2014. március 13., csütörtök

"Óóó kistesó lesz?"



Nem nem lesz, tehát NINCS a hasamban SENKI- válaszolom a kérdésre. Sokadszor. Legalábbis többször, sokkal többször, mint amit elviselhetőnek érzek. Persze csak magamban, mert a valóságban ennél azért udvariasabb vagyok.
Sokat gondolkoztam, rágódtam azon, hogy írjak-e erről. Nem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy sajnáltatom magam, mert nem erről van szó, a sajnálat volt éppen az egyik, ami eddig visszatartott. Sajnáltam én magam éppen eleget, voltam dühös, szomorú, depresszív, de ma már egyre inkább túl vagyok rajta. Mondanom sem kell, a fenti kérdés nem lendít éppen nagyot az önbizalmamon, de most már határozottan jobban viselem. Abban sem voltam biztos, hogy szeretném világgá kürtölni ezt a dolgot, hogy képes vagyok, leszek elviselni, ha valaki rákérdez, esetleg vizslat, miután ezt olvassa. 
Tehát. Miről is van szó? A szóban forgó probléma kissé ijesztő orvosi neve: Rectus diastasis, magyarul, szétnyílt hasizom. Aki nem hallott volna róla, ez azt jelenti, hogy az egyenes hasizmok szétnyílnak és nem funkcionálnak, azaz tartanak, így a has előre ugrik. Leggyakrabban terhesség miatt fordul elő, de lehet más kiváltó oka is, mint a túlsúly, nehéz dolgok emelése vagy kötőszöveti gyengeség.
Mindig szerencsés alkatom volt, standard 34-es mérettel rendelkezem, amelyik ruha cimkéjén ez a méret szerepelt az többnyire gondolkozás nélkül fel is vehettem. Terhesség alatt 10 kilót "híztam", ami gyakorlatilag szülés utáni héten el is tűnt rólam. Kivéve a pocakot. Az egyszerűen nem akart eltűnni. Hamar éreztem, hogy gond van. Bár még sosem voltam terhes és így nem tudhattam milyen érzés szülés utánpár héttel, hónappal lenni, valahogy mégis tudtam, hogy az izmaim nem úgy működnek, ahogy az ilyenkor normális lenne. Azzal együtt sem stimmelt valami, hogy tisztában voltam vele, a testnek legalább kilenc hónap kell ahhoz, hogy visszaálljon. Kétszer voltam orvosnál, mind a kétszer elküldtek azzal, hogy nincs itt semmi probléma, örüljek, hogy "ilyen jól nézek ki" pár hónappal a szülés után. Mivel, ahogy írtam, azelőtt sem küzdöttem súly vagy alakproblémával ez kevéssé nyugtatott meg vagy vigasztalt. Ahogy az sem segített, hogy lépten nyomon megkérdezték, hogy máris jön a kistesó? - Bár azok, akik megkérdezték biztosan nem rossz szándékból tették, mégis kínos és megalázó volt, nagyon bántott, sokszor alig bírtam ki, hogy ne sírjam el magam. Sajnos azonban a kérdés jogos volt, néhány rosszul megválasztott ruhában, rossz testarttásban elkapott pillanatban valóban úgy tűnhet, mintha pár hónapos kismama lennék. Talán éppen azért jutottak erre a következtetésre, mert nem voltam meghízva, csak a pocakom domborodott. Az más kérdés és csak zárójelben jegyzem meg, ha nem teljesen nyilvánvaló, hogy valaki babát vár én biztos nem kérdeznék rá. Főleg ha egy 3 hónapost tologat éppen. Mindig sportoltam, odafigyeltem magamra, ezért különösen igazságtalannak éreztem a helyzetem. A legrosszabb az egészben az volt, hogy mindenki azt hajtogatta körülöttem, a család, a barátok, hogy le fog az menni, ez ilyenkor természetes, csak idő kell, tudomást sem vettek a problémáról, mintha csak én látnám. Tagja vagyok egy kismama csoportnak, ahol szerencsémre egyszer kifakadtam erről, és rám írt egy anyuka, aki gyógytornász és éppen ez volt az egyik szakterülete. Elmentem hozzá és megállapította, amit én már sejtettem, hogy a hasizmom kórosan szét van nyílva, ráadásul végig. Akkor körülbelül négy centi volt a távolság az izmok között és 4-5 hónapos terhesnek feleltem meg a szakvéleménye szerint. A gyógytornásszal párhuzamosan, csaknem egy napon felkerestem egy plasztikai sebészt is, aki megerősítette a diagnózist valamint egybehangzóan állították, hogy ezt tornával eltüntetni nem lehet, előbb-utóbb műtét vár rám. Ez újra lesújtott. Három órás nagyhasi műtét, hónapokig tartó lábadozással, ami után két évig nem lehet babát vállalni, valamint ha később terhes leszek valószínűleg újra meg kell utána műteni. Rehabilitációs, szinten tartó tornát pedig addig is folyamatosan csinálnom kell, különben így marad vagy rosszabbodik az állapotom. Mit jelent ez? Életen keresztül tartó tornát, legalább egy műtétet, és a műtétig azt, hogy a hasam bizony nem lesz lapos. A második terhesség alatt, pedig biztosan rosszabbodik a helyzet, a kérdés csak az, hogy mennyire, amit senki nem tud előre megmondani. Azonkívül, hogy esztétikalilag zavaró ez a dolog, csupán ezért nem feküdnék kés alá (bár vannak pillanatok, amikor úgy érzem talán mégis...) a valódi probléma, hogy ez egy egyre súlyosbodó köldöksérvvel is együtt jár, és folyamatosan vigyázni kell, nem lehet terhelni, emelni.
Mindig azt hittem sokat edzek, de ha ma arra az 5-10 perc hasizom gyakorlatra gondolok, amit rendszerint a torna részeként végeztem, semmi a jelenlegi napi fél óra hastornához, amivel úgy ahogy karban tudom tartani magam 
Voltak nehéz időszakok, napok. Amikor csak álltam a  ruhásszekrényem előtt és rá kellett jönnöm, hogy nem csak most hanem később sem fogom tudni hordani a kedvenc ruháim nagy részét. Amikor már úgy éreztem, hogy nem is olyan rossz a  helyzet, kezdtem jó eredményeket elérni és jött egy újabb kellemetlen kérdező...
Tudom, hogy az életben vannak nagyobb gondok is, tisztában vagyok azzal, hogy ezzel együtt még mindig csinosnak számítok (azért kapok pozitív visszajelzéseket is) nekem azonban ezt mégis nehéz volt elfogadni. Azért szerettem volna írni erről őszintén, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül. Sok nő küzd hasonló vagy még nagyobb problémákkal szülés után. Inkontinencia, szexuális problémák, hormonzavarok, csúnya gát vagy császármetszés heg, kínyúlt vagy striás bőr - csak néhány, amiről senki nem beszél, hiszen a gyermek megszületése utáni időszakban egyáltalán nem hangsúlyosak, de mégis megkeseríthetik a mindennapokat. Tönkretehetik az önbizalmat, sőt némelyik megakadályozzák, hogy valaki teljes életet éljen. És az enyém csak egy és még nem is a legrosszabb ezek közül. Nincs kihez fordulni, nincs szülés után semmilyen rehabilitáció, ezekkel a dolgokkal senki nem foglalkozik. Szerencsésnek érzem magam, hogy találtam szakembert, aki felismerte, kezeli és elviselhető szinten tartja a problámámat, hogy van időm, energiám és lehetőségem  foglalkozni vele. Kemény és kitartó munkával, folyamatos kontrollal sikerült (viszonylag) lapos hasat elérnem, persze azért sosem lesz már a régi én örülök ennek is. A helyzet egyre jobb, már csak két-három havonta akad érdeklődő a testvérre. És remélhetőleg előbb-utóbb lesz majd egy sokkal jobb válaszom is...


