Amikor anya egyedül lenne

Vannak azért olyan percek, amikor nem annyira szeretek anyuka lenni. Kevés ilyen perc van, tényleg őszintén mondhatom, ilyenkor visszagondolok arra, amikor még nem voltam anyuka. Már alig emlékszem rá. Milyen lehetett úgy reggel felkelni, hogy nem pörög az ember agya: "tápszer, kakaó, kiskanál, almalé" vagy este hangosan lehetett beszélgetni az ágyban, három percnél tovább szöszölhettem a sminkeléssel, és akár két ruhát is felpróbálhattam elindulás előtt. Vagy nem volt külön mosdóhasználati stratégia. Mivel egyedül vagyok velük egész héten (apa Budapesten dolgozik) ezért nem túl sok alkalmam van élvezni az intim percek örömteli magányát. Rebeka körülbelül másfél éves kora óta kísér a wécére, és úgy általában mindenhova, és jó pár hónapja van egy újabb hőkövető rakétám. Rubenbe ugyanis az emberiség éhenhalástól való félelme mellett (ha lehetősége van, nem hagyja ki, biztos, ami biztos eszik. Ki tudja..) szerencsésen átöröklődött a másik fennmaradását szolgáló ösztön: anyát követni mindenhova. Hétvégén, amikor azt gondolom eljött az én időm és diszkréten élnék vele, elejt mindent, ami épp a kezében van és egy élsportoló ügyességével mászik ( a mászás nem fejezi ki azt a tempót, amit produkál) utánam. Odabent remekül elvagyunk hárman és még néha a kutya is társul. Játszanak a fürdős játékokkal, Rebeka wécépapírral "takarítja" a kádat, hajtogatja a szennyes ruhákat, Bella meg csak érdeklődve ül előttem. Szóval igazából nem zavarnak, csak egyszerűen annyira jó lenne egyedül lenni. Legalább ott. Minden többször annyi ideig tart, mert elgurul egy játék, vészesen közeledve a lábamhoz vagy a wécékefe felé, esetleg egy fürdős játékban víz maradt ezért át kell öltöztetnem utána valamelyiket vagy a kád szélén "felejtettem" a porcelán szappantartót és épp azt próbálja Ruben levadászni. És persze az egész fürdőszoba szét van bombázva, mindehol játékok, a szennyes a földön "összehajtva", mesekönyvek a kád szélén. A smink-haj és egyéb dolgokkal együtt meglennék tíz-tizenöt perc alatt, ha nem kellene közben folyamatosan figyelemelterelni, szórakoztatni, vigasztalni,  így előfordul, hogy háromnegyed órát ott töltünk, vagyis már nem csak az én intimitás igényem miatt problémás a dolog, hanem a délelőtti értékes játékidőt is elvesztegetjük. Délután pedig, amíg alszanak nem élek a lehetőséggel és megyek el mosdóba, ha kell hanyatt fekve olvasok már a végén, de akkor se. Nem fogom azt a pár óra értékes szabadidőt egy pisiléssel kockáztatni. Gyakorlatilag bármeddig képes vagyok visszatartani, és akik hozzánk jönnek alvásidőben (legalábbis a délutániban) azoktól, néha nem kis megrökönyödésükre szintén  hasonló hozzáállást várok el. Persze lehet vitázni, hogy ennyi zajt bírniuk kell, két ajtó kattanását, csukódását, a wc tartály hosszas susogását bizony nem bírja Ruben, aki egyébként csaknem három órát alszik és a többi helyiségben bulizni is lehetne, csak az ő kis szobája előtt igényel néma csendet. Sajnos a fürdő közvetlen közelében van. Nem kockáztatok. Kettőtől négyig nincs mellékheliység használat. Senkinek.

Szóval egy barátnőm éppen akkor érkezett hozzánk, amikor több ilyen nagyon körülményes élményen voltam túl és hát mit mondjak eléggé tele volt a hócipőm. Ő azt mondta, hogy ilyenkor mesét rak be a kisfiának és nagyon jól működik. Az a bökkenő, hogy Rebeka még nem néz meséket, és ha már lassan ideje is lenne, hogy megmutassak neki párat,  itt van ugye Ruben is, akit alig egyévesen viszont nem szívesen ültetnék be egy mese elé, még a nyugodt wécézés érdekében sem. Igen ám, de eszembe jutott, hogy Rebekával képeket szoktunk nézni laptopon, van egy családi blogunk és ott diavetítésre állítva nézegetjük őket. Ezt én is be szoktam vetni, ha nagyon nincsen el és valamit meg kellene csinálnom, de azok pár percesek, az esküvői képeink a leghosszabb összeállítás és az sincsen öt perc. És ekkor bevillant. Youtube-on  van egy olyan alkalmazás, amivel diavetítést készíthetsz a saját képeidből, amit videóként rak össze. Letöltöttem National Geographic-tól mindenféle szép állatos képet és készítettem belőlük egy hat perces videót, hozzá berakom Gryllus Vilmos állatos dalait.  És működik. Én sem hiszem el, de már jó pár napja egyedül mehetek el mosdóba. Óriási. Határozottan minőségi váltást jelent az életünkben. Reggeli után elindítom Rebekának, Ruben még kicsit eszeget az etetőszékben, így, hogy Rebeka még az asztalnál marad, ő is szívesen elücsörög. Persze azért nem mindegy mit adok neki, ebben is kellőképpen kreatívnak kell lenni. A dm-ben kapható puffasztott búzából öntök elé egy marékkal, amit egyrészt imád, másrészt jó sokáig eltart, amíg a kis husi ujjaival felcsippenti és a szájához manőverezi egyenként a szemeket. Múltkor még a hajamat is megszárítottam, hihetetlen de tizenkét perc alatt, kétszer ment le ezalatt az állatos képnézegető, kisminkeltem magam, megszárítottam a hajam és felöltöztem. Egy egész óránk maradt játszani. Már készül a tavaszi képnézegető, virágzó fákkal, tavaszi gyümölcsökkel, zöldségekkel, tulipán és nárcisz borította kertekkel. Rebeka alig várja.

