Apa és én

Három év. Igazából inkább hét. Nem monandám, hogy elröpült, mert rengeteg dolog történt velünk ez alatt az idő alatt. Kijártuk az egyetemet, lediplomáztunk, összeházasodtunk. Csavarogtunk a  világban, Olaszországban, Toszkánában, Erdélyben, Izraelben, Görögországban, voltunk csaknem másfél évet Bécsben. Született egy gyermekünk. És most újra nagy fordulópont előtt állunk, szeretnénk elköltözni vidékre, egy házba. Írhatnám, hogy tökéletes harmóniában élünk, csakhogy ilyen nincs. Vannak viták, nézeteltérések, de a lényeg, hogy mindig meg tudjuk beszélni őket és nem lépünk át egy bizonyos határt és nem fekszünk le haraggal. A házasság megerősítette a kapcsolatunkat. Minketten hittünk, hiszünk a házasság intézményében (hű de hivatalos), szerintem ad egy plusz töltetet az, hogyha megígéred, kimondod azt, hogy holtomiglan-holtodiglan. Elköteleződsz. Minden gondolatnak van hatása, energiája a környezetre, hát még a kimondott szavaknak. Egyszer elhangzott az "akarom" és máig itt rezeg, bennem, a szívemben. Nem szeretném, ha úgy tűnne a házasságot szembe állítom a nem házasságban való együttéléssel. Az is lehet szép és jó, ismerek is ilyen párokat. De nekünk ez a jó, így teljes.
Szerelem. Nem múlik el. Nem is alakul át. Én nem így gondolom. Az egy alap, ami mindig ott van és nem tűnhet el. Egyszerűen nem mindig erre koncentrál az ember, hiszen annyi minden van. Munka, bevásárlás, vacsora, programok, teregetés. De mindig figyelünk arra, hogy legyen idő egymásra, visszatérni az alapokhoz, ahol csak mi ketten és az egymás iránti érzéseink léteznek. Nem szabad elfelejteni, szem elől téveszteni, miért is választottuk egymást. Hagyni érezni, meglátni hogy a másik vicces, kedves vagy szép legyen. Ami néha eltűnhet az anya, apa, ügyvéd, barátnő, meny, vő szerepben. De mi tudjuk, hogy akkor is ott van, amikor a másik fáradtan hazaér és nem kedves vagy vicces. Vagy amikor pár óra alvás után nem szép. Hanem nyúzott és feszült. Mert az élet ilyen. De mindeközben nagyon jó is. Ha nem lennének nehéz pillanatok, nem lennének nagyon jók sem. Ha nem lenne fárasztó, nem esne olyan nagyon jól este leülni egy pohár bor vagy tea mellé és megbeszélni a napot. Mi a legjobb abban, hogy vagyunk egymásnak? Hogy tudom bármi jön, bármilyen nehéz lesz, sosem egyedül kell megoldanom, szembenéznem vele, ha bármilyen öröm, boldogság ér, van kivel megosztani, átélni. Az embernek semmihez nem fogható energiát ad az, hogy van valaki, aki úgy lát, amilyennek én látni szeretném magam. Érdekes, hogy régebben mindig azt gondoltam, hogy egy kapcsolat eleje a legjobb, a randik, az izgalom a gyomromban, az áramütés, amikor hozzámér a másik, az ismerkedés varázsa. Nagyon szeretem a Jóbarátok című sorozatban azt a részt, amikor Mónika bepánikol, hogy az ő kapcsolatuk már nem olyan friss és izgalmas mint Phoebe és az aktuális szerelméé, és elkezd versengeni velük. Amikor odáig tetőzik a dolog, hogy vacsora közben Chandler-t berángatja az étterem mosdójába egy gyors menetre, így is bizonyítva, hogy ők ennyire spontának még mindig, legnyagobb meglepetésére Chandler megnyugtatja, hogy ő most sokkal boldogabb és jobban érzi magát, mint az elején. Jobban szereti Mónikát és nem vágyik vissza a kapcsolatuk elejére. Én is így érzem. Az is nagyon jó volt, de más. És, hogy ma, most ilyen jó, ahhoz természetesen az is kellett. De az, hogy gyermekünk a pocakomban növekedett, éreztem a közösen létrehozott élet első apró mozdulatait, amikor először adta Ricsi a kezembe születése után... Azóta minden nap újra írja a kapcsolatunkat, más mélységeket és értelmet ad neki. Talán ez jelenti azt, hogy a férfit, akit szeretek, gyermekem apjaként (is) szeretem. És ez nem az a "Te jó ég milyen jó pasi"- típusú izgalom. Azt is érzem, persze, főleg, ha vacsorázni megyünk és a kedvenc len ingét veszi fel a barna mokaszinnal. De ma leginkább attól olvadok el, amikor a hétvégi ebéd után a szőnyegen hemperegnek Rebekával vagy amikor este belesek a fürdőszoba ajtón és látom, hogy a gumikacsákat dobálják a kádban. Vagy öltöztetés közben elmélyülten fésüli a (rózsaszín)babakefével az egy éves kislányunk - hát, mondjuk 100 szálnyi - haját. Szívmelengető. Vagy amikor este sorozat nézés közben borsót fejteni "támad kedve",  hogy ne rám várjon két tál másnap. 

Volt egy képeslap, amin az állt "Ma jobban szeretlek, mint tegnap és holnap jobban foglak szeretni mint ma." Amíg így érzünk, addig minden rendben van.

A kötődő nevelésről

A kötődő nevelés  "Olyan gyermeknevelési stílus, amely arra irányul, hogy a gyerek és a szülők között erős, érzelmileg stabil kötődés jöjjön létre." - Szerintem pedig nem más, mint egy óriási félreértés.

Már azelőtt sem tetszett ez a nevelési irányzat, mielőtt megszületett volna Rebeka és bármilyen tapasztalatom let volna a témában. Miért? Egészen egyszerűen azért, mert már maga az elnevezés is diszkvalifikiláó, azaz, feltételezi, hogyha a módszereit nem alkalmazod, nem kötődően nevelsz.  Én abból indulok ki, hogy minden anya szeretné, ha kötődne hozzá a gyereke, így ennek szellemében, “kötődően” neveli a gyermekét. Nem találom szerencsésnek, hogy van egy irányzat, amely az egészséges szülő-gyermek kapcsolat egy természetes velejáróját – a kötődést  - kisajátítja és magának, saját módszereinek tulajdonítva a zászlajára tűzi, ezzel egyúttal kirekesztve belőle az összes olyan szülőt, aki nem eszerint és így  “nem kötődően nevel”.  Én úgy gondolom kötődően nevelek, bár ezt a kijelentést épp olyan banálisnak tartom, mintha azt mondanám, én szeretettel nevelem a gyerekem. A kötődő nevelés hívei úgy gondolják, hogy fontos, hogy a gyermek minden igénye azonnali és állandó megerősítést kapjon, a gyermeket pedig egyenrangú parnerként kezeli, így fegyelmezés terén a  pozitív megerősítést vallja és elutasít mindenfajta alvásra ösztönző módszert. Sok mindennel egyet tudok érteni a kötődő nevelés elveiből, mégis úgy érzem, hogy sok esetben félreértelmezi és a gyereknevelésből bizonyos kiragadott dolgoknak túl nagy jelentőséget tulajdonít az irányzat. Alapvetően nem értek egyet a gyermek egyenrangú partnerként kezelésével. Nem gondolkozom merev hierarchiában a  szülő-gyerek viszonyban, de úgy vélem, a gyerek, azért gyerek, mert még kicsi, és érzelmi, szellemi, fizikai értelemben is fejlődésben lévő ember, akinek meg kell adni a tiszteletet, de irányításra és korlátokra van szüksége, az jelenti számára a biztonságot. 