2014. március 6., csütörtök

"Majd, ha anya leszel..."


Régebben mindig bosszantónak találtam, amikor gyerektémákról beszélgetve azzal próbált meg érvelni valaki, hogy “majd, ha anya leszel meg tudod”, majd akkor meglátom, hogy ez vagy az milyen. Mintha az anyaság akkorát változtatna az emberen, hogy majd gyökerestül megváltozik valamiről a véleménye – gondoltam én. Pedig így van, így lett, de még mennyire! Én vagyok a legjobban meglepve, hogy amiről korábban, akár egy éve még teljes meggyőződéssel gondoltam valamit, annak ma éppen az ellenkezőjét vallom. Ennyit erről és arról, hogy anyaként új ember lesz-e valakiből. Merthogy más vagyok az nem kérdés. És, hogy én mondom-e a barátnőimnek, húgomnak, gyerektelen nőismerősöknek alkalomadtán, hogy “majd, ha anya leszel meglátod”? Persze, hogy mondom. Mert így is van. Én már csak tudom.
Amikor Rebekát vártuk, rengeteget tervezgettünk, álmodoztunk a jövőről, hogy milyen lesz vele az élet. Sokat beszélgettünk arról, vajon milyenek leszünk anyaként és apaként, hogyan fog megváltozni az életünk. Mivel lesz szebb, nehezebb, jobb, hol lesz benne a helye azoknak a dolgoknak, amelyeket most szeretünk, a kényelmes reggeleknek, a randiknak, a színháznak, az utazásoknak, a barátoknak… Gyártottuk a megoldásokat, elképzeléseket, amelyek közül némelyiket valóban megvalósítottuk és az akkori elképzeléseknek megfelelően alakítottunk ki, néhány viszont mai szemmel visszanézve teljesen irracionálisnak tűnik. Ilyen például, hogy ezen a nyáron – azaz, ha “Rebeka másfél éves lesz” – elutazunk két hétre Franciországba. Csak ketten, hiszen másfél év gyereknevelés után ez jár (gondoltuk anno). Most ott tartunk, hogy egy ideje felmerült egy hosszú hétvége lehetősége, de valahogy sehogy sem akar össze jönni.  Nem jó a dátum, vagy túl korainak érezzük, vagy folyton ütközik valamivel, nincs repülőjegy, nem jó a szállás… valójában azonban rá kellett jönnünk: Nem is akarunk elmenni. Az a helyzet, hogy nem, hogy egy hétvégére, egy napra sem szívesen hagynánk itt a kislányunkat, igazság szerint néha úgy érzem, hogy még az is fölösleges, hogy délután rábízom valakire (amikor nagyrészt egyébként úgyis alszik). Szeretünk vele lenni és nem igényelünk szünetet, több napnyit legalábbis semmiképpen nem. Most már tudom, amire korábban nem készülhettem fel, bármennyire szerettem volna, hogy milyen is lesz majd valakit magamnál, magunknál jobban szeretni. Ez az érzés semmihez nem hasonlítható, semmivel össze nem vethető, és semmi más által meg nem tapasztalható, csak ha gyereke lesz az embernek. Addig elképzelheti, töprenghet rajta de a valóság és az álmodozás között ég és föld lesz a különbség. Ő nem az életünk része, hanem az értelme, kitölt és betölt mindent, amit teszünk, így ha el is utaznánk kettesben, már nem lesz ugyanaz, mint amikor még ketten voltunk. Mert Ő itt van, ha pár száz kilométerrel arrébb is, de létezik, gondolnánk rá, hiányozna, már vele alkotunk egy egészet, olyan, hogy mi ketten, a korábbi értelemben már nem létezik többé. Teremthetünk pillanatokat, perceket, órákat, később napokat is, amik kellenek is, szükség van rájuk, de ezekre is azért, hogy utána újult figyelemmel fordulhassunk felé, merülhessünk el a családi létben, mert az életünk ma már erről szól. És ennek örülök. Mert bár ez így nem fogalmazódott meg bennem, de éppen ez az, amire vágytunk. Ha valaki korábban ezt, így elmondja, biztosan vitatkoztam volna, mert kissé ijesztően hangzott volna számomra, hogy olyan, én vagy, hogy mi ketten többé már nem lesz. Szerettem volna családot, csakhogy én úgy gondoltam, hogy van a család, aminek a tagjaként én teljesen független, önálló emberként is létezem tovább, majd megszületik a gyerek és szépen, mint egy kirakó darabja beilleszkedik a rendszerünkbe. Csakhogy ő nem a kirakó, hanem maga a kép, amire mi illesztjük rá a darabokat, a családi életünk részeit. Ha jól sikerül mindenki boldog, ha nem akkor káosz van. Hiába is szeretném kirakni a régi képet, átélni azokat az érzéseket, amikor még ketten voltunk, az már egy másik kép, és sehogy sem illenek rá a jelenlegi életünk kockái. Ezt a képet kell most tehát jól kiraknunk, az ehhez illő darabokat megtalálnunk.
Régebben nem értettem, hogy az anya ismerőseim miért szakadnak ki olyan nehezen otthonról. Hajlamos voltam ezt “befordulásként”, “beszűkülésként” értékelni. Ma már tudom, hogy nem erről van szó, egyszerűen nehéz kiszakítani olyan részt a napból, amikor nincs anyára szükség. Sokminden megoldható nélkülem is, le tudja tenni a férjem, a húgom, a nagymamák is aludni, meg tudja más etetni, tulajdonképpen mióta nem szoptatok egészen jól elboldogul nélkülem is. Gyakorlatilag. És bár semmi racionális vagy tudományos magyarázattal nem tudok szolgálni, egyszerűen csak tudom, hogy én máshogy adom neki az ételt, teszem le az ágyába, vagy simogatom meg, ahogy más tenné, és, hogy neki még jó sokáig erre van szüksége. Rám, ránk. És ezt ki szeretném élvezni, így bizony én is nehezen szakadok el mellőle egy barátnős kávéra, vacsorára vagy bármi másra, ami nem vág össze az Ő napirendjével.
Korábban azt terveztük, hogy Rebeka, ha már nem szopizik, majd hetente egyszer a nagyszüleinél fog tölteni egy éjszakát és az milyen jó lesz, mert lesz egy szabad esténk és reggelünk. Jó is lesz majd biztosan. Egyszer, ha eljön az ideje, de nem most. Bár ha belegondolok, hogy szombaton reggel felkelünk és ő nincs itt, nem reggelizik velünk, nem táncol a járókában, amíg mi a kávét isszuk, és senki nem könyörög kinyújtott karokkal felénk, hogy gyejeee, nem is vagyok már olyan biztos benne, hogy szeretném… Hogy szeretnénk-e ebből kimaradni, csupán 1-2 tovább ágyban eltöltött óráért.  Persze tudom, hogy előbb utóbb jó lesz majd, neki és nekünk is néha a távolság, ahogy minden kapcsolatban ebben is szükség lesz rá. Mikor? Nem tudom. Talán ha már képes kifejezni az akaratát, közvetíteni felénk beszéd formájában, ha már meg lehet vele beszélni, hogy mi fog történni vele és nem csak hozzuk-visszük a mi akaratunk szerint. Gyakran megkérdezik, hogy mikor lesz már fülbevalója, amire már az eleje óta nagyon határozottan tudtam a  választ: Majd ha ő szeretne. Miért is raknék rá egy ékszert, aminek az egyetlen funkciója, hogy aranyosabbnak látjuk tőle, mi és mások, ő ugyanis mégcsak éppenhogy kezdi felismerni magát a tükörben. Ha ezt a tulajdonképpen apróságot így szemlélem, akkor azt érzem helyesnek, ha az Őt érintő fontosabb dolgokban is kikérjük a véleményét. Szeretne máshol aludni? Van kedve ahhoz, hogy néha a nagyszüleinél töltse az estét és a reggelt? Más érzés lesz úgy ketten maradni, ha már ő is szeretne menni és nem csak kiszolgáltatott babaként a mi döntéseink, programjaink miatt kénytelen máshol lenni.

