatt természetes módszerekkel átvészelt, már-már meggyógyult betegség után, még ezzel is terheltem a szervezetét. Nagyon mérges voltam magamra. És az orvosra is. Miért is kellett elvinnem, amikor pontosan láttam, hogy minden rendben. Okosabbak nem lettünk, csak elbizonytalanított a nála tett látogatás. Megfogadtam, hogy többet félig meggyógyult gyerekkel ha addig nem jutottam el, azután már nem fogok orvoshoz menni, ha a nehezén már túl vagyunk. Én látom milyen, amikor rosszul van, én tudom milyen amikor már gyógyul, más még talán nem is veszi észre csak én tudom, hogy az a csalfa mosoly a reggeli ébredéskor és az a délelőtt elmajszolt keksz már a gyógyulás útján megtett első lépések. Még akkor is ha esetleg belázasodik. Utána találtam meg a lázcsillapítási protokollt, ami szerint ilyen hőfoknál a még lázat sem kellett volna csillapítani, nemhogy antibiotikum kúrát elkezdeni. Amikor a hányós-hasmenéses vírus után egy nappal elkezdődött Rubennél is a magas lázzal, náthával járó betegség, felhívtam az orvost, hogy ne kezdjem-e el nála is egyből az antibiotikumot. Mert vagy most elkezdem és kihagyom a természetes utat, egy hét kivárás után nem szeretném, ahogy Rebekánál is történt. Szegény Rubennek egy nap múlva volt a második szülinapja és annyira sajnáltam, hogy ennyire rosszul van. Segíteni akartam. Mondta, hogy rám bízza. Meg, hogyha gondolom vigyem el hozzá szívesen megnézi. Ő nem tud jönni. Én meg úgy látta jónak, hogy nem megyek ki a negyven fokos lázas gyerekkkel, a minusz tíz fokba és vezetek el a város másik végébe a jéggel borított utakon. Így maradtunk. És végül nem adtam be az antibiotikumot, ami jó döntésnek bizonyult. Nem tudom mekkora az összefüggés, ha van egyáltalán de Rebeka még mindig köhög, nehezen jön ki belőle, Ruben már legalább olyan jól van, mint ő antibiotikum nélkül. A lázcsillapítási protokoll elolvasása után pedig felhagytam az agresszív lázcsillapítással is. Eddig éjszakára rutinszerűen adtam, nehogy felkússzon, most csak akkor ha felébredt és nagyon lázas volt. Este a fürdőkádba langyosabb vizet engedtem a szokottnál, ez is elég volt, nem kellett hűtőfürdőzni, ami a gyerekkori rémálmom volt. Ha beteg vagyok engem mindig ráz a hideg az egyszerű fürdéstől is, vacogok tőle és csak még lázasabb leszek, sőt, könnyen ájulás közeli állapotba kerülök tőle. A hűtőfürdőre gondolni sem merek... Éppen ezért, amikor nagyon rosszul érezték magukat ki is hagytam az esti fürdést, amikor kicsit bágyadtak, kicsit lázasak, akkor az esti rutint követve egy langyos fürdő úgy látom jót tesz nekik. Csak a fürdés időpontjában vagyok hajlandó ennek kitenni őket, és akkor is ennyire, hogy langyosabb a fürdővíz. Napközben, éjjel nem fogom levetkőztetni és langyos, ne adj isten hideg vízbe tenni őket (ami megjegyzem akkor sem kíméletes, ha lassan hűtik le, anyukám mindig lassan hűtöttele és csak langyosra így is pokol volt)  mert biztos, hogy attól csak sokkal rosszabbul éreznék magukat. A protokoll is kizárólag közérzet javítás érdekében javasolja a hűtőfürdőt, így teljesen megnyugodtam az eddigi gyakolratom helyességében.

Jobban vagyunk, csak ez a fránya köhögés múlna már el. De ahogy vízszintesbe kerülnek kezdődik. Déluténi alváskor és főleg éjjel. A bal zsebemben Rebeka zsebkendője, a jobban Rubené. Az összes kanalunk elfogy délre a mindenféle szirup és calcimusc és pempő beadásával. Annyit hagyok ott a gyógyszertárban ami az egész heti étkezésünkre elég (lenne) és Rebeka azt hitte, azért nem jöhet velem Budapestre megnézni hol lesz a házunk, mert "a telk, elkapja a betegséget". Az orvosságokat imádják, ha azt mondom gyertek kaptok szirupot, egy "jaj de jó" kiáltással Ruben már ott is van, ez egy kicsit aggaszt, de a jelen helyzetben kifejezetten praktikus. Emléksze annak idején az öcsémnek a konyha plafonra kellett zseblámpával világítani és úgy csempészték bele a szájába a lekvárba és mindenbe rejtett orvosságokat. Éppen elég küzdelem a szemcsepp és az orrszívás Rubennél, legalább ez könnyen megy.

Vettem a piacon méhpempőt, csodaszernek tartom. 