Szobatisztaság

Az egész szobatisztaság körüli mizériába már belegondolni is fárasztó, nem hogy végigcsinálni. A kutyusunk, Bella szobatisztaságra "nevelése" meglehetősen mély nyomokat hagyott bennünk, amikor az éppen akcióba lendülő kölyökkutyával rohantunk a kutyapelenkára, mert kint hideg tél volt és nem lehetett az alig tíz hetes kutyát még kivinni. (Egy jó tanács: csak tavasszal vegyen kutyát, aki ilyet tervezne, bármilyen jó ajándéknak is tűnik karácsonyra). Elképzeltem ugyanezt egy gyerekkel. Bilire ültetni, rohanni vele a megfelelő alkalmatossághoz, figyelni, résen lenni. Napi sokszor ráültetni. Amikor Rebeka abba az életkorba ért, amikor ajánlatos elkezdeni a "szobatisztaságra szoktatást", éppen terhes voltam, és nem nagy pocakkal szerettem volna elkezdeni a wécére le-föl emelgetést, éttermekbe a wc csésze fölé tartást és a többi ezzel járó cécót. Aztán pedig egy kisbabával bővült a család, még az addiginál kevesebb kedvem volt az egésznek nekiállni, kapacitásom pedig egyáltalán nem volt arra, hogy a tél közepén állandóan bilire vagy wécére imádkozzak egy dackorszakot kistesó féltékenységgel együtt átélő kétévest. Nem és nem. Az egy állandó konfliktushelyzet lett volna, éppen elég gondom és dolgom volt már enélkül is. Így maradt a pelenka egészen nyárig, amikor egésznap meztelenül rohangálhatott az udvaron és pár járdára pisilés után kezdett ráérezni, hogy hogyan is működik ez a dolog. Nemsokára teljesen magától elkezdte használni a bilit, napjában számtalanszor mutatta be a produkciót, amiben természetesen a prodoktumot követő ovációnak is nagy szerepe volt. Örültem (hát még a nagyszülők milyen elégedettek voltak, mindig csodáltam hogy mennyi időt képesek azzal tölteni, hogy rábírják, hogy ráüljön), egészen addig, amíg újra rossz idő nem lett, mert felöltözve már nem akarta a bilit használni, mert már nem csak annyiból állt, hogy rá kellett zuttyanni a játék közben, hanem szólnia kellett nekem, segítségre szorult a vetkőzésnél, innentől pedig nem tetszett sem neki, és őszintén szólva nekem sem hiányzott plusz egy folytonos feladat még a napi rutintevékenységek sorába. Megpróbálkoztunk a bugyival, de mikor egyszer belepisilt még idő előttinek éreztem, nem akartam, hogy rossz élményeket szerezzen, így nem adtam rá többet.  Maradt továbbra is a pelus, néha-néha a bili, egészen az első két "nagy dologig". Van aki a pelenkázást nem szereti, hát én meg a bilin trónolást nem pártolom, akkor inkább pelenkázok, ha kell még egy évig, de nem fogok bilit takarítani, ha nem muszáj, márpedig én nem éreztem a helyzetet egyelőre annyira égetőnek, hogy ezt bevállaljam. Ha belegondolunk, vajmi kevés köze van a szobatisztasághoz annak, amikor a gyerek a szoba közepén egy edénybe pisil, kakil, ami semmilyen szempontból nem a megfelelő helye a dolgoknak. Én mindig is úgy tekintettem a bilizésre, mint szükségtelen lépcsőfokra a pelenkáról a wécére való átszokásnak, ami elnyújtja a dolgokat, bonyolítja és hát lássuk be. Gusztustalan. Mondtam az alig hároméves Rebekának, hogy vagy pelust hord, én nem bánom, vagy wécé szűkítőt használunk és a fürdőszobában végzi a kis és nagy dolgát, ahogy anya, apa (és itt jó hosszú lista következett példának sorakoztatva az általunk szeretett és sokra tartott embereket). Mire ő annyit mondott, hogy "jó" és onnantól néha-néha wécére csücsült, körülbelül hasonló gyakorisággal, mint a bilire. Persze erőltethettem volna a dolgot, többször ráültethettem volna, de magam sem voltam kellően motivált. Ruben szobája a fürdőszoba mellett van, sokszor amikor lehetőség lett volna rá, hogy wécére ültessem, kockáztattam volna vele a felébredését, ami az egész délelőttünket borította volna, így inkább hagytam. Mint általában mindennek, ennek is alaposan utánajártam és megkönnyebbülve dőlhettem hátra: a pszichológiai szakirodalom abszolút támogatja a lusta hozzáállásomat. Nem szabad erőltetni, maguktól szobatisztává válnak idővel, amikor megfelelően érettek rá, írják csaknem mindenhol. Jól hangzik nem? Így a nagyszülői és más érdeklődésekre már tudományos hivatkozási alapom is megvolt. Éljen. Egyébként a kutyusunk az első alkalommal, amikor kivittem a kertbe szépen oda kakilt és pisilt és attól a naptól fogva ez így is van, nem volt semmiféle "szoktatás". Emlékszem mennyire hihetetlennek tartottam.  