Mindenki azt mondja, hogy gyorsan elmegy ez az idő. Amikor reggel kelni kell vele, amikor csak velünk akar lenni, amikor csak anyát akarja. Most már elhiszem, nem vitatkozom azokkal, akinek nagyobb gyereke van és átélte azt, ami még előttem van. Ezért is igyekszünk kiélvezni ezt az 1-2-3 évet, amíg ennyire függ tőlünk és a közelségünket igényli. Megtalálni benne az örömet és a jót, és nem azon morfondírozni, hogy milyen volt, amikor még reggel nem pelenkáztunk, vagy milyen lenne, ha néha nem kellene…Egy gyerek életében ez az idő meghatározó, kölönösen az első három év mérföldkő. Kettesben lenni most is tudunk, a világot láthatjuk később is, Bécs, Párizs, Barcelona megvár, talán addig a Sagrada Familia-val is haladnak egy kicsit…






2014. január 22., szerda

Közel, s távol...

Nyilván minden szülőt elfogja néha a szorongás, hogy a gyerekei felnőnek, kirepülnek és akkor aztán mi lesz velünk... Ennek egy még félelmetesebb verziója, hogy a gyerekünk felnő, kiröpül és elköltözik majd a világ másik végére, nem csak tanulni, hanem majd ott fog férjhez menni (kapcsolatot kialakítani?) gyerekeket szülni, a mindennapi életét tőlünk távol kialakítani és élni. Sok ember ennek kifejezetten örül, sőt mi több, jó pár szülőt ismerek, aki kifejezetten erre bíztatja, ösztönzi a gyerekeit, ebben látja a garanciát arra, hogy jobb életük lesz. Nem véletlenül jut eszembe ez a lehetőség, hiszen reálisan nézve erre nagy esély van, a mai globalizált világban bárhol élhetünk, dolgozhatunk, tanulhatunk. 
Azt hihetnénk, hogy ez az emberi kapcsolatokra csakis jó hatással van, hiszen akár a világ másik feléről is ingyen kommunikálhatunk egymással, képeket oszthatunk meg, skypeolhatunk, videotelefonálhatunk, nem jelent nagy változást, ha valaki külföldön él. A távolságok a technikának köszönhetően áthidalhatóbbak, de ez csak illúzió, a gyorsasággal egyúttal felszínesebbé is vált a kapcsolattartás, ki ír ma például már hosszú, tartalmas levelet? Egy kiadós levél, amit kézzel írtak, megcímeztek, átgondoltak többet elárulna arról, hogy vagyunk, mint egy sietős telefon, vagy sms. Régen ha valaki látogatóba indult, akkor hetekre ment, ma már gyorsan és könnyen lehet utazni, ezért alig töltünk valahol huzamosabb időt, hiszen a világ másik feléről is meg lehet fordulni pár nap alatt. 
Az, hogy kinyílt a világ, hogy elérhetőbb lett minden és mindenki, sok esetben paradox módon az emberi kapcsolatok rovására megy. A családtagok egyre távolabb kerülnek egymástól, nem csak térben, hanem, lélekben is, világnézetben is, elsodródnak egymástól.  Sokan nagyon hosszú utat tesznek meg otthonról és mikor hazamennek, már nem lelik egykori önmagukat. Régen az emberek nagyrészt ott élték le az életüket, ahova születtek, ami lehet, hogy nem volt annyira izgalmas, de sok szempontból praktikus volt, a családtagok összetartottak, számíthattak egymásra. Az utazás jó dolog, világot látni nem csak élvezetes, hanem hasznos is, hiszen a világnézetünk tágul. De miért kell feltétlenül ott maradni? A mesékben is mindig elmennek világot látni, mesterséget kitanulni és esztendőre, vagy háromra hazatérnek és a falujukba telepednek végül le. Sokáig vaciláltunk a  férjemmel, hogy Bécsbe költözünk,  és ez, főleg az ő részéről, máig sem tekinthető lezárt kérdésnek. Szeretjük mert számunkra a tökéletes város, mindenhova lehet biciklivel közlekedni, tele van parkokkal, kulturálisan nagyon közel áll a miénkhez, fejlett, mégis emberléptékű város. A gyerekeink olyan helyen nőhetnének fel, ahol nem csak opera, színház és remek kiállítások vannak, hanem a város közepén lévő erdőben őzek és nyulak is rohangálnak... Vágyom rá? Persze. De tudom, hogy mekkora kompromisszummal is járna és nem vagyok benne biztos, hogy megszeretném kötni.
Talán sokan felhördülnek, de én bizony nem szeretném, hogy a gyerekeim tőlem távol éljenek, hacsak nem létkérdésről van szó. Ahogy sokan önzetlenségnek tekintik, azt, hogy "elengedik a gyereket",  nyilván ezt egyfajta önzésnek tartják.  Szerintem nem az, hiszen nem gondolom, hogy egyértelműen az a jó, hogy minden esetben az a szerencsés, ha valaki külföldön találja meg a boldogulását. Általában örülni illik, ha valaki olyan szerencsés, hogy külföldön talál munkát, hiszen feltehetően jobb élete lesz. De mit értünk azalatt, hogy jobb? Anyagilag feltétlenül, hiszen sokszor még a mosogatásért is többet fizetnek, mint amennyit nálunk egy kvalifikáltabb munkával lehet keresni (bár így  ez egy kicsit azért  leegyszerűsített). Jobb az életszínvonal, a kereset, a mindennapi élet nívója. Hozzá kell tenni: Általában. De ezek eddig javarészt még csak mind anyagi szempontok, amelyek természetesen nem mellékesek, de azért van itt más is, amit mérlegelni kell. A családtól, barátoktól távol kell élni, mire ott is kialakulnak olyan szoros kapcsolatok, évekbe, évtizedekbe telhet, ha egyáltalán kialakulnak, a nyelvi, kulturális különbségek ellenére. Az unokák úgy nőnek fel, hogy a nagyszüleik nem részei a mindennapi életüknek, a szülők a családtól izolálva, minden segítséget nélkülözve nevelik a gyermekeiket. Még nem jött elő ez a probléma mert nem olyan régi ez a jelenség, de például hogyan oldható meg több ezer kilométerről, ha az "otthonhagyottak", a szülők, nagyszülők idősebbek lesznek, támogatásra szorulnak? Ha gyakran utazik az ember haza, akkor ott nem fogja magát soha otthon érezni, ahol él, hiszen a szabadidejében rögön pakol és megy. Ha keveset, akkor esetleg az itthoniakkal lesz lazább a viszonya, veszíti el a szorosabb kapcsolatait. Amikor végre hazajön, általában feszültséggel terhelt a várva várt ottlét, hiszen óriási a nyomás, hogy minden érzelmi igényt, kapcsolatot azalatt a  rövid idő alatt megéljen, kielégítsen amíg itthon van. Mindenkivel találkozni, mindent elmesélni, együtt lenni... Arra, hogy csak úgy legyen, elengedje magát, általában alkalom sincsen a sok program és találkozó között.  Még ha nem is ugyanebben az összefüggésben, de van tapasztalatom a kérdésben, élnek tőlem távol olyan emberek, akik mindennap hiányoznak. Vannak olyan emberek is, akik bár nem a barátaim, ha itt lennének tudom, hogy szorosan részei lennénk egymás életének, így azonban nincs sem tér, sem idő, hogy ez kialakuljon. 
Persze a jobb megélhetésen kívül még sok oka lehet, hogy valaki ezt választja, egy szerelem az például megint más, hiszen a legfontosabb emberi kapcsolatok egyike. Ha ezért menne el egyszer Rebeka, azt talán kevésbé bánnám. Természetesen bárhogy is dönt, mi támogatni fogjuk, soha nem fogom visszatartani érzelmi alapon, az pedig, hogy ezt mennyire nem szeretném az én titkom marad. De az biztos, hogy nem fogjuk arra kondicionálni, hogy mindenáron külföldre menjen, egy jobb élet reményében, ugyanis ez szerintem, szerintünk, ebben a formában, így nem igaz. Az élet minőségét ugyanis nem csak a kereset, a munkahely, a karrier vagy a hely határozzák meg ahol élünk, legalább ugyanannyira az emberi kapcsolatok, a család és a barátok, akik körülvesznek, akikre számíthatunk a mindennapokban. 
Mást nemigen tehetek, csak reménykedem, hogy családi körben, az unokáimmal tölthetem majd az öregkoromat és nem a skype-on és facebookon (vagy ki tudja mi lesz addigra) keresztül látom őket felnőni.