A következő oltást Ruben tavasz előtt nem kapja meg. De nem ám.

A karácsonyról

Az adventi időszakot heteket mindig várom, szeretem a karácsonyba öltözött várost, a kivilágított ablakokat, az ünnepi fényeket, a kirakatokat, hogy lépten nyomon karácsonyfákat és koszorúkat látni, és persze a karácsonyi vásárt, ahol egésznap karácsonyi zene szól és forraltbor illat van. Ilyenkor szeretek leginkább a belvárosban lakni, mert az ember úgy érezheti magát, hogy karácsonyországa csöppent, reggeltől estig felváltva szól a jingle bells és csendes éj, forrlatbor és kürtöskalács illat van, hogy a szebbnél szebb kézműves portékákról ne is beszéljünk, amiknek mindig olyan nehéz ellenállni. Csak hát ilyenkor mégse illő, hogy az ember lánya magának vásárolgasson bögréket meg tortatálakat. Legfeljebb egy kicsit. Az egyetlen vigasz, ha valamelyiket megvehetem - valaki másnak ajándékba.

Az ajándékokról mindig jó előre gondoskodom, legkésőbb novemberben megvan a összes, hogy bevásárlóközpont és boltok közelébe se kelljen mennem. Nagyon lehúzza a hangulatomat a  tömeg, a tolongás, hogy az emberek még erőszakosabbá és idegesebbé válnak a nyomástól, hogy mindenkinek egy nap alatt kell ajándékot venniük - így az őszi ajándék vásárlással igyekszem ezt kikerülni.

 Tehát majdnem mindig minden adott, ahhoz, hogy igazán jó legyen és jól is szokott sikerülni egy egészen pici kivételtől eltekintve.

Hogy mindig csapdába esem. A karácsony iránti lelkesedésemben ugyanis mindig túlzásba esem és túl sok mindent szeretnék készíteni, sütni, főzni, díszíteni... minden karácsony előtt megszenvedem a túlzott kerativitásomat és van egy éjszakába nyúló sütés, hajnali ajándékbefejezés.  És amikor jól elfáradok, megfogadom, hogy jövőre majd nem fogok ennyi mindent csinálni, hogy jusson a idő a  fotelban ücsörgésre, a rénszarvasos párnákon heverészésre (amire gondoltam, amikor varrta őket),  de persze jövőre pont ugyanannyi dolgot csinálok, ha nem többet. Tavaly huszonnegyedikén este még a lépcsőházban festettem a babaházat és ha jól emlékszem még huszonötödikén reggel is. 

Az idén máshogy alakult. De ez sem az én fegyelmezettségemen múlt, hanem Ruben éjszakai üzemmódjának, aminek köszönhetően elég fáradt vagyok ahhoz, hogy végre képes legyek arra, hogy csak üljek, egy bögre teával, egy könyvvel a kezemben és ne csináljak egészen egyszerűen semmit. Ne találjak ki újabb kreatívkodni valókat, ne süssek egy harmadik adag kekszet, ne próbáljak ki egy új receptet, ne álljak neki varrni valamit.  Először kétségbeestem, mert halomban álltak a szebbnél szebb anyagok, csipkék, papírok, amiket beszereztem a nagy karácsonyi készülődéshez. Egy darabig kerülgettem őket, majd egy átforgolódott éjszaka után, reggel felkeltem és szépen elpakoltam az anyagokat. Ezután leegyensúlyoztam a nagy karácsonyi dobozomat a lakás legmagasabb polcáról és amikor kipakoltam rájöttem, hogy nem kell semmi, de semmi ahhoz, hogy karácsonyi hangulatom legyen, csak egyszerűen megnyugodni, legyőzni a késztetést, hogy még-még-még csináljak valamit és átadni magam az adventi hangulatnak. És mi történt? Hihetetlen módon, így hogy immár semmit nem akartam csinálni, hirtelen mindenre lett időm és abban, amit csináltam sokkal jobban el tudtam mélyülni. Sütöttünk mézeskalácsot. Máskor is szoktunk, természetesn többször is, de most fele annyi tésztát kevertem be a szokásosnál. És volt időm a gyerekekkel együtt ráérősen kiszaggatni, nem kellett ide-oda kapkodnom, egyik forró sütő után kivenni a másikat, majd estébe nyúlóan mosogatnom. Egy másik délutánon kidíszettük őket Rebekával, én cukormázaztam, ő cukor gyöngyöket és hópelyheket rakott rájuk. Majd egyenként celofánba csomagoltam őket, és egy nagy tálcán várakoznak amerre járunk viszünk belőle. Amikor eszembe jut, hogy valamit adni kéne ennek is annak is, általában már nincs idő arra, hogy nekiálljak kekszet csomagolni vagy más apróságot gyorsan kitalálni. És bár már karácsonyok óta tervezem, hogyelőre elkészített kis csomagocskákat fogok oszotgatni, most végre sikerült megvalósítani is. Készítettem trüffelt (ez nagyon komolyan hangzik, de igazából nem több húsz percnél), Rebeka forgatta meg őket kakaóban. Esténként forrlatborozunk és karácsonyi filmeket nézünk (a karácsonyi párnákon heverve és nem a padlón ülve valaminek a ragasztása közben). A húgommal egy délután alatt feldíszítettük a lakást, volt idő fél órát tekergetni az égő fűzéreket a fán, hópelyheket vagdosni és tortapapírból fenyőfákat készíteni az ablakba. A barátnőim eljöttek a szokásos karácsonyi vacsorára hozzám, amire Rebeka segítségével raviolit készítettem, nagyon jó móka volt, legalább akkora, mint a mézeskalács sütés. Rebekával minden évben elmegyünk a bábszínházba pásztorjátékra és utána együtt ebédelünk csak ketten. Előtte beugrottunk a könyvesboltba, ahol megvettük a régen beígért Bori karácsonya című könyvet, majd a csokoládé boltban egy kis szatyor szaloncukor válogatása után elmeséltük a desszert mellett. Nagyon élvezte, hogy a körülbelül tíz fajta mindenféle színű és ízű szaloncukrot szemenként válogathatja ki, és persze biztos, ami biztos tesztelte is néhányat. Ebből hagyomány lesz, azt már el is döntöttem, mert sokkal izgalmasabb (és alig drágább) módja a szalpncukor beszerzésének, mint a metróba kiautózni, sorba állni és a három ízesítésből választani, ahogy ezt rendszerint intéztem.

