Újévi elhatározás

Rebeka két éves. Sőt, két éves és három napos már, az elmúlt három nap is, úgy elment, mint 3 perc. Olyan gyorsan történik minden, persze valójában nem, de bizonyos szempontból mégiscsak. Készítettünk egy dia show-t az elmúlt egy év képeiből, és döbbenetes volt látni, hogy egy éve bizony még baba volt a mi kislányunk. Babakocsiban alvó, totyogó, szopizó, kicsi baba. Most meg egy copfos cserfes kis fruska, akinek már van fotómosolya, a két kis kezével átkulcsolja a nyakam és magához húz, hízeleg, hisztizik, bohóckódik. Ha valaki jön hozzánk, már várja, rohan az ajtóhoz és hangosan örül, ha megérkezik. Mikor történt mindez? Az elmúlt másfél évben, 15 hónapos korától gyorsultak így fel az események, a fejlődése akkor ugrott egy óriásit és azóta halad ilyen roham tempóban, remélhetőleg meg sem áll. Persze ahhoz, hogy nagynak érzem, a pocakomban rugdalózó kistestvére is hozzájárul, hiszen nap mint nap elcsodálkozom, hogy újra anyuka leszek, egy kisbaba anyukája, akinek Rebekához képest sok mérettel kisebb sapka, rugdalózó és pelenka kell. És eszembe juttatja, hogy nem is olyan rég még Ő ficánkolt odabent, Őt vártuk izgatottan, most meg rohangál és teát főz nekünk a kiskonyhájában. Olyan jó és egyben olyan ijesztő is. Szeretném, ha még kicsit az én kisbabám maradna, kétségbeesetten számolgatom, hogy mennyi időnk van még egymásra anélkül, hogy osztoznom kellene rajta, az óvónénikkel, tanítónénikkel, vagy ha most meg lesz a tesó a nagymamákkal. Úgy érzem, hogy kevés minőségi időm jut rá, hiába vagyok vele egész nap, a bevásárlás, az intézni valók rengeteg időt elvisznek. Bár kifejezetten újévi fogadalmakat általában nem teszek, de elhatározás részemről hogy ezentúl több minőségi időt szánok rá, racionalizálom a teendőket, hogy minden nap legyenlegalább egy-két óra, ami csak Róla szól. Sokszor bosszankodom amiatt, hogy több körből oldok meg valamit, amit egyből is meg lehetne. Nem kellene hetente DM-be vagy gyógyszertárba rohangálni, bevásárolni is elég lenne heti egyszer. Rengeteg időmet elvisz az, hogy folyton varratok, készíttetek valamit (persze neki) és mivel soha senki nem képes pontosan a megbeszéltek szerint, határidőre dolgozni, ezért ez nem több, hanem inkább húsz körös feladatot jelent. Délutánokat, amikor kocsiba ülök, elmegyek, megbeszélek, elviszek, elhozok. Ahelyett, hogy Vele lennék.
Az elhatározás része az is, hogy lejelentkeztem facebookról,  igyekszem azokkal az emberekkel tartani kapcsolatot, azokra figyelni, akik valóban fontosak. 2015-ben igyekszem megvalósítani azt, amit már régen tudok, sokszor mégsem sikerül eszerint élni: A kevesebb több. Mert ez így van. Ha az ember nem figyel, felaprózza magát, bedarálják a teendők, a telefonok, a találkozók, mindig csinál valamit, mégis úgy érzi, hogy semmit, folyton találkozik valakivel, de csak rohanás, nincs idő tartalmasan beszélgetni. Főleg azért nehéz behúzni a féket, mert a világ is ezt az iramot diktálja körülöttünk. Nincs kábel tévénk, csak készülékünk, már ezért is sokszor Mauglinak néznek, így, hogy a facebookról is lejöttem végképp aláírtam a "nem ebben a világban él" ítéletemet, emellett telefonon sem vagyok többnyire elérhető, ezt is folyton megkapom szemrehányásként. Én meg azt nem értem, hogy mások, hogy bírják, hogy csinálják? Hogyan képesek kezelni a rájuk zúdúló  információ és impulzus áradatot? Ha minden telefont felvennék, minden (semmitmondó "hogyvagytok" facebook) üzenetre válaszolnék, akkor a napom nagy részét és a szabadidőm teljes részét ez tehetné ki. Végtelenül idegesítőnek találom, ha valakivel találkozom és közben többször felveszi a telefonját, sms-t irogat vagy hosszadalmasabban beszél mással. Vagy azt, ha nálam vannak vagy én másnál, az illető facebookozik, "ránéz" a laptoján vagy telefonján. Mert ma már a  legtöbb embernek elérhető a telefonján vagy a laptopja van mindig készenlétben. Ha már egyszer találkozunk szánjuk rá a másikra azt a  fél, egy órát, délutánt. Vagy akkor inkább ne találkozzunk és csinálok valami mást. De az, hogy együtt vagyunk és mégsem, hallgatom, nézem, ahogy a telefonját nyomkodja, azért bosszantó, mert én rászántam az időm. Amiből nekem is kevés van. Nem lehet úgy beszélgetni, tartalmasan együtt lenni, hogy közben folyton megszakít a telefon vagy más egyéb. Egyre elérhetőbbek vagyunk, a technika naponta új vívmányokkal áll elő ezena  téren, és mégis egyre távolabb kerülünk a kézzelfogható, hús-vér emberi kapcsolatainkban egymástól. Jó dolgok ezek, alapvetően tényleg azok, másrészt pedig a minőségi emberi kapcsolatok rovására mennek. Meg annak, hogy ott legyünk, jelen legyünk a pillanatban. Elveszik a valódi figyelmet és jelenlétet. Nem csak az emberi kapcsolatok elől, egy könyvet sem lehet úgy elmélyülten olvasni, hogyha bekapcsolva hagyom a telefonom és pittyeg vagy csörög (Hát például néha azért sem vagyok elérhető. Mert kell idő, amikor csak magam vagyok.)

