Nőnapi gender

Kislánykoromban édesapám minden nőnapon egy-egy cserép lila fokföldi ibolyával jött haza, aminek édesanyám látványosan örült. Nem tudtam pontosan mi az a nőnap, de azt éreztem, hogy valami jó árad belőle rám is, hiszen ugyanolyan virágot kaptunk anyuval. Ettől különlegesnek, megbecsültnek éreztem magam, igaz az enyém mini cserepes volt az övé meg nagy cserepes, de akkor is, az, hogy én is nő vagyok, mint anyu, még ha pici is, büszkeséggel töltött el. Így ment ez minden évben, kaptunk mindannyian apától, kaptunk az iskolában borostyánlevéllel körbetekert hóvirágcsokrokat a fiúktól, és egyszer pici szíves csokik vártak az asztalon reggelinél, amikor a barátainkkal síeltünk. Emlékszem az ő nálunk is kisebb fiaik tették a szalvétánkra, mi pedig elolvadtunk tőle. Amikor férjhez mentem a férjemtől is kaptam, ez az ünnepled-nem ünnepled dolog köztünk fel sem merült, hiszen ő is ebben nőtt fel, mióta világ a világ, az anyjának és nőismerőseinek virágot ad nőnapkor. Az apósom is minden évben felugrik egy csokor virággal, amióta lányunk van már kettővel. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy ez egy támadás lenne a női egyenjogúság ellen, vagy, hogy a társas környezet reakcióit vagy társadalmi elvárásokat akarnának rám erőszakolni, körbebástyázni a  virággal. Azzal, hogy ez nem mindenki számára ezt jelenti, először akkor szembesültem, amikor ösztöndíjas egyetemistaként Bécsben meglátogatott egy barátnőm éppen nőnapon és én nagyon örültem Ricsitől kapott figyelmességnek, amit ráadásul úgy küldött ki nekem, és megkérdeztem, hogy ő mit kapott a párjától. Igazából kikérte magának, hogy ők nem szokták és egyébként is szerinte semmilyen létjogosultsága nincs ennek az ünnepnek. Nagyon meglepődtem és éreztem valami olyan hangsúlyt a hangjában, amiért nem feszegettem tovább a kérdést, nem is igazán tudtam mit reagáljak. Nekem ez annyira magától értetődő és természetes volt, hogy nem is gondoltam, hogy van, aki ezt másképp látja és mást lát bele, mint kedvességet és a megbecsülés jelét. Nem tagadás, volt logika a magyarázatában, hogy például férfi nap nincs és akkor miért van külön nőnap. Egy kicsit meg is sajnáltam a férfiakat, hogy nekünk  van anyáknapja meg nőnap is, ők is igazán megérdemelnének egy apák napját legalább.

Azóta a nőnap elleni megnyilvánulások olyan szélsőséges formájával  is találkozom amiken nem tudom egyszerűen megrántani a vállam. Ezt a nőknek szóló gesztust a gender elmélet hívei felhasználják arra, hogy újabb vélt sérelmet fedezhessenek fel a női jogok egyenlőségén és egy nem mellesleg a nőkre figyelmet felhívó nemzeti ünnepet egy torz eszmefuttatás következményként  sértésként értelmezhessenek a nőkre nézve.

A gender jelentése, társadalmi nem, már maga is egy őrület. A nem biológiai és éppen ezért befolyásolhatatlan (még ha sokan ezt nem is fogadják el) a természet által ránk osztott (kényszerített?) szerep, amiből olyan viselkedésformák adódnak amire egyedülállóan csak az adott nem képviselői képesek. Szerintem ez csodálatos, lenyűgöző és ha az ember nem küzd túl sok kompenzációval és megfelelő mintákat látott ( bár gondolom a minta, a gender értelmezésben egy kész társadalmi szerep erőltetése) akkor nem fél vállalni és nem ijesztik meg a különbözőségek. Az egyén nem attól lesz szabad és teljes, hogy eldöntheti, hogy férfiként vagy nőként viselkedjen vagy hogy a biológiai adottságaiból nem következő vagy azokkal éppenséggel ellentétes dolgokat tesz, hanem ha ki tud teljesedni abban aki, ha nő, akkor nőként, ha férfi akkor férfiként. Abból, hogy társadalom sztereotípiákat kapcsol a nemekhez még nem következik, hogy meg is szabja a viselkedésüket, inkább egyfajta reakció rá.