A pszichológusi szakvéleményekkel felvértezve, a kutya nevelési tapasztalatainkban bízva mi a kivárást választottuk. Nem volt a wécén mesélés, versolvasás, amikor a nagyszülők ezekkel a nálunk állítólag jól bevált módszerekkel próbálkoztak (a bilit is erősen szorgalmazták) gyorsan tiltó listára tettem. Nem szeretném ha rászokna, hogy fél órákat csücsül a wécén. Szerintem (és nem csak szerintem) ez egyenes út az aranyér és az emésztési problémák felé, egyébként  a korai "rászoktatás" vagy erőltetés is nagyon sok rossz beidegződést eredményezhet. Persze sok gyerek már szobatiszta Rebeka korában, sőt előbb is, mert egészen egyszerűen náluk előbb jött el ez a dolog, ahogy nem egyszerre kezdenek el járni, ülni, beszélni ebben is lehetnek eltérések. Rebekánál mostanában, hároméves korában mutatkoztak a jelek, néha kért bugyit, amik már jó régen a fiókjában lapultak, még nyáron beszereztem, aztán végül mégiscsak meztelenül rohangált. Napközben egyre többször megkérdezte: "Anya, bugyi van rajtam?" és amikor mondtam, hogy pelus, láttam, hogy megáll, felveszi azt az édes koncentráló arckifejezést és nyilvánvalóan bepisil. Mondta is "Belepisiltem a pelusba." Kérdeztem, hogy nem akar-e ráülni a wécére és a válasz szinte mindig az volt, hogy "nem, a pelusba pisilek". Bugyit egyre többször kért, és nem is pisilt be soha, amikor abban volt, de a wécét továbbra sem kívánta használni (és a bilit sem, a nagyszülők rendszeresen tesztelték ezt a lehetőséget, hátha majd oda...) Amikor ez a pisi előtti "anya pelus van rajtam" kérdés azonban kezdett rendszeressé válni, úgy éreztem helyben vagyunk, immár érett a gyerek, csak egy kicsit motiválni kell. Egyik reggel mondtam neki, hogy most bugyit fogunk húzni és az lesz rajtad, jó? Némi hiszti után a rózsaszín sünis és lepkés bugyikkal sikerült meggyőznöm és azóta is bugyiban van az alvást leszámítva. Ha pisilni kell szól, kimegy a fürdőszobába, ráteszi a wécére a szűkítő ülőkét, levetkőzik, ráül, majd utána egyedül visszaöltözik, lehúzza, odatolja a csaphoz a fellépőjét,  kezet mos, visszaöltözik. Le vagyok nyűgőzve. Azért nem gondoltam, hogy ennyire magától menni fog ez a dolog. Több szempontból is úgy gondolom megérte várni. Egyrészt szerintem jóval egyszerűbb és kényelmesebb megoldás. Azt az ominózus két alkalmat leszámítva nem takarítottam bilit, amire ugye ennyi idős korban már nincs is szükség, hiszen elég nagy már a wécé használatához. Megspóroltam egy csomó harcot, időt és idegeskedést, így megkíméltem magunkat egy jó adag stressztől. Másrészt már abban a korban van, amikor teljesen egyedül el tudja intézni a fürdőszobai teendőket, a fenti műveletsorban leírtakat, így ha éppen Rubent pelenkázom, etetem, nem kell félbehagynom, mert örömmel elintézi ő egyedül, nem igényel a részemről semmiféle közreműködést. Az pedig számára is külön sikerélményt jelent, hogy önállóan képes ezt megcsinálni. Minden alkalommal rendkívül élvezi, látom rajta. Az, hogy az alváshoz még meddig kell pelus fogalmam sincs, nem sürgetem, ráérünk, inkább viseljen még sokáig, minthogy balesetek történjenek, az neki és nekem is csak egy rossz élmény lenne. Három éves kor után lecseng a hisztis korszak, kevésbé dacos, sokkal együttműködőbb, újra keresi a kedvem, meg akar felelni, így sok mindenre rá lehet venni némi kreativitással, meggyőzéssel. Örülök, hogy kivártam ezt és nem aggódtam túl a dolgot, pedig éreztem az egyre erősödő nyomást, de amikor elbizonytalanodtam, mindig arra gondoltam, hogy valószínűleg egy értelmes gyereket előbb utóbb zavarni fog a pelus (és tartalma) magától is rájön, hogy jobb ezt máshogy intézni. És így is lett. Azért néha vissza kívánom a pelust, az átmenet nem olyan egyszerű, sokszor a leglehetetlenebb időben kell pisilni. Amikor kabátban felöltözve állunk az előszobában, amikor éppen megérkezünk már így is öt perc késéssel a Mesekuckóba (az egész negyven perc) vagy amikor este elköszönünk, és minden szülő tudja milyen érzés kijönni és becsukni az ajtót, és rajta van a body, a rugdalózó és a hálózsák... Vagy nem sikerül feltűrni a patentos alját a fölsőnek és pisis lesz, vagy a kéztörlővel akarja megtörölni az ülőkét...Szóval az életünk nem lett tőle egyszerűbb egyelőre, de büszke vagyok rá, végtelenül büszke. 

Oviláz

Ebédelni mentünk Rubennel és útközben még az utcánkban összefutottunk egy ismerőssel, aki épp a kétéves kislányát hozta el a szomszédunkban lévő családi napköziből. Nagyon kedvelem, mindig beszélünk pár szót, így most is egymás mellett toltuk a babakocsit pár száz méteren át. Persze az ilyenkor szokásos kérdések, Rebeka hol van, csak nem óvodában, nem, válaszolom, a mamával, most csak kettesben vagyunk... Megfigyeltem, hogy amikor szóba jön, hogy Rebeka még nem jár óvodába és idén még nem is szeretnénk beiratni azonnal elkezd valamennyi ismerős anyuka arról magyarázni, hogy a közösség milyen jó, hogy a gyerek mennyit szocializálódik és mekkora igénye van erre és, hogy az ő gyereke mennyire szeret járni, sokan még azt is hozzáteszik, hogy ők már kevesek voltak a gyereknek, szó szerint így, és, hogy unatkozott velük otthon. Mostanában mindig belefutok ezekbe a beszélgetésekbe, nyilván mert Rebeka közelít a korhoz, amelyben a társadalmi elvárás szerint óvodába kellene járnia. Mit mondhatnék erre, mikor magyarázkodni nemigen szeretek, meggyőzni sem célom másokat, megbántani, meg főleg nem szeretnék senkit, mert, hogy nem azonosan gondolkozunk a dologról az három mondat után egyértelműen kiderül. Az ilyen beszélgetések veszélyes terepet jelentenek és messzire vihetnek a szia hogy vagy, jó ismerősök közötti beszélgetésektől, mert érzékeny pontokat érinthetnek. Esetleg elkezdem azt érezni, hogy a másik meg akar győzni, vagy ha én vagyok túl határozott (állítólag az vagyok) akkor meg az illető érezheti azt, hogy szerintem ő nem csinál valamit jól és nekiáll magyarázkodni. Rendszerint jó sok érvet felsorakoztatnak az óvoda vagy kedvenc szavam a "közösség" mellett (mintha  család nem minősülne annak) és mivel én másképp gondolom, látom és szeretek beszélgetni, nyilván én is elmondom, hogy mi a véleményem, mi miért így döntöttünk, miért úgy csináljuk, ahogy csináljuk. Néha meg ráhagyom vagy kitérő választ adok és azt mondom, hogy talán ő is fog, majd meglátjuk, nem tudom még mikor, változik ez és a többi. Pedig nem így van, pontosan tudjuk, hogy mit miért csinálunk és nem véletlenül alakulnak úgy a dolgok, ahogy vannak, ez rám nemigen jellemző. Az már inkább, hogy gondolok A-t aztán később B-t, de általában mindkettőben biztos vagyok az adott pillanatban.

Mi nem unatkozunk (én főleg nem) és szerintem a gyerekeim óvodai közösség nélkül is megtanulnak viselkedni, enni, inni, köszönni, öltözködni, sőt elfogult anyaként állíthatom, hogy Rebeka sok óvodásnál magasabb szinten műveli a felsoroltakat, legalább annyi, mesét, verset, mondókát vagy éneket ismer és annyi programon, közösségi élményben van része csak más úton, módon. Én úgy gondolom, hogy a szocializáció elsősorban a családban zajlik és a személyes kapcsolat és figyelem előnyei ebben az életkorban eltörpülnek a "közösség" szerepe mellett. Persze biztosan az is sokszor szerepet játszik a közösség előnyeinek hangoztatása mellett, hogy sokaknak nincs is más választása, és nem mérlegelés kérdése volt, hogy otthon marad a gyerek vagy sem, és egyszerűen megideologizálják azt, hogy miért jó így, hogy a gyerek oviban, bölcsiben van mert így könnyebb elfogadniuk a tényt. Csakhogy ezektől a beszélgetésektől pedig néha már-már nekem lesz lelkifurdalásom, hogy megfosztom valami jótól Rebekát. Persze hamar eloszlanak a kétségeim, hiszen mi tényleg nagyon-nagyon jól érezzük magunkat itthon és bár biztos vagyok benne, hogy élvezné az ovit és a gyerekek társaságát is, akkor is túl nagy árnak tartom, mert azért a pár óra játékért olyan dolgoktól fosztanám meg, amik többet jelentenek számunkra az óvoda nyújtotta előnyöknél. Kezdve a ráérős reggelekkel, amikor pizsamában összebújva a kanapén mesét olvasunk, amíg Ruben felébred, majd együtt megreggelizünk, sehova és főleg nem időre sietve. És tudom, sokan csak napi pár órára adják be a gyerekeket, (ezt a lehetőséget sem felejtik el soha ismertetni velem) de nekem nem éri meg a napunkat felszabdalni, egy reggeli odavitellel majd egy pár óra múlva már mehetnék is vissza érte. Az az idő, amit ott töltene, éppen abból menne el, amikor játszótérre vagy sétálni megyünk, itthon is játszunk, vagy programozunk. Van a mi napunknak is olyan része, amikor azt gondolom, hogy talán tényleg jobb, izgalmasabb lenne most valahol máshol nekik, amikor dolgom van és nem érek rá velük foglalkozni és kánonban nyúznak, hogy mikor megyek végre a "cobába" vagy a másik kedvencem a "felemelsz" című lemez. Ruben egyelőre még csak medvebocsra emlékeztető terpeszben ül a földön és a lábaimat átfogva sír, biztos idő kérdése és nemsokára kezdődik nála is a verbális terror. De azt gondolom, hogy végeredményben ezek a kis intermezzók is a javukra válnak, mert egy kis unalom nem árt meg nekik, fokozza a kreativitásukat és egyébként sem hiszem, hogy attól lesz jó a gyerekkoruk, hogy akár én akár más egész nap szórakoztatja őket. Ezek a helyzetek, amikor dolgom van, elpakolok a konyhában, vagy előkészülök egy étkezésre, felöltözöm, fésülködöm, ágyazok és minden más olyan tevékenység, amikor aktívan nem velük foglalkozom arra ösztönzi őket, hogy megtanulják lekötni magukat. Nélkülem, egyedül. És igen, ez valószínűleg nehezebb otthon, másik huszonöt gyerek nélkül, de azért megoldják. Sokszor arra eszmélek, hogy pár perc hiszti után Rebeka rajzol, babázik, főz, Ruben pedig képes két kupakkal vagy egy műanyag üveggel eljátszani.

Biztosan sokat tanulnak egymástól a gyerekek, de ahol egy csapat gyerek jut egy felnőttre, ott nem tudnak annyit beszélgetni, foglalkozni velük vagy figyelni rájuk, mint én itthon, még a házimunka vagy egyéb elintéznivaló miatt kieső időt leszámítva is. A nap ritmusát az ő igényeikhez tudom alakítani, az alvásidejüket, programjaikat nem kell alárendelni másoknak. Arról nem is beszélve, hogy így a testvérek együtt nőnek fel és egészen más jellegű kapcsolat alakul ki közöttük, mintha napi egy-két órát töltenének együtt.  Nem értek egyet azzal az előszeretettel ismételgetett érvvel sem, hogy így jobban be fog tudni majd illeszkedni később, az iskolában, minél előbb elkezdjük annál jobb, had szokja, mi éppen ellenkezőleg gondoljuk. Minél később kerül ki a családi burokból annál jobban megtalálja majd helyét a világban és fog tudni alkalmazkodni és megbirkózni a közösségi lét kihívásaival. Az egész élet másról sem szól, mint a időre menni, megfelelni, alkalmazkodni, ami a köznevelési rendszerbe való bekerüléstől nyugdíjig tart, miért ne toljam ezt ki addig, amíg lehet? Miért ne szerezzek neki pár olyan évet, amikor nem kell időre kelnie, rohannia valahova, amikor a saját ritmusa szerint töltheti az idejét, velem, a teljes figyelmemet és szeretetemet élvezve egész nap, ha már abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy itthon lehetek velük.

Én nem gondolom, hogy az óvoda ördögtől való, sőt jószívvel emlékszem vissza a bölcsis-ovis éveimre, nagyon szerettem mindkettőbe járni. A szüleimnek nem állt módjában otthon lenni velem, így alig egy éves voltam, amikor bölcsödébe kezdtem járni. Nem sérültem lelkileg, nem érzem magam hátrányban, abban a  szituációban ez volt a lehető legjobb megoldás. Egyszerűen csak nem gondolom azt, hogy csupán azért mert ez így szokás, hogy a gyerek hároméves korától óvodába jár, ezt automatikusan így is kell csinálni, főleg, ha az anyuka egyébként otthon van.  Azt hozzá kell tennem, hogy anyukámban fel sem merült volna a bölcsöde gondolata pusztán szocializációs okokból, boldogan otthon maradt volna velem, ahogy a testvéreimmel meg is tette, amint lehetősége volt rá. Olyan eset is van, amikor a gyerek nem feltétlenül azért jár "közösségbe" mert az anyuka nem teheti meg, hogy otthon legyen vele, azért túlzás lenne azt állítani, hogy valamennyi óvoda udvarán (boldogan) rohangáló gyerek a munka világának áldozata, akik a szüleik megélhetése miatt kénytelenek oviba járni. Sokan nem bírnak velük, éppen elég a kisebbel otthon lenni, vagy egyszerűen szereti a munkáját, hivatását, vágyik vissza, vagy nem akar otthon maradni, mert lássuk be, ma egy nő számára "csak" anyának lenni nem jár nagy társadalmi presztízzsel. Ezek is elfogadható indokok, bennem csak akkor kelt visszatetszést a dolog, amikor ezt úgy tálalják, hogy a "gyereknek igénye volt rá" és végeredményben az ő kedvéért történt az egész.

 A kötelező óvoda gyakorlatát pedig egyszerűen viccnek tartom, a fejetlen, életidegen és átgondolatlan szabályozás iskolapéldájának. Hiszen jórészt amúgy is mindenki óvodába szeretné járatni a gyerekét, így teljesen felesleges ezt kötelezővé tenni, mert így sincs annyi hely és kapacitás, amennyire alapvetően szükség van. Afölött pedig egyszerűen nem tudok napirendre térni, hogy külön igazolást kell szereznem, hogy a gyerekem velem, a saját otthonában, az édesanyjával otthon lehessen, egy vadidegen védőnő vagy a városi jegyző hozzájárulásától, jóindulatától függ a családi életünk. Nem értem, hogy miért ez az általános és miért nem abból indulnak ki, hogy a gyerek alapvetően jó helyen van otthon, az anyja mellett és az a speciális, hogy esetleg felmerül, hogy nem. Ehelyett mindenkinek, aki így dönt igazolásokért kell folyamodnia, amit méltatlannak és meglehetősen felháborítónak találok. Mit adnak az óvodában neki, amit én itthon nem, hogy ezt ennyire eröltetni kell? Persze amikor ennek hangot adok nagyon bizalmas hangon igyekeznek biztosítani affelől, hogy "nem mindenki ilyen ám és, hogy ezt nem az olyanok miatt találták ki, mint mi". Milyenek az olyanok? Ki az, aki nem akar törődni a gyerekével és mégsem él a csaknem ingyenes egész napos gondozás lehetőségével? Ha van is ilyen akkor jó lenne, ha úgy szűrnék ki őket, hogy ne nekem kelljen papírokat szerezni arról, hogy itthon lehet velem a kislányom a saját otthonában, amit én magától értetődőnek tartok. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy azért is érdekes ez az óvodakötelezettség, mert még iskolakötelezettség sincs, csak tankötelezettség. Mindenesetre nem teszi vonzóbbá számomra ezt az egészet az, hogy kötelező, még ha ez egyelőre leginkább elvi dolog, a kikerülése pedig formalitást jelent. Akkor sem tetszik. Szeretem érezni, különösen szülőként a gyerekeimet érintő kérdések vonatkozásában, hogy felnőtt, önálló, független, gondolkozó és döntéseket meghozni képes autonóm lény vagyok és mint ilyen, nagyon nem szeretem ha valamit rám akarnak kényszeríteni, ahelyett, hogy a belátásomra bíznák, meggyőzés vagy egyéb módokon szimpatikussá téve az adott kérdést. El tudom dönteni, hogy mi a jó gyerekemnek, ahogy szerencsére a szülők legnagyobb többsége is, sőt szerintem mi tudjuk a legeslegjobban.

Motorolaj

Elhatároztam, hogy jobban odafigyelek magamra. Többet alszom, elkezdtem jógázni, mert az elmúlt hónapokban gyakorlatilag semmi időt nem szántam a mozgásra, és ez bár meglepő módon kilókban (még) nem mutatkozik, hosszú távon mégsem lesz kifizetődő, és mentálisan is szükségem van rá. Abbahagytam a karácsonyi készülődés során már megszokássá vált egy óra körüli ágybakerüléseket, célkitűzésem legalább hét órát aludni. Persze ez nem minden esetben rajtam múlik, az elmúlt időszakban, amikor véletlenül időben feküdtem le biztos, hogy valamelyik gyerek, esetleg mindkettő riadóztatott éjjel. Nem is értem, hogy lehet ezt hónapokon, sőt éveken keresztül csinálni, én nagyon feszült és ingerlékeny leszek az éjjeli ébresztésektől, ha zsinróban történik több napon keresztül. A mantrám, hogy anya a család motorja, rendszeresen beigazolódik a mindennapokban is. Ha én jól vagyok mindenki jól van, ha velem nem stimmel valami, ideges, fáradt vagy kedvetlen vagyok, akkor törvényszerűen mindenki a legrosszabb formáját hozza, biztos, hogy nyűgösebbek és kibírhatatlanok a gyerekek is. Így úgy döntöttem, hogy megengedek egy kis kényeztetést is magamnak és néha  wellness délutánt tartok, masszázzsal, szaunával, kozmetikával. Megnyugtat a tudat, hogy mindezt tulajdonképpen a családért (is) teszem. Elméletem lényege dióhéjban annyi, hogyha az embernek családja van, akkor a dolgokat, a jó és a rossz dolgokat is komplexen kell szemlélni. Így bizonyos vonatkozásokban nincs én, te, ő, csak mi. Érzékletes példával élve, ha a gyerek kibírhatatlan, akkor kizárt, hogy a szülők harmónikusnak és nyugodtnak érezzék magukat (aki képes zen maradni egy hisztis, nyűgös gyerek mellett és most nem arról beszélek, hogy nem veszíti el a türelmét és képes látszólag nyugodt maradni, hanem arról, hogy a belső békéje valóban nem bomlik meg, az szerintem vagy süket, vagy a hangeffektusok okozta stressz hatására elkezdtek leépülni az agysejtjei és ezért vált immunissá). De ugyanez igaz fordítva, ideges, frusztrált szülők mellett nem lesz kiegyensúlyozott és elégedett a gyerek sem. Családon belül egymásra hatunk, folyamatosan és kölcsönösen, és mivel az érzelmi élet biztosítéka az anya, ezért kulcsfontosságú az ideg és kedélyállapota. Én receptre írnám fel a masszázst és a heti egyszeri vacsorás randit minden anyukának. Ha a hétvége péntek esti randival indul (amire én leginkább tükör előtt készülök, tehát ilyenkor nem konyhatündér, hanem egy egészen másfajta tündér igyekszem lenni) akkor állítom, hogy jobb ember leszek, türelmesebb, kisimultabb, valahogy jobban viselem a megpróbáltatásokat, a szülőséggel járó kihívásokat. Mert azért bármilyen áldásos az anyaság, van, hogy nagyon nehéz türelmesnek és kedvesnek maradni, bevallom sokszor nem is sikerül, különösen Rebeka tud kibillenteni a nyugalmamból és messzire vinni az ideálisnak vélt anyaképemtől. Vannak kritikus pontok: az egyik ilyen az étkezések. Én igyekszem, isten a tanúm, hogy mennyire igyekszem. Minden reggel mást adok reggelire, croissant, tükörtojás, bundáskenyér, házi müzli, kifli, és minden reggel csaknem ugyanaz a forgatókönyv. Az almalevet lelkesen megissza, azzal nincs is gond, a kakaó minden második alkalommal ott marad (persze nem az előre cukrozottat adom, hiszen az nem felel meg az élelmiszerekkel támasztott magas követelményeimnek és túl egyszerű lenne, hanem én keverem ki, majd szűröm le, hogy véletlenül se maradjon egy darab el nem olvadt kakaó darab benne). Forgatókönyv: - Kérsz kakaót? - Igen, kérek. Megmelegítjük, utána meg kell fújni, mert nyilván túl meleg lett, majd jól elkeveri, általában össze is ken vele valamit, és ezután közli, hogy "nem kérem". Aztán. A zabpehelyből készülő házimüzlit egyik tálkából kimeri a másik (nagyobb) tálkába, nagyjából szemenként. Majd ezt összelekvározza, vagy joghurtot esetleg tejet önt rá. Jó lassan, igazi beleéléssel csinálja, Ruben közben megeszik vagy két zsemlét. Ezután a lehető legkisebb kanálkával eszik belőle vagy öt kanállal, szigorúan ügyelve arra, hogy a kanál hegyén egyetlen morzsa egyensúlyozzon és közli "anya nem kérek többet". A kifli procedúra: először megkenjük valamivel, háromszor megkérdezem előtte, hogy jó lesz e ha azzal kenem meg (vaj, méz, lekvár, mogyoróvaj), biztosan kéri-e. Igen, kéri. Nem nem jó a negyed kifli ő egy felet akar, "hosszút". Jó. Ezután odaadom, és apró, icipici falatokra töri, hogy más számára már ehetetlen legyen, ha ő nem kérné, és ezután közli "nem kérem".  És akkor ne legyek ideges? Még jó, hogy ideges vagyok! Nem is kicsit. És persze, hogy olyan mondatok hagyják el a számat, amiket sosem szeretnék mondani, mint például "addig innen nem kelsz fel, amíg meg nem eszed" némi zsarolással megspékelve, mint "akkor ebéd után nem lesz desszert", "addig nincs játék" és így tovább. Mert ilyenkor egyszerűen úgy érzem, hogy szivat. Két korty kávét nem tudok nyugalomban meginni, mert mindenfélét kitalál aztán bele sem szagol. Megőrülök. A kávét egyébként már óvintézkedések mellett iszom, így van esély rá, hogy nem hűl ki, mire odakerülök. (Sütőben előmelegítem a bögrét, és abba főzöm le, majd vissza a sütőbe a kávéval együtt és csak közvetlenül a cél (asztalhoz leülés) előtt veszem ki.). És megy a kukába az összekent, tépett mindenféle finomság. Ezt meglehetősen nehezen birom cérnával és néha nem vagyok büszke a reakcióimra. Egyszer az is előfordult, hogy a mogyoróvajat betömtem a szájába, akarata ellenére (egy kis pici adagot) mert előtte elkérte, megkóstolta, hatszor megkérdeztem majd miután megkentem közölte, hogy nem kér. Reakciója: anya ez finom.