Szerettem volna, ha Rebeka átéli az ajándékok feletti öröm mellett valamiképp azt is, hogy adni is jó. Azt találtam ki, hogy készítünk két cipősdobozt, egyet egy kisfiúnak, egyet egy kislánynak és közösen leadjuk valamelyik gyűjtőponton. Egész évben gyűjtöttem hozzá a dolgokat, és amikor Rebekának előálltam az ötlettel, mit mondjak, nem volt oda a lelkesedéstől, hogy játékokat adjon más gyerekeknek. Elmondtam neki, hogy vannak gyerekek, akinek nem olyan jó, mint neki, és szép lenne, ha a sok jóból adna kicsit másnak is. Nem voltam benne biztos, hogy átment az üzenet, de gondoltam elkezdjük, és majd idővel megérti. Nagyon meghatott és úgy éreztem mégisscsak  célt értem amikor Rebeka megjelent egy rajzzal a kezében, amit a "szegény gyerekeknek rajzolt" és díszeket is vagdosott papírból nekik a karácsonyfájukra- remélem jó helyre kerül majd és igazán büszke voltam, amikor zokszó nékül segített a Mikulásra kapott csokikból a dobozokba tenni jó néhányat.

Idén sem készítek karácsonyi vacsorát, már tavaly sem készítettem, mert Ricsi szüleivel voltunk Szenteste, és minden fenntartásom ellenére nagyon bevált ez a dolog. Így huszonnegyedike egy igazi lassú, ráérős nap lett, a konyhában álldogálás helyett együtt vagyunk játszunk a gyerekekkel, egy késő délelőttbe nyúló reggeli mellett beszélgetünk. Nem kell aggódnom az esti vacsora miatt, amit közösen készítünk el, én a desszertet (mákos guba valamilyen formában, tavaly torta volt) Jóska papa a kacsát, Kati mama a köretet, a halászlevet, bevallom étteremből hoztuk. Megúszom a nagy karácsonyi bevásárálást, ami egy őrület, tülekedés még a piacon is, még akkor is ha már 22-én elintézem és mindenbe hoz, csak nem karácsonyi hangulatba. Szóval bár az általános vélekedés, hogy a Szenteste, a huszonnegyedike a szűk családé, és tavalyig tartottuk is ehhez magunkat, de nekem két pici gyerekkel sokkal élvezhetőbb, ha nem egyedül csinálok mindent, nekem is van időm ellazulni, leülni, játszani. Szinte magától elkészül a karácsonyi vacsora, észrevétlenül rend lesz a konyhában, a gyerekekre is mindig jut egy szabad kéz. Ez olyan jó. Kényelmes.

És nem csak erről van szó. Karácsonykor akkor érzem igazán jól magam, ha nem lehet a szobában lépni a szétdobált ajándékpapíroktól, ha minden ülőalkalmatosságon ül valaki, papa, mama, dédike, nagynéni, ha túl sok a süti és a gyerek. És mindenki együtt van, akit szeretek (szívem szerint a barátainkat is meghívnám, de hát szerencsére nekik is van családjuk és akkor tényleg egy tornacsarnokot bérelhetnénk). A nagycsaládi összejövetel másik nagy előnye, hogy nem kell jönni-menni, otthon lehetünk, nálunk vagy a szüleinknél. Szeretek pizsamában ülni a fa alatt és ráérősen bontogatni az ajándékokat, játszani és csak úgy lenni, sehova nem sietni, pakolni, autóba ülni.

Ne feledkezzem meg az egyik legfontosabbról, a mit nem csinálok listán: Nem díszítünk fát, mert mi már december elején feldíszítjük és egész advent alatt csodálhatjuk a karácsonyfát. A fadíszítés az első adventi hétvége programja, és aznap délután csak ez van semmi más, forrócsoki, muzsika hangja és fadíszítés. El sem tudom képzelni, hogyan lenne még erre is idő huszonnegyedikén. A gyerekek kedvéért huszonnegyedikén díszítünk egy nagy fát a konyhában, de azt nélkülük, csak felnőttek, amíg ők alszanak, így az hipp-hopp kész. Az idei kisfa díszítésnél, meg is beszültük Ricsivel, hogy amellett, hogy nagyon jó, nagyon kimerítő is a gyerekekkel egy ilyen délután, díszíteni, vigyázni ne ejtse le, ne egye meg, közben a (átlagos hétköznapi, nem ünnepi) vacsorát készíteni, forrócsoki ivásra felügyelni, létrán egyensúlyozni - annyira elfáradtunk a végére, hogy a kanapén feküdtünk egész este. Azt hiszem akkor döntöttük el, hogy csak nagycsaládi körben szeretnénk lenni karácsonykor. 

A bejlglit készen vettem.

A Mikulást sem varrtam meg és a csizmákat sem. Mert Rubennek sokkal fontosabb még egy játéknál, az idő, amit rászánok. Hogy a földön lökdössem vele a "bogárkát" Rebekának pedig, hogy karácsonyi meséket olvassunk és közösen süssünk, vagdossunk, rajzoljunk. Ricsinek, hogy este ne egy félájult feleség várja (még ha néha ez aranycipós dióskalácsot jelent a sajátom helyett.)

Azért készültem persze idén is. De valahogy jobban megtaláltam az egyensúlyt és az arányokat. És vicces de ezt végeredményben Rubennek köszönhetem, aki nem hagyott nekem időt és energiát túllőni a célon, és aki gondoskodott róla, hogy idén már az elején feladjam az egész szokásos karácsony tervemet.

Nagyon jól érzem magam, azt hiszem ezentúl így fogom csinálni és igyekszem az életem többi területére is kiterjeszteni ezt a fajta lazaságot. Levontam a tanulságot, hogy nem kell megszakadni ahhoz, hogy valami igazán jó legyen - mivel született maximalista vagyok nekem ezt még tanulnom kell, de úgy érzem jó úton járok.


Köszönöm kisfiam!

Alvászavar

Volt egyszer két jó alvó gyerekem. Rebeka nyolc hetes, Ruben öthetes kora óta átaludta az éjszakát, ezt a rövid időszakot és az utazásainkat leszámítva, amikoris egyik gyerek sem alszik jól, számomra természetes dolog volt az éjféltől reggel nyolcig tartó alvás megszakítás nélkül és elrettenve hallgattam másoktól, hogy mennyit és milyen gyakran kelnek éjszakánként a fél egy, két éves gyerekekhez. Nos, úgy látszik eljött az én időm, hogy megtapasztaljam eme tortúrát. Mintha egy komisz angyalka minden alkalommal a fejemre koppintana egy kis gumikalapáccsal, amikor azt hiszem valamit jól csinálok. Nehogy elbízzam magam.

A történetnek két kezdete van, a probléma nem tudom melyikből ered, talán egyikből sem. Én mindenesetre azt gondolom mindkettőből.

 A névnapomon vacsorázni mentünk és az anyósom jött át vigyázni rájuk. Szokatlan volt, hogy indulás előtt Ruben kétszer is felsírt, miután letettem aludni és be kellett mennem hozzá. Az előételnél tartottunk, amikor hívott minket az anyósom, hogy Ruben vigasztalhatatlan, menjünk haza, mert ráadásul Rebeka is ébren van és minket követel (ez is példátlan eset). Nyilván mielőtt hívott minket már próbálkozott megnyugtatni és mire fizettünk, hazataxiztunk eltelt jó sok idő. Hazaértünk és Ruben addigra elaludt, egyszer később újra felsírt akkor bementem hozzá és könnyen megnyugodott. Megszakadt a szívem. Ricsiért, aki nagyon készült, hogy elvisz, meglep, milyen jó lesz. És a gyerekekért, akiknek egész héten nincs itt az apukájuk és nyilván nagyon nem tetszett nekik, hogy megérkezik pénteken este és már rögtön el is megy, ráadásul viszi anyát is. Maximálisan megértettem mindenkit. Nagyon ritkán megyünk el, épp azért, mert kevesen vagyunk négyen is és nehezen, nem jó lelkiismerettel szakítunk ki ebből az időböl magunkra. De néha jó lenne, mert ahhoz, hogy ugye egy rágható szívható anyát kapjanak vissza (Vekerdy tanár úr szavaival élve) nekem is kell egy kis nélkülük töltött idő, és ugye az apjukkal.. De megértem őket, hogy ragaszkodnak és a folytonos jelenlétét igénylik az anyukájunknak, hiszen apa folyton elmegy...Ruben első szavai egyike "visszajön, apa hazajön?" - Amit napi tízsszer biztosan elmond. Ezután az eset után Ruben esténként jobban bújt és nem akarta, hogy a fotelból az ágyába kerüljön, tiltakozott, amikor be akartam tenni és egyszer biztosan visszahívott. De ha elaludt, akkor aludt szépen. Erre az alaphelyzetre jött rá a másik tényező: az oltás.

Nagyon de nagyon nem akartam beadatni Rubennek az mrr védőoltást. A bcg-t sem kapta meg, azt könnyű volt megúszni, mert egyéves kortól nem adják már be. Ha addig valahogy kihúzza az ember, akkor megúszta. A többi oltással azért nem ilyen egyszerű, nem mintha oltás ellenes lennék és mindegyiket meg akarnám úszni. De az mrr oltást nem túl valószínű, hogy beadatnám, ha nem lenne kötelező. Ennek több oka van, a legfontosabb, hogy én sokkal, de sokkal jobban félek az oltás mellékhatásaitól, merthogy van, nem is kevés, mint a kanyaró, a mumpsz vagy a rubeola kövezkezményeitől, vagy attól, hogy mindezeket egyáltalán megkapják a gyerekeim. A gyerekorvosnak mindezt el is mondtam, akinek a tanácsát megfogadva végül úgy döntöttünk, hogy a menekült áradatra való tekintettel, mégiscsak jobb, ha megkapja. Négyszer kíséreltük meg beadatni, minden alkalommal volt valami, ami miatt nem kaphatta meg. Pedig őszintén mondom, hogy a másodiknál már szívből reméltem, hogy túlesünk rajta, mert nagyon nem szeretek orvoshoz menni minden héten egy egyébként teljesen egészséges gyerekkel. Aki a bejárattól következetesen végigüvölti az egészet, minden alkalommal, pelenkára vetkőztetik, megvizgsálják, majd vissza az egész, jövő héten újra találkozunk. Rebeka ekkor kezdett heti egy délelőttöt óvodába járni, örültem is neki, hogy lesz egy közös anya-fiú napunk, amikor kettesben foglalkozhatok vele, de az első hónap gyakorlatilag az orvoshoz járásról szólt. Utáltam. Pedig igazán vehettem volna jelnek, hogy talán hagyni kéne mégiscsak, ha valami ennyire nem akar összejönni... Végül nagy nehezen megkapta, és az orvos elmondta, hogy nyolc nap múlva számítsak esetleges nyugtalanságra, kis lázra, kiütésekre. Hát nem számítottam. Miután túl estünk rajta, annyira nem foglalkoztatott a dolog, annak ellenére, hogy mennyire nem akartam,hogy még izgulni és aggódni is elfelejtettem a mellékhatásokon. Nyolc nap múlva este tizenegy körül felsírt. Visszatettem, nem szokott ez nálunk gondot okozni, altatást hírből ismertem, esténként, mikor elköszöntünk egy pápával, rácsuktam az ajtót, ha nagy ritkán éjjel felsírt, kapott inni, egy kis simogatást és már aludt is. Ezúttal reggel fél hétig nem aludt el. Egyszerűen nem volt álmos. Nem félt, nem rettegett, feküdt az ágyban nyitott szemmel és nem akart aludni. És még három-négy napon keresztül ment ugyanez. Az amúgy is éppenhogy tartható életünket teljesen felborította ez a dolog. Nem tudtam mire vélni az egészet, amikor egyszer csak eszembe jutott. Az oltás. Rákerestem és a nem gyakori mellékhatások között szerepel az insomnia, azaz alvászavar és egy kis netes böngszés után nem egy olyan fórumot, véleményt találtam, ahol hasonlókról számolnak be anyukák, mint amit én is tapasztaltam. Azóta három hét telt el, és a helyzet valamennyire konszolidálódott, de még így is minden éjjel egyszer felkel, és heti kétszer virrasztunk, azaz felsír egy meghatározott órában és két-három óráig nem alszik vissza. Semmi gondja nincs, amikor bemegyek teljesen nyugodt, megbeszéljük, hogy alszunk, mondja is, hogy jó, visszamegyek lefekszem, visszaalszom majd újra. Sorozatban felébreszt három-négyszer, a harmadik után rendszerint már nem sikerül visszaaludnom, mert ugye ha egy órán belül háromszor ráznak fel, akkor némileg az én alvásom is megzavarodik. Felér egy kínzással. Ilyenkor bemegyek, ki se kell vennem az ágyából, megnyugszik hamar az egész nem tart tovább pár percnél. Az első héten persze nem így volt, mert elkezdtem elaltatni, ami addig fajult, hogy már azt sem engedte, hogy tegyem az ágyába, és délután sem aludt, mert ahogy felálltam a fotelből megébredt és követelte, hogy "csücsüsz visszaaa". Pontosan ezért nem altattam őket soha, hanem ébren tettem le őket újszülött koruktól kezdve, mert az ilyen procedúrákat szerettem volna elkerülni a magam és az ő érdekükben is. Fél éjszakákon keresztül soroltam ki alszik, az összes rokont, barátot, kis és nagy állatot, játszótéri játékokat végigvettük, énekeltem vég nélkül az egyszer egy királyfit (amit azóta sem bírok meghallgatni) Esténként már hatkor fürdeni vittem őket, mert belekalkuláltam az egy órás altatást, addig szegény Rebeka jobb híján az ágyban várakozott és több alkalommal is mese nélkül tettem le gyorsan két sírás között. A délutánom is a fotelban mantárzással telt, semmire nem maradt időm és kapacitásom, és mindez a nem alvással együtt depresszívvé tett. Egyszerre sötéten láttam mindent, amit néha amúgy is nagy erőfeszítésbe kerül pozitívan szemlélnem. A költözést, a több, mint egy éve tartó egyedüllétet. Egy teljesen éberen eltöltött éjszaka után anyukám kénytelen volt szabadságot kivenni és eljönni hozzánk egy napra. A helyzet teljesen tarthatatlanná vált. Majd amikor egy délután felhívtam a barátnőmet zokogva a kimerültségtől felrázott amit mondott. Ne altassak, tegyem be az ágyába és ellentmondást nem tűrően hozzam a tudomására, hogy aludni kell. Amíg érzi rajtam a bizonytalanságot altathatok egész nap. Azt is hozzátette, hogy a saját tanácsomat adja, ugyanazt amit évek óta mondok én is neki. Tudtam amit mond, de annyira elvesztettem már a fonalat, hogy egyszerűen elfelejtettem mi a teendő, a nappalok egybefolytak az éjszakákkal, esküszöm rosszabb volt mint szülés után (akkor legalább normális, hogy így van). Amikor megfogadtam a tanácsát számomra is hihetetlen módon azonnal működött. Megértette, hogy nem lesz altatás és aludni kell. Így jobb lett a helyzet, éjszankánkénti egyszeri felkeléssel, és a heti egy-két sorozat ébresztéssel mondhatni konszolidálódott a dolog. De azért koránt sem olyan, mint volt. És egy-egy olyan éjszaka után, amikor pár órát sikerül aludnom még mindig nehéz nem nagyon dühösnek lennem rá, magamra, a védőoltásra, amit okolok érte. Ha nem is az okozza egy az egyben, biztos, hogy része van benne. Lehet, hogy ez amúgy is egy nyugtalanabb időszak, szeparáció, a foga jön, akármi lehet (mint tudjuk) és az oltás meg rátett. De egyszerűen a semmiből jött elő, egyik napról a másikra, és nagyon-nagyon nehéz egy egész napot egyedül végigcsinálni pár óra alvással, kordinálni az életünket, bevásárolni, főzni, játszani, háztartást ellátni, építésszel, telefonokat bonyolítani, kivitelezővel egyeztetni a falrétegrendeket (merthogy építtkezni fogunk) úgy, hogy sokszor tényleg hulla vagyok. És amikor alszik én már sokszor akkor sem tudok, teljesen felborult az én alvásom is, mert azt hallom, hogy sír, felriadok mindenre, teljesen kikészített ez az állandó ébresztés-éjszakai készenlét. És nem tartozom azok közé az anyák közé akik ezt az áldozatot képesek az anyaság oltárára tenni és elkönyvelni, hogy ezzel jár. A legmélyebben hiszem, hogy nem normális dolog, ha egy gyerek éjjel kell, lehet átmeneti, előfordulhat egyszer-egyszer, na de minden éjjel?! És nem normális az sem, hogy nem alszom (ki magam), mert ingerültebb vagyok, hamarabb felcsattanok, rosszabb a kedvem, kevesebb az energiám, mindent összevetve nem tudok az az ember és anya lenni, aki lehetnék és ez utóbbi bánt a legjobban. Úgyhogy meg akarom oldani mindannyiunk érdekében. Egy biztos, a következő oltást akkor kapja, ha elköltöztünk, együtt lakunk és nem egyedül vagyok velük, innentől semmi olyan tényezőt nem engedek be az életünkbe, ami megingathatja a pókfonálon függő családi békét és egyensúlyt.

