Tied ez a nagy karéj...

- Kérsz palacsintát? – kérdezem a barátnőm kislányát, nálunk vannak vendégségben és ezt készítettem vacsorára. Mivel Rebeka ezt az egy ételt eszi meg fenntartások nélkül így abból indultam ki, hogy más gyerekek is hasonlóan vannak ezzel.

- Kérek - mondja. 

- Milyet kérsz, lekváros jó lesz? 

Nem válaszol azonnal, bizalmatlanul méregeti az asztalon álló lekváros üveget. Ebből kitaláltam, hogy valószínűleg nem lekvárosat. Ekkor a belső szobában lévő, épp a húgával foglalatoskodó anyja bekiabál: 

- Dorkám egyél lekvárosat, a Réka főzte, eperlekvár, nagyon finom. 

Egymásra nézünk. Akkor lekvárosat. Megkenem, feltekerem, eléteszem. Ül fölötte egy ideig. Majd megkérdezem. 

- Nem kéred? 

- De. 

- Dorka, kakaósat ennél inkább ugye? 

Csak bólint. Bemegyek a konyhába, kihozom a kakaót, a cukrot, és a tányéron egymás tetejére halmozott palacsintákból kiveszek egyet alulról, az még meleg, elolvad bennük a kakaó. Megszórom cukorral, kakaóporral feltekerem és ismét elé teszem. Beleharap, rág egyet kettőt, aztán leteszi. 

- Nem elég édes? 

Ingatja a fejét, hogy nem. Jó, nem baj, add csak ide, teszünk bele még cukrot. És kitekerem, rakok még hozzá. Visszagöngyölítem. Várok. 

- Elfelezzük? - Rebeka úgy jobban meg tudja fogni, gondolom hátha ez a baj. 

- Igen. 

Elfelezem. Látom, így sem csúszik. Feladom. 

- Nem kérsz palacsintát? Semmi baj, nem muszáj enni, ha nem akarsz. 

- Nem kérek, köszönöm. 

És elmegy játszani. Én pedig sóhajtok és megeszem az otthagyott lekvárosat, a kakaósat meg a barátnőm.

Nem egyszerű ez az evés dolog. Mondanak mindent, mit, hogy kéne, csinálom is, ahogy a legjobbnak gondolom, másokat is látok csinálni másképp. Ilyenkor elbizonytalanodom, hogy lehet, hogy nem is jól csinálom. Biztos azzal van a gond. Aztán persze rájövök, hogy nincs itt semmi gond. Csak egyszerűen arról van szó, hogy az én lányom nem egy nagy evő. Ő sem az a típus aki megeszik három palacsintát, még a csokisból is megelégszik eggyel, reggelire elég neki egy harmad kifli és két korty kakaó, ebédre pedig három kanál leves, és egy kevéske második. Persze mindezt azért odafigyelve, jó körülményesen, összevágva, falatokban, megvajazva, pöttyös pohárkából, csíkos tányérkáról, hogy anya sokat felugrálhasson evés közben és takaríthasson utána. Szóval az a három falat, sokszor emlékezetes három falat. 

Persze van, ami mindig jöhet. A fagyi vagy a túrórudi. De abból sem enne meg bármennyit. Nem baj az, mondják, majd változik ez. Lehet, hogy változik. Ha nem, az sem akkora gond, csak az a baj, hogy én úgy szeretek főzni. Meg sütni. Ételt készíteni. Ez a szeretetnyelvem. Én etetek. Kicsit és nagyot, a barátokat, a családot. Amikor jóízűen eszik a főztömet, az nagyon elégedetté tud tenni. A kicsiben nem sok részem van, mert Rebeka jórészt csipeget az étkezéseknél. Kicsi kora óta nem erőltetek semmit, azt az egyet várjuk el, hogy szépen, kulturáltan viselkedjen az asztalnál, végig ülje az étkezéseket és mindent legalább megkóstoljon. Az elejétől fogva fontosnak tartottam, hogy az étkezésekre társas eseményként tekintsen, és úgy viselkedjen, hogy számára és mások számára is élvezetesek legyenek ezek az együttlétek. Ez a része sikerült is, nagyon szeretek vele például kettesben reggelizni, beszélgetünk miközben megiszom a kávém és megeszem a zabkásámat, vagy gyümölcsöt, pirítóst, ami éppen van, és ő is eszik közben vagy három kanállal. Próbálkoztam mindennel, legutóbb nutellás-banános szendvicset készítettem, amit szétszedett, nyugtázta, hogy van benne csoki, evett is két falatot, majd jött a szokásos. 

- Ki akajok szállni. 

- Jólvan, Rebeka, akkor mit kell mondani? 

- Ez jeggeli volt? 

- Igen. 

- Köszönöm szépen a jeggelit, szívesen, - mondja, az én szövegemet is. 

- Szívesen, mondom én is. Kakaót nem kérsz? Még egy kis joghurtot? 

- Nem. 

Jó. Fájó szívvel nézek a kettészedett, kihűlt szendvicsre. Nehéz azt elfogadni, hogy nem eszi meg az ételt, amivel pepecseltem, időt szántam rá, bevásároltam hozzá, szépen elkészítve elétettem, mindezt azért, hogy jórészt a kukában végezze. Mert nem eszem meg a maradékát, eleinte hajlamos voltam rá, de rájöttem, ha nem akarok egy mérettel nagyobb ruhákat hordani, jobb lesz, ha sürgősen leszokom róla. Így szemétként végzik, a finom szendvicseim, amikhez magam készítem a zsemlét, kiflit, a gondosan eltett házilekvárok, a piték, tortillák, rizottók, lecsó és még sorolhatnám. Többek között ezért sem főzök ebédet, menüzünk a városban. Akkor nem idegesít úgy, ha csak éppenhogy beleeszik, mert nem én dolgoztam vele, vásároltam be hozzá és álltam ott egész délelőtt, ahelyett, hogy vele játszottam, sétáltam volna. Vacsorát készítek, de akkor hálás közönségnek ott az apja. Sokszor együtt csináljuk, vagy csak sertepertél körülöttem, rágcsálja a nyers zöldségeket, máskor kever, cukroz, vajaz, lisztez. Aztán mégsem eszik belőle, pedig az okosok azt mondják vonjuk be a gyereket, akkor kedvet kap. Az igaz, hogy sosem eszi olyan jóízűen a ribizlit, szedret, mint amikor együtt szedjük a kertben, ott rögtön a bokorról a legjobb. A nyers zöldségek is a főzés közben bizonyulnak a legfinomabbnak, amikor szeletelem és oda lehet jönni a lábamhoz kunyerálni. Ana kéjek olyat. És én boldogan adom. De amikor elé teszem a tésztán, rögtön közli, hogy az nem kell rá, zöldséget nem kérek.

Mindig elmondom neki, hogy mit fogunk enni. Ez már amolyan kis rituálé, ha elfejteném kérdezi is, mi lesz az ebéd vagy vacsora? Lelkesen végighallgatja, és ha szerepel benne a tészta akkor lelkesen közli, hogy "meg is eszem!" Aztán persze csalódott, ha a tésztán van is valami. Valami zavaró dolog. Például szósz, vagy feltét. Minek az.

Tudom, hogy rendben van, hogy egyik étkezésre csak kenyeret, a másikra, csak gyümölcsöt vagy nyers zöldséget vagy sajtot eszik és éppen ezért nem is igyekszem görcsösen változtatni rajta. De a lelkemnek annyira de annyira jól esik amikor néha napján boldogan kanalazza, eszi, amit készítettem. Olyankor úgy érzem, hogy na most jól megetettem a gyereket és ez valahogy jóleső elégedettségel tölt el, ez biztos evolúciós dolog, nem tudom. De ritkán élhetem át, ezt a röpke eufóriát, a kevés kedvenc közé tartozik például a nutellás palacsinta. Kudarcosabb heteken, amikor több étkezésen fordul elő az elviselhetőnél, hogy a könnyeimet visszanyelve próbálom nem túlságosan emelt hangon kérdezni, hogy Rebeka biztosan nem kérsz, befejezted?- kétszer is sütök palacsintát, hogy lássam a gyerekemet jót enni. És kulináris elismerésekre éhes anyaszívem jóllakik a látvánnyal, ahogy a tetőtől-talpig csokis gyerekem csillogó szemekkel eszi a palacsintát. Egy időre.

Hörpentő

Gá-gá, bíró, bumbele, Máté, nem apádé, nem anyádé, tied ez a nagy karéj, tej van hozzá, hófehér. Míg ezt szépen megiszod, húz a liba papucsot, indul messze Angliába, fél, hogy fázni fog a lába. Azt üzeni: odaér, mire elfogy a karéj, s ahogy iszod a tejet, kortyok szerint lépeget: lép, lép, lépeget, még, még, még egyet, – az utolsót! Így ni! Már egész üres a pohár! Ennek aztán örvendek s én is nagyot hörpentek.

Pünkösdi királyság

Ülök a teraszon, egy plédbe beburkolózva és nézem a vizesen csillogó leanderek leveleit a szűrt fényen át, amit a zivatar után lassan oszladozó felhők közül előtörő napsugarak vetnek az esőáztatta udvarra. A beton foltokban máris száraz, és érzem ahogy körbevesz az a jól ismert párás fű és földszag, madárcsicsergés amit annyira szeretek a nyári esők után. Egy dörrenés és nemsokára újra hallani az esőcseppek egyenletes kopogását. Rákezdte, újra. Élvezem a pillanat mozdulatlanságát, az egyedüllétet. Sokáig így tudnék maradni. Még egy perc azonban és megjelenik a férjem az ajtóban. Ruben ébren van mondja, és sajnálkozó arcot vág. Pedig nem baj, tényleg nem. Már vágytam rá, hogy a kezembe fogjam és vele legyek, annyit alszik, hogy néha hiányzik. Pedig ott van a szobájában, a bölcsőben, csak éppen húsz órát egy nap, a huszonnégyből.

Felmegyek hozzá, hason tettem le aludni, de a hátára fordult és hatalmas fülig érő mosollyal ajándékoz meg, amikor bekerülök a látóterébe. Fölé hajolok és nem tudok ellenállni, megpuszilgatom, mélyen beszívom a belőle áradó babaillatot. Két kis hurkás kezecskéjével a feje alá szánt textilpelust elégedetten öleli magához és mosolyog. Olyan jókedvű, mindig nevet és úgy örül nekem, amikor meglát. Hálás tekintettel követ mindenhova, ahogy teszek-veszek körülötte. Gyanútlanul élvezem a kedves perceket, mert még nem tudom, hogy kicsit lejjebb a pelusban egy csomag vár rám, ami után majd mosni fogok vagy fél órát. Hamarosan vidám gyerkőcömmel a kezemben, fél csomag nedves törlőkendő elhasználása után feladom a küzdelmet és egyszerűbbnek látom beállni a zuhany alá. De nem baj. Ez sem. Őszintén szólva  élvezem. A nagyobbik közben ott ugrál és boldogan kiabál, apja nem kis elszörnyedésére: " a Luben? Anya bekakilt? Olyan a bölcsője is? Le kell mosni? A te juhád is olyan?" – Én katasztrófa turizmusnak hívom, ennél csak az izgalmasabb, ha a doktornéni Rubenhez jön és nem hozzá. Persze általában mindkettő érintett a látogatásban ilyenkor Rebeka nagyon bátran közli, hogy “Először a Lubent, jó?”

Reggelente igyekszem hamar felkelni, hogy jusson magamra is időm. Torna és kávé, ezek a legfontosabbak, néha marad időm egy kis tűnődésre is. Nagy ritkán. Ebben a reggeli rituáléban a legnagyobb ellenségem a késő esti lefekvések, de Ruben gondoskodik róla, hogy korán tudjak kelni, ugyanis többnyire beiktat egy szopizást hat-hét fele. Utána már nem fekszem vissza, hanem élvezem a magányt. Az udvaron tornázom fél órát, ez az én meditációm, utána pedig leülök egy kávéval. Ilyenkor tele vagyok gondolatokkal. Írnék, mindenről. A férjemmel is ilyenkor tudnék a  legjobbat beszélgetni, ha hétköznap nem rohanna munkába, vagy ha hétvégén felkelne korábban. Ha szegény felkel, akkor egyszer biztosan felkelnek előbb a gyerekek is, úgyhogy inkább hagyom aludni én meg elütöm az időt, piacozással, vagy biciklizem egyet a közeli pékségek valamelyikéig. Mindig is a reggel volt a kedvenc napszakom. Amikor nem tornázom, futok vagy megyek piacra és eljutok legalább odáig, hogy eldöntöm miről is szeretnék írni, akkor rendszerint máris meghallom, hogy anyaaa, anyaaa. És kezdődik a nap. A gondolatok maradnak a fejemben és sokszor a kávé is a bögrében. Újramelegítem. Egyszer, van, hogy kétszer is, mire megiszom. Reggelizünk. Nemsokára ébred Ruben is. Játszunk.  Többnyire Rebekával, Ruben alig van ébren még mindig, legfeljebb négy órákat egy nap. Amikor végre ébren van akkor viszont ha tehetem le sem teszem a kezemből. Mindig találok rá indokot, hogy miért. Egyszer azért van végig az ölemben mert Rebekával más játszik és így kihasználom, hogy csak vele foglalkozhatok - ez olyan ritka. Nem ritka. Az az igazság, hogy nagyon is gyakori. Máskor azért mert Rebeka most olyan jól elvan. Ez sem ritka. Egy idő után rájöttem, hogy nem kell indok, miért ne lehetne annyit a kezemben amennyit szeretném? Emékszem Rebekánál nagyon izgultam, hogy majd csak kézben lesz el, ha állandóan abajgatom. Milyen butaság volt nem felvenni és ölelgetni, amikor lehetőségem lett volna, csupán attól való félelmemben, hogy elrontom. Most nem követem el ezt a hibát. Ha nincs más égető dolgom, akkor puszik cuppanásától és gurgulázó kacajoktól hangos a ház. Ha nem én szeretgetem, akkor más. Sorban állás van érte kéremszépen. Néha átengedem, ha dolgom van, ilyenkor szólok, hogy most kicsit lehet Rubent szeretgetni és már jönnek is a rajongók. Anyukám, a húgom, az anyósom, a dédi, ő pedig pontosan tudja, hogy mivel vegye le a lábáról őket. Persze nem nehéz, mert nagyjából bármit csinál, az annyira ééédes. Még a tizenkilenc éves öcsém sem nagyon képes kivonni magát alóla. Pedig próbálja, keményen állja a sarat a két kis cukisággal szemben, flegma fejcsóválásokkal nyugtázva a szeretetrohamokat, amiket kiváltanak az emberből, jézusom, egyszer meg fogjátok enni, mondogatja. De elcsípek egy-egy ellágyult pillantást, és amikor senki nem látja játszik is velük. Azért igykeszem Rubent hagyni egyedül játszani, ebben segít Rebeka ő gondoskodik róla, hogy ne vigyük túlzásba és maradjon ideje a játszószőnyegen hemperegni és a járókában is lenni... Felemeljelek - jön és már nyújta is a kezét. Persze, hogy fel.

Hamar elmegy egy nap. Rebeka fél kilenckor kel, délben már ebédelünk, kettőtől alszik ötig, este nyolckor pedig mese és alvás. Néha úgy érzem alig férünk bele, annyi mindent csinálunk és még annyi mindent tudnék. Festünk, gyurmázunk, Rebeka főz a konyhájában, ha jó az idő egész nap kint homokozik, pancsol. Újra este van, és még semmit nem írtam. Pedig sokmindenről szeretnék. Mi lesz ezekkel a kikívánkozó de le nem írt gondolatokkal? Nem tudom. A könyvekkel, amelyeket folyton magammal cipelek, de alig haladok velük? Ha van is lehetőségem rá, sokszor akkor sem olvasok, mert sajnálok kilépni a jelenből. Azon kapom magam, hogy a könyv fölött a gyerekeimet nézem, ahogy játszanak. 
Mi lesz a befejezetlen mondatokkal, beszélgetésekkel?

Mi lesz a fel nem vett telefonokkal, megválaszolatlan üzenetekkel? Ha lenne minden nap még egy fél napom akkor talán beleférne minden.

Írni? Írni sem sokat fogok. Mostanában biztos nem. Ahhoz egyedül kellene lennem. Úgy nem lehet, hogy valaki ötperceknként odaszól, anya nézd, idenézz! Vagy inni kér, vagy egy egy csigabigát mutat, vagy egy tegnapi horzsolás helyét kell meggyógyítani egy puszival. Adok is egyet sebtiben. De az nem olyan, oda kell figyelni. - Nem oda, hanem ide, mutat valahova máshova a kezén. Sokadszor. Mert akkor már nem is fáj. Mert az én puszim varázsszer mindenre, a csigabiga és a repülő is csak akkor létezik a rajzlapon, ha én látom. Másnak csak vonalak. Én tudom, hogy az a tegnap szedett virág és a Balatonon úszó hajó.

A karúszóján Disney hercegnők vannak (képtelenség valamiből nem disney vagy más mesefigurásat beszerezni) és a minap az egyikre rábökve megkérdezte, ez anya? Egészen elérzékenyültem, kislányként mindig is szerettem volna Csipkerózsika lenni, végre valahára valaki észrevette a feltűnő hasonlóságot. Amíg hercegnő lehetek, talán nem is olyan fontos, hogy írjak. Vagy bármi mást csináljak ezen kívül. Azért ez mégiscsak nagy dolog.

A pünkösdi királyságom egyszer csak úgyis eltűnik és akkor tengernyi időm lesz. Mindenre. Felnőnek és meglátják, hogy nem is vagyok hercegnő és rájönnek, hogy varázsolni sem tudok.  Csak egy anyuka aki próbál jó lenni hozzájuk és még csak nem is mindig sikerül neki.