A terhesség során mást sem hallok, mint, hogy pihenni kellene. És pihenek is, de ezt is annak az árán, hogy sok mindent nem csinálok, amit ilyenkor kellene. Nem megyek védőnőhöz. Nagyon kedves védőnénihez tartozunk, csupaszív és megértés, ennek ellenére mégis fölöslegesnek érzem, hogy eljárjak hozzá, hiszen az előző terhesség még élénk emlék, a babázás is, azt hiszem naprakész vagyok jelenleg ezekben a kérdésekben, amiben mégsem, abban pedig van kihez fordulnom. Nem szeretnék a kétéves kislányommal egy délelőttöt annak szentelni, hogy elmegyek egy orvosi rendelőbe, ahol előttünk nem sokkal még betegek voltak, mindezt azért, hogy a kiskönyvemből az ő kis és ki tudja milyen nagykönyvénybe átvezesse az adatokat és megnézze a vérnyomásom és vizeletem, amit az orvosom is megtesz. Ajánlatos lenne gyógytornászhoz járnom, sőt abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Ő maga eljön hozzám, illetve eljönne, mert ez sem sokszor fér bele. Hiszen bármennyire kedves Ő is, és bármilyen hasznos tevékenység lenne, ez is azt jelenti, hogy vagy a kislányommal töltött időből csípek le vagy addig fogadom, amíg Ő alszik és én is pihenhetnék kicsit. Megkérdezte, hogy szoktam-e azért relaxálni. Na persze. Az előírt visszértorna is úgy néz ki, hogy amíg én hanyatt fekve emelgetem a lábaim (mint egy hátára ejtett pók) a kislányom a pocakomat szeretgeti, nyúzza, a kutya pedig a macijával a szájában moroga  fejemnél, várva, hogy na akkor játszunk? Nem éppen ideális körülmények a befelé forduláshoz. Máskor is nehéz kiszakadni, mint fentebb írtam, a telefonok, teendők miatt, ha meg végre csak úgy van időm, a férjemmel összebújni, beszélgetni, nézni egy filmet, valahogy nem érzek késztetést, hogy lefeküdjek és feltett lábakkal a méhszájamra vagy a szülésre gondoljak. Ha megszületik Ruben, akkor is folyamatosan árral szembe kell majd úszni, ha nyugalmat szeretnék. Rokonokkal, barátokkal konfrontálódni, ha nem szeretném, hogy meglátogassanak, védőnénit elküldeni, a sok beutalt vizsgálat közül nem mindegyikre elmenni. Telefont kikapcsolni. Mert csak így működik, így tudok némi nyugalmat teremteni. 

Szóval 2015-ben, helyesebb fogalmazva mától, igyekszem egyszerűsíteni az életem. Kevesebb dolgot csinálni, de azt jobban, lassabban és több időt hagyva rá. Jobban odafigyelve. Vonatkozik ez mindenre, a családomra, a barátokra, emberi kapcsolatokra főleg. Remélem sikerül. Ki tudja, lehet, hogy jövőre már mobiltelefonom sem lesz?

Együtt?- három és fél

Érdekes, hogy az ember mennyit változik anyaként, magamat is meglepem, sokszor mások is rácsodálkoznak, hogy "dehát ennek éppen az ellenkezőjét gondoltad, mondtad régebben...". Korábban, amikor még nem volt Rebeka, szent meggyőződésem volt, hogyha már nem szoptatok és másra is rá tudjuk bízni, akkor heti egy napot majd a nagyszüleinél tölt, hogy mi zavartalanul édes kettesben lehessünk a férjemmel. Úgy gondoltam nagyon fontos, hogy legyen egy este és reggel, ami csak a miénk. Ma már ezt teljesen máshogy látom, több szempontból sem szeretném ezt az elképzelést megvalósítani. Akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy majd milyen lesz szülőnek lenni, nagyon ijesztőnek tűnt, hogy nem lesz egymásra időnk, oda lesznek az estéink, a randik... Persze most eszünk ágában sincs  másra bízni, alig várjuk a  hétvégét, hogy együtt lehessünk mindhárman, hiszen az "együtt" azóta átfogalmazódott, ebbe már Rebeka is beletartozik, már vele teljes az élet.

Régóta tervezgetjük, hogy milyen jó lenne valahova együtt  elutazni. Az "együtt" alatt felmerült a kettesben és a hármasban utazás lehetősége is, sokáig fontolgattuk ugyanis, hogy mi lenne, ha Rebekát itthon hagynánk. Eleinte az volt a kérdés, hogy elég nagy-e már ahhoz, hogy éjszakára, több napra másra bízzuk, nem korai-e még?  Egy gyermekpszichológus ismerősömet is megkérdeztem erről, hogy mikor szabad először másra bízni úgy a gyereket, hogy az éjszakát is ott tölti. Ő megerősített abban, amit magam is éreztem, hogy egy-másfél évesen ez még korai és ha tehetjük, három éves kora előtt ne bízzuk ilyen hosszan másra, "még az olyannyira imádott nagymamára se" - hangzik el Vekerdy Tamás erre vonatkozó tanácsa - aki mérce és tanácsadó számomra a gyereknevelésben. Ezt az álláspontot gyermekpszichológiai szempontból azzal indokolják, hogy a gyerekeknek meglehőtősen sokáig, mintegy 4-5 éves korig nem elég fejlett az időérzéke, számukra az órák, napok struktúrálatlan időfolyamot jelentenek, amelyben a napi ismétlődő teendők és az őket körülvevő személyek adják meg a biztos pontokat. Ha azt mondjuk egy gyereknek, hogy elmegyünk és két óra múlva jövünk, ő még nem ismeri az órát, az idő számára elvont fogalom, legfeljebb viszonyítani tud, így a távollétünk idejét úgy tudja elhelyezni, hapéldául azt mondjuk neki mire vacsorázol itthon vagyunk - persze ezt is csak bizonyos éltekor után és időn belül képes megérteni. Ha tehát anya és apa elmegy és két nap múlva este jön, az neki tengernyi időnek fog tűnni, és a szüleinek az ilyen jellegű hosszabb eltűnése a szakemberek szerint szorongást válthat ki belőle. Valójában nincs is kedvünk itthagyni, nem is igazán arra vágynánk, hogy valahova kettesben elutazzunk, persze az is jó lenne, de még jobb lenne Rebekával együtt. Ahogy nő és nyílik ki az érdeklődése úgy élvezzük egyre jobban a közös programokat és most már inkább vele együtt szeretnénk elmenni, főleg azokra a helyekre, amiket szeretünk, elvinni a Budapesti állatkertbe, biciklizni a bécsi praterbe, megmutatni neki a budai várat - sok minden felmerült, ahova szívesen magunkkal vinnénk.   A mindennapokban nálunk nagyon jól kialakult az egyensúly, sokat vigyáz rá a nagymama és a húgom, szinte minden héten jut egy vagy két este, délután arra, hogy a férjemmel csak kettesben legyünk, ehhez még hozzájön, hogy Rebeka reggel sokáig, délután pedig hosszan alszik, így nem vagyunk elcsigázva a gyereknevelésben. Akkor mi az akadály, miért nem megyünk vele együtt? Bármit kitalálunk, elhatározzuk magunkat, hogy na akkor megyünk, amikor elkezdjük eltervezni, miket csinálnánk, hova mennénk, hamar kiderül, hogy több vele a nyűg, mint amennyi az élmény része lesz. Szülőként nagyon fontosnak tartjuk a napirendet. Azt gondolom, hogy egy gyerek attól lesz kiegyensúlyozott és érzi jól magát, ha van egy kialakult napirendje, ugyanabban az időben eszik, alszik, és zajlanak a napi tevékenységei. Ez a mindennapokat számunkra is kiszámíthatóvá és kémyelmessé teszik, ugyanakkor lemondásokkal és kompromisszumokkal is jár,  sokkal nehezebb például egy hosszú hétvégére elutazni, hiszen Rebeka nem szokott hozzá, hogy az autóban, babakocsiban aludjon vagy, hogy este később feküdjön le, máskor legyenek az étkezések. Tudom, mindenki azt mondja, hogy a gyerekek alkalmazkodó képesek és ki lehet őket billenteni néha a megszokott ritmusból, de nem vagyok benne biztos, hogy érdemes-e, és ha igen milyen mértékben. Érdemes-e elutazni, délután babakocsiban altatni, hogy ne kelljen egy program kellős közepén hazaszaladni, aminek az eredménye az lenne, hogy nehezen aludna el, amikor elaludna kevesebbet aludna, amikor felébredne nyűgösebb lenne - Jó lenne ez nekünk? Jó lenne ez Neki? Este máshol, ismeretlen helyen letenni, ami Rebekánál rendszerint nehezebb, mert ilyenkor általában felsír, amitől ő is és mi is fáradtabbak leszünk másnap. Sokan ajánlják a  wellnes hétvégét, ami nekünk több okból sem az igazi. Egyrészt terhesen nem szívesen megyek ilyen helyekre, másrészt mi szaunázni, pezsgőfürdőzni és más ilyen jellegű kikapcsolódást kifejezetten gyerekmentesen szeretjük. Nagyon bosszantónak találom, amikor a szaunában gyerekek rohangálnak ki-be, vagy a szülők úszni tanítják a pezsgőfürdőben a gyereket. Pedig a welnes fürdőkben nagyjából ez a helyzet, a drága, exluzív hotelek is a családosokat célozzák meg, így amíg nem volt gyerekünk egy-két próbálkozás után azért nem mentünk mert nem nyújtotta a várt nyugalmat, most meg szülőként méginkább azt gondoljuk, hogy nem ez a legjobb időtöltés egy gyerek számára és nem csak azért mert a felnőtteket zavarja az ellazulásban.