2014. január 16., csütörtök

Élni és élni hagyni?

Rebeka már egyre tudatosabb és így napról napra tudatosabban szeretne tenni vagy nem tenni dolgokat,  ami számunkra azt jelenti, hogy megkezdődött a nagybetűs nevelés. Ezalatt nem azt értem, hogy beálltunk a szülők sorába, akik egész nap mennek a gyerekeik után és folyton folyvást ismételgetik, "nem szabad". Nagyon egyetértek azzal a felfogással miszerint a valódi nevelés lényege, nem a szó hagyományos értelmében rejlik, az igazi nevelés az együttélés és annak a hatása, ahogy egymással viselkedünk, megnyilvánulunk bizonyos dolgokban. Sokat gondolkoztam korábban is a nevelésről, hogyan miként szeretném majd csinálni és mélységes megkönnyebbülést éreztem, amikor találkoztam Vekerdy Tamás gondolataival a témában, amivel mintegy megtaláltam a tudományos alátámasztását annak, amit egyébként is érzek. Nem csak megnyugtat, hanem rengeteg türelmet is merítek ebből a nevelési stratégiából, hiszen fölösleges idegeskedni olyan dolgokon, amelyek idővel maguktól megváltoznak, beállnak és megkímélem magamat sok teljesen fölösleges szájtépéstől és feszültségtől is. Úgy gondolom, ha együtt étkezünk napi három alkalommal és látja, hogy mi nem dobáljuk le az ételt, egy idő után ő sem fogja. Persze ez nem jelenti azt, hogy hagyom hogy az étellel dobálózzon kedvére, egyszer rászólok erélyesen, másodszorra elveszem az ételt ilyen esetekben és én etetem tovább, de nem idegeskedem vagy csinálok belőle nagy ügyet, mert szerintem nem is az. Vagy mit tegyek, ha csak húst eszik hússal? Eleinte szorongtam, jaj mi lesz, normális ez? Pár étkezés nagyjából azzal telt, hogy próbáltam becsempészni egy kis zöldséget is a szájába, persze nem sok sikerrel. Aztán viszonylag hamar belefáradtam  és azt adtam a szájába, amit kért. Amikor már majdnem elfogyott az egész szelet csirke,  akkor  az esélytelenek nyugalmával óvatosan megpróbálkoztam egy kanál répafőzelékkel, hogy azért elmondhassam, én mindent megtettem. Lám, megette csaknem az egész főzeléket. Azóta is ez a koncepció, azt adok, amit eszik és rendszerint végül mindenből eszik, csak nem abban a sorrendben, ahogy én elképzelem. Néha egészen elképesztő variációk születnek, sokszor a levest eszi utoljára, de múltkor például a desszertként felszolgált gesztenyepüréhez az etetőszék tálcáján lévő tonhaldarabkákat csipegette.
Nevelési elveink közé tartozik, hogy kevés dologra mondunk nemet, de arra határozottan és érvényt is szerzünk neki, ha nem hat másodszorra vagy harmadszorra a felszólítás, akkor eltereljük a figyelmét vagy egyszerűen szituációt változtatunk, tehát egy adott példával élve, elhozzuk a könyvek mellől, amiket éppen pakol. Ez most nagyon átgondoltan hangzik, de valójában ösztönből jövő reakciók, ha látom, hogy a kedvenc könyvem felé nyúl, vagy a beszerezhetetlen magazinomat csócsálná, nyilván tényleg mérges leszek. És ez hat. Szerintem a kötelességszerűen, erélytelen hangon ismételgetett "ezt nem szabad, azt nem szabad..." amellett, hogy hatástalan, egy idő után őrjítő is. Rövid szülői pályafutásom alatt azt figyeltem meg, hogy fontos a hangsúly, az arckifejezés és a ritmus összhangja, ha valamit el szeretnék érni, ha mondok valamit de nem találom el a hangsúlyt vagy nem vágok kellőképpen felháborodott arcot hozzá, azt is mondhattam volna, hogy süt a nap. Számomra a legnehezebb a szigorú arckifejezést elérni, amikor Rebeka olyan huncutul mosolyog a rosszasághoz, hogy legszívesebben felkapnám és össze-vissza puszilgatnám. De persze nem teszem. Csak öt perc múlva. Sajnos így is párszor előfordult, hogy vacsora közben a férjemmel egész egyszerűen kitört belőlünk a  nevetés. Azt is csak nyelvharapással és kemény arcizom munkával bírom ki, amikor megpróbálom rávenni, hogy NE tegye a lábát fel az etetőszékbe, és ő zsivány módón már előre jót szórakozik és mosolyog a reakciómon (ami ezekszerint inkább vicces, szóval még csiszolásra szorul), amikor még csak emeli a lábikót.  Ha végre sikerül felöltenem a szigorú arcot, akkor biztosan Ricsi neveti el magát. Nehéz a bennünk bujkáló mosolyt elrejteni, amikor egy édes két lábon járó kis szeretetcsomaggal él együtt az ember, pedig muszáj megtanulni, és minél gyorsabban el kell sajátítani a fegyelmezési technikát, mert az érzékeny kis radaraival rögtön kiszúrja, hogy valójában nekünk ez tetszik és nem is vesz komolyan. 
A másik problémás szituáció, amikor mászik a könyvek felé, és már előre rázza a fejét és mondja, hogy nemnemnem, majd odaér, feláll a polcba kapaszkodva, felém fordul és a kis mutatóujjával is mutatja, hogy nana (amit szintén tőlem tanult) a fejét is rázza hozzá nagyon komoly arckifejezéssel. Akit ezzel a produkcióval nem vesz le a lábáról, annak kő van a szíve helyén. Itt egyébként hatékonyabbak lehettünk, mert tényleg nem pakol, általában két-három felszólításra magától eljön(mászik) onnan. 
Nem szeretnénk túlzásba vinni a korlátozást, amit lehet megengedünk neki, hiszen azért lássuk be, nincs könnyű dolga a lakásban szabadon közlekedő egyévesnek, nem túl sok mindent "szabad" és kevés dolog igazán "neki való". Hagyjuk, hogy felfedezze a világot, és ami nem jelent rá vagy a kedvenc dolgainkra veszélyt, azért nem szólunk rá. Így voltunk az újságokkal és a könyvekkel is, ugyanis nem pakoltam el az alsó polcokról (főleg, mert nincs hova) és azt is szeretem, ha a dohányzóasztalon ott vannak a legfrissebb magazinjaink. A jó hír az, hogy Rebeka is szereti, különösen a National Geographic újságért rajong, képes fél órát állni az asztal előtt, a kis husi lábain bizonytalanul egyensúlyozva és kitartóan mutogatni a képre, hogy vau-vau-vau. Pár újságot megviselt az érdeklődés, de cserébe eljutottunk oda, hogy bármelyik mesekönyvét, vagy magazint odaadhatom neki, szépen lapozgatja és nézegeti, soha nem tépi szét vagy gyűri meg, legfeljebb egy szerencsétlen mozdulat miatt történik egy-egy baleset. Csodájára járnak a barátok, rokonok és valóban vicces látvány, ahogy a pici lányunk stabil terpeszülésben ül a földön és újságot vagy könyvet "olvas", lapozgatja, összevont szemöldökkel halandzsázik hozzá és az ujjával "követi" a sorokat. 
Sok gyereknevelési személet van, mindenkinél más válik be, hiszen ahogy mi szülők, úgy a gyerekeink sem egyformák. Meglátjuk, hogyan válik be ez "laissez faire laissez passer" nevelési filozófiánk, egyelőre Rebekánál működik és nekünk is jó. Vekerdyt idézve, legfeljebb tévedünk. De legalább megpróbáljuk a szerintünk lehető legjobban csinálni. 