Másik kritikus pont: amikor van nálunk valaki, vagy másokkal vagyunk bárhol és próbálunk beszélgetést folytatni. Néha az én okos, édes, aranyos, tüneményes kislányom egészen egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy elmeséljek vagy nekem elmeséljenek valamit. Mintha érezné, a sztori legforróbb pontján, amikor az ember úgy igazán benne van és nagyon el akarja mondani, na akkor vág közbe valamivel, néha simán sikongat, vakkantgat vagy összefilcezi a kezét, vagy Rubennel olyan hangerővel kezdenek el oroszlánosat játszani, hogy képtelenség bármi másra figyelni. És ez a lényeg. Csak rá tudj figyelni, és ezt majdnem mindegy mivel éri el. A vérnyomásom az egekbe szökik és annyira de annyira nehéz nem nagyon rákiabálni. Ráadásul a helyzetet fokozza, hogy az illető, akivel épp beszélgetni próbálunk rendszerint szintén gyerekkel van és a fenti módszert az ő gyereke is bedobja (esetleg egyszerre az enyémmel), így sokszor úgy néznek ki a találkozók, hogy semmit nem sikerül beszélgetnünk. Szerencsére úgy látom, hogy ez a dolog eltűnőben van, de azért nagyon nem bízom el magam, mert amikor pár alkalommal úgy tűnik működik, akkor újra felüti a fejét a jelenség.

Szóval a gyerekek néha idegesítőek. Nagyon idegesítőek. Egyáltalán nem mindig olyan bűbájosak és ártatlanul kedvesek, ahogy a filmekben ábrázolják őket (csak figyeld meg a legtöbb annyira idealizálja a gyerekeket, mindegyik, kedves, okos, hálás a foglalkozásért, a törődésért, ha gond van az csakis a buta felnőtteknek köszönhető). Így nekem is szükségem van néha feltöltésre, hogy bírjam a strapát, ahogy Vekerdy tanárúr is mondja, a gyerekek lerágják csontunkat és kiszívják a  vérünket és nekünk is muszáj kikapcsolódni, hogy aztán rágható, szívható anyát kapjanak vissza és ne egy idegroncsot. Ugye?

Ha elégedetten burkoló gyermekarcokat szeretnék látni az asztalnál palacsintát kell sütnöm. Amerikait, hagyományosat, háromszögbe vagy félbe hajtva, feltekerve. Mindegy. Csak palacsinta legyen. Lehetőleg csokis, kakaós, de jó a lekváros is, ebben egészen kompromisszumkész a legtöbb gyerek. Nem arról van szó, hogy azt gondolom nem ehetnek minden reggel palacsintát, egyszerűen félek, hogyha többször adnék egymás után akkor elillanna a varázslat és azt sem enné meg. Jártam így már többször, belelkesedtem valamin, hogy hű ezt milyen jól eszi, aztán egyszer csak nem ette. Így nem merem túl gyakran csinálni, hátha ez a titok.

Egyébként amikor sikerül elvonatkoztatnom a tányér fölötti szenvedéstől és szerencsére egészen sokszor sikerül (vagy már megedződtem) vagy amikor kivételesen sikerélményem van és eszik, akkor nagyon szeretem a reggeleket. Az egyik legjobb dolog velük reggelizni. És ebédelni. Nagyon kulturáltan esznek és mivel általában csak én vagyok velük, ők is és én is élvezik a teljes figyelmet. Beszélgetünk, nevetgélünk. Amikor pedig Rebeka eteti Rubent és megosztja vele a túrórudiját. Hát akkor meg elolvadok. Vagy amikor múltkor késsel villával vágta fel a barack befőttet. Vagy kancsóból tölt magának tejet. Vagy odafordul Rubenhez és nagyon komolynak szánt arccal, fontoskodva megkérdezi: "jóllaktál Luben? Biztos nem kérsz többet?" A masszázs közben is hiába próbáltam mindenféle szép tájképre gondolni, eltávolodni az anya énemtől egy időre, relaxáció közben folyton ezek az aranyos dolgok jártak a fejemben, hogy nem igaz, hogy két mennyire zsivány és mégis imdánivaló gyerekem van. Nagyon igaz, amit az egyik ismerősöm mondott a minap, amikor betértünk a boltjába. Miközben kiszolgált minket, megkérdezte, hogy vannak a gyerekek és milyen velük otthon, mire mondtam, hogy édesek és bár nem mindig egyszerű de nagyon élvezem. Erre ő mindenttudó mosollyal csak annyit mondott, hogy ez a hároméves kor szerinte olyan, hogy az ember egyik pillanatban megzabálja olyan aranyos, másikban meg kivágná az ablakon mert annyira idegesítő. Hát mit mondhattam volna, tényleg ilyen.