Mit lehet tenni? Közkedvelt pszichológiai kifejezéssel élve átkeretezni a problémát és elfogadni, hogy gyerekkel egy jó darabig nem lehet jönni-menni, vagy csak kompromisszumokkal, amiket el kell dönteni, hogy az ember felvállal-e. Vagy itthon hagyni a nagyszülőkre, amit egyelőre nem szeretnénk, de lehet, hogy mégiscsak jobb megoldás a gyerek szempontjából, mintha magunkkal vinnénk egy több órás útra, ami után utazóágyban kellene aludnia egy ismeretlen helyen, és a napi rutinját folyamatosan felborítanák. És mindezt egy olyan programért, amelyet jórészt itthon is meg tudunk tenni, hiszen egy pár éves gyereknek nem kell elutaznia ahhoz, hogy a világ kitáruljon előtte, neki egy kirándulás a Mecsekben vagy egy délutáni bábszínház, sütizéssel egybekötve is tökéletesen izgalmas és élménydús program.  Nem tudjuk mi lesz, hogyan döntünk, de tekintve, hogy nem Rebeka lesz az egyetlen gyermekünk így a gyereknevelés időszaka egy hosszabb időszakot fog felölelni, biztosan sok függ attól is, hogy több gyerek mennyivel lesz kimerítőbb, mennyivel jut majd kevesebb időnk egymásra, magunkra. A gyereknevelésben a főszabály, hogy nincs szabály - egy mégiscsak van, amit én mindig szem előtt tartok, hogy én magam lehetőleg kiegyensúlyozott maradjak, hiszen csak így tudom biztosítani azt a harmóniát és odafigyelést, amire a családunknak szüksége van. Ha ehhez már nem lesz elég egy vacsora, séta a városban, egy-egy este és délután, akkor jöhet az utazás.

Édes teher

Szeretek kismama lenni, azok közé tartozom, akik szerint a terhesség a világ legjobb dolga, ami csak történhetett vele és remekül érzi magát a bőrében. Persze, ahhoz, hogy így érzek, nagyon sok együtthatónak kell szerencsésen összeállnia, és tudom, hogy sokszor nem a kismamán múlik, hogy nem így érez a terhességével kapcsoltban. Sokan idegenkednek a terhesség szótól, és helyette szívesebben használják  a "várandós",  "állapotos" vagy a "gyermeket várok" kifejezéseket, köszönhetően "a kezeljük természetesen a terhességet" mozgalomnak, ami ugye áldás és nem teher. Nekem annak ellenére, hogy sokban egyetértek az említett táborral, valahogy mindig a 'terhes' jött a számra, mióta pedig olvastam valahol, hogy ez nem a "teher", hanem Kazinczy nyelvújításának eredményeként az ősmagyar 'tereh' szóból ered, amelynek a jelentése 'gyönyörűség, már semmi rossz érzés nincs bennem ezzel kapcsolatban. Hogy miért élvezem, hogy hatalmasra nő a pocakom, egyre nehezebben mozgok és ha elhagyom az otthonom kilométerenként pisilni kell valahol? Egyre kényelmetlenebbül alszom, és szakemberek hada vizsgálgat hónapról-hónapra, amely alkalmakat egy másfél éves anyukájaként egyre nehezebben oldok meg? - Az egyik barátnőm fogalmazta meg  olyan jól, amikor azt mondta nekem a terhessége végén, hogy nagyon várja már a babát és szeretné a kezében tartani, de mégis sajnálja, hogy vége lesz a terhességnek, mert ha megszületik a baba, akkor  már csak ő is egy "sima ember" lesz, mint bárki más, akinek nincs a hasában egy kisbaba. Én is hasonlóan vagyok ezzel, egyszerűen különlegesnek és bennfentesnek érzem ezt az állapotot, hiszen minden nyűg és kényelmetlenség ellenére egy élet növekszik odabent, ráadásul az a megtiszteltetés ért, hogyha kijön, én lehetek az anyukája. Ehhez képest mit számítanak a múló rosszullétek és a pocaklakó okozta kényelmetlenségek? 

Az alkatomnál fogva a pocakom hamar látszik, így van időm kiélvezni a kismama lét előnyeit, szeretek pocakkal (is) öltözködni, szeretem a kedves és érdeklődő pillantásokat, amiből jut bőven, főleg amikor a kislányom is velem van. Pont így szerettük volna, hogy legyen egy  kicsi és egy pici. Többen mondták és mondják is, hogy az első terhesség semmihez nem hasonlítható, gyönyörű időszak, és az első gyerek mindig érdekesebb, több figyelmet kap, a második vagy többedik gyermek már "nem olyan nagy szám". Nem szeretem ezt hallani, bár van benne igazság, tény, hogy a környezet kevésbé érdeklődő és izgatott, hiszen az egyre gömbölyödő pocakom mellett ott van egy még éppen baba korú kislány, aki minden nap csinál valami újat, izgalmasat, jön-megy, egyre többet beszél - így Ő némileg eltereli a figyelmet az újonnan érkező testvéréről. A mi figyelmünket is leköti elsőszülöttünk csodálata, őrzése és nevelése, de hiszen ez így is van jól, nyilván kevesebb idő jut hassimogatásra, gondtalan merengésre, mint az első terhességnél. De a második terhességnek vannak azért olyan nem várt jó oldalai, amire talán sokan nem is gondolnak a fenti vélemények hangoztatói közül. Az egyik ilyen, hogy nagyon izgalmas Rebekával megélni, hogy kistestvére lesz. Elmondhatatlan érzés, amikor napjában többször odajön, megsimogatja, átöleli a pocakomat és azt mondja "benne, baba" vagy "teszó". Meglepő, hogy mennyire érti, érzi a folyamatot és így Ő is a részesévé tud válni. Lehet, hogy a második babánk a környezetétől kevesebb figyelmet fog kapni, természetesen mi igyekezni fogunk, hogyha ez így is lesz, ne érezze, de cserébe lesz egy testvére, aki ennyire édes és így szereti, várja már most.

A másik érdekes vonatkozása a jelenlegi babavárásnak, hogy mostmár anya vagyok, anyaként várok gyermeket. Az elsőnél még csak elképzeléseim voltak róla, most tudom milyen megszülni, vele lenni, szeretni a gyermekemet. Ezek tudatában teljesen más érzés és lelkiállapot gyermeket várni.  Rebeka születés után az első hónapokban azért voltak nehéz pillanatok. Ezek a nehézségek ahogy nőtt egyre ritkábbak lettek, vagy egyszerűen csak kevésbé koncentrálunk rájuk, ahogy egyre jobban megismertem, úgy mélyült el napról napra a szeretetem iránta és tudtam egyre kevésbé aggódni, szorongani és egyre inkább élvezni az anyaságot. Persze, hogy szerettem attól a pillanattól, ahogy a létezéséről tudomásom volt, de az a szeretet teljesen más volt, mint amit most érzek iránta. Biztosan nem mindenkinél egyformán alakul ez, de nálam idő kellett ahhoz, hogy igazán anyává tudjak válni, így visszanézve napok, hetek kellettek mire olyan voltam, úgy tudtam viselkedni, amilyennek ma is szívesen látom magam, évek múlva pedig lehet, hogy már azt fogom mondani, hogy évek. Ez egy fejlődési folyamat, amelynek során a lemondást örömként, az áldozatokat ajándékként vagyok képes értékelni. Bármilyen tudatosan készültem is az anyaságra, nem ment egyik napról a másikra. És azt gondolom, hogy a második és többedik gyermekemnél ez másképp lesz. Ha nem is egy "kész anyát" kap, hisz mint mondtam, szerintem ez egy folyamat, így most sem tekintem magam késznek, vagy befejezettnek, azért mégiscsak egy olyan anyát, aki már tudja, hogy mit jelent ez, aki érettebb, tapasztaltabb és nyitottabb a rá bízott kis élet felé. Tudom a súlyát egy-egy rossz döntésnek, ismerem a miattuk megjelenő marcangoló bűntudatot, vagy azt a korábban ismeretlen szeretethullámot, ami ha elönt, nehezen tudom visszatartani magam, hogy ne rohanjak be az éppen alvó gyermekemhez és kapjam ki az ágyból egy hatalmas szeretgetésre. Vagy a tehetetlen dühöt, amikor éppen fél órája üvölt, mert üvölt, sajnos ez a jó szó, - ami egycsapásra elmúlik, amikor végre abbahagyja.

A második gyermeknél, ilyen értelemben, talán majd jobban anya tudok lenni, már az elejétől.

Persze attól, hogy magabiztosabb vagyok, azért vannak félelmeim. Egyelőre nem tudom elképzelni hogy mást is ugyanennyire és ugyanúgy lehetséges szeretni, mint Rebekát. Persze racionálisan tudom, hogy ez nem lesz gond. Az előbb írtam az anyává válás folyamatáról, amit jól mutat, hogy amikor Rebekát vártam, akkor az a gondolat nyomasztott, hogy mi lesz, ha a Bellát (bolognese kiskutyánk), akire egészen addig, majdhogynem gyerekként tekintettünk, jobban fogom szeretni. Már akkor is tisztában voltam vele, hogy milyen irracionális ez a félelem, amikor pedig Rebeka megszületett, nem is hittem el, hogy egyáltalán eszembe juthatott ilyen butaság. De bármilyen kellemetlen ezzel utólag szembenézni, mégiscsak megfogalmazódott bennem, ami nyilván abból is fakadt, hogy fogalmam sem volt milyen lesz anyának lenni. Most pedig, hiába van már egy gyerekünk, nem tudhatom, milyen lesz még egy gyerek anyukájának lenni. Abban biztos vagyok, hogy nagyon jó lesz, és abban is, hogy ezt nem fogom mindig így érezni, de azért több, sokkal több jó lesz benne, mint amennyi rossz.

Varrok a babának egy patchwork takarót, 5X5 négyzetekből, így van vele munka, eltart még egy ideig. Mialatt dolgozom, van időm álmodozni, gondolkozni. Egyik nap miközben éppen azon bosszankodtam, hogy az idő fele a visszabontással, javítgatással megy el, sokszor nem sikerül pontosan összevarrnom a kockákat így le kell fejtenem, máskor pedig a sorokat varrom ferdén össze, vagy a négyzeteket nem sikerül precízen kivágni, hirtelen rájöttem, hogy az anyaság mennyire hasonló, és milyen sok párhuzam van köztük. Hiszen rengeteg türelem kell egy gyerek neveléséhez és a legritkább esetben sikerül valamit tökéletesen jól csinálni. A takarónál is elméletben mindent úgy csinálok, ahogy kell, és valami megfejthetetlen okból, sokszor mégsem passzol a végeredmény. Van amit helyre tudok hozni utólag, van amit pedig el kell fogadnom, hogy az bizony ferde lett, ferde is marad, a következő négyzetnél, sornál majd ügyesebb leszek...