2014. január 14., kedd

A szoptatásról...


Már több, mint egy éve, de mintha tegnap lett volna, olyan friss még az első szoptatás emléke. Behozták szülés után, magamra tettem és ő abban a pillanatban, mint egy kis vákum bekapta a mellem és meglepő energiával szopni kezdett. Óriási megkönnyebbülés öntött el, mert császárral született és féltem, hogy az azonnali testkontaktus elmaradása miatt majd gond lesz a szoptatással. De szerencsére nem volt, olyan energikusan látott neki a dolognak, hogy szinte majd megfulladt és így volt ez innentől minden alkalommal, amikor mellere tettem. Egészen a ma napig, amikoris Rebeka már reggel sem akart szopizni. Olyan gyorsan történt az egész, nem voltam erre felkészülve arra, hogy egyik napról a másikra történik, azt hittem ez egy hosszú folyamat lesz. Egy hónapja szinte még csak szopott, azon aggódtam, hogy úristen ez a gyerek soha nem fog enni, szoptathatom majd évekig, erre egy hét leforgása alatt szinte teljesen abbahagyta. Egy nap alatt elhagyta a napközbeni szopizást, majd pár nap múlva az estit, most pedig már reggel sem szeretne. Hiába próbálkozom, kínálgatom, nem kell neki. Aki szeret szoptatni és hasonlóan van vele, mint én, tudja, hogy ez milyen nehéz. 