Anya vagyok, feleség és háziasszony. A mindennapi életemhez hozzátartozik a mosás, a főzés, bár a szilikonos verziót kedvelem, de igen a fakanál is. Van kötényem, hosszasan böngészem a mosószappanok összetételét a drogériákban és a legnagyobb szellemi teljesítményem egy átlagos nap, hogy a gyerekeim lelki rezdüléseit elemezzük a barátnőimmel, miért dacos, miért nem akarja, miért csinálja ezt vagy azt... Mind egyetemet végeztünk, bármi mást csinálhatnánk, de nem csinálunk, mert jó így nekünk. Soha nem éreztem magam kicsinek, gyengének és kiszolgáltatottnak főleg nem attól, hogy virágot kapok egy férfitól vagy előre engednek az ajtón. Én ettől nőnek érzem magam, egy megbecsült nőnek. Ahogy attól is, amikor vacsorát készítek ami jól sikerül, jobban lázba hoz bármilyen szellemi kihívásnál egy jó étel elkészítése vagy egy születésnapi zsúr megszervezése. Sütés, söprögetés vagy teregetés közben vagy egy szakadt ruha megjavításánál néha elfog egy magam sem értem honnan jövő mélységes elégedettség, mert úgy érzem gondoskodom. Azokról, akiket szeretek, és ez jó, mégha éppen pólók és alsónadrágok teregetésében vagy egy muffin megsütésében merül ki. Attól is nőnek érzem magam, ha tűsarkút viselek, szoknya van rajtam főleg ha csipkés fehérneművel alatta és nem zavar, ha a szembe jövő férfi erre gondol (feltéve, hogy ez a gondolataiban is marad), amikor utánam fordul. Mert nő vagyok, szeretnék szép lenni, a tetszeni vágyás hozzátartozik az alaptermészetemhez. Ahogy a férfiéhoz a vadászat, az izgalom keresése, az előzékenység, a lovagiasság a másik nem iránt, legalábbis abban a környezetben ahol én felnőttem. Ahogy a gyereknevelést is hivatásként, megbecsült dologként tartják számon és nem visszalépésként vagy megragadásként a hagyományos szerepekben vagy mellékes kipipálni valónak a karrier építése mellett. (bár lehet, hogy csak sikeresen mételyeztek bennünket egy készre szabott társadalmi szereppel).

Néha hisztizek, még ha kifinomultabb formában is mint a négyéves lányom egészen nyugodtan hívhatjuk hisztinek, nincs mit szépíteni rajta. Na és? A férjem meg duzzog. És pontosan tudom, hogy ilyenkor hogyan puhítsam meg, mert ez megint csak női dolog. Ahogy ő is, hogyan kezelje a hisztit.

Amikor viszont olyanokról olvasok, hallok, hogy milyen megalázó egy nőt fakanállal a kezében ábrázolni és hogy bizonyos haladóbb helyeken követelik az olyan reklámok betiltását, ahol a nők hagyományos szerepben vannak bemutatva, ugyanis ezt sokan (a saját nemünkből) megalázónak érzik, akkor elgondolkozom. Vajon miért hiszik azt nők, hogy ez megalázó? Akkor én ezekszerint az életem jó részében valami alantas dolgot művelek? Főzni gyereket nevelni annyira szégyellnivaló dolog, hogy kellemetlenül kellene éreznem magam egy háziasszonyt ábrázoló plakát miatt? Akkor ki hiszi azt, hogy a nők kisebbek, gyengébbek, alsóbbrendűek, mint a férfiak? Mert szerintem azok a nők, akik a hagyományos szerepeket derogálónak érzik és ezt hangoztatva küzdenek a nők ilyen jellegű ábrázolása vagy ezekkel a szerepekkel való összefüggésbe hozása ellen és mindeközben nem vagy nem akarják észrevenni, hogy éppen ők azok, akik mélyen sértik a női önérzetet. Nem a férjem, aki hálás, ha hazaér és vacsora várja vagy a kedvenc inge kivasalva lóg a szekrényben és ezért esetleg hálája jeléül időközönként virággal kedveskedik (talán nincs is tisztában vele de épp megbéklyóz a szerepemben). Bár meggyőződésem, hogy amit csinálok jó, jobb napokon hajlamos vagyok azt érezni, hogy  értéket teremtek mégha nincs is felmutatható karrierem és az önmegvalósítás a magam varrta díszpárnákban és a gyerekszoba dekorálásban mutatkozik meg, mert boldoggá teszem a körülöttem élőket és én is jól érzem magam. Mégis ez nemhogy értéknek számítana az egyre inkább előtérbe kerülő és divatossá váló gendernek nevezett irányzat szemében, hanem mintha tabuvá akarnák tenni a nők hagyományos szerepeit, mintha kifejezetten küzdenének az ellen, hogy a következő generáció ebből valamit átörökítsen és ilyen ósdi szerepeket lássanak a kislányok. (Például gender óvodákat hoznak létre ahol elmosni igyekeznek a nemek közötti különbségeket már kiskortól kedzve)