Egy nyaralás margójára

 

Amikor utoljára itt nyaraltunk Rebeka még pocaklakó volt, éppen annyi idős, mint amennyi most a kistesója: tizennégy hetes, amikor megérkeztünk, tizenhat hetes, amikor hazamentünk. Gyerekkorom óta mindig ugyanoda járunk, ugyanabba a pínea fenyő és naptej illatú, kabócáktól hangos barátságos, olasz tengerparti kisvárosba, így tulajdonképpen már hazajövünk. Igaz, így az újdonság varázsa elmarad, de megvan annak is a bája, ha az ember ismeri a kávézókat, boltokat, tudja, hogyan rakják sorrendbe a pékségben a pudingos-lekváros-csokis croassoint-okat vagy barátilag üdvözlik az étteremben, ahol persze mindig ugyanazokat a jól bevált ételeket esszük – kagylós-rákos linguine-t, négysajtos pizzát és zuppa inglese-t. Vannak dolgok, amelyek nem változnak és mi éppen ezért és így szeretjük. A parton kókuszt kínálgató árust, aki évről-évre ugyanazzal a jól bevált „cocco, cocco bello, cocco di mamma fresco“ szlogennel kiabálja végig a partot, a csíkos napágyakat, a délig tartó hosszú közös reggelizéseket, még a nyaralóban az ősrégi kifakult képeket is a falon... jó volt Rebekával együtt megérkezni. Mindig is érdeklődve figyeltem az olasz anyák és gyermekeik meleg és szeretetteljes kapcsolatát, ahogy délutánonként együtt alszanak a napágyon összebújva, a világot kizárva, ahogy mindenkire fittyet hányva boldogan szoptatják a már nem mis olyan kicsi gyerekeiket, és a „mammák“ fáradhatatlanul rohangálnak a barnára sült kis lurkók után. Most íme mi is hoztunk egyet, igaz világosabb hajú és kékebb szemű, mint a helyi bambinik, de éppen olyan lelkesen rohangál az apálykor bokáig érő érő langymeleg tengerben, szórja mindenfele a homokot, vacsorára pedig két kézzel lapátolja a spaghetti alla ragu-t, hogy akár ide is születhetett volna.

Sehol máshol nem tapasztaltam még ilyen intenzíven a  gyerekszeretet megnyilvánulásait, az olaszoknál a gyerek teljesen mást helyet foglal el, más értéket képvisel a társadalomban, mint például nálunk. Jó példa erre, hogy amikor Rebekát vártam és Budapesten egy kávézó teraszán ültünk a férjemmel én pedig éppen az akkor vásárolt rugdalózókat, babaholnikat mutogattam neki sütizés közben, elhaladt mellettünk egy olasz turistacsoport akik tanúi voltak a jelentnek, erre megálltak, megtapsoltak és hangos ovációkkal gratuláltak nekünk. Csak úgy.

Tavaly azért maradt el az olaszországi nyaralás, mert a család (azaz a nagyszülők) úgy gondolták, hogy egy fél évessel ez túl hosszú út volna. A kétszer 7 órás úttal a hátunk mögött határozottan kijelenthetem, hogy  az elmúlt egy évvel kiegészülve sem tűnt rövidebbnek. Rebeka tavaly ilyenkor még jóformán evett-aludt, és minden egyéb problémára megoldást jelentett a szopizás, így akár a világ másik felére is boldogan elutazott volna, ha én ott vagyok mellette. Idén azért már némileg bővültek az igények és az elképzelések arról, hogy mi mindent lehet csinálni több órás autózás alatt, mint bábozás, versolvasás, könyvnézegetés, kamion figyelés. Alvásidőben sajnos a nagyon szuper autósülésünk nem bizonyult elég kényelmesnek a szokásos délutáni több órás szunyókáláshoz, így mindössze 5 kerek percre aludt el,  de akkor legalább 10 fotón megörökítettük az édes és sajnos nagyon is felejthető pillanatokat. Az utazást kicsit nehezítette, hogy előtte nap volt a barátnőm esküvője, amiről persze, hogy nem sikerült időben hazaérnünk, így nem voltunk éppen frissek és kipihentek egy sok órányi, másfél évessel eltöltött autózáshoz, a  szép szlovén vidéken elmerengve bizony nagyot tudtam volna aludni. Nem így Rebeka, ő teljes szellemi frissességben élvezte az utat.

Rebeka változatlanul sokat alszik, megpróbáltunk kísérletezni, hogy kicsit később tesszük le, hát nem jött be, nagyon nem. Általában este fél kilenctől reggel fél tízig aludt, ezután reggeli, majd körülbelül egy órára le tudtunk menni a partra, ezt követően ebéd és fél kettőtől fél ötig a délutáni alvás következett, ami után két órát megint tudtunk strandolni a vacsoráig. Nem túl sok, de ez van, nem volt mit tenni. Sok szempontból jó ez a napirend, általában kifejezetten kényelmes, hogy ennyit alszik, nyaraláskor persze jobb lett volna kevesebb is. Utazásaink fő dilemmája még mindig ez, hogy nem igazán lehet vele jönni-menni, mert ha nem tartjuk tiszteletben az alvásidőt, akkor vége  a harmóniának. Ő nem alszik el a napágyon, egy törölközővel letakarva, vagy a kis szélfogó sátorban, ahogy erre számos példát láthattunk. Babakocsiban talán aludt volna valamennyit, de annak nem láttam értelmét, hogy a 30 fokban le-föl tologassam. Így ilyenkor mi is a szálláson sziesztáztunk vele együtt, ami végeredményben nem is volt olyan rossz  megoldás. A nagycsaládos nyaralás előnye pedig, hogy esténként vagy reggelenként, mikor ő vagy még vagy már aludt leléphettünk kicsit kettesben is. Hogy minden kerek legyen és azért a család se higgye, hogy na nekem aztán könnyű dolgom van egy „ilyen áldott jó gyerek mellett“ a rágó fogacskák éppen akkor bújtak és mellette összeszedtünk néhány nagyon mérges meditterrán szúnyogcsípést is, így éjjelente volt némi sírás, anaaaa-anázás, amit mindenki ébren hallgathatott, az ikerházunk szomszéd (és az utca??) lakóit is beleértve. A fránya szúnyogcsípések nagyon viszkettek neki és nem hagyták aludni, amikor bementem hozzá, kisírt szemekkel mutatott az összecsipkedett combocskákra, rögtön rámutatva a teendőre is: „beken“.  Esténként, fürdetés után, pedig már rutinosan bökött a nurofenes doboz felé, majd a szájába szegénykém és voltak napok, amikor még a híres pasta ala ragu sem kellett...

A parton azonban minden éppen úgy volt, ahogy  azt elképzeltem: a legjobb szórakozás a kagylók pakolgatása volt, homokozóvödörből szét a formákba, majd megint vissza a vödörbe. Apával várat építettek, a legizgalmasabb azért lerombolni volt, és persze a legjobb, hogy egész álló nap, reggeltől estig hat szempár szegeződött rá szüntelenül, akik lesték minden mozdulatát és bármit csinált az biztos, hogy osztatlan sikert aratott.

Jövőre pedig már a kistesóval jövünk, azaz egy félévessel és egy két és fél évessel- a nehéz pillanatokban mindig ez lebegett a szemem előtt, hogy az idei nyaralás minden bizonnyal gyalog galoppnak fog tűnni ahhoz képest...

Másfél év és ami változott...