Számomra mindig is magától értetődő volt, hogyha gyerekem lesz, akkor szoptatni fogom. Amikor terhes lettem sokat olvastam a szoptatásról és még inkább meggyőződésemmé vált, hogy a szoptatás nagyon fontos, nem csak a baba táplálása, hanem az érzelmi fejlődése szempontjából is, az anya-gyermek kötődésének kialakulásában, minőségében meghatározó szerepe van. Terhesen többször is álmodtam azt, hogy szoptatom, már alig vártam a pillanatot, hogy először mellre tegyem, megtapasztaljam ezt a csodálatos érzést, az intimitás legmagasabb kifejeződését a kisbabámmal. Nem csalódtam, tényleg fantasztikus volt. Ahogy elképzeltem. Persze azt nem képzeltem el, amikor erről ábrándoztam, hogy majd lila lesz a véraláfutásoktól a mellbimbóm és azt is nehezen fogom viselni ha a póló hozzáér. Hogy csillagokat látok az első hetekben, amikor a baba szopni kezd. De mégha nem is szerepelt az álmodozásaimban a fájdalom, tudtam, hogy nem lesz könnyű, számoltam vele. Hiába tettem jól mellre a mellem nem volt hozzászokva ilyen szintű igénybevételhez és a folytonos ingerléshez, természetes volt, hogy amíg megedződik, addig érzékeny. De mindezekkel együtt a természet egyik legszebb ajándékának tartom, hogy a testemből táplálhatom a gyermekemet. Tudom, hogy elfogadónak és megértőnek illik lenni, és manapság a  "nem vagyunk egyformák" felkiáltás mindenre magyarázat, így arra is, hogyha valaki nem akar szoptatni. Őszintén szólva nem tudom megérteni azt, ha valaki nem akar szoptatni annak ellenére, hogy erre egyébként képes volna. Nem állítom, hogy rossz anya, mint ahogy azt sem, hogy aki szoptat az feltétlenül jó, ennél összetettebb azért a dolog. Mindenesetre az én szememben nem a jó anyaság jellemzője, ha valaki nem akar szoptatni.  Hiszen milyen indok elfogadható, állítható szembe azzal, hogy bár a gyermekemnek módomban állna a  legjobbat adni, mégsem adom? Az anyatej, a szoptatás lehetősége egy olyan áldás, amelyben szerencsére a legtöbb anya részesül, nem pénz vagy más szempont kérdése. Nem olyan kérdés, mint amikor arról van szó, hogy megtudja e venni valaki a legjobb gyerekülést, babakocsit vagy joghurtot  gyermekének, otthon tud-e vele maradni évekig vagy sem...  Felbosszant, ha valaki a fájdalommal vagy a praktikummal, kényelmi szempontokkal indokolja azt, hogy miért nem szoptat. A fájdalom kibírható és mellesleg természetes, hiszen a mellbimbó a testünk egyik legérzékenyebb része, még jó, hogy fáj, ha ezt valaki elkezdi csaknem óránként szívni, idő kell hozzá, hogy megszokja az igénybevételt. Bár magam is örültem volna néha, ha egyszer-egyszer megtudja oldani a férjem vagy a nagymama az etetést, mégis úgy gondolom, hogy a szoptatás éppen arra jó, hogy az anya és a gyermeke össze legyen kötve, nem véletlen, hogy a természet úgy rendelte, hogy csak az anya képes kizárólagosan táplálni a csecsemőt. Ez annak az egy emberrel (lehetőleg az anyával) való szoros kötődésnek a kialakítását szolgálja, amely olyan meghatározó az első egy-két évben a kisbaba számára. Ha az anyán kívül rendszeresen eteti más is a babát már az elejétől fogva, akkor szerintem a szoros érzelmi viszony megalapozásának és kialakításának az alkalmait mulasztja el az illető anya. A szoptatás éppen erre van, hogy az első pár hónapban szorosan testi közelségben legyen az anyuka és kisbaba és az anya ne szakadhasson el huzamosabb időre a csecsemője mellől. Hozzáteszem, hogy így is nagyon sok dolgot meg lehet azért oldani két etetés között is, én is voltam ebédelni, orvosnál sőt még manikűröshöz is eljutottam annak idején. Nem sorolom magam a szélsőséges gondolkozású szülők közé, nem vagyok egy "ősanya" típus és nem gondolom, hogy mindent alá kell rendelni a gyerek igényeinek. Az elején azonban teljesen normális hogy így van, róla szól minden, persze ez a figyelem idővel folyamatosan visszaszorul. De ne az első pár hétben, hónapban akarjon egy anya szabad lenni. Ha valaki olyan fárasztónak és leterhelőnek tartja a kizárólagos, igény szerinti szoptatást, hogy emiatt lemond róla, vagy rögtön befogja a cumisüveget, és az elején, arra a rövid időszakra is nehezére esik önmaga feladásával teljes egészében a gyermeke felé fordulni, akkor később milyen áldozatokra lesz képes az anyaság nevében? Nem tudok azonosulni ezzel a "praktikus" hozzáállással és  összeszorul a szívem amikor pici babákat látok cumisüvegezni, olyan szomorú, hogy egy műanyag gumit dugnak a szájába, amikor meggyőződésem, hogy amikor szopizni akar nem csak tejre, hanem az édesanyja ölelésére, illatára is vágyik. Sokan úgy gondolják, hogy ma a szoptatás "túl van lihegve" és bántónak, kirekesztőnek érzik, hogy a jó anya tulajdonságai közé tartozik, hogy szoptatja vagy legalábbis megpróbálja a gyermekét... Ez egy óriási félreértés, hiszen szerintem senki nem azt kifogásolja, ha valaki nem szoptat, annak ugyanis sok oka lehet, nem is lehet és szabad ezt számonkérni egy anyán. A probléma az, ha valaki tudna, de nem akar szoptatni, vagy ha külön reklámozza (ugye ezzel is találkozhatunk) hogy az évszázad találmánya a fejőgép és a cumisüveg, mert ezek segítségével mennyi sok ideje szabadul fel, nincs kötöttség, rohanás haza az etetésre. Persze nem törvényszerű, hogy jó vagy jobb anya, az, aki szoptat, de azért sok mindenről árulkodó tud lenni a kérdéshez való hozzáállás. Túl van lihegve? Szerintem nem eléggé. A folytonos "vizet nem kap?" vagy "van elég tejed?" kérdésből egyértelmű, hogy sok embernek fogalma sincs a szoptatás mikéntjéről, lényegéről. Az külön elkeserítő, hogy a legtöbb, kórházba összekészítendők lista élén sajnos ott szerepel a cumisüveg és még mindig gyakran találkozni azzal, hogy a baba a kórházban vizet vagy teát kap "nehogy kiszáradjon" amíg az anyának nem indul be a teje. Szerintem a tápszer, cumisüveg, fejőgépek gyártói sokkal inkább előtérben vannak még most is, mint a szoptatás népszerűsítői és remek marketing tevékenységgel elhitetik, hogy a tápszer  és a cumisüveg praktikusabb, mint szoptatni. Mi lehetne egyszerűbb, mint bárhol, bármikor mellre tenni a babát, ahol naprakészen ott van az ő igényei szerint termelődött anyatej, nem kell melegíteni, méregetni, sosem fogy el, mindig steril. A másik tévhit, hogy a szoptatott babák később alusszák át az éjszakát. Az én kislányom 8 hónapos koráig csak szopott és már hat hetes kora óta szépen alszik este nyolctól reggel nyolcig, sok tápszeres babát ismerek, akit altatgatni kell és éjjel többször felkel, szerintem semmi összefüggés nincsen. Most olvastam egy megalapozottnak éppen nem nevezhető írást, mely szerint a  szoptatott babáknál "mindenre a mellretétel a válasz, így az anya és a baba nem tanulnak meg másfajta, alternatív megnyugtatási módokat például csak mellen tud elaludni a baba, így más nem tudja elaltatni". Nem tudom milyen alternatív megnyugtatási módokra gondol az idézett  sorok szerzője, szerintem egy pár hónapos kisbabának nem kell az édesanyján kívül más megnyugtatás és nem kell másnak elaltatnia sem, ugyanis csak és kizárólag az anyja közelségére van szüksége. 
Tudom a világ nem efelé halad. A fejlett északi országokban, ahol tombol a  feminizmus, lassan már az apukák is ugyanannyit vannak otthon a babával, mint az anya, sőt van olyan ország, ahol a családi támogatás kifejezett feltétele, hogy az apuka is otthon legyen néhány hónapot . Én pedig úgy vélem, hogy ez a természet megerőszakolása, mert nemi szerepek igenis léteznek, a csecsemő gondozása pedig az anya szerepe és feladata (gondolok itt a felcserélt babavigyázásra, mert ha együtt vannak otthon az szuper dolog). Ennek az oka nem csak az, hogy a kislányoknak babát adnak játszani (ahogy azt sok feminista szereti hinni), a szoptatás ékes példája annak, hogy a nők nem csak szocializációsan hanem biológiailag is arra hivatottak, hogy a gyermekekről gondoskodjanak, hiszen anyatejet adni, ami ideális esetben a csecsemő kizárólagos tápláléka az első félévben, csak az anya tud. Persze még számtalan más tudományosan igazolt érv felhozható amellett, hogy miért az anya hivatott erre, mint például az agyban a szülés hatására létrejött és megváltozott új idegi kapcsolások, vagy a nők emocionális készségei, de a szoptatás az egyik legkézzelfoghatóbb magyarázat.
Nyűg az éjszakai felkelés? Nekem talán szerencsém is volt és jóval kevesebb éjszakázásban volt részem az átlagnál, de ha a baba éjjel valóban enni kel fel és nem más okból kifolyólag, az szerintem nem nyűg és teljesen vállalható teher. Olyan meghitt, összebújni, néha már szinte vártam, hogy felkeljen, hogy kivehessem és a karomba vegyem. Megetettem és már aludt is vissza. Ezeket a heteket soha nem felejtem el, mert számomra nincs édesebb látvány, mint amikor Rebeka a szopizás közben elaludt és félig nyitott szájjal a karomban szuszogott, teljesen ellazulva, a szája sarkában még egy csepp tej rendszerint ott maradt... békésen, kényelmesen befészkelve magát az ölembe. Én pedig boldog voltam, mert láttam rajta a világon a legjobb helyen érzi magát. Velem. Rajtam. Miattam.  Azt hiszem, ha nem lenne egészségesebb a szoptatás, mint a tápszer én akkor is szjnoptatnám a kisbabámat. 