Nálunk egy nagy közös játszószoba van, ahol van kisautó, hintaló, babák, babaruhák, babakocsi, dömper, legó és vegyesen más fiú és lány játékok (bár nyilván teljesen szakszerűtlen a játékok nemek szerinti tipizálása) Nem kapom ki Rebeka kezéből a kisautót, együtt építenek autópályát a fiammal, és Rubenre se szólok rá, ha babázik, hogy ez nem fiúknak való. Ahogy abból sem csinálok ügyet, hogy a sárga és a rózsaszín fogkefét úgy sikerült elosztaniuk egymás között, hogy Rebekáé a sárga, Rubené még a "józsaszín". Nyilván nem teszek ilyet. Szerintem jó, ha kipróbálhatják egymás játékait, a különféle szerepeket. De ettől még Ruben inkább autózik, Rebeka meg babázik és nem azért mert nincs lehetőségük másra, hanem azért mert ez felel meg az érdeklődésüknek. Szerintem azzal, ha ráerősítünk a nemükből fakadó viselkedésformákra, nem megbéklyózzuk őket, hanem segítünk nekik abban, hogy éljék a saját életüket, kibontakozzon az egyéniségük, aminek fontos része a nemi identitás. Soha nem hagyja el a számat olyan, hogy ezt vagy azt egy kislány vagy kisfiú nem csinál, de ha pörgős szoknyában pörög-forog a kislányom, elbájolva azt mondom, hogy jaj te vagy a legszebb kislány, ez egy kantáros farmerban (amit sokat hord egyébként) nem jön önkéntelenül a számra. Abban is aranyos meg vagány, na de a pörgős szoknya. Az más. És ezt minden kislány tudja, magától, mert ahány kislányt ismerek mindenkinél van egy ilyen korszak és egyikre sem az anyukája erőltette rá.

Szerintem semmi gond nincs azzal, hogy manapság divat lett férfiként főzni, de ez a jelenség, hogy a férfiak érdeklődése ebbe az irányba fordult, is egy következmény. Például annak, hogy nem nősülnek meg és így nincs aki vacsorával várja őket, vagy, hogy a nők körében ma már teljesen normális az én nem főzök mentalitás, és sokan bizony kénytelenek időt tölteni a konyhában, ha enni akarnak egy jót. Aztán rájönnek hogy ez milyen érdekes (ahogy megjegyzem az összes többi alapvetően női dolog is) és megszeretik azt, ami sok nőnek már túl kommersz. És íme a férfiak a hagyományosan női princípiumnak számító területeket szép lassan átveszik tőlünk, és ahelyett, hogy megőriznénk a magunk eszköztárában a csábítás egyik eszközét, ma már a férfiak készítik a nőknek a randivacsorát.

A férjem, aki a családi szerepeinkből (nálunk még van ilyen) következő munkamegosztásból következően jórészt a közelébe sem kerül a konyhának, egyébként gond nélkül elküld fürdeni és elmosogat az esti vacsi után, külön mosogatás zeneválogatása van ezekre az alkalmakra.