És tanulok, mindig tanulok. Hogy legyen bennem több alázat, és megértés más anyák iránt és ne higyjem, hogy minden, ami jó, az az én érdemem, mert valamit olyan jól csinálok. Azt hiszem az altatás dolgot jól csináltam az elejétől kezdve, de azt is megtapasztaltam, hogy az ember önbizalmát azért le tudja törni a sorozatos kudarc, egy nehéz élethelyzet és egy karakánabb gyerek együtt (amiért más gyerek három percet üvölt azért Ruben képes harmincat, igenis erős akaratú és sokkal keményebb hozzáállást igényel, mint példaképpen Rebeka, ha nem akarom, hogy a fejemre nőjön).és máris nem tud olyan ügyesen cselekedni. Lehet, hogy valaki ezt már az elején elszúrja és annak issza évekig a levét.  Több hibát is elkövettem. Egyrészt nem úgy cselekedtem, ahogy a belső ösztöneim diktálták. Otthagytam az anyósomra őket, aki az utóbbi időben nehezen tudta kezelni őket, és rendre kiborították. Nem neheztelek egy percig sem ezért rá, van olyan, hogy az ember nem abban a periódusban van, hogy jól bírja viselni ha két gyerek az idegein játszik (én ne érteném?), nekem kellett volna ezt tisztán látni, hogyha gond van, nem biztos, hogy kezelni tudja. A másik nagy hiba az volt, hogy meggyőződésem ellenére beadattam egy oltást, amiről bár tudtam, hogy nem jó döntés, mégis hagytam magam a könnyebb ellenállás felé sodorni. A harmadik hiba pedig az volt, hogy hagytam, hogy a gyerekem átvegye az irányítást olyan dolgokban, amiben határozottnak kellett volna lennem és nem tekintettem őt értelmes lénynek, meg sem próbáltam megbeszélni vele, hogy aludni kell, valamiért azt gondoltam, úgysem értené. Pedig, tudhatnám, mindig értik.

Csak remélem, hogy elmúlik, változik, megoldódik. Mindesetre optimista vagyok, hiszen három héttel ezelőtthöz képest határozottan javult a helyzet (még akkor is ha ma három órát aludtam).

Felmentés a kötelező óvodai nevelés alól - avagy egy kérelem története

Májusban felhívtam a védőnőt, hogy el tudna-e látogatni, hozzánk, mer szükségem lenne tőle egy írásbeli javaslatra, miszerint támogatja, hogy Rebeka felmentést kapjon a kötelező óvodai nevelés alól, amelyet mellékelnem kell a jegyzőhöz benyújtandó kérelemhez. Abban maradtunk, hogy ő majd utánajár, pontosan mi a menete annak, ha az ember szeretné otthontartani a gyermekét. A beszélgetést követően három hónap telt el, nyáron nem akart sem ő sem én ezzel foglalkozni, így augusztus végére beszéltük meg a látogatást. A családlátogatás előtt pár nappal összefutottunk az utcán, én a két gyerekkel voltam ő persze rögtön odajött hozzánk. Kérdeztem tőle, hogy sikerült-e utánajárni, mire közölte, hogy igen, ha a gyerek be van iratva óvodába, akkor nem szükséges semmiféle igazolás vagy kérelem. - De a gyerek nincs beiratva, miért lenne, ha egyszer nem akarom, hogy járjon, mondom, és a beiratás áprilisban volt, most meg hát mindjárt szeptember van. - Ja, mondja meglepetten, mintha júniusban, ami az áprilisi beiratások után volt két hónappal, már nem mondtam volna el, hogy mi a helyzet. Akkor ír egy igazolást, válaszolja bizonytalan hangon, de mégis mit írjon bele, kérdezi, esetleg azt, hogy Rebeka visszamaradott a fejlődésben? Éreztem, hogy a vérnyomásom, ami már a puszta ténytől magasabb, hogy egy védőnővel kell megbeszélnem és egy jegyzőtől igazolást kérnem arról, hogy a gyerekem otthon maradhasson velem, egyre feljebb kúszik. - Hát azt talán ne írja bele - ennyit sikerült kipréselnem erősen koncentrálva arra, hogy ne mondjak semmi olyat, ami a jóviszony ellenében hat, vagy ne tegyek legalább egy egészen picurka cinikus megjegyzést, hogy kinek az értelmi képességei visszamaradottak. Bármilyen jól esne, öngólt rúgnál, nagy-nagy öngólt, ki kel jönnöd vele, ez mindannyiunk érdeke, ismételgettem gondolatban, miközben ujjfehéredésig szorítottam a babakocsit. Remek, hogy az elvileg segítségünkre szolgáló védőnői rendszer engem leginkább csak hátráltat és akadályoz. Az egész védőnősditől fáztam az első pillanattól, de amikor Rebekával terhes lettem egy olyan tündéri, bűbájos védőnénim lett, akit nem lehetett nem szeretni. De elköltöztünk és valószínűleg az ember lányának az életben ilyen csak egyszer adatik meg. És azóta is ha aktuálissá válik az érintkezés valamilyen formája, valahogy rossz érzésem van az egésztől. Alkalmatlan időpontokban (soha nem alkalmas) fogadnom kell egy vadidegent az otthonomban, aki ostoba kérdéseket tesz fel, hogy kipipálhassa a kérdőívet, meg kell vele vitatnom olyan dolgokat, amiben szerintem egyáltalán nem kompetens (például a védőoltásokat, amiről az általános közhelyeket leszámítva nemigen tud több információval szolgálni) és amiben segítenie kellene, mert elméletileg az ő hatásköre és feladata, arról pedig fogalma sincsen. Mindehhez persze jó arcot kell vágnom, mert hát tőle függ sokminden, hívhatjuk védőnőnek, de valójában ő egy fölém rendelt hatóság, akinek a feladata, hogy a gyerekem jólétét pásztázza árgus szemekkel, és szükség esetén megvédje (a családjától), így  példaképpen ez az óvodai igazolás is rajta áll vagy bukik. Vettem tehát egy mély lélegzetet és kedvesen elmagyaráztam, hogy talán érdemes lenne azt beleírni, amit a törvény is kiemel felmentési indokként, hogy otthon vagyok és családi környezetben is biztosított a gyerek képességeinek kibontakoztatása, egyelőre szükségtelen az óvoda. Olyan bizonytalanul nézett rám, hogy  végül feladtam és javasoltam, hogyha gondolja szívesen megfogalmazom, csak írja alá. Jó. Ennyiben maradtunk.