 
 
Az elmúlt a  pár napban egyértelművé vált, hogy ennek a korszaknak végéhez közeledünk, ez az időszak lezárul. Sok minden eszembe jut, bevallom néha el is pityeredem. Talán soha nem lesz már ennyit kezemben, mint ebben az egy évben, az elkövetkező fél évben biztosan nem, mert most minden érdekes, izgalmas, nem ér rá ölben lenni, anyához bújni. De elfogadom a  döntését, hiszen erőltetni, amikor már nem szeretné, éppen olyan rossz lenne, mint nem adni neki, amikor szüksége van rá. Hálás vagyok érte, hogy megadatott ez az egy év, hogy eddig sikerült szoptatni. Megpróbálok örülni a hirtelen jött szabadságnak, vannak azért előnyei is annak, hogy többé már vagyok olyan nélkülözhetetlen a számára. A kisbabából lassan kislány lesz, nekem pedig még szoknom kell az új helyzetet, amelyben az egyik szemem sír, a másik nevet. 






















2014. január 1., szerda

A legszebb egy év...



A karácsonyfa előtt ülök. Ugyanaz a terítő, ugyanazok a díszek, még az adventi koszorú is tavalyi, ugyanazok a dalok szólnak. Minden olyan volt, mint szokott, meghitt, ünnepi és barátságos. Mégis, érthetetlen módon kicsit szomorú vagyok. Kicsit jobban meghatódtam, a szokottnál jobban megkönnyeztem a szokásos karácsonyi filmünket. Mert egy valami azért mégis megváltozott, anyuka vagyok. Egy évvel ezelőtt már hatalmas pocakkal minden nap várakozással és izgalommal telt, félelemmel vegyes örömmel vártuk, mikor születik meg a kisbabánk. Most meg itt totyog a fa alatt, nyúkál a  díszek felé, és már azt is tudja mondani, hogy "cepcep" azaz, szép. Hihetetlen.  Itt van a kislányom, csodálatos egy év van a hátunk mögött, akkor miért búsulok mégis? - teszem fel a kérdést vagy századszor magamnak. Hiszen az mégiscsak jobb, jobbnak kell lennie, hogy itt van, mint, amikor még vártuk, mi a baj akkor? Miért érzem olyan keserédesnek azt, ha tavaly ilyenkorra gondolok. Emlékszem miközben anyukámmal beszéltem telefonon, tájékoztatva az eseményekről, Ricsi már az autóba pakolt és mindjárt indultunk a klinikára, arra gondoltam, hogy hogy soha nem fogom elfelejteni milyen gyönyörű ez a reggel. Minden csupa dér és jéghideg volt, kékes-rózsaszínben úszott az ég. Miután ez átfutott az agyamon, rögtön az is eszembe jutott, hogy biztosan el fogom felejteni, annyi más élmény lép majd a helyébe. De minden percre emlékszem, ahogy kiszállunk a  kórház előtt, minden olyan élénk és tiszta, mintha tegnap történt volna. Pedig egy éve. Valószínűleg tényleg nem fogom elfelejteni. Olyan szép volt várni, izgulni. A hangulatom valószínűleg annak köszönhető, hogy ijesztő, igen nagyon ijesztő, hogy ilyen gyorsan telik az idő. Tudom közhely, hogy a gyereken milyen jól mérhető az idő múlása. De megtapasztalni teljesen más, hiába van vele tisztában az ember. Óhatatlanul eszembe jut, hogy ugyanígy fogok érezni 10 és 20 év múlva, hogy jövő karácsonykor majd azon könnyezem majd, hogy tavaly még csak itt totyogott... Már korábban írtam, hogy a szülőségben a legnehezebb, feldolgozni a múló idő megállíthatatlanságát, megélni, megragadni a mindennapokat, amelyekben percről percre nő fel a gyermekünk. Még soha nem éreztem ilyen teljesnek az életem, ilyen fontosnak azt, hogy valóban jelen legyek a mindennapokban. Olyan kedves kor ez az egy év. Már gügyög, jön-megy, lehet vele "beszélgetni", odabújik, puszit dob, de még nem bánt, nem szól vissza, nem okoz fájdalmat. Hálás időszak, aranyos és kedves, nincsenek viták, veszekedések vele, amelyek előbb-utóbb kikerülhetetlenek, hiszen a gyereknevelés együtt jár a határok kijelölésével, konfliktusokkal, kell majd nemet mondani, megtiltani neki dolgokat, megszidni és szigorúnak lenni. Úgy érzem, hogy ez az időszak arra való, hogy később, amikor esetleg nem a bájos oldala lesz előtérben, majd töltekezhessünk belőle, hogy még türelmesebbek legyünk vele. Szeretném megőrizni a pillanatokat, amelyekkel nap, mint nap megajándékoz minket. Ahogy a szőnyegen hentereg és hol az egyikünkhöz, hol a másikunkhoz bújik, ahogy a levegőbe dobáljuk és közben hangosan kacag. Ahogy beteszi a kis falatokat a szájába és várja a dicséretet, amikor magában játszik, és közben dudorászik és ritmusra mozgatja a fejét. Amikor a kádban ül és a kacsáival játszik. Amikor nyílik az ajtó és Ő rögtön pápázik, mert tudja, hogy valaki jön vagy elmegy. 
Olyan szép és jó minden, hogy szeretném ha az idő megállna egy kicsit és minden így maradna. Annyira tökéletes, hogy egyszerűen hihetetlennek tűnik, hogy még ennél is lehet jobb. Ironikus módon ettől a tudattól, hogy most vagyok a legboldogabb, rögtön el is szomorodom picit. Pedig bőven elég a saját születésnapom elszontyolodni, nem szeretnék ezentúl még Rebekáén is. De nem aggódom, mert mióta anya vagyok egy nagyon értékes tulajdonság birtokába kerültem, ugyanis bármikor képes vagyok jókedvre derülni. Amikor Rebekára gondolok, az olyan pillanatokra amikor mindhárman a földön hempergünk és odabújik mellénk a kis buksiját odadörgölve a miénkhez, tudom, hogy ezek a percek életem legszebb pillanatai, olyan kincsek amelyekre ha rágondolok mindig megmosolyogtatnak.  A jókedv és a boldogság ezentúl mindig rendelkezésre áll, nem is tud az ember hosszan szomorkodni amikor egy bűbájos egy éves anyukájaként olyan mókás dolgok várnak rá, mint a lufidobálás vagy tortakóstolás . 


2013. december 18., szerda

Éljen, utazunk!