A másik gender (tév)eszme, hogy a férfiak ugyanolyan szerepet vállaljanak a gyereknevelésben, mint a nők. Afölött, hogy biológiailag a nő hivatott erre a gyermek első pár évében nagyvonalúan elsiklanak. A gender elmélet megvalósításában élen járó országokban, a gyerekvállaláshoz kötött támogatások kifizetése attól függ, hogy az apa is hajlandó otthon maradni hónapokig a gyerekkel. Ez az álliberális intézkedés véleményem szerint a biológiai nemekből fakadó szerepek teljes megerőszakolása. Egy kicsi gyereknek az anyjára van szüksége, ő tudja ellátni, szoptatni, hormonálisan és érzelmileg az igényeire hangolódni erre számos bizonyíték van. A női hangokra érzékenyebben reagálnak a csecsemők, az anya illatát meg tudja különböztetni másokétól és a természet nem véletlenül a nőket ruházta fel azzal a képességgel, hogy a gyermeküket kihordják, megszüljék és táplálják. A szemlélet miszerint az anyát hónapokra felválthatja az apa a kisbaba mellett egyértelműen azt sugallja, hogy az anya pótolható, helyettesíthető holott ebben az időszakban egyedülálló szerepe van a kisbaba gondozásában.  Az apák szerepe nem kisebb vagy kevesebb,  és attól, hogy a kezdeti időszakban nem a kisbaba körüli közvetlen teendőket jelenti, ettől a jelentősége még ugyanakkora. Bár Magyarország nem számít haladónak, de nálunk ezt most is szabadon bármelyik apa megteheti, vannak olyan helyzetek, amikor ez a jó döntés, és nincs is ezzel semmi gond, engem csupán az zavar, ha a haladás jegyében belekényszerítik ebbe a párokat, támogatások és juttatások feltételéül szabva.

Egyenlő esélyek a munkavilágában? Ez talán a legérzékenyebb és legtöbbet hangoztatott téma. Szerintem a munkahelyeken egyáltalán nincsenek egyenlő esélyek nem csak a nemek között, hanem semmilyen tekintetben. A fiatalokat agyondolgoztatják és mégis kevesebbet keresnek, az idősebbekre már nem tartanak igényt, a piac diktál, a kiválasztódás szubjektív és üzleti alapokon működik, a szociális és egyéb esélyegyenlőségi szempontok egy éppen csak gazdaságilag önmagát elbíró országban alig-alig tudnak érvényesülni. Bele lehet ebbe szólni és bizonyos fokig bele is kell, néha meg is teszik, de jórészt egy másik réteg kárára, az egyiken segítenek a másikra hárítva annak a terheit. Mindenki kényszervállalkozó, a terhekből amit lehet, áthárítanak a munkáltatóra. Esélyegyenlőségről beszélni nagyon nehéz, mindenki meg akar élni, jól akar élni és ha azt várjuk a munkáltatóktól, hogy szociális érzékenység oltárán zsebből áldozzanak, az nem fogja megoldani a problémát. Hogy mi fogja azt én nem tudom, csak azt látom, hogy a nőknek nincsenek és nem is lesznek egyenlő esélyeik a munka világában, és ennek a fő oka a a gyerekvállalás és az ezzel járó hosszabb-rövidebb kiesés. Amit lehet minimalizálni, de csak ha nem a munkahelyről megy szülni az illető akkor legalább fél év kiesést jelent és utána táppénzt, korábbi hazamenetelt, ünnepeket, betegségeket és rengeteg otthoni helytállást. A fél év-két év kiesés után visszamegy, visszaveszik, mert vissza kell, majd egy-két év múlva újra kiesik mert jön a következő és immár két-három gyerekért kell(ene) helytállni a munkahely mellett. Egy férfinál erről szó sincs. Elkezd dolgozni és nyugdíjig megy töretlenül, megszakítás nélkül előre a karrierje, betegszabadságra fényévente megy, a gyerekkel meg nem ő megy el táppénzre. Megint a biológiai nemekből fakadó dolog, nevezhetjük hátránynak ha úgy tetszik, de szerintem összességében az anyaság és ami vele jár inkább irigylésre méltóvá teszi a nemünket. Hazemehet az apuka is, ha beteg a gyerek és ápolhatja, elméletileg mindent megtehet, amit az anya tesz, de valóságban melyik nő tudna nyugodtan dolgozni, koncentrálni miközben a gyerekével gond van? Ránk kényszerített társadalmi szerep vagy belülről fakadó olyan késztetés, kötelék, ami mindennél erősebb? Hátrány vagy egy csodálatos dolog, ami néha hátráltat minket másban? A munka világában csak akkor indulna egy nő hasonló esélyekkel egy férfihoz,  ha soha nem akarna gyereket. De vélhetően akkor is feltételeznék róla, hogy akarni fog, és ha ez is a feltett szándéka, jó eséllyel idővel meggondolná magát. Ha egyenlően akarunk mindent elosztani, ha nem ismerjük el a feladatok szerepek szerinti leosztását, bármi felcserélhető, a férfi gyereket gondoz, a nő a családfenntartó, ezt szeretnénk természetesnek tekinteni és azt várjuk, hogy ennek megfelelően kezeljék a nemünket, akkor egy olyan világ vár ránk, ahol elvesznek azok a dolgok, amiket én talán balga módon a nők kiváltságainak tartok. Az, hogy a gyerekeimről az első időszakban kizárólag én tudok gondoskodni és ezt a családon belül ennek megfelelően kezelték, bár nagyon nehéz de egyben csodálatos dolognak is éltem meg, és hiszem, hogy egy olyan életre szóló kötődést alapozott meg, ami ennek köszönhető. Vannak helyzetek, amikor anya kell, amikor valami fáj, ha rosszat álmodnak, csak anya jó, csak anya puszija gyógyít és ez nagyon-nagyon jó dolog. Lehet, hogy emiatt talán nem csinálhatok dolgokat, amit egy férfi igen, mert a kötődés, kötöttség is, de valamiért én mégis a kívánt oldalon érzem magam és nem cserélnék. És nem szeretem, amikor azt állítják, hogy anya és apa szerepe felcserélhető sőt kifejezetten bántónak tartom és a szülői szerepek degradálásának az ilyen jellegű megnyilvánulásokat. Van, amikor anyára van szükség és van, amikor apára és van, amit csak ő tud, van amit meg csak én, ez így kerek. Már Ruben is tudja, hogyha valamit össze kell rakni, akkor „majd apa megcsinája”

Ha nem akarunk férfiasabbak lenni a férfiaknál és nem azokban a dolgokban próbálnánk kitűnni, amelyben a biológiai adottságaiknál fogva ők rátermettebbek, akkor lehet, hogy nagyobb tiszteletet kapnánk és több megbecsülést, mintha az ő területeiknek akarnánk versenyezni velük  (már ha elismerjük, hogy vannak nemek szerinti területek). És a férfiak is jobban megtalálnák a helyüket és a szerepüket a nők mellett, ebben a káoszban, ahol már virágot sem adhatnak anélkül, hogy ne támadásként értékelje a másik nem.

Sztereotípiák léteznek, és bár van bennük jó adag igazság és tapasztalat azért nagyon idegesítő amikor valaki ilyen megjegyzéseket tesz én is utálom a női vezetőket szidó taxisokat. Ha kell vezetek, parkolok de nagyon örülök, ha velem van a  férjem és nem nekem kell, mert ő sokkal jobban vezet, ami egyrészt az eltérő képességekből másrészt abból a szocializációs folyamatból ered, amit hívhatunk társadalmi nemi szerepnek, hogy neki jóval korábban adták oda az autót, nem féltették mert ő fiú és volt lehetősége megtanulni rendesen vezetni és feleannyi gátlással rendelkezik e téren. Mondjuk képes térkép alapján tájékozódni sőt egyszerre vezetni, térképet nézni, GPS-t babrálni és telefonálni is. És egyáltalán nem bánom, hogy nem tud főzni és nem is akar, mert így egy egyszerűbb vacsora összedobása után egy házi istennőnek érezhetem magam, mert annyira hálás, hogy így kitettem magamért. Annak is örülök, hogy nem kell nehéz bőröndöket cipelnem, szerelnem és előre engednek az ajtón, mert én vagyok a gyengébbik nem és csupán ezért minden nehéznek tűnő feladatot elvégeznek helyettem, olyat is amit én is el tudnék egyébként. Ahogy én is megfőzöm a férjem kávéját, csak mert tudom, hogy jól esik neki és nem azért vasalom ki az ingét mert ő nem képes rá, sőt valójában kétszer olyan gyorsan kivasalja, mint én. És nem érzi magát sértve, csak nagyon frusztrált és boldogtalan nők képesek szexistának titulálni olyan gesztusokat, amelyek kifejezetten annak szólnak, hogy nők. Pedig ezek jó dolgok, és  gender elméletek helyett, ami elsorvasztja a két nem közötti olyan különbségeket ami a férfi-nő kapcsolat lényegét jelenti, inkább meg kellene tanulni élni ezekkel a különbségekkel, élvezni őket és nőként jólérezni magunkat a világban minden előnyével és hátrányával együtt.








Édesapám ezt a verset küldte idén nőnapra, virág helyett:


Weöres Sándor: A nő

A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;

a férfié; minderről egy csomó

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi - akár bölcs, vagy csizmavarga -

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

cimkék között jár, mint egy patikában.

Hiában száll be földet és eget,

mindég semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt,

és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él - vagy tán csak élni látszik -

ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedően fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan cimkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája

a meztelenség.