A kötődő nevelés hívei hordoznak. Persze nem egyszerűen beleteszik egy kendőbe vagy más alkalmatos eszközbe a gyereket, hanem filozófiát, elméleteket gyártanak, főleg arról, hogy aki nem vagy nem úgy hordoz ahogy azt ők előírják, az miért nem jó és, hogy a hordozott gyerekeknek miért jobb, a nem hordozott társaiknál (Had jegyezzem meg, itt nem a hordozás technikai oldalára gondolok, hiszen az tényleg fontos, hogy szakszerű legyen) Anyukám is hordozott, azt persze, nem tudta, hogy ezt egyrészt így hívják, másrészt, hogy ő éppen akkor kötőden nevelt engem.  Nekem sem a hordozással van gondom, hanem a túlzásokkal. Jó dolog, én is hordoztam, fantasztikus érzés, ahogy ott szuszog az ember mellkasán a babája, érzi a szívdobogását és a semmihez nem fogható babaillatot. De miért nem maradhat meg ez annak, ami, egy alternativ gyerekhordozási lehetőségnek, miért kell rögtön ujjal mutogatni a babakocsira, az sem ördögtől való találmány. Miért kell rögtön irányzatot és filozófiát gyártani és szembeállítani a babakocsival. Miért lehet valami, csak valami ellenében jó? Jó ez is, az is, miért zárnák ki egymást? Van olyan program, amihez a kendő jobb, van amelyikhez meg a babakocsi.  Én nonszensznek tartom, hogy sokan egész nap magukra kötve hordozzák a gyereküket, neki és bár sokak szerint ez önző szempont lehet, de az anyának is kell személyes tér, távolság. Szerintem meg kell tanulnia minden gyereknek lefoglalni magát, játszani, amire kiváló lehetőség, hogy amíg anya, mosakszik, pisil, főz, hajat csinál, addig nézelődjék a kiságyában, járókájában, babakocsijában és megtanuljon várni, játszani, felfedezni a világot. Nem értek egyet azzal, hogy állandóan kézben kell lennie egy csecsemőnek, akkor érzi magát biztonságban. Hiszen a gyermekeink nem attól fognak kötődni hozzánk, hogy állandóan rajtunk csüngnek, 5 percenként mellre tesszük őket, és nem használunk babakocsit és kiságyat. Hanem attól, hogy érzelmi biztonságban nőnek fel, aminek rengeteg összetevője van, amit egy kimerült, agyonhajszolt, évek óta egy éjszakát zavartalanul át nem aludt, gyerekeitől 5 percre el nem szakadó anya véleményem szerint kevéssé biztosíthat. Márpedig lássuk be, a kötődő nevelés szerinti gyereknevelés bizony fárasztó dolog. Nem tetszik az állandó bűntudatkeltés sem, miszerint csakazajóanya aki… folytathatnám bárhogy a mondatot, szoptat, hordoz, együttalszik, nem hagyja magára a gyermekét. Szerintem a lényeg az egyensúly megtalálásban van, lehet szeretgetni, testi kontaktust biztosítani és az érzelmi fejlődésre hatással lenni számtalan módon. A kötődő nevelést, legalábbis úgy ahogy ezt sokan felfogják kifejezetten rossz iránynak tartom. Nem csak azért mert az anya rövid úton kipurcan, hanem a gyerekre nézve is az, hiszen nem kap teret, önállóságot ahhoz, hogy egészséges, független személyiséggé fejlődjék.  Holott a kötődő nevelés célja éppen az lenne, hogy a gyerek "a világban és önmagában bízó emberré váljon". A hatásmechanizmusát a kötődő nevelésnek ahhoz hasonlítanám, amikor valaki éber akar lenni, ezért túl sok koffeint iszik, amivel azonban éppen ellenkező hatást ér el és holtfáradt lesz. Hogyan válhatna önmagában bízó, független személyiséggé az, akit egy percre sem hagynak magára, minden igényét rögtön kielégítenek és semmiféle frusztrációnak nincs kitéve?

Olvasson bárki utána bátran, a pszichológusok egyöntetű véleménye, hogy nem az a gyerek kötődik az anyjához, aki folyton rajta csimpaszkodik és kétségbeesik, ha látótávolságon kívül kerül. Ellenkezőleg, a jól kötődő gyerek tud egyedül játszani, ha nem látja az anyját, akkor is tudja, hogy számíthat rá, tud egyedül, a saját szobájában aludni és nem azért alszik jól mert tudja “úgy sem számíthat a szüleire, ha sírna”, hanem azért mert tudja, hogy biztonságban van..

Fontos a testi kontaktus, hogy a gyerek állandó fizikai és lelki megerősítést kapjon általa az anyától, de sokan ezt annyira komolyan veszik, hogy rátelepszenek a gyerekükre és a kapcsolat, a “szülőség” fojtogatóvá válik. Én mindig úgy közelítem meg a kérdést, ha bűntudatom van, hogy valamit nem csinálok, vagy valamiben nem vagyok biztos a gyereknevelés kapcsán, hogy felteszem a  kérdést: Kinek jó ez? Nekem vagy Neki? Melyikünknek van szüksége rá? Így most is megkérdezem: Jó az a gyereknek, ha 1-2 évesen, de akár jó pár hónaposan is kizárólag a szülei ágyában velük összebújva tud elaludni? Jó ha csak akkor érzi magát biztonságban és képes elaludni, ha anya és apa közrefogja? Miért jó egy babának, ha sokáig nem alussza át az éjszakát és éjszakánként többször felkel enni? Nem az a jó, ha éjszaka (persze egy idő után) alszik, kipiheni magát és nem riad fel? Sok anya azt hiszi, hogy attól jó anya, ha évekig kel és kiszolgálja a gyereke ezirányú igényeit, szeretik ezt az anyaság oltrárára letett áldozatként szemlélni és egymásra licitálni ki hányszor, mennyi ideig kel a gyerekéhez. Az alvásra nevelést pedig barbár vagy fölösleges dolognak tartják. Holott egy ponton túl, ezzel nem tesz jót a gyermekének, ez a procedúra nem csak anyaként fárasztó és kimerítő, hanem a gyereknek is. Jó az egy gyereknek, ha kizárólag kendőben az anyján tud aludni? Azt már csak halkan kérdezem: ez a szülőknek, az anyáknak vajon jó? Tartható? Meddig?

Az igény szerinti szoptatás is sokkal népszerűbb lehetne, ha nem tennék olyan félelmetessé az 5 percenként ciciző, anyja pólóját rángató még négy évesen is szopó gyerekek. Hiszen az igény szerintiség, csak az első pár hétben jelenti a folytonos mellre tevést, később magától be kell(ene) állnia egy rendszernek és az "igény szerint" később már azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy ezt a  rendszert  a baba  alakítsa ki, a saját ritmusában, és nem azt, hogy lépten nyomon szoptatjuk.

Járóka, egy újabb ördögtől való, régen jól bevált, a mai gyereknevelésből azonban száműzött eszköz. Lehet, hogy nem vagyok elég modern, de szerintem nem normális a wc-re is magunkkal vinni a gyereket, hogy “ne zárjuk rácsok közé”. A gyerekeknek kellenek a korlátok, elvont és konkrét értelemben is. Egy járóka korlátoz a szabad mozgásban, ez így van, de egyúttal védelmet is jelent  amíg nincs időm a kislányomra figyelni. Napi egy órát van benne, és remekül eljátszik. Természetesen Ő is jön-megy szabadon a  lakásban, és most már a kertben is, de kellenek olyan percek, negyed vagy fél órák, amikor nem rá figyelek maximálisan. 

Lehet, hogy az állandó hordozás, folyamatos szoptatás, együttalvás a venezuelai indiánoknál bevált, bár ott ezen megoldásokat inkább a kényszerűség szülte, mint elméleti megfontolások. Ott nyilván nem több szobás házakban élnek az emberek, és a babakocsi vagy a járóka sem jelenik meg, mint lehetőség. Azt sem hiszem, hogy túl sok idő és lehetőség van a gyerekkel sétafikálni, főleg azért, mert a nők tevékeny részvétele a mindennapokban létkérdés,  amit jobb híján magukra kötött csecsemővel tudnak megvalósítani, aki egész nap így lévén, önkiszolgál (igény szerint szopik) az anyja melléből. Ezek olyan dolgok, módszerek,  amelyek nagyon jók valahol, egy törzsi társadalomban és életmód mellett, a mi kultúránkban és közegünkben a kötődő nevelés által hirdetett módon én idegennek és erőltetettek érzem.

Tente Baba, tente...

A babáknál az alvás központi kérdés, az én filozófiám az, hogyha a baba kipihent, akkor jókedvű, derűs, kiegyensúlyozott, tehát ezen áll vagy bukik, ha nem is minden, nagyon sok minden. Mennyit, mikor, hogyan? Sokak szerinte én (ebben is) szerencsés vagyok. Így is van. Rebeka, amikor megszületett, evett és aludt, csaknem 4 teljes hónapig, az éjszakákat pedig átaludta hat hetes korától kezdve. Napközben négy és öt hónapos kora körül kezdett el “fent lenni” két alvás között egy-egy órát. Ez egyrészt jó volt, mert sok szabad időm volt, másrészt nehéz is volt, mert nehezen tudtunk elszabadulni otthonról, programot csinálni. A legjobban ugyanis az ágyában aludt nyugalomban. Elaludt persze babakocsiban vagy autóban is, de fele annyi időt, a szokásos 3 óra helyett inkább egy-másfél órákat. Persze ahogy a gyereknevelésben mindenről, erről is megoszlanak a vélemények, és sokan azt mondták, hogy szoktatás kérdése, hogy mennyire zavarjáka a zajok, babakocsiban mennyit alszik. Én úgy gondoltam és gondolom, hogyha egyszer ilyen jól alvó babám van, megteremtem neki a lehetőséget ahhoz, hogy nyugodtan alhasson annyit, amennyit akar, és a programjainkat, a napirendünket a kis mormotámhoz igazítottam. Körülbelül 7 hónapos koráig háromszor aludt, délelőt 3 órát, délután három órát és még este a fürdetés előtt fél-egy órát. Majd ezután átállt a napi kétszeri alvásra, délelőtt maradt a három óra, délutánonként  a két és fél óra. 14 hónapos kora körül elmaradt a délelőtti alvás, helyette azonban két órával tovább alszik reggelenként, így hét óra helyett kilenckor kel, és délutánonként pedig 3 óra az alvásideje. Lehet, hogy rosszul csináltam, de én az első pár hónapot leszámítva, amikor még ici-pici volt és tényleg egész nap aludt, hamar abbahagytam a babakocsiban altatást. Ennek az egyik oka az volt, hogy amíg aludt meg tudtam csinálni a házimunkát, főzni, kicsit magammal foglalkozni. A másik oka azonban, hogy úgy láttam nyugodtabban alszik az ágyában, pihentetőbb neki, ha nem az utcán a zajban, zsivajban, alszik. És rendszert is könnyebb vinni az alvásba, jobban megvalósítható a “mindig ugyanott, ugyanakkor”. Így is minden nap sétáltunk, gyerekprogramokra jártunk, némi trükközéssel és előre tervezéssel megoldottam azért. Most 16 hónapos és a sok jóindulatú jóslat ellenére (később majd nem így lesz, így ha majd jön a foga nem alussza át az éjszakát, ha majd megkezdődik a szilárd étel adása, fel fog ébredni úgyis stb..) még mindig remekül alszik. Ágyban, félhomályban, csöndben. Sokszor megkapom, hogy túlságosan csöndhöz szoktatom, meg nyugalomhoz, persze csupa olyan embertől, akinek fele ilyen jól nem vagy legfeljebb végkimerülésben alszik a gyereke. Éppen ezért is igyekszem nagyvonalúan kezelni és nem foglalkozni a megjegyzésekkel. 

Az én gyerekem felébred, ha beszélnek az ajtó előtt. Ha csörög a telefon. Ha hangoskodnak, beszélgetnek, zörögnek a  szobája előtt.  Szerintem ez teljesen normális, én is felébrednék. Nem ébred fel a beszűrődő utcazajra, mentő vagy más sziréna hangokra (sajnos ezt kényszerűen megszokta), ha motoszkálunk, de nem vagyunk túl hangosak, ha turmixolok vagy más olyan egyéb dolgot csinálok a konyhában, ami a főzéssel jár. És, bizony, amikor Ő alszik, suttogva beszélünk a szobája ajtaja előtt, nem porszívozom, és igyekszem vigyázni az álmára, amennyire a mindennapi teendőim ezt engedik. Miért? Egyrészt próbálom az egyébként zajos környezetben legalább a  rajtunk múló zavaró tényezőket csökkenteni, másrészt, mert  úgy gondolom, hogy kijár neki is az az alapvető tisztelet, ami mindenki másnak megadnék, hogyha alszik. Hogyha hozzászoktatom bizonyos zajszinthez, porszívózok, nem halkítom le a szobája előtt a hangom, hanem nyugodtan beszélgetek, esetleg nyitva is hagyom az ajtót, “had szokja a zajt”, valóban megszokja és nem zavarná. De biztos, hogy nem lenne olyan pihentető és egészséges az alvása, mint nyugalomban. Az emberekben sokszor úgy érzem él egyfajta tévhit, hogy a babáknak  olyan mélyen kell aludniuk, hogy ágyút lehet melettük dörgetni. Ez az első pár hétre igaz is, de utána szerintem nem áll már. Tehát amellett, hogy szerencsés vagyok, hiszem, hogy Rebeka azért alszik olyan jól és annyit, ahogy, mert eme program elsőrendű fontosságot élvez nálunk. Hiába volt, van mehetnékem, kínálkozó jó program, vagy sürgetnek az elintéznivalóim - mindez vár, amíg Rebeka felébred.  Az éjszakai (jó)alvás pedig egy külön történet…