Cseppentés és más katasztrófák

Én tényleg igyekszem nagyon megengedő lenni, amin nem muszáj nem vitázom, ahol belefér, ott engedek, amiben viszont fontosnak érzem a fellépést, abban ellentmondás nem tűrő vagyok. Nos a szemcseppentés kötőhártya gyulladás esetén mindenképpen az a helyzet, amikor a szülőnek muszáj elővenni az ellentmondást nem tűrő oldalát és a gyereknek beadni a szemcseppet, ha tetszik, neki ha nem. Egyébként nekem ez nagyon jól megy, van egy hangsúly és magasság, amiben ha megszólalok, akkor rendszerint értenek a szóból, azon kivételektől eltekintve, amikor már annyira be vannak pörögve, hogy  semmilyen üzenet nem megy át. Ilyenkor kizökkentem őket egy kis fenyegetéssel, hideg vizes arcmosással, változó, hogy éppen mi tűnik kézenfekvő megoldásnak. Ez utóbbiakat nem szeretem, rosszul érzem magam felteszem azért mert nem is a legjobb módszerek. Ezt a konzekvenciát hamar levontam és ennek megfelelően igyekszem annyira kemény kézzel nevelni őket, hogy lehetőleg ne jussunk el addig, amikor eszköztelennek érezvén magam kiabálok,  fenyegetőzöm, büntetek. Mert attól mindannyian rosszul érezzük magunkat még akkor is ha működött. Szerintem mindig van egy pont, amíg meg lehet fogni a dolgot, a problémák (leglábbis nálunk) abból adódnak, hogy nem lépek fel időben, vagy nem megfelelő a fellépés Ha ezt a pontot elhagytuk, akkor késő. Ott már az általam alkalmazni szeretett eszköztárnak esélye sincs.

  Két eset van, amikor megáll a tudományom. Az orrszívásnál és a szemcseppentesnél. Az orrszívás mindkét gyereknél óriási hadakozás volt, jobb híján lefogtam őket és kiporszívoztam az orrukat. Ó, hogy mennyire gyűlölöm ezt a procedúrát, Rebeka szerencsére már jó ideje kifújja, ami számomra sokkal de sokkal kardinálisabb kérdés volt mint például a szobatisztaság, de Ruben még mindig vonaglik, visít és a pelenkázójára téve, lehetőleg valamennyi végtagját magam alá gyűrve tudom csak véghez vinni a dolgot, ha nem akarom, hogy lerugja a vesémet közben. Így ha beteg gyereket látok én bizony félek, hogy elkapjuk, még ,egy orfolyástól is, ez az igazság. Mert nem szeretném az amúgy sem egyszerű életünket, napi ne adj isten éjjelenkénti orrszívásokkal cifrázni. Nosibo ide, szuper aranyos macis, nem hangos szerkentyű oda, Ruben ugyanúgy visít, nekem könnyíti csak meg a helyzetet annyiból, hogy nem esik szét három helyen (azaz mindenhol, ahol szétszedhető) orrszívás közben  (a hagyományos verzió persze mindig akkor jött szét, amikor végre sikerült bevarázsolnom az orrába) és az sem mellékes, hogy nem kell a szobában egy porszívót kerülgetni. A másik mumusunk a szemcseppentés. Hogy Rubennél mi lesz, ha erre kerülne sor nem tudom, mert kizárt, hogy altatás nélkül engedje, hogy a szeméhez közelítsek egy csepegtetővel, úgyhogy remélem nem lesz rá szükség addig, amíg meggyőzhető korba nem ér (az mikor van?). Rebeka, a szótfogadó, kezelhető, értelmes lányom is kerek perec megtagadja, hogy cseppentsek a szemébe. Mondhatok bármit, fenyegetőzhetek, zsarolhatom, teljesen hatástalan, kemény és megtörhetetlen, igazi jellem. (Ami, bevallom, egy egészen picit azért büszkeséggel tölt el). Nem baj, ha nem megyünk pásztorjátékra, majd megy a Ruben és ő marad itthon Kati mamával játszani (egyébként nagyon várja és napi ötször kérdezi meg mikor megyünk, de ha ez a cseppentés ára, akkor inkább nem megy). Nem baj, ha nem nyithatja ki az adventi naptárt, nem is akarja és anya már Mesekuckóba sem szeretnék menni, inkább itthon játszunk. Még az sem baj, ha az angyalkák krumplit hoznak. Hiába mesélem az Anna, Peti Gergőből az Annának szemgyulladása van című részt, csillogó szemmel végighallgatja, bólogat, majd utána nem engedi meg, hogy cseppentsek. Végül, amikor azt mondtam, hogy akkor most elmegyünk a doktornénihez, aki majd szuriba beadja neki, akkor fél óra vita után beadta a derekát és a Ruben szobájába egy meghatározott szögben és fotelban megengedte, hogy cseppentsek. De addigra már három évet öregedtem és minden egyes hajszálam égnek áll. Egy-egy ilyen menet sokat kivesz belőlem, és mérges vagyok a szemcseppre, a helyzetre, rá és magamra, hogy nem tudom kezelni, nem jövök rá, mi lenne a teendő. Mert az orvossal és bármi mással fenyegetőzve elérni dolgokat nagyon nem szeretek, kudarcként élem meg, ha csak ezzel sikerül rávennem valamire. Semmivel sem jobb, mint a rimánkodás, a gyerek szerintem pontosan érzi, hogy anya kétségbe van esve és ő uralja a helyzetet. Persze nem arról van szó, hogy harminc percen keresztül nyomulok a szemcseppel a kezemben. Nyilván igyekszem türelmes maradni, közben kijövök a szobából, megterítek, főzök egy teát, alkudozunk, én megpróbálom ezzel-azzal motiválni. Közben egyre idegesebb leszek, egyre mérgesebb vagyok rá, ő meg mintha nem is arról lenne szó, amiről, vígan cseverészik, az asztalnál is kedves, tüneményes, megy a porhintés (ennek nagy mestere), magától kezet mos, elrohan egy hajpántért, szépen visszaül. Én meg nem tudok kedves lenni, mert morcos vagyok, határozottan morcos, amiért nem hagyja, hogy csöppentsek és ebből kifolyólag nem érdekel a bűbáj, és persze valahol a szívem mélyén meg máris szivárog a bűntudat, amiért ilyen kemény vagyok vele, miközben milyen kis cuki. Jaj! Előfordul, hogy simán megengedi, nem kell ennyi hadakozás, ebből is gondolom, hogy nem akkora trauma ez neki, inkább dacból jön az ellenekezés, mint mélyebb félelelmből. Egyszer, egyetlen egyszer megpróbáltam lefogni és úgy beadni, az igazán szörnyű volt, úgy visított, mint egy vágási malac, teljesen kiborította a szituáció őt és engem is, akkor megfogadtam, hogyha kifolyik a szeme akkor sem fogok ilyen módon cseppeneteni és kész.

A fenyegetés, zsarolás, megfélelmítés azok az eszközök, amikhez nagyon nem szívesen nyúlok, és csak akkor szoktak előjönni, ha eszköztelennek érzem magam és "muszáj" szituációról van szó. Persze tudom, elméletileg tudom, hogy mennyire nem jó és nem szabad, de van egy pont, szerintem minden szülőnél amikor kifogy a kreatív megoldásokból és szorítja az idő (indulni kell, aludni kell stb.) és meg kell oldani a dolgot most. Ebből jönnek azok a megoldások, amikre nem vagyunk büszkék. Nálunk is, cseppentésnél marad a finoman motiváló módszernek nevezett megoldás, ha nem engeded, akkor nem lesz.. addig amíg nem cseppentetünk, addig nincs..., addig nem megyünk, amíg... kezdetű mondatok (fenyegetések). És remélem hamar feltalálnak valamit ami beadható kanálban.

A legrosszabb, hogy megértem. Teljesen vele érzek, ki akarná, hogy valaki más egy tárggyal hadonásszon a szeme előtt és folyadékot csepegtessen bele?! Magamnak csöppenteni az rendben van, de ha belegondolok, hogy más cseppentene a szemembe, akkor máris teljesen ésszerűnek tűnik egy négyéves heves tiltakozása. Megértem, megértem, ha nem én lennék az anyja és felelős azért, hogy meggyógyuljon, a rohadt életbe.

Ebédidő

Amikor Rebeka körülbelül fél éves lett, rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb elmenni valahova ebédelni vele, mint délelőtt otthon főzőcskézni, ahelyett, hogy játszanék vele majd amíg alszik, az időt, amit magamra fordíthatnék pakolással, mosogatással tölteni. Nem csak praktikusabb, igazából ugyanannyiba kerül, sőt esetenként olcsóbban ebédelünk, mintha itthon főznék és bár szeretek főzni, nem igazán élvezetes, ha közben végig ott nyekeregnek, hogy mikor megyek már játszani velük, így a kedvelt időtöltésből egyre inkább nyűg lett, feladat. Találtunk is egy remek helyet, ahol szerettek minket és mi is szerettük. Az ételet, a pincéreket, voltak játékok, babakonyha, így néha még az is megadatott, hogy elbambulhattam egy kávé fölött. Amikor Ruben megszületett héthetes korától visszatértünk a menüzéshez, így ők gyakorlatilag ebbe nőttek bele, számukra teljesen normális közeget jelent egy étterem. Néhány kivételtől eltekintve (majd erről is beszámolok) kulturáltan esznek, beszélgetnek, nézelődnek, nem jelent problémát a dolog és erre sokan rá is csodálkoznak, odajönnek, megdicsérnek minket. Így történt, hogy ami sokaknak tortúra nekünk mindennapi rutin, jó közös program. Amikor a kedvenc helyünk bezárt továbbra is megtartottuk jó szokásunkat, a városban ebédelést, de azóta azért nem ilyen sikertörténet a dolog sajnos. Egészen elképesztő, hogy némely helyen mekora problémát jelent egy gyerek. Kettőről nem is beszélve. Csodabogarak vagyunk, megtűrt személyek és ebből néha annyira elegem lesz, hogy ideig óráig úgy döntök, hogy mégis jobb othhon ebédelni, aztán megint rájövök, hogy mégsem ér meg ennyit, a plusz bevásárlás, a délelőtti játék, levegőzés elől elvett idő és a szabad délután helyetti konyhában pakolás, csörömpölésre megébredt nyűgös gyerek. Inkább lenyelem. A tekinteteket, a megjegyzéseket, a barátságtalan kiszolgálást. Mert sajnos jut ebből is. Ideig óráig vannak helyek, ahol jól érezzük magunkat, de aztán pincér vagy tulajdonos csere lesz, vagy szétesik az etetőszék alattunk és nem pótolják. Vagy az egyik heti váltás jófej a másik meg nem. Kompromisszumos megoldás de egyelőre nem tudok jobbat.

Kezdjük azzal, hogy sok helyen elcsodálkoznak, hogy hárman három terítékből kívánunk enni. És minden fogásnál rácsodálkoznak, hogy kérek még két kanalat, még két villát. És igen, bármilyen meglepő három pohár vizet is, mert ahogy másokkal úgy a gyerekeimmel sem iszom egy pohárból. És szeretek a saját tányéromból enni, ahogy ők is. Van amikor egy idő után feladom, például amikor a másodikat úgy tálalták, hogy két tányérba hozták ki a főzeléket (holott külön kértem, hogy hozzák ki a menüt nekem és hozzá plusz két tányért és két evőeszközt, majd megoldjuk) és úgy ettem, hogy a kisfiam tányérjából kanalaztam - mindezt természetesen a pultból jól láthatták, de senki nem akadt fenn rajta. Vagy. Felhívom az éttermet, foglalok helyet elmondom , hogy egy etetőszéket is szeretnék. Majd megérkezünk, az etetőszék sehol és szemrebbenés nélkül végignézik a beszélgető pincérek, ahogy a kisfiammal az oldalamon az étterem végéből az asztalhoz cipelem fél kézzel az etetőszéket. A nyár a legrosszabb, a Balatonon, ahol egy csomó alkalmi pincér dolgozik. Van ahol egyenesen arcokat vágtak, amikor bementünk a barátnőmmel és a gyerekeinkkel. Úgy néz ki teljesen kedélyeket borzoló dolog gyerekekkel étterembe menni, legalábbis, ha ők is önállóan esznek, isznak és teríteni kell nekik, mert az etetőszék odahozásával letudják őket a legtöbb helyen. Gondolom műanyag készletet kellene magamnál hordanom vagy nem tudom mégis mit gondolnak. Csak ha így kezelik a gyerekeket, sok helyen még a kutyákkal is figyelmesebbek, azoknak legalább hoznak inni, akkor cserébe hogyan várják el, hogy kulturált lényekként viselkedjenek? Engem ez mélységesen felháborít, de természetesen nem csinálhatok és nem csinálok jelenetet, szeretném ha ők mindebből semmit nem vennének észre és jó hangulatban telne az ebéd. Néha ez egyre nehezebb és amikor nagyon besokallok, jön az otthoni ebédelés. De miért kell ennek így lennie? Előfordul, hogy  amikor látják, hogy nem kis vadállatok és szépen viselkednek, akkor megenyhülnek velünk és az ebéd végére, vagy második, harmadik alkalommal már egészen elnézőek velünk, már egy-egy mosolyt is megeresztenek. Miért nem lehet természetes és magától értetődő, hogy a gyerekeknek is hoznak terítéket, poharat, szalvétát, mert amikor mindezt külön kell kérni, egyenként, minden fogásnál elmondani, hogy akkor megint kérnék egy plusz villát, ahogy kanalat is és igen tányért is, én is elég hülyén érzem magam és a pincér is ideges, hogy hatot kell fordulnia. Pedig ha egy kicsit figyelne és emberszámba venné azt két kis picit aki velem ül az asztalnál akkor nem kellene. A kedvencem az volt, amikor egy bisztróban ebédeltünk volna ketten a Rebekával és megterítettek nekünk egymással szemben, úgyhogy előtte szintén odatelefonáltam és elmondtam mi a helyzet. Egy fél-egy éves gyerek, aki már ül az etetőszékben, de azért közreműködést igényel az etetése, még  nem fog velem szemben ülni és önállóan enni késsel villával és közben csevegni, én meg nyilván nem szeretnék minden falatnál felállni és áthasalni az asztalon. Mikor minderre udvariasan igyekeztem rávilágítani, "de csak így fért el" választ kaptam, holott volt vagy öt olyan asztaluk, ahol megoldható lett volna. De mi így nem tudunk enni - éreztem ahogy kúszik fel a gerincemen a hisztéria, mert tizenkét óra öt perc volt és nekem ott és akkor kellett megetetnem a gyereket.  Sokszor megvan a jóindulat csak az átgondolás hiányzik. Például egy elegáns balatoni étteremben nagyon szuper, hogy gondoltak a gyerekekre és készítettek oda gyerekjátékokat, csak, hogy nincs egy szőnyeg, kis asztal, vagy szék a játszósarokban, csak egy halom játék a hideg burkolaton. Így jobbhíján minden gyerek fog egy játékot és odaviszi a szüleihez az asztalhoz, akik  kénytelenek választani, hogy a borospoharak és a gyönyörűen megterített asztalon kirakóznak a gyerekkel, vagy mint én, elegáns kisruhában guggolnak a földön a játszósarokban. Pedig olyan kevés elég, hogy jól érezze magát gyerek-szülő. Egy sarokban néhány játék egy kis szőnyegre helyezve, vagy egy babakonyha, netán egy kis rajzasztal. Pár ezer forintos dolog és szerintem meg lehet találni a helyét a legelegánsabb étteremben is, láttunk erre példát nem egyet. Elenegedhetetlen egy jó etetőszék, tálcával felszerelve, hiszen a szülők közös érdeke az étteremmel, hogy a szájba nem érkező falatok ne a földön vagy a ruhán kössenek ki. Az ikeában négyezer forintba kerül a tálcás etetőszék, nem gondolom, hogy ez tétel. Ha hárman vagyok velük szépen elrajzolgatunk az asztalnál, de ha már Ricsivel vagy másokkal, akkor olyan nagyon hálásak tudunk lenni, ha gondolnak a gyerekekre is. Persze a játszósarok már egy olyan ötcsillagos szint, amire gondolni is félve merek. Sok helyen örülök, ha kapunk evőeszközt és nem néznek ki. Sokat gondolkoztam, hogy mi lehet a gond. Mert ismétlem, a gyerekeim nem zavarnak másokat, jókora borravalót szoktam hagyni, ez sem lehet problma mert azt én is felmérem, hogy hárman ha egy ételt is eszünk azért több gondot jelentünk egy személynél. Elfoglalunk egy asztalt de csak egy embernyi ételt fogyasztunk. Sokszor mosolygok magamban, amikor hozzák az egy embernek szánt púposan megrakott tányérokat és csodálkoznak, hogy egyet fogunk hárman enni. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz de had jegyezzem meg, én meg azon csodálkozom, hogy mások ezt valóban megeszik egyedül. És az öltözetüket elnézve nyilván nem a mezőn szántottak, hanem jó eséllyel egy irodából ugrottak át, és ezzel le is tudták a napi mozgásmennyiséget. Ilyenkor értem meg, hogy miért van elhízva a magyar társadalom. Visszatérve az eredeti gondolathoz, a probléma oka részben talán abban keresendő, hogy sok gyerek és gyerekes család valóban nem tud viselkedni az éttermekben. Láttunk erre is példákat és ezen is mindig felbosszantom magam, mert hát ugye ki issza meg ennek a levét, még szép, hogy a többi gyerekes, aki majd utánuk jön és nem fogja érteni, hogy miért is nem kap fülig érő mosolyt amikor a cuki gyerekeivel megjelenik az ajtóban. Hát azért. Mert attól tartanak, hogy majd mi is autózni fogunk az asztalon, esetleg hatalmas beszélő, éneklő plüss állat van nálunk és az egész étterem azt hallgatja, hogy "gyere én vagyok a legjobb barátod" "játsz velem". És most kifejezetten olyan példákat említettem, ahol a szülőkön múlt a dolog, mert az előfordul nálunk is, hogy hisztizik a gyerek, a gyerekek már csak ilyenek. De amikor a szülő nem tudja minek hol a helye, az tényleg bosszantó. A másik dolog, hogy én végig ebédelésről beszéltem, és nem vacsoráról este nyolc és kilenc órakor, ami már rég alvásidő egy nagyobb gyereknek is és semmi de semmi keresnivalója olyankor az ágyán kívül sehol egy gyereknek, nemhogy egy étteremben, ahol nem nehéz megjósolni, hogy nyűgös és hisztis lesz. És az idegeire fog menni nem csak a szüleinek, hanem a többi gyerek nélkül programot csinálni kívánó embernek (erről is van történetem, egyszer kipróbáltuk, jól megbűnhődtem érte, de alaposan megérdemeletem amit kaptam).

Pedig el fogunk járni ebédelni. Mert nem azért vagyok itthon két gyerekkel, hogy egésznap ne játszak és foglalkozzak velük, márpedig az ebédkészítés azt jelenti, hogy jelentős kapacitás arra megy el. Aki csinálja, az tudja, hogy az otthonlét jórészt nem babázást és kisautózást jelent a szőnyegen, hanem mosást, rendrakást, elpakolást és a gyerekek ellátása szinte az egész napot elviszi még akkor is ha nem főz. Ha az ember minőségi időt szeretne rájuk szánni, akkor nincs idő minden nap főzőcskézni. Pedig szívesen adnék nekik házi kosztot, de meghasad a szívem, amikor úgy telik el egy nap, hogy azt érzem, csak eltelt de nem is voltam velük valójában együtt, csak mantráztam, hogy anya nem tud jönni, anyának mosni kell, anyának pakolnia kell, anyának fel kell öltöznie, mindjárt, mindjárt, mindjárt.. Egy pontig a javukat szolgálja, hiszen meg kell tanulniuk önállóan is lekötni magukat, de gondoljunk csak az ovira. Ott folyamatos figyelmet kapnak, az óvónéni, nem mos, terít vagy pakol, azt megcsinálják a dadusok. Nahát nekem mindezt el kell látnom és még játszani, mesélni, levegőzni is jó lenne velük. Úgyhogy felvérteztem magam és úgy döntöttem nem érdekel. Igyekszem olyan helyre menni, ahol szívesen látnak, előbb vagy utóbb mindig akad is ilyen... Ahol rájönnek, hogy a gyerek az élet része, és még jó is, ha ott van.

Bűnbánom

Folyton változom, van amiről azt tartottam, hogy jó most meg gyökeresen az ellenkezőjét gondolom. Ami, ha belegondolok, hogy azt is jelenti, hogy valamit esetleg rosszul csináltam, meglehetősen ijesztő. Nem is egyszer. Az anyaság velejárója, számomra legalábbis, a bűntudat, a rágódás, hogy mit hogy kellett volna csinálnom, de azt gondolom, hogy ez sok szempontból jó mert egyúttal a fejlődés útját is jelenti (meg az álmatlan éjszakákét).
Amikor Rebeka megszületett a mai énemhez képest teljesen más voltam, máshogy álltam a dolgokhoz, hozzá, az anyasághoz, magamhoz. Utólag úgy látom, hogy a jelenleg is formálódóban lévő anya személyiségem, akkor még csak születőben volt. Sokan mondják például, hogy Rebekánál szigorúbb voltam, többször rászóltam és sokkal erélyesebben. Őt nem altattam ilyen korán a nagyszülőknél, nem ugrottam ilyen hamar ha sírt, és sok más dologra is többször felhívják a figyelmemet, amiben igazuk van, így van. Az ember változik, szeretném hinni, hogy jobban csinálom, egyre jobban, persze a váltás nem feltétlenül mindig minőségi, én mégis úgy gondolom, hogy két év tapasztalatának előnye azért mégiscsak jelent valamit, amiből Ruben profitál a legtöbbet, de Rebekával való viszonyomnak is jót tesz. Sokat olvastam is az elmúlt években, előadásokra jártam és másoknál is volt alkalmam megfigyelni, hogy csinálják, hogyan nevelik a gyermekeiket, ezekből is sokat tanultam.

Ma már nem gondolom, hogy az a legfontosabb, amit mondok. Néha egyenesen fölöslegesen érzem azt, hogy egyáltalán kinyissam a szám. Sokkal meghatározóbbnak érzem azt, hogy hogyan viselkedem. Nem szeretem ha kiabál? Én se kiabáljak. Nem szeretném, hogy csúnyán beszéljen? Én se káromkodjak mérgemben, vezetés közben, ha épp nem találok valamit. Azt akarom, hogy szépen egyen? Akkor leülök vele napi háromszor, terített asztalhoz, evőeszközökkel, szalvétával és közösen étkezem vele. Majd megtanulja, ha látja. Ahogy azt is, hogy reggeli, ebéd vacsora melyik napszakban van, ha mindig szépen megköszönjük az étkezést. A mindenért szólok nevelési stílusról mondhatni átváltottam, a csak azért szólok, amiért muszáj, ami tényleg fontos-ra. Persze a dackorszak is nagyban motivált eme irányba, hiszen minél több dologban érzi magát korlátzova, annál dacosabb, ez törvényszerű. Persze azért nem gondolom azt, hogy rosszul csináltam volna. Az akkor volt, ez meg most van. Rebeka, egy teljesen más személyiség, temperamentum, mint Ruben. Akkor, abban a helyzetben, azokkal a tapasztalatokkal, rendelkezésre álló tudással ezt véltem a legjobbnak, ezt tudtam nyújtani. Az ember nyilván igyekszik a legtöbbet adni és ha még utólag úgy is látja, hogy másképp kellett volna, az nem változtat azon, hogy akkor, ott az adott szituációban ezt még nem tudta és talán az volt a legtöbb amit tehetett. Igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy Rebekával szigorúbb voltam, Rubennel elnézőbb vagyok, mint ugyanebben a korban vele voltam. De ebben is sokminden szerepet játszik, az, hogy már több a türelmem, hogy Rubenre elég egyszer szólni és ha határozottabbra sikerül akkor már görbül is lefelé a szája, látszik rajta, hogy nyeli a könnyeit, annyira magára veszi és azonnal abbahagyja, ha rászólok. Rebekánál ugyanez a szituáció úgy nézett ki, hogy szóltam és vagy a füle botját sem mozgatta, vagy egészen egyszerűen nevetett és játéknak vette. Vele máig határozottabban hangot kell megütni, ha célt akar érni az ember. Persze az is benne van a pakliban, hogy Ruben a "kicsi". Kicsi 16 hónaposan, kicsi lesz kétévesen és háromévesen is Rebekához képest így az ember akaratlanul is ennek megfelelően kezeli. Ez a nagytestvérség hátránya, tudom mert számtalanszor tapasztaltam a saját bőrömön is, hogy a szüleim mennyivel elnézőbbek a testvéreimmel csak azért mert kicsik, nekem ugyanezt ugyanennyi idősen nem nézték volna el. 

Aztán már nem félek attól, hogy elveszítem az irányítást ha nem sikerül érvényesítenem az akaratom, nem leszek ideges az ilyen helyzetektől, még kezdő szülőként ( a mostani állapothoz képest értem a kezdőt, mert három évvel azért igencsak kezdő vagyok még, tudom én) sokszor egyfajta hatalmi játszma is folyt köztünk. Ahogy ő feszegette a határait én is próbáltam alakítani szülőként az enyémeket és nem mindig sikerült eltalálni, néha szűkre szabtam, néha tágra hagytam, néha alulreagáltam máskor meg túl. Ruben már határozottabb, kialakultabb keretek közé érkezett, ami engem ellazulttá tesz, mert nem aggódom annyit bizonyos dolgokon, kevesebb helyzetben morfondírozok azon, hogy ezt most vajon hogy kellene csinálni. Szerintem a lazaság, ami a második, sokadik gyerekek után jön el sok szülő elmondása szerint éppen ebből a magabiztosságból fakad, a tudat, hogy ezt így kell csinálni és jól csinálom felszabadítólag hat és abból kifolyólag, hogy nem bizonytalanodik el folyton, egyszersmind következetesebb is tud lenni az ember.

A másik amire rájöttem, hogy a kiabálás, szidás, büntetés gyengíti a kötődést. Egyszerűen nehéz közelkerülni, kapcsolódni a  gyerekkel, ha folyton megy a vita. Voltak olyan napok amikor azt éreztem, hogy mást sem csináltam mint vitatkoztam, veszekedtem Rebekával.  Egy ideig teljesen tartható volt hogy mindenért szépen rászóltam, figyelmeztettem, de ahogy nő a gyerek, úgy lesz egyre szélesebb a spektruma a lehetséges rosszaságoknak és ezzel együtt válik egyre gyakoribbá a verbális nevelés késztetése a szülőben. És ha nem akarunk folyton a csendőr szerepében lenni, márpedig én nem akarok, akkor át kell váltani. Erre jó a humor, az elviccelés, amit ma már nagyon sokszor alkalmazok mindkettőnél. Ha Ruben méregzsákká válik, elég néha vicces arcot vágnom vagy belefújnom a  hasába vagy a nyakába és már nevet is, sőt sokszor az is elég ha felveszem a mozdulatot és rögtön kacagni kezd a hiszti közepén. Rebekának sokszor mondjuk, amikor ellenkezik, hogy nem nem engedem hogy megedd a kiflidet, vagy felhúzd a cipődet és nevetve megcsinálja.  A hisztimanót is gyakran meghívjuk vendégségbe, aminek a vége mindig ugyanaz: nevetés. Ugyanannyira segítenek ezek a  módszerek és sokkal élvezetesebb is, mint veszekedni vele, tekintély alapon megoldani a problémákat. Az egyik kedvenc gyermekversem Szabó Lőrinctől a Lóci Óriás lesz. Jól megragadja amit magam is érzek sokszor és azt is, amit a gyerek is érezhet. Persze ha az ember épp nincs jó passzban vagy egy-egy napon amikor töményebben kapja a vonyítást meg rosszalkodást nem mindig tud erőt venni magán és nehéz türelmesnek lenni. Ilyenkor, ha kihúzzák a  gyufát én is kiabálok. Kreatív megoldások helyett fenyegetek, undok leszek. Ember vagyok, mégha anya is. Tudom, hogy a kiabálás csökkenti a kötődést, a fenyegetés szorongást okoz, a testi fenyítés agresszívvá tesz (ez utóbbit egy alkalmat leszámítva, amiért nagyon szégyellem magam, soha nem alkalmaztam és nem is fogom. Persze egy egy karmegszorítás, agresszíven felemelés a földről azért becsúszik és az már sajnos ez a kategória). Bár betéve tudom, hogy elméletileg mit kellene csinálnom, mégis az ember sokszor nem tud elég kreatív és türelmes lenni és eszköztelen marad. A legrosszabb egyébként a mardosó bűntudat ami elkerülhetetlenül jön az ilyen rosszul kezelt nem jól megoldott helyzetek után, és alattomosan tör rám, főleg esténként, amikor rájuk csukom az ajtót vagy éjjel, ha felébredek. Gyötröm magam, hogy miért nem tudtam türelmesebb, kedvesebb lenni, miért voltam ilyen önző, figyelmetlen, úristen mennyire rossz anya is vagyok.  Ezért érint rém érzékenyen (ahogy szerintem minden anyát) ha valaki akár jóindulatú megjegyzést is tesz a nevelésemre, arra, ahogy a gyerekeimmel bánok. Mert hiszen többnyire én magam is jól tudom, mikor és hol hibáztam, nagyon tud fájni az anélkül is ha bárki más rámutat. Kivéve persze ha kérdezem. Mert van ami nem egyértelmű és azt jó megbeszélni egymással. A legtöbb, amit tehetek, ha hibáztam, hogy bocsánatot kérek tőlük és legközelebb igyekszem számolni magamban, nem engedni, hogy az agyamat elborítsa a lila köd (egy bizonyos hang frekvencia és mennyiség után óhatatlanul kezd felszállni rá) és nem hibázni. Egyébként Rebeka is sokszor bocsánatot kér, olyan dolgokért is, amiket nem rosszasságból csinált, csak egyszerűen látja, hogy rossz volt nekem. Ha játék közben meghúzza a hajam vagy rálép a lábamra odajön és megpuszil, "bocsánat" mondja. Ez is jó visszajelzés arra, hogy mennyit számít mit lát, mit kap, nem az, hogy mit rágok a szájába. Persze azért van, amit a szájába rágok, ilyen a köszönés, a köszönöm, a szívesen, a légyszíves és egyéb varázsszavak. A szigort inkább a kommunikációból igyekszem visszavenni, de továbbra is igyekszem következetes maradni, a nem az nem és szigorúan veszem az étkezéseket, lefekvések idejét, fürdést, amelyek napjaink keretét adják. Tudom mik nálam az érzékeny pontok: ideges leszek, ha nem eszik, főleg ha én főztem. Igyekszem szem előtt tartani a 'te tányérod te dolgod' elvet, de sokszor így nem kóstólna meg olyan dolgokat, amelyek egyébként mint kiderül ízlenek neki, ezért egy-két falatot bevallom belediktálok, amiért sokszor utálom magam már öt perccel később. Az étkezések során jövő a  fenyegetés, hogy akkor nincs desszert, csaknem minden ebédnél elhangzik. Azt figyeltem meg, hogyha éhgyomorra eszik édességet, akkor seccperc alatt felszívódik a cukor és túlságosan bepörög tőle. Igazából Rebeka nem egy nagy evő, az édességet viszont szereti és néha komolyan mondom hogy a kegyetlennek tűnő zsarolás mögött nincs más csak az attól való félelmem, hogy szegénynek majd nem adhatok fagyit, pedig mennyire szereti és milyen szomorú lesz, ha megfosztom ettől az ebéd utáni mókától. A másik szenzitív élethelyzet, amikor Ruben nyüszít, nekem dolgom van és végre abbahagyja mert talál valamit amivel lefoglalja magát, erre Rebeka elkezdi csak azért is bosszantani, kiveszi a kezéből a játékot vagy úgy játszik vele, hogy sírás a vége. Na akkor robbanok és rákiabálok. Sajnos. Pedig nem túl fair, mert ha Ruben is a pici, nem szabad elfelejteni, hogy Rebeka meg a kicsi. Sokszor csinálja azért mert jó szórakozásnak tartja, hogy a másikat idegesíti, de van, hogy egyszerűen a játék közötti  közben támad közöttük nézeteltérés, és nem is feltétlenül Rubennek van igaza, egyszerűen csak visít én meg csinálnám amit kell és rádörrenek Rebekára, hogy legyen olyan kedves ne szirénáztassa az öccsét mert megőrülök. Ekkora belátási képességgel azért még nem rendelkezik,  hogy rám való tekintettel engedjen a kisebbnek (erőszakosabbnak) csak azért hogy nekem könnyebb legyen befejezni a vacsorakészítést, igazságtalan egy háromévestől ilyet elvárni. Rebekánál az is okoz nem egy alkalommal lelkifurdalást, hogy félreértés miatt leszidom. Nem olyan széles a nyelvi eszköztára, bizonyos fogalmakkal nincs még tisztában, nem feltétlenül tud különbséget tenni a szándékos és véletlen fogalom tartalma között sem, és ezek néha olyan helyzetekben ütköznek ki, amire az ember nem is gondol. Például a minap kérdezem vacsoránál, hogy hol a hajpántja. Teljes nyugalommal közli, hogy a wécében. Én nyomban elrohanok megnézni, és valóban a rózsaszín pöttyös hajpánt ott van elakadva a lefolyóban. Szuper. Kérdezem, hogy került bele, ő meg válaszol, hogy beledobtam. Persze bepöccenek és rögtön mondom, hogy jó akkor nincs mese és még mást ami épp eszembe jut és jó megoldásnak tűnik a  tett megtorlására. Majd szerencsére hirtelen kapcsolok és elkezdem még egyszer érdeklődni az eset felől és kiderült, hogy lecsúszott a fejéről, gondolom igazgatta és nem beledobta, hanem beleesett. Nagy különbség, de ő csak annyit érzékel, hogy akkor lesz mese és nem is igazán érti hogyhogy nem baj akkor hogy a wécében van a hajpánt. Nyilván elnagyarázom, hogy ez véletlen és bár nem örülök mert szép hajpánt de nem haragszom rá. Azért ezeknek a ganyúsításoknak van némi előzménye, egy zoknit már eltüntetett így, és az ugye sehogyse csúszhatott bele véletlenül. Máskor meg épp leszidom és mindenki által ismert fordulatként bevetem a még fogsz rosszalkodni fordulatot, erre ő sírós hangon, kétségbeesve hajtogatja, igen, igen. Persze ő az ellenkezőjére gondolt, hogy majd jól viselkedik, ez a hangsúlyból és a tekintetéből egyértelmű de ha az ember nem figyel az apró részletekre hajlamos igazságtalanul reagálni.

Amitől kikészülök és nem éppen alaptalanul, az az, amikor el kéne intéznem egy telefont vagy valakivel öt mondatot váltanék és egyszerűen nem engedik, egyik nyüszít, másik hisztizik, főleg Ruben tud másodpercek alatt kiakadni attól, ha anya figyelme elterelődik róla. A legutóbb is összefutottunk egy pékségben egy rég nem látott barátnőmmel és próbáltunk volna kicsit beszélgetni, de Ruben visítva rángatózott a babakocsiban egészen addig, míg végül feladtuk. Igazából nem is kezeltem túl jól a dolgot, mert nem voltam elég határozott vele, de hát este hatra én is elfáradok és hajlamos vagyok a könnyebb ellenállás felé menni. Akkor sem vagyok büszke magamra, ha nem miattuk, hanem valami más okból ideges vagyok és ilyenkor rájuk ripakodok, hogy légyszíves csöndesebben vagy menj arrébb, ne legyél folyton láb alatt vagy hasonló. Annyira igazságtalan, hiszen nem ők tehetnek róla, hogy kifutott a tej, hogy a szomszédnéni már megint ezerrel magyaráz, miközben velük kellene foglalkoznom vagy a zárba már megint beragadt a kulcs vagy, hogy a kutya rápisilt a szőnyegre. Ha azért vagyok ideges mert valaki felbosszantott, akkor az illetőt külön utálom, amiért miatta rosszul viselkedtem a gyerekeimmel, felőrölte a türelmemet, elvonta a figyelmemet a legfontosabbakról...
Az ember csak annyira jó anya, amennyire jó ember. Annyi érzelmi intelligenciával tudunk bánni velük, amennyi megadatott. És néha nem vagyunk okosak, nem viselkedünk intelligensen és rosszul ragálunk le bizonyos helyzeteket. Ettől azért érzem magam igazán rosszul, mert sokszor eszembe jut, hogy én szeretem őket a világon a legjobban, rám számíthatnak leginkább, a kisgyerek elvileg az anyjától kapja a legőszintébb feltétlen szeretetet, és ha én ennyit tudok nyújtani mit várhatnak másoktól. Nekem nem szabadna hagynom, hogy a dühöm, idegességem hatása alá kerüljek és elfelejtsem akár csak egy pillantra is a leglényegesebbet a szeretetemet, ami minden nevelési elvnél, célkitűzésnél fontosabb kell hogy legyen. Ellszégyellem magam és megfogadom, hogy ezentúl jobb leszek. Istenbizony jobb. Csak legyen már holnap, hogy elkezdhessem, és máris azon gondolkozom, hogy mit fogok nekik készíteni, mit fogunk játszani, hova vihetném el és mennyire de mennyire jó lesz. És többnyire szerencsére az is. Remélem ők is így gondolják...

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,

mint törpével egy óriás:

- Lóci, ne kalapáld a bútort!

Lóci, hová mégy, mit csinálsz?

Jössz le rögtön a gázresóról?

Ide az ollót! Nem szabad!

Rettenetes, megint ledobtad

az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,

nem is hederített reám;

lépcsőnek használta a könyves

polcokat egész délután,

a kaktusz bimbait lenyírta,

és felboncolta a babát.

Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta

s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,

de azért tetszett a kicsi,

s végül, hogy megrakni ne kelljen,

leültem hozzá játszani.

Leguggoltam s az óriásból

negyedórára törpe lett.

(Mi lenne, gondoltam, ha mindig

lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,

úgy kelt fel rögtön a világ:

tornyok jártak-keltek köröttem,

és minden láb volt, csupa láb,

és megnőtt a magas, a messze,

és csak a padló volt enyém,

mint nyomorult kis rab mozogtam

a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,

hogy olyan nagyok a nagyok,

hogy mindent tudnak és erősek,

s én gyönge és kicsi vagyok.

Minden lenézett, megalázott,

és hórihorgas vágy emelt

- föl! föl! - mint az első hajóst, ki

az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,

hogy mégse szállok, nem növök;

feszengtem, mint kis, észre sem vett

bomba a nagy falak között;

tenni akartam, bosszut állni,

megmutatni, hogy mit tudok.

Negyedóra - és már gyülöltem

mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...

 És ekkor zsupsz, egy pillanat:

Lóci lerántotta az abroszt s már iszkolt, tudva, hogy kikap.

    Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:

    No, ne félj - mondtam csenedesen.

    S magasra emeltem szegénykét,

    hogy nagy, hogy óriás legyen.

Jó reggelt!

Nyolc - fél kilenc között kelnek. Úgy nyolc tíz körül, hallom Rebeka szobájából "anyaaaa, anyaaa". Még nem vagyok ébren, azaz most már igen. Partizánokat megszégyenítő fürgeséggel kipattanok az ágyból, gyorsan magamra kapom a fürdőköppenyt, amilyen halkan lehet úgy csukom ki-be a fürdő és a nappali ajtót, hogy a még alvó Ruben ne ébredjen fel. Még legalább tíz percig. Anyaaa miért nem jöttél? - Dehát jöttem. - Már szóltam az előbb is"- áll szemrehányóan az ágyában. - Kicsim, én is most keltem csak. Látom rajta, hogy ezt nem teljesen érti. Szereti azt hinni, hogy amíg ő alszik én kint teszek-veszek a konyhában. Mindig meg is kérdezi: anya hallani fogom, hogy pakolsz és itt vagy?Az, hogy az ágyban alszom, csukott szemmel, annak az ő világában nincs létjogosultsága. Anya sosem kapcsolhat ki, anya amindig nyitott szemmel éberen őrködik. Amíg Rebekán kicserélem a pelust bugyira (nappal már nem kell pelus), átöltöztetem a pizsamájából, kinyitom az ablakát, töltök neki almalevet. Ha ez megtörténik azelőtt, hogy Ruben felkelne már félig nyert ügyem van. Félig. Ha jó napunk van (reggelünk - nem szeretem a pillanatnyi hangulatot az egész napra ráhúzni), akkor miután felöltöztetem szépen eljátszanak Rebeka szobájában (nagyobbik gyerekszobában) amíg készítem a reggelit. Nehezebb reggeleken Ruben a lábamnál ül és mint egy éhenkórász kiskutya folyamatosan enni kér. Én meg próbálok minél kevesebbet adni neki, rendszerint kihúzzuk fél kiflivel vagy 1-2 szem keksszel amíg megterítek, felforralom a tejet, lefőzöm a  kávét, elkészítem a rántottát megmosom a gyümölcsöt és amit még kell az aznapi reggelihez. Nagyon nehéz reggeleken egyszerűen a lábamnál sír, közben dühösen szanaszétdobálva a kezébe adott kiflit vagy más vigasztalásnak szánt muníciót. Ezt a változóan könyű (nehéz) alapállapotot kiegészíti ez-az.  Néha Bella (a kutyánk) ellopja Rubentől a kiflit és akkor azért áll a bál. Néha bejön a szomszédnéni a közös udvarról, hogy ugyan adjak már neki vizet a kannába, ne kelljen neki a pincéből hoznia.  Amíg engedem a vizet kifut a tej és sajnálkozik, hogy mi baja lehet már korán reggel szegény kisfiúnak, hogy így sír. - Én meg úgy érzem, ha nem ihatok öt percen belül kávét megőrülök.

Egy igazán jó reggel. A gyerekek csöndben a szobában eljátszanak, én pedig szépen elkészítem a reggelit, ami a szokásos fél óra helyett alig húsz perc volt. Hurrá. Talán megmoshatom a hajam mielőtt indulnunk kellene a gyógytornászhoz. Bemegyek a szobába, Ruben boldogan áll a kiskonyha előtt, mögötte minden halomban, gondolom az elmúlt negyed óra kemény munkájának gyümölcse. Rebeka babát öltöztet. Már majdnem rohanok a  telefonért, hogy megörökítsem az apjuknak az idilli reggelt. Amikor észreveszem a foltot. Az öltöztetésnél végre ráadhattam azt a kis csíkos rövidnadrágot apró horgony és világítótorony mintákkal, hónapok óta megvettem és alig vártam, hogy jó idő legyen. Ráadásul van egy teljesen hozzápasszoló rövidújjú teniszpoló is hozzá. Olyan édes benne, hogy meg kell zabálni. Főleg ahogy a kis kék szandáljában ácsorog és a hurkás baba karokkal támaszkodik Rebeka babakonyháján. De mi az a folt? Csak nem ült bele valamibe? Közelebb megyek. Ajjaj. Ez bizony kaki. A javából. De hát ma még nem evett semmit, hogy lehet ez? Állítólag az emésztés az evéssel együtt indul be,  nem tudom, lehet, hogy neki már az is elég ha rágondol. Minden az asztalon kitálalva, tükörtojás, a kávém, amit direkt az utolsó pillanatban főztem le, hogy pont jó hőmérsékletű legyen. És nagyon de nagyon odaülnék. Mindegy pik-pak átpelenkázom, gondoltam. Mikor a pelenkázón kibontom a csomagot, akkor látom, hogy nem lesz ez olyan pik-pak, ahogy gondoltam. Az új kis nadrág gumis derekánál a redőkben is kaki van. Nem is arról van szó, hogy rosszul lennék ettől, mert az elmúlt három év már eléggé megedzett (bár szerintem van, amihez egyszerűen nem lehet hozzáedződni, mondhat bárki amit akar) hanem ez a cécó keresztül vágja az elképzelésemet, miszerint öt percen belül asztalhoz ülünk. Nem fogunk. Miután a legesleggújabb, legcukibb szettjét nagy nehezen lebűvészkedtem róla, letakarítottam a pelenkázót, lezuhanyoztattam Rubent és újra felöltöztettem, ami persze, hogy teljesen felháborította, szerinte sem ennek a programpontnak kellett volna következnie és ennek hangot is adott. Negyed tíz volt és én még mindig ugyanúgy voltam, ahogy kikeltem az ágyból. Pizsamában. Ő meg már a második legédibb szerelésében.

Odaültünk, a tojást megmelegítettem, a kávét langyosan ittam. Ruben egyik kezében kifli, a másikban egy csokis croissant, amiből már a homlokára is jutott és nem tudom, hogy csinálja, de az etetőszék oldala, alja is olyan, amit elvileg nem is ér el. Rebeka pedig azon izgul, hogy nem látja rendesen a székből, ahogy a közös területeket takarító néni és bácsi az udvar végét rendbe teszi. Én meg éppenséggel annak örülök, hogy nem látom őket.

Megreggelizünk. Szeretem ezt a negyed óra, fél óra nyugalmat, szinte mindig békében zajlik, ha sikerül eljutnunk odáig, hogy végre leüljünk. Soha nem sietünk, sosincs programunk tíz előtt, azelőtt nem megyünk sehova és nem jön hozzánk senki. Igazság szerint kötött programra, tíz órára is hetente egyszer megyünk csak, igaz akkor önkéntesen vállalva eme kihívást. A kedvec időszakom, amikor kint étkezhetünk a teraszon, bár télen a gyertyafényes félhomályos reggeleink meghittségét is szeretem, amikor be lehet bújni egy puha fürdőköppenybe és mindannyian pizsamában maradunk. De ezek a napfényben fürdő madárcsicsergős reggelek, amiután rögtön bel lehet rohanni a homokozóba olyan könnyed hangulatúak. Hallgatjuk a galambok búgását, figyeljük, ahogy a fák leveleit megrebbenti a szél, Ruben minden alkalommal rám néz és elkezdi a "Fújja szél a fákat" mondókát mutogatni, annyira  édes. AMikor kezdenek jól lakni jöna  rosszalkodás. Oroszlánosat játszanak, vagy ha nem figyelek Rebeka miszlikre szed ezt azt. Az utolsó falatot tuti a ruhájára ejti vagy beleharap egy eperbe, ami szétfröccsen a pólóján. Vagy átnyúl az asztalon, mert felfedezni vél egy foltot, amit letöröl a szalvétájával és közben a fölsőjével kitörli a tányérját. Vagy a mézes kezével hátrasimítja a haját. Ruben pedig rámnéz, azzal a huncut tekintettel, amiről tudom, hogy valami zsiványság fog következni és a nyelvével kilökdösi a szájából az utolsó falatot, lassan komótosan.

Rebeka szemforgatva megköszöni az "ebédet" majd rögtön válaszol is helyettem "nagyon szívesen" lecsúszik a székről, jó esetben nem kell a cipők után bemásznom az asztal alá, hanem a lábán vannak, és elmegy kezet mosni. Rubent megtörölgetem, szintén elviszem megmosakodni, amin kiakad, már akkor ha meglátja a csapot. A szomszéd néni leszól az erkélyről valamit a rigókról meg a magokról magyaráz, hogy kikaparják a cserépből. Nem hallom rendesen és mivel nem látni rá a teraszunkra tőle, nyugodtan tarthatom magam ehhez. Ruben és Rebeka a kisasztalnál gyurmázik. Én pedig iszom a kávémat és arra gondolok, hogy mindennel együtt szeretem a reggeleket. Az életünket. Nagyon.

Mrs.

A kanapén ültünk és lapoztuk az albumot. Előttem állt Rebeka és a hároméveskere jellemző őszinte áhitattal nézte, hogy anya milyen szép fehér ruhában volt. Ruben is felkapaszkodott és imbolyogva ácsorgott mellette. Ahogy elnéztem őket, az ölemben az esküvői albumunkkal arra gondoltam, hogy az élet jó hozzám. Mindent megkaptam, amire vágytam. Aztán az anyósom (abszolút teljes jóindulattal) megszólalt a hátunk mögött: ugye milyen szép volt anya? Na azért annyi minden talán még nem változott, hogy múlt időben kéne rólam beszélni, kaptam fel a nosztalgiázásból a fejem, hiszen alig öt év telt el. Legalábbis remélem. Szerintem ugyanúgy nézek ki... 

Életem legeslegszebb napja volt az esküvőnk, a legszebb dolog, ami valaha történt velem. És azóta is beragyogja az életemet, túlzás nélkül állíthatom, amikor csak eszembe jut, mosoly kerül az arcomra. Engem is meglep, hogy mennyire nagy hatással van rám, hiszen bármennyire vártam, akármennyit is készültem rá csak egy nap volt és milyen hamar elmúlt, vége lett. Azt hittem szomorú leszek utána, hogy vége van, hogy már soha többet nem leszek mennyasszony. De érdekes módon a legtöbb jó emlékkel ellentétben nem tölt el egy csepp szomorúsággal sem, talán azért mert úgy érzem az csak a kezdete volt, valaminek, aminek még mindig nagyon az elején vagyunk.

Amikor a gyermekeim megszülettek azok is csodálatos napok voltak, de ott a szépség mellett ott volt az az ezer más érzés is, ami túl összetetté tette ahhoz, hogy azt mondhassam, azok voltak a legszebb napok az életemben. A legjobb két nap volt, hiszen életre szóló ajándékokat kaptam, amiket azóta is úgy érzem, amióta itt vannak velünk, hogy még mindig csomagolom, bontogatom... De az esküvőnk a legszebb, legcsodálatosabb nap az életemben, már  az első perctől fogva az volt, onnantól, hogy kinyitottam a szemem. Emlékszem úgy keltem, hogy igen, igen, igen, ma férjhez megyek végre felhúzhatom a vágyva vágyott fehér ruhát, végigmehetek a sorok között, ugyanazok között a sorok között, amelyek között egykor a szüleim is végigmentek, fehér fátyolban, apám karján egyenesen ahhoz a férfihoz, akit szeretek és akire egész életemben vártam. Közhelyes? Na és. Kit érdekel, az egész élet az, ha úgy nézzük, hiszen jórészt mindenki ugyanazt akarja ritka kivételektől eltekintve. Konfomista lennék? Dehogy, nekem ez volt az álmom, mióta az eszemet tudom. Persze eleinte csak a hercegnős ruha és az egyéb vele járók miatt, később aztán már oda is képzeltem halvány alakokat az oltár mellé, hiszen mégsem lehet mennyasszony valaki vőlegény nélkül. A szüleim albuma kiemelt helyen volt mindig a vitrinben, számtalanszor nézegettem és egyértelmű volt számomra, hogy az élet rendje ez, amit benne látok. Először jött pár kép a diplomáról, szinte gyerekek voltak még a fotókon, aztán a műtermes, kicsit kékes színű esküvői fotók, amelyeken hiába mosolyogtak a kamerának, ahogy a kezük egymáson nyugodott, ahogy egymásra néztek rajta, az nem beállított volt. Majd jöttem én, jó sok babafotó, ahogy tele torokkal bömbölök a pelenkázón, félig kicsomagolva, kép apával, a nagy margarétás cumival a számban, ami kitakarja a fél arcomat, majd felvételek a nagyszülőkkel, ahogy állnak a mózesem körül, a keresztelőmről, az első balatoni nyaralásról, amikor totyogósként tolom az udvaron a játékbabakocsimat, furcsa bili frizurával, hurka ó lábakon kacsázva. A testvéreim már külön albumba kerültek, így lett három nagy albumunk. A nagyszüleim esküvői képe is megbecsült helyen, az ágyuk fölött volt felakasztva, minden nyáron azzal keltem és feküdtem, emlékszem nem tetszett rajtuk az esküvői ruha, nem volt hercegnős. A családom és a környezetem tehát bőségesen táplálta tehát ezen vágyaimat és szigorú katolikus neveltetésem is hozzájárult, ahhoz, hogy számomra sosem fért ahhoz kétség: Egyszer férjhez megyek. A kérdés csak az volt kihez és mikor. Az utóbbi nem egészen igaz, mert a mikort azért nagyjából tudni véltem: Huszonnégy év volt az a határ amit kislányként kitűztem magamnak, hiszen anyukám akkor ment férjhez, úgy gondoltam, hogy ő azért már kicsit idős volt, jó lenne előbb. Ahogy egyre közelebb került ez az életkor, annál fiatalabbnak kezdtem tartani, tinédzserként már nem akartam húsz évesen férjhez menni, de a huszonnégy továbbra is ideálisnak tűnt. Végül majdnem sikerült, alig huszonöt voltam. Sokak számára talán furcsa ez. Önmagában házasságról, esküvőről álmodozni, mi értelme úgy, hogy még szerelme sincsen az embernek? Csak a fehér ruha és csinnadratta miatt vágyna rá oly sok lány? Nem hinném, hogy ennyiről lenne szó. Nem tagadom, az is vonzott, szerettem elképzelni magam, ahogy újdonsült férjem karján belibbennek az első táncra és más tipikus esküvői helyzeteket. De számomra az esküvő ennél jóval többet jelentett. A házasság kezdetét, ami a felnőtt korba való igazi belépőt jelentette, amikortól már én is feleség vagyok ugyanolyan felnőtt nő mint anyám, nagyanyáim és minden más nő, akit ismerek (merthogy nem házasokat akkoriban nem ismertem, akiket pedig igen azok számára ez nem önként választott út volt). Egyfajta beavatási szertartás, ami ígérte a titkok titkait, a házaséletet, gyerekeket, biztonságos jövőt valaki mellett, aki örökké szeret, akkor is, amikor már öreg és ráncos leszek. Persze hamar ráébredtem, hogy bizonyos dolgokhoz nem kell feltétlenül házasnak lenni, anélkül is megkaphatja az ember. Hm. Nem kellett sok idő és rájöttem, hogy nekem azért továbbra is jobban tetszik ha a házasság nyújtja a keretet mindezekhez. 

Van, aki felteszik a kérdést miért? Mit számít? Min változtat? 

Nekem egy követendő példát, egy íratlan szabályt, garanciát jelentett arra, hogy a szüleimhez és más olyan emberekhez hasonló életet élhetek, akiket tisztelek, akiknek úgy tűnik bevált a dolog és amilyenhez hasonlót én is szeretnék. Lehet, hogy szerencsés vagyok csupán, de én azt láttam, hogy feleségnek lenni jó, van egy férjed, aki mindentől megvéd és te is őt, akivel feltétel nélkül szeretitek egymást, aki mögé beállhatsz, ha gond van, egy csapat vagytok. Úgy éreztem és ez mit sem változott, annak a kifejezésnek, hogy "a férjem" varázsereje van. Ez a szó mintegy jelzés mindneki felé, hogy én nem vagyok egyedül, valakihez tartozom, egy férfihez, aki mindenben a társam és segítőm. Nem kell megneveznem, nem kell ismerniük, elég ha azt mondom "a férjem" vagy ránéznek a kezemre amelyen ott csillog a karikagyűrű, mint egy kód, ami a világ összes nyelvén ugyanazt jelenti. Minél hosszabb ideje voltunk együtt, annál kellemetlenebb és furcsább volt azt mondani, hogy a barátom. Úgy éreztem ez nem elég kifejező, hiszen ő az életem értelme, a társam a "barát" és "barátnő" annyira nem fedi azt le, amit jelentünk egymás számára. Mégsem fejthetem ezt így ki minden adandó alkalommal, amikor szóba kerül. Mit mondjak? Szerelmemnek hívni nekem túl színpadias mások előtt,  a 'párom' meg olyan langyos víz. Férjem, nekem ez fejezi ki azt, amit az egy életre választott férfi jelent az oldalamon. Egyértelmű és világos, nincs mit magyarázni rajta. És olyan simán jött a nyelvemre a házasságunk második napjától, mint a világ legmagátólértetődőbb dolga. Barátom lehet egy napja, meg két éve is. Férj? Az komoly dolog. Ahhoz valaki megkért, majd elvett és a nevét adta az enyémhez, igen egyértelműen ez tetszett a legjobban. Máig izgalmas bizsergéssel tölt el, amikor Ricsi azt mondja valahol, "a feleségem". Olyan védelmező, egyszerűen imádom érezni ezekből az apróságokból is, hogy hozzátartozom. Tudom nem hangzik túl emancipáltan, és azzal is tisztában vagyok, hogy amiket leírok valaki éppen ezért nem akar feleség lenni és összeházasodni. Mert mindezekre nem vágyik sőt kifejezetten ódzkodik tőle, de én őszintén hiszem, hogyha nem is minden nő, de nagyon sokan arra vágynak, hogy eljöjjön értük a herceg fehér lovon és udvaroljon, romantikus legyen, virágot és ajándékokat kapjon és ő lehessen a (herceg)Nő, aki a végén a szívét odaajándékozza neki. Ezen nőttem fel. Csipkerózsika, Hófehérke, Hamupipőke - mindegyiket megmentette a herceg. Az igazi férfi és női sztereotípia megnyilvánulásai. Lényegében minden klasszikus mese arról, szól, hogy jön az erős, helyes, hatalommal rendelkező férfi (herceg fehér lovon) és megmenti a gyenge nőt (többnyire habcsók ruhás hercegnőt, de gondolom a demokrácia jegyében kellettek a legkisebb szegénylányról szóló történetek is). Szóval aki feminista ne mesélje ezeket a gyerekeinek, főleg ne a lányainak. Mert borítékolható, hogy fehér ruhás képzelgésekhez vezetnek.

Már egészen korán elkezdődött ez. Kislánykoromban, talán nyolc-kilenc évesek lehettünk, éppen, hogy megtanultunk írni és máris azt próbálgattuk a barátnőimmel, hogy a sulis szerelmünkkel vajon összeillenek-e a neveink. Hogyan hangzana a legjobban, kötőjellel, vagy "né"-ként, esetleg csak az ő nevével az én keresztnevem. Volt olyan barátnőm, akinél kizáró ok volt, ha nem illett a kiszemelt vezetékneve  az övéhez. Világéletemben lázadó voltam, amióta a gyerekeim megszülettek folyton attól rettegek, hogy szülőként újra kell élnem a szörnyű kamaszkort, és megtapasztalhatom milyen egy olyan hurrikán, amilyen én voltam. És ma is az vagyok. Nekem ne akarjon senki semmit megmondani, utálom a szabályokat, általában idegesítenek a kötelező dolgok, még akkor is ha elvileg az érdekeimet szolgálják. Mégis, vannak dolgok, nem sok de néhány, amiben nagyon is szabálykövető lettem. Mégiscsak hasonlítok a  szüleimre, pedig mindig az volt a vágyam, hogy "más legyek", erre tessék, kiderül, hogy a sok évnyi szigorú nevelés nem volt hiábavaló. - Szeretem magam liberálisnak tartani, de jobb szembe néznem a ténnyel, mélységesen konzervatív tudok lenni.

Szóval az esküvő, bár lényeges része, nem csak a fehér ruháról szól. Amikor ott térdeltünk egymás mellett és örök hűséget fogadtunk, akkor én komolyan is gondoltam minden szavát. Nem szeretem ezt túl gyakran hangoztatni, nehogy a férjem elbízza magát, de nekem az örökké tényleg azt jelenti, hogy tűzön vizen át. Enélkül nem volt ugyanaz, addig nem gondoltam ezt? Nem bizony. Amíg lánykérés nem történt addig én én voltam, saját a másiktól független célokkal, vágyakkal, amiket természetesen jórészt egyeztettünk nagyrészt pedig amúgy is egyeztek, de én mindig úgy véltem, hogy nem köthetem le magam vagy dönthetek nagy kérdésekben, úgy figyelembe véve a másikat mintha örökre szólna a kapcsolatunk, mert amíg nem  kért meg, addig ebben nem lehetek biztos. Amíg nem vagyunk házasok addig a boldogulásomért magam felelek, az én felelősségem hogy mit kezdek az életemmel. Addig nem tervezhettem a jövőmet feleségként, anyaként, amíg nem kaptam erre felhívást. Persze beszéltünk róla, köztünk ez nem volt tabu téma, szerencsére Ricsi nem azok közé a fiúk közé tartozott akit a téma hallatán lever a víz. Én pedig nem azok közé a lányok közé, akik szeretnek sodródni. Szeretem tudni mi lesz, szeretem érezni, hogy van választási lehetőségem, hogy a helyzet, amiben vagyok az én döntésem és nem csak belekerültem. Ha anya leszek, akkor azt akarjam és a másik is akarja, ne véletlenül essen meg. Nincs azzal semmi baj, vélelenül sem szeretnék álszentnek tűnni, én sem tettem szűzességi fogadalmat az esküvőig, nyilván ha a sors úgy akarta volna akár még az is összejöhetett volna. És örültem volna, nagyon. De azt szerettem volna, hogy lehetőleg ne így történjen. Egymás életében azelőtt is mi voltunk a legfontosabb dolog, de a jövőnk ott ért össze, amikor eldöntöttük, hogy összeházasodunk. Onnantól terveztünk egymással. Addig is ott voltunk egymás jövőjében, de a különbség mégis óriási volt, mert az eljegyzéstől már egy jövő létezett. A miénk. Persze azért ez nem volt olyan kiélezett, amilyennek hangzik, hiszen pontosan tudtam, hogy elvesz és csak reménykedni tudtam, hogy nem vár túl sokáig. Addig, hogy komolyan belekezdjek valamibe, amit aztán félbe kell hagynom a feleség szerepért, a gyerekekért, ami nálam, ezt már akkor is tudtam, nem fér össze mással. Ha én csinálok valamit, szívvel, lélekkel, maximális energiával teszem, képtelen vagyok másra koncentrálni ami alkalmatlanná tenne a feleség-anya szerepkörre. Van akinek ez megy és zseniálisan csinálja, én nem tartozom közéjük. Ha újságíró vagy jogász lettem volna, nem fért volna bele más, vagy csak nagyon megnyesegetve az eredeti elképzeléseinkhez képest. Márpedig tudtam, hogy ő is arra vágyik, hogy meleg étel várja amikor hazaér, egy csinos, kedves, kisimult (utóbbiak terén a jelen több-kevesebb eltérést mutat a múltbéli reményekhez képest) a feleség, aki biztosítja a hátteret az ő karrierjéhez, amivel a családunk megélhetését biztosítja majd. Ez volt a mi kimondatlan szerződésünk. És nem bántam meg, egyetlen percig sem. Jó volt ennek keretet adni, kimondani, megünnepelni, megosztani, tanunak hívni hozzá valamennyi szerettünket. Ha egyszóval ki akarom fejezni, amit utólag érzek a férjemmel kapcsolatban, ha arra gondolok, hogy elvett: a megbecsülés lenne az.  Elkért a családomtól, az apámtól, majd megkért engem is. Amellett, hogy ez végtelenül romantikus nagyon férfiasnak is tartom. Nem mintha bármi félnivalója lett volna (nyilvánvalóan adtak...) de számomra fontosak ezek a gesztusok, ez az ő férfi próbája volt, az egyik legfontosabb, a férfivá válás útján.  Nemcsak felém az apám és a családom felé is egy fontos gesztus volt a lánykérés. Megtisztelőnek érezte, hogy apaként figyelembe veszik, hogy tényező ebben a  fontos kérdésben és Ricsi sokat nőtt a szemében azzal, hogy ezt megtette. Azt a telefonhívást és találkozót élete legfontosabb pillanatai közé sorolja, ezt biztosan tudom.  Ahogy abban is biztos vagyok, hogy egyszer Ricsi is át szeretné élni majd ugyanezt, hogy valaki az ő engedélyét kéri, ahhoz, hogy a lányát elvegye, és ő megadhassa ezt. Az esküvőtől kezdve egy lány nem az apja lánya, hanem a férje felesége (ahogy így van ez a nem házasoknál is, csak nincs ilyen éles határvonal és nehezebb meghatározni, hogy ez pontosan mikor is következett be). Egészen más státusz és bár ma már ennek az eredeti értelmében alig van jelentősége, hiszen nem a pater familias korát éljük (szerencsére) de úgy gondolom pszichésen az emberi kapcsolatokban sokat számítanak ezek az egymás felé tett gesztusok, rituálék, hagyományok, amelyek az elengedések, lezárások és újrakezdések szimbólumai. Az ember tudja, hogy merre hány óra, mire számítson, kit hogy kezeljen. Amíg Ricsivel csak együtt éltünk, egészen más volt a pozíciója a családunkban. Szerették, természetesen ezen nem változtatott, de egy férj egészen más megítélés alá esik, mint egy udvarló. Ha udvarlóból, egyszerű "járásból" komollyá válik a kapcsolat, azt a külvilág, család felé elég nehéz kommunikálni (már aki akarja, nekünk fontos volt) a hagyományos formalitások nélkül. A lánykéréssel tudja meg mindenki, első körben az apa, hogy a dolog komoly. Ez egy apának jó érzés, megnyugató érzés, ideális esetben boldogság. És ha már itt tartunk, egy anyának is az és mindenki másnak, aki szereti a párt. - Ha gyerekünk születik, az is megváltoztatta volna ezt, nyilván udvarlóból rögtön előlépett volna családtagnak, de az apám mégha biztosan örült is volna a bejelentésnek, azért számára ez így volt teljes. Ahogy számomra is így az. És örülök, hogy ennek meg tudtam felelni, ha már oly sok elképzelésének egyáltalán nem. Nem tudom, hogy csak a szüleim kedvéért valaha házasságra léptem volna, ha én magam ebben nem hiszek. Szeretném azt válaszolni, hogy igen, mert visszanézve azt kell mondanom, hogy a szüleinkért önmagában megérte az egész, jó volt őket ennyire boldognak és örülni látni. Látszott rajtuk, hogy egyértelműen úgy érzik, végre hátradőlhetnek, készen vagyunk. Megértem miért fontos ez nekik, amióta én is szülő vagyok méginkább.  Én is szeretném, ha egyszer Rebeka majd megismerkedik élete szerelmével, akkor megkérje tőlünk és szeretném a fiamat is végigkísérni a sorok között. Ott már nem én leszek a főszereplő, de a legvágyottabb mellékszerepem lesz. Persze ha nem így döntenek, azt is elfogadom majd és próbálom megérteni. Ahogy ezt teszem nap mint nap, azokkal az általam nagyon szeretett emberekkel, akik nem így döntöttek. Mindenkinek mást jelent, mást köt hozzá, mást ad. Van, akinek ez valóban csak egy papír lenne. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Nem gondolom, hogy a házasok egy magasabb kasztba tartoznának, jobban van joguk bármihez vagy bármit jobban csinálnának csupán azért mert házasok. Őrület, hogy az állam manapság úgy kívánja népszerűsíteni a házasságot, hogy mindenféle kedvezményeket rendel hozzá. Szerintem éppen az ellenkező hatást éri el, azok is összeházasodnak, akiknek esetleg elveik ellen való vagy egyébként soha nem tennék, hogy hozzájussanak. Így tényleg csak egy papír, ami demoralizálja azt amit nekem és sokaknak a házasság jelent. Az egy pillanatig sem zavar, hogy vannak akik úgy döntenek, hogy nekik ez nem fontos és nem házasodnak össze. Ha  kicsit sajnálom is, az csak személyes okokból van, és csak a hozzám közel állóknál, hogy nem lehetek ott az esküvőjükön és ünnepelhetek egy jót, de semmi több negatív érzés nincs bennem ezzel kapcsolatban. Ha viszont valaki péntek délután berohan aláírni egy papírt, hogy megkapja a hitelt azzal papírt csinál abból, ami számomra szent. Amiért persze nem kárhoztatom, ha számomra semmit nem jelentene ez az egész, csak egy papírt, akkor miért is ne tenném ugyanezt? A hibás az aki, azt hiszi, hogy bármi olyan dolgot, ami belülről kell, hogy fakadjon, őszinte meggyőződésből, rá lehet erőltetni valakire. Nem lehet, csak látszólag.

Nekem ez fontos volt, hogy meglépjem, számomra soha nem halványuló, gyönyörű emléket jelent az nap, amelyekkel az album is tele van az ölemben, és olyan jó, hogy itt ülnek mellettem azok, akikre már aznap is gondoltam, bár még nem ismerhettem őket és megmutathatom nekik is. Mivel menthetetlenül szentimentális vagyok, ezért úgy érzem ez nekik is ajándék és általuk méginkább értelmet nyert az egész...  

De az egyáltalán nem kardinális kérdés számomra, hogy más meglépi-e. Remélem, hogy azért annyi házasulandó mindig lesz, ami megtartja ezt a hagyományt és nem veszik egyszer csak el, megy ki a divatból. Ha a kislányomra nézek, úgy érzem nincs aggódni valóm, hiszen minden mennyasszonyt úgy csodál, mintha a világ legszebb emberét látná, a szemében ott van az a csillogás, amiről tudom, hogy elkezdődött. Még csak három éves de már álmodik róla. Van fátyla is, miután néhány terítőt és konyharuhát befogott annak, készítettem neki egy igazit. Úgyhogy lehet, hogy genetikus. Picit reménykedem is.

Férjemnek...Köszönöm!