Pár nappal később délelőtt fél tizenegyre vártuk. Rebeka éppen felvasalható gyöngyöket rakosgatott a húgommal, Ruben pedig mellettük játszott. Megérkezett, leült és nekiállt végigkérdezni az ilyenkor szokásos dolgokat. Én pedig azt sem tudtam hova legyek a büszkeségtől, először is Rebeka és Ruben is hangosan köszönt, ráadásul Rebeka csókolom-ot. Majd amikor a védőnő elkezdte hozzám intézni a róla szóló kérdéseket, én bevontam a beszélgetésbe és gyönyörűen elmesélte, hol nyaralt, hogy fürdött a tengerben, "képzeld védőnéni ott olaszul beszélnek, mert az egy másik ország és nagyon messze van". " Apa Budapesten dolgozik és ott nagy a forgalom. Mi Szentendrére költözünk, az közel van Budapesthez." A kérdésre, hogy azért találkozik-e gyerekekkel, van-e eleget közösségben, felsorolta kik a barátai "Linda, Loló, Danika, Zsófi, Emili, Andi, Dorka", majd azt is hozzátette, hogy tegnap a Lolóval a mandulás játszótéren voltunk és kiflit ebédeltünk, amit anyával sütöttünk". Majd a sajnálkozásra, hogy persze nekünk oda kell feljárnunk, mert a közelünkben nincs is játszótér, elmesélte, hogy "de van, az neve, hogy Eszperantó és anyával meg a Rubennel szoktunk oda menni." Mesélt a Mesekuckóról, a nagyszüleiről, hogy mit látott a színházban és gyakorlatilag mindenről, ami véleményem szerint bármelyik átlagos felnőttet lenyűgözne, és valószínűleg azon a véleményen lenne, hogy milyen kedves, értelmes, bő és választékos szókinccsel rendelkező három és fél éves kislánnyal van dolga. De nem a védő nénit. Pár aha és ühüm válasz után, belenézett a papírjaiba majd teljes komolysággal megkérdezte Rebekát, hogy meg tudja-e mutatni, hol van a hasa. Szerintem Rebeka sem nagyon tudta mire vélni a dolgot, de szerencsére Ruben megmentette a szituációt mert ő lelkesen megmutatta a pocakját, sőt a fülét, az orrát, a lábát és a haját is. Van olyan három és fél éves, aki nem tudja megmutatni? De mire az első döbbenetből sikerült volna felocsúdnom már jöttek a következő kérdések, tud-e egylábon állni vagy, hogy a kezüket használják-e megfelelően (mint említettem éppen felvasalható gyöngyöket rakosgattak, Ruben pedig az ölemben pötyizett). Végül eljutottunk a papír aláírásáig, közben nagyon-nagyon kellett figyelnünk, nehogy elkapjuk egymás tekintetét a hugommal. Mert én biztosan nem álltam volna meg nevetés nélkül. Pár héttel később kezünkben tarthattuk a hivatalos dokumentumot, a védőnő szakvéleményével alátámasztott jegyzői igazolást, miszerint Rebeka értelmi és érzelmi fejlődése megfelelően biztosított itthon, velem. Persze nem is én lennék, ha végül nem iratom be mégiscsak oviba, igaz, hogy egy napra, akkor is csak délelőttre, ami valójában alig két óra, de mindenki megnyugtatására legalább elmondhatjuk, hogy ovis. És amikor jön a szokásos kérdés: és te óvodás vagy már? mi már teljes nyugalommal felelhetjük rá, hogy igen, bizony, ő már óvodás! Azok a ragyogó, elismerő tekintetek, hű meg hák, amiket bezsebelünk ezért a tényért, sokkalta kellemesebbek és jóval kevésbé fárasztóak, mint végighallgatni a rosszalló véleményeket, tanácsokat, hogy miért is kell a gyereknek az ovi meg a közösség és miből maradunk ki, ejnye, ejnye. Na de ez már egy másik történet.