Mi változott? Hirtelen több minden is. Változott például Rebeka frizurája.  2-3 hónapos kora óta puha hajpántokat tettem a fejére, eleinte csak azért, hogy megszokja, aztán nem sokára már praktikus szerepe is lett, a rakoncántlan tincseket szépen megfegyelmezte így elkerültük az ollót. A mostanára már huncutul kunkonkorodó édes kis fürtöket azonban már vétek lenne hajpánt alá szorítani, így 18 hónap után megváltunk a csinos hajpánt gyüjteményünktől és "csatocskákra" cseréltük őket. Azaz a hivatalos megnevezés egy jó darabig "jepke" volt, ugyanis az első csat, ami máig a kedvence, egy rózsaszín lepkés csat volt, amit kreatívan a "szállj le lepke, szállj le" gyermekdallal bűvészkedtem eleinte a hajába, most már szerencsére enélkül is megy. Ezután pedig valamennyi új csat egészen egyszerűen "jepke" lett. 

Szinte napra pontosan a hajpánt-csat cserét követően szétszereltük és elraktuk a járókát, ami a hajpánthoz hasonlóan emblematikus darabja az elmúlt egy évünknek. Ő remekül eljátszott benne, jól érezte magát a kis kuckójában, ami a 120X120 centiméteres méretével nem is volt olyan kicsi és érezhető űrt hagyott maga után a nappalinkban. És a szívemben is, hiszen feltűnő hiánya kérlelhetetlenül emlékeztet arra, hogy kislányunk nő, sokkal gyorsabban, mint szeretném. Tudom, hogy a járóka manapság nagyon vitatott eszköz, sokan nem szeretik, mert úgy vélik bekorlátozza a gyereket. Szerintem biztonságos játékteret nyújt arra az időre, amikor nem tudok odafigyelni rá, nekem pedig nyugodt perceket, fél-egy órákat, amikor elmehettem pisilni, sminkelni, teregetni… Ösztönzi az önálló játékra, megtanulja benne, hogy egyedül a saját játékaival játszon, anélkül, hogy valaki szórakoztatná. Néha most is érzem a hiányát, bár egyértelműen kinőttük, és ma már a saját kis szobája jelenti a játékteret. 

Új fejlemény a nemrégiben megjelent szeparációs szorongás is. Egyszer már átéltük ezt, amikor 8 hónapos volt, most annál jóval erőteljesebben jelentkezik, ami nem csoda, Rebeka önkifejezési lehetőségei is bővültek azóta. "Ana-anaaa" - a nap minden szakában, amikor fél méterre távolodom vagy ha úgy véli, nem figyelek kellőképpen RÁ. Személyes sértésnek veszi, ha telefonálok, rögtön megjelenik a lábamnál, két kis kezével mutatja és persze mondja is, hogy "gyeje-gyeje". Súlyosabb esetben átöleli a lábaimat, fejét kidugja köztük és felváltva mondja, hogy "gyeje-ana-gyeje-ana". Ha az ismétlődő felszólításnak nem teszek eleget, egyre nyomatékosabban "kéri". Mi történik, amikor egy-egy ilyen kitörés után felveszem és nyugodt hangon próbálom elmagyarázni, hogy anya éppen pisil(ne), telefonál(na) vagy az ebédet készítené? Megkönnyebbült sóhaj kíséretében a vállamba fúrja a buksiját, néha előtte még meg is puszilgatja és egy "anáé" suttogás kíséretében érzem, ahogy ellazul a kezemben. Pedig nagyon ideges vagyok, tényleg, néha embert próbáló feladat türelmesen kibírni a folyamatos ana-ana-ázást - de amikor már ott szuszoga  nyakamba, mindezt persze egy pillanat alatt elfelejtem és azt gondolom, nem is olyan rossz ez a szeparációs szorongás.

Az esti lefekvésnél korábban az ágyából integetett és egy "pápá"-val el volt intézve a dolog, néha még az éneklést sem várta ki, már mutatott az ágyára, hogy "tente" – tegyél az ágyba, nem kell ez a felhajtás. Sokszor fájt is a szívem, mióta abbamaradt a szopizás, hiányoztak az esti összebújásaink. Most úgy néz ki bepótoljuk az elmúlt fél évet, hozzámsimul, puszilgat, miközben a karomban tartom ő is simogatja az én hátamat. Eddig minden szép és jó is volna, csak az a baj, hogy bármennyi szeretgetés, éneklés után is rendre sírva válunk el egymástól. Hiába csak egy percig tart, nagyon rossz a kétségbeesett, krokodil könnyeket hullató babának megsimogatni a fejét és jóéjt kívánni. Ha nem teszem ezt, akkor reggelig ott lehetnék és az nem csak nekem, neki sem lenne jó, így 1-2 perc próbálkozás után mély csönd lesz vagy néha hallom, hogy utána énekel, vagy beszélget a macijaival - azért ez megnyugtat, hogy talán mégsincs akkora baj…

Ragaszkodik mindenhez, és elképesztő, ahogy mindent megjegyez. Este mindig a "tente baba, tente" altató dalt énekeltem neki, mostanában azonban úgy éreztem, hogy válthatnánk valami bonyolultabb dalra és elkezdtem a "Csendes álmot, jó éjt" bölcsődalt énekelni. Egy sorig jutok és rám szól: "Tente-tente-tente". Hiába, rend van. Amikor a tengerparton egyszer a parton zuhanyoztuk le az esti vacsora előtt, a törölközés után kényelembe helyezte magát a nyugágyon, szépen elrendezte a törülközőt maga körül, majd felvette a szokásos alvópozt (hason, jobb kéz hüvelykujja a szájba) és közölte, hogy "tente" - merthogy fürdés után ez következik. 

Hihetetlen precizitással tudja, melyik dolog kié és rém tiszta a logika, ami szerint osztályozza a dolgokat. A laptop apáé, a fényképező és minden más műszaki eszköz is, a hajpántok, sminkek, ékszerek és minden más női dolog, amelyek nagyrészéről elvileg azt sem tudja, mi, nemhogy azt, hogy női, - anáé. Amikor a családommal együtt nyaraltunk, képes volt megjegyezni, ki melyik könyvet olvassa, kinek melyik a strandpapucsa, a bikinije, a biciklije. A húgom kölcsönadta a nyaraláson olvasott könyvét, amikor Rebeka itthon kihúzta a táskámból, kérdő hangon fordult felém "Emié?" - már csak ezt nem tette hozzá, mit keres ez nálam.

Az egyik legkedvesebb megnyilvánulása a "teszó" szeretgetése. Aki a pocakomban van "bennye", és minden pelenkázás után, miután felül és szemmagasságba kerül vele, édes kis hangok kíséretében megölelgeti. Néha mások és a saját pocakjára is rámutat, hogy "bennye", de miután kitartóan magyarázom neki, hogy abban csak az ebéd/vacsora/stb. van, lassan kezdi érteni, hogy csak az én pocakomban van baba. 

Tudja, hogy a pelusban "kaka" van, vagy "piszi". A minap adott még egy meglepő választ is, a mikor megkérdeztem, hogy na mi van a pelenkában: "nyunyi". Kétségtelen, az is ott van.

Megmutatja, hogy sír a baba. Ha megkérdezzük tőle, teljes komolysággal, szépen tagoltan kétszer elismétli "OÁ-OÁ", majd ezután: "szír". 

Tudja, hogy van második fogás, azaz "mászik", és amikor eszünk a levesnél rendszerint lelkesen mutogat a háta mögé, hogy "mászik, husika" - legalábbis reményei szerint.

Szegénynek összecsipkedték a szúnyogok a lábát és a viszketés enyhítésére rendszeresen bekentem hűsítő géllel. Hamarosan már magától mutatta, hogy "bogáj,viszked", majd hozzátette, azt is, hogy "beken". A minap viszketett az orrom és megvakartam, láttam, hogy vizslatóan néz közben. Elmagyaráztam neki, hogy viszketett ezért megvakartam. Ő gyermeki logikával rögtön összerakta a dolgot és megoldásként javasolta, hogy "beken". 

Tudom, az, hogy a gyerekek nőnek, felnőnek a világ legáltalánosabb, mindennapibb történése, mégis annyira izgalmas megélni ezeknek a kedves kis jelneteknek a részese lenni. Nem tudok napirendre térni fölötte, és valószínűleg soha nem is fogok, hogyan nő és milyen gyorsan változik napról-napra, hónapról-hónapra. Vele együtt pedig az örömök és a gondok is változnak, ezért kell nagyon-nagyon élvezni azt, ami jó és megpróbálni túltenni magunkat azon, ami pillanatnyilag nehéz, mert hip-hop elmúlik, mire utánaolvasunk, rájövünk, már jön is a következő dolog…

Foglalkozásom címere...

Az én drága Kislányom. Megy. Mi az, hogy megy! Szalad. Babázik. Babakocsiban tologatja föl-alá a gyermekkori Emília babámat. Sapkát ad rá, behajol a babakocsiba és szeretgeti, utánozza, hogyan sír. Amikor felkel a délutáni alvásból közli, hogy "amma" és "inni". Napról-napra egyre többet értet meg velünk és ért meg Ő is a világból. Csodálatos látni ahogy a babából kislány válik.  Ahogy nő, egyre izgalmasabbak vele a mindennapok, ami természetesen nem azt jelenti, hogy korábban ne lett volna jó, dehogyisnem, nagyon is szerettem babázni is vele. Mégis úgyérzem, hogy minden nappal érdekesebb lesz az anyaság, ahogy ez a pici kis ember a szemünk láttára fejlődik. Alig várom, hogy reggel felébredjen és elkezdődjön a napunk. Reggelizzünk, hintázzunk, bevásároljunk, vagy délután könyveket nézegessünk, játszunk. Korábban gondolkoztunk rajta, hogy talán jót tenne néhány nap családi napközi vagy bölcsi, persze ez még akkor volt, amikor nagyon pici volt és jellemzően olyan dolgokat és időszakokat tervezgettünk, amiről fogalmunk sem volt, hogy majd milyen lesz. Amikor egyre közeledett az idő, egyre kevésbé akartam Tőle megválni, akár csak fél napra is. Örülök, hogy megtehetem, hogy itthon lehetek vele és része lehetek az ő kis mindennapjainak. A közösség várhat, előbb utóbb úgyis többet lesz majd ott, mint velünk.

Nem vagyok bölcsi ellenes, én is egy éves koromban bölcsődébe mentem, mert anyukámnak muszáj volt visszamennie dolgozni. Máig vannak emlékeim róla, és azok mind kellemes, szép emlékképek. Ha valaki nem teheti meg, hogy otthon legyen, vagy más okokból ezt tarja ideális megoldásnak, azt gondolom, hogy a gyerekeknek nem tesz rosszat, az is lehet egy jó élet, csak egy másfajta életet jelent, mintha otthon lenne az anyukájával (vagy apukával esetleg nagymamával). Ami viszont nagyon nem tetszik, hogy a társadalomban mintha fellelhető lenne egy olyan hullám, amely azt hirdeti, hogy a gyereknek az a (kizárólag) jó, ha közösségben van, más gyerekek között, "nem szabad otthon tartani", mondván, hogy neki "szüksége van a közzösségre". Emögött szerintem az állhat, hogy egyrészt az emberek szeretik megideologizálni a döntéseiket, miért is jó úgy, ahogy van - teljesen érthető, hogy az anyák, akik rá vannak kényszerülve ilyen-olyan okokból, hogy visszamenjenek dolgozni, szeretnék hinni, hogy ez így jobb, mindenkinek. Az elgondolás mögött másik meghúzódó ok, vagy inkább okok a nők és ezen belül az anyák társadalomban felfogott szerepéből fakad. A mai nőideál dolgozik, nem csak dolgozik, hanem lehetőleg sikeres és kiteljesedik abban, amit csinál. Persze eközben párja egy szerencsés férfinak, akit boldoggá tesz, a szépségével, főztjeivel, és időközben szül 2-3 gyereket is, így munka mellett nem csak háztartást vezeti, hanem anyuka is. Ha igazán összeszedi magát, akkor a gyes alatt esetleg még kicsit képzi magát, hogy a két diploma és nyelvizsga mellé letegyen még egyet - ha már otthon van és úgyis ráér. És mi a valóság? Szerintem ennyi mindent nem lehet igazán jól csinálni együtt. Örök egyensúlyozás és lavírozás, és valami mindig hiányt szenved, az ember pedig sosem érezheti magát elégedettnek. Sokan választják ezt és sokan rákényszerülnek erre. Az a kevés nő, aki az anya és feleség szerepkört hivatásul választja és "nem dolgozik" pedig semmilyen megbecsülésre nem számíthat, hiszen ennek a munkának a jelen társadalmi és kulturális környezetben nincs presztízse. A családnak, mint élettérnek kevés szerep jut, a gyerekeknek alig van 1-2 évük arra, hogy kizárólag a családjuk körében legyenek a legtöbben már korán bekerülnek a köznevelési rendszerbe és ott töltenek naponta 6-8 órát. 

Az ember azt gondolná, hogy ez azért alapvetően nem jó. Mégis mindenki ezt veszi természetesnek, a témában népszerű könyvek jelennek meg, anyák vallomásaival a gyereknevelés árnyoldalairól,  ami alapvetően unalmas és fárasztó dolog, muszáj is az embernek 1-2 év után valami mást is csinálni, különben menthetetlenül kiég. Ha valaki ezt választja hivatásul, boldoggá teszi és nem vár mást az élettől, azaz "átszellemült arccal tolja a babakocsit", akkor ő sajnos a nem túl trendi, mégis irigyelt SZUPERANYÁK közé tartozik, aki valószínűleg egyfajta különleges génkombinációval rendelkezik, így nem érzi a kakis pelusok szagát, sosem fárad el avagy a gyereke rendelkezik különleges adottságokkal így neki ezért KÖNNYEBB.

Érdekes, hogy korábban, a nemünk által olyan hőn áhított emancipáció előtt ez volt az általános, a nők természetesnek vették az anya és feleség szerepkört, nem csak azért mert sok más lehetőségük sem volt, hanem ez a pozíció társadalmilag is megbecsült és elismert volt. Többnyire azok a nők dolgoztak, akik szegények voltak, rászorultak. Nem kérdőjelezem meg a világ eseményei és történelmi körülmények által elkerülhetetlenné vált emancipáció létjogosultságát. De nem titkolom azt sem, hogy úgy gondolom ezt sokan meglehetősen félreértelmezték és ennek eredményeképpen mára a visszájára fordult,  torzóvá válnt a 100 évvel ezelőtti nőtársaink álma. A társadalom egy olyan képet igyekszik már kislány koruk óta a nők elé tartani, aminek a megvalósítása egyáltalán nem biztos, hogy egy boldog élet lehetőségét rejti magában. Az emancipáció vívmányai közül számomra a hangsúly a választás lehetőségén van. A nők öntudatra ébredése és jogainak kiteljesedése, nem azt kellene, hogy jelentse, hogy egy nőnek dolgoznia kell és karriert csinálni, hanem azt, hogy szabadon választhat, hogyan kívánja az életét élni. Manapság azonban elvárás és nem lehetőség a nők számára az önmegvalósítás, ami főleg a munka és a férfivilágban való aktív részvételt jelenti. A fejlett országokban törvényekkel szabályozzák, hogy az apák is otthon maradjanak a gyerekekkel (ami nyilván feltételezi, hogy addig is az anya dolgozik), hogy mennyi női vezető vagy politikus legyen. 

 Mi az, hogy önmagam megvalósítása? Biztos, hogy csak azt jelenti, hogy utazom, világot látok,  bulizok, karriert építek, magasan képzett vagyok és tehetős? Ha ("csak") gyerekeket szül és nevel egy nő, miért ne lehetne az is önmegvalósítás? Ma nagyon nehéz egyáltalán idáig eljutni, hiszen a folyamatos képzés, tanulás, majd utána a munkában eltöltött első pár év taposása mellett ha sikerül is megismerkedni valakivel, szinte lehetetlen egy normális párkapcsolat kialakítása, ha pedig sikerülne akkor nehéz a család kedvéért kiszállni, akár egy időre is a mókuskerékből. És ha választani kell akkor sokan nem azt választják, hiszen minden és mindenki azt sugallja, hogy "élj!", valósítsd meg önmagad és elsősorban az egzisztenciád megteremtésére koncentrálj, a gyerek, a férj, feleség, család ebben csak zavaró tényező. A 21. század értéktrendje szerint nem az emberi kapcsolatok az elsők, hanem ÖNmagunk. Egyre többen 35-40 éves kor felett vállalják az első gyermeküket és a női magazinok, a média ezt példaként állítja elénk. Nem arról van szó, hogy ne lehetne ugyanolyan jó anya valaki ha 40 évesen válik azzá, mint egy 25 éves. Ezeken lehet és szoktak is vitatkozni, szerintem nem a minőségi kategóriákról van szó. Csupán arról, hogy ő már nagy valószínűséggel nem lesz nagymama, nem éri meg az unokái születését, főleg ha a gyermekei is hasonlóan későn válnak szülőkké. Szeretik a késői gyermekvállalást azzal magyarázni, hogy "mindent szeretnének megadni" a gyermeküknek, ami szintén egy elég erős társadalmi nyomás is.  Persze attól függ mit értünk a minden alatt? Tudunk nekik lakást, autót venni, finanszírozni a különóráit?  Jó ha egy szülő tudja segíteni a gyermekét elindulni az életben, és nem csak az a bizonyos hamuba sült pogácsa kerül a tarisznyába. De ma ezen már bőven túlnőttünk. Alapvető, hogy lakást, autót szeretne mindenki venni a  gyermekének és egy olyan egzisztenciát biztosítani kezdésként, aminek a megteremtéséért ő esetleg egy életen át dolgozott. Szerintem az egyik legértékesebb, ami adható, az az idő. És abból nem jut azoknak a gyerekeknek sem több, akik később születnek, hiszen az egzisztenciát, a jó életszínvonalat nem csak megteremteni kell, hanem megtartani is. A karrier, a jól fizető munkahely pedig nem vár éveket. A magasabb keresetű nőknek ugyanúgy vissza kell menniük hamar dolgozni, mint a fiatal, kevésbé tehetőseknek, hiszen ha egy család két kerestből él, előbb utób hiányozni fog a kieső kereset. Minél magasabb volt az a kereset annál inkább és annál hamarabb, hiszen a támogatási rendszer a juttatások maximalizálásával nem kedvez a magas fizetésnek.

Nemrégiben szíven ütött egy mondat. Egy anyuka kirakott egy képet egy közösségi portálon, amin egy irodai környezetben egy kiságy volt látható. A kép alatt: "első munkanap". Jöttek a hozzászólások, kiderült, hogy a baba  alig pár hónapos, kérdezték, hogyan fog vele tudni ott foglalkozni. Az anya egyik magyarázata az volt, hogy bár szívesen lógatta volna még otthon a lábát egy darabig, de sajnos eddig tudták nélkülözni. Mert nélkülezhetetlenek vagyunk. Mindenhol, kivéve otthon, a legfontosabbak számára?

Én az anyaságot választottam hivatásul. Ehhez több minden kellett, elsősorban egy hasonlóképpen gondolkozó férj és az a szerencsés élethelyzet, hogy módomban áll egyáltalán választani. 

Sajnos a saját bőrömön is megtapasztaltam már, hogy ezt így kimondani, felvállalni manapság elfogadhatatlan. Sokan, akik valójában otthon vannak, szívesebben mondják, ha rákérdeznek, hogy a férje cégében segít vagy valami más "fedőtevékenységet" végez. Hiszen ha egy nő képzett, diplomája van, akkor mindez mit ér, miért tanult, ha otthon marad? - teszik fel a kérdést sokan. Nekem erre az a válaszom, hogy a megszerzett tudás sosem vész kárba. A tanulás nem csak ahhoz segíthet hozzá, hogy a piacon könnyen elhelyzekedhessünk és jó munkahelyünk legyen. Tapasztalatokat, emberi kapcsolatokat, műveltséget ad, csiszolja az elmét, a szellemet, a lelket, és a világnézetet, más ember lettem tőle, ami többek között remélem a gyerekeim javára is válik - így nem érzem fölöslegesnek. Biztonságot is ad, hiszen ha úgy alakulna mégiscsak gondoskodni tudnék a családomról. És ha a gyermekeink felnőnek? - akkor majd unatkozni fogok? Szerintem akkor is kellőképpen le fog kötni a családomnak a meleg otthon és háttér biztosítása, ha pedig mégis túl sok időm maradna (ilyet még soha életemben nem éreztem), majd olvasni fogok. Vagy kertészkedni. Esetleg a lábamat lógatom...