Babával utazni nagyon izgalmas dolog, a szó minden értelmében. Rebeka 5 hónapos volt, amikor először elutaztunk, nem kis dolgot vállaltunk be, Görögországba repültünk vele és a lelkes nagyszüleivel, akik már akkor leszervezték az utat, amikor mi még azt sem tudtuk, hogy a kis pocaklakónk fiú vagy lány. Hát persze, hogy nagyon lelkesen rávágtam az igent, amikor megkérdezték, lenne-e kedvünk. Fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent egy kisbaba, arról meg végképp, hogy mit jelent egy kialakult napirendhez szokott kisbabával elautózni Budapestig, majd másfél órát várni a gépre, sorban állni, közös mosdókban pelenkázni, menet közben szoptatni... Úgy egy hónappal az indulás előtt már halvány sejtelmem azért volt, pánikoltam is rendesen, de végül szuperül bírta az utat. Végig szoptattam, amit természetesen az egész utazóközönség végignézhetett, Rebeka ugyanis egyáltalán nem partner a dolog diszkrét elintézésében, forog, mosolyog, ha valamit odateszek takarásként, egy mozdulattal lerántja, minek az...
A gondok a szállodában kezdődtek. A szobáink nem egymás mellett voltak, hanem egy L alakú folyosó két végén helyezkedtek el, pedig már olyan jól elterveztük, hogy majd esténként lelépünk és a nagyszülők a szobájukból kényelmesen felügyelik a babát. Nem baj, hiszen ezért találták ki a bébiőrt. Igenám de a szálloda vastag falain át nem igazán akart üzemelni, csak nagy nehezen találtunk egy pontot a szobában, ahol volt vétel. A másik szerencsétlen dolog az volt, hogy a harmadik emeleten voltunk és az emeletek között már végképp nem üzemelt a készülék, így hiába volt medence, nádfedeles kis bárral és pálmafákkal a partján, mivel Rebeka nagyjából egész nap aludt, valakinek mindig fent kellett csücsülnie őrizni. Olvasgattam és ha éppen odasütött a nap, napoztam is az 1X1 négyzetméteres "teraszon", ha erősen jobbra dőltem, még a tengert is láthattam és volt időm hosszasan gondolkozni arról, hogy a kisgyerekes szülőknek vajon mennyi plusz pénzt érne meg egy beépített, az egész szállodában működő bébiőr. Az egy órás időeltolódás miatt helyi idő szerint este 10-kor tettük le Rebekát aludni, utána indulhatott a dorbézolás, minden este elmentünk, első este csak a sarkon lévő tavernáig merészkedtünk, és ugrásra készen, csak óvatosan ittuk a ház borát, aztán egyre bátrabbak lettünk és a hét végére már a város másik felére is eljutottunk.
A következő utazás a másik nagyszülőpárossal, a szüleimmel volt, ők is igényt tartottak kicsi unokájukra - illúziónk nem volt, hogy a nagycsaládi nyaralás célja: az unokával minél több idő tölteni,  minél többet látni, fogni, babusgatni... Ők közelebbi úticélt lőttek be, az ország északi részében egy nagyon kedves erdei házban töltöttünk 10 napot. Ahol volt nyugalom és madárcsicsergés, de ezenkívül semmi más. A fél éves gyerekünk mellett mi csak arra vágytunk volna, hogy kihasználva a lelkes bébiszittereket és a felszabadult estéket folytassuk, amit Görögországban elkezdtünk. Az egyik probléma az volt, hogy minden legalább egy órányira volt, a másik pedig az, hogy a "minden" nagyon kevés dolgot takart. Rebekával együtt esélyünk sem volt elmenni sehova, hiszen két alvásidő között maximum 2 óra volt, így mire valahova odaértünk volna, már indulhattunk is vissza, az erdei túrákat pedig nem egy naponta kétszer az ágyban alváshoz szokott babának találták ki. Ennek a nyaralásnak a másik nagy tanulsága, hogy az egy szobában alvást nem ilyenkor kell elkezdeni, mi otthon is külön alszunk, számomra nehezen felfogható, hogyan lehet a nyaralás alatt egyszobában lakva pihenni. Nem lehet megnézni egy filmet, beszélgetni, hiszen ott alszik egy karnyújtásnyira tőlünk a gyerek. Biztos ez is megszokás kérdése, de ha nem muszáj, én ezt nem tartom ideálisnak. Az ilyen helyzetekben a kreativitásom határtalan, így végül az utazóágya az előszobába került, amit egy ajtó választott el a mi szobánktól, ez jó megoldásnak tűnt már csak azért is, mert ott legalább sötét volt, a szobát természetesen nem lehetett besötétíteni, minden ablakon ömlött be a verőfényes nyári napfény. Az egyetlen gond csak az volt, hogy onnan nyílt a wc is és a szobából kimenni is értelemszerűen az előszobán keresztül lehetett. Így mikor letettük aludni mindig nagyon át kellett gondolni, hogy mit vigyünk ki, mert vagy be vagy ki, mászkálásra nem volt lehetőség. Néha külön örültünk, ha hajnalban esetleg felsírt, és felváltva rohantunk a szabaddá vált mosdót használni... 
Elterveztük, hogy elmegyünk valahova hárman is, bár én az előző két nyaralásból kiindulva úgy voltam vele, hogy a napi kétszeri, délelőtt 10-12-ig és délután 2-fél 5-ig tartó alvás  mellett az ember majdnem mindegy hol van, mert addig ugye nem mozdulhat semerre, amíg a gyerek alszik. Tudom, hogy az irigyelt anyukák közé tartozom, hogy ennyit alszik a gyerekem, de ez sok szempontból mégsem annyira ideális, mint sokan hiszik. Végül a családi nyaraló mellett döntöttünk és nem hármasban, hanem kisgyerekes barátainkkal közösen vágtunk bele a harmadik vakációba. Egy darabig fájt a szívem a megálmodott úticélok után, de őszintén szólva ez volt a legjobb, amit tehettünk. Minden nap kétszer séta a parton, délutáni alvásidőben kártyázás, főzés, este, fektetés után pedig a nagy közös szusszanás következett, beszélgetés és jó sok bor társaságában. 
Most, hogy Rebeka 11 hónapos be mertünk vállalni egy bécsi kiruccanást hármasban, de minden körültekintés ellenére is voltak tényezők, amiket nem lehetett kizárni, ilyen volt a lakásunk alagsorában hétfőtől-péntekig tartó munkálatok, ütvefúróval, kalapálással, így a tervezettnél (és a kellemesnél) egy jó pár órával többet sétáltunk a  városban. Vagy a jobb felső metszőfog, ami éppen akkor kezdett kibújni, ami az utazóágy kényelmetlenségével és a lesötétíthetetlen szobával (és a kalapálással) kiegészülve kicsit megviselte elsőszülöttünk jókedvét. Még mindig napi kétszer alszik, igaz, már "csak" kétszer két órát, így egészen lazán vagyunk, délelőtt le tudok menni a közeli parkba néhány kört sétálni, a délutáni fél ötös ébredés után pedig majdnem van két egész óránk a fürdetésig, tehát épp belefért a szűkre szabott időkeretünkbe, hogy elsétáljunk az adventi vásárig, igyunk egy forralt bort és ha jókedve volt a kishölgynek utána kényelmesen hazasétáljunk és beszélgessünk. Ha rossz kedvében volt, akkor a Stephansdom-tól hazáig különböző állatok hangjait utánoztuk, többnyire hápogtam, mert a kedvenceink  a parkban a kacsák.
A férjem fogalmazta meg jól, hogy szerinte akkor élvezhető a gyerekvállalás igazán, ha az ember nem akarja mindenképpen a régi életét élni a gyerekkel együtt, hanem képes elengedni dolgokat és elfogadni azt, hogy nem megy minden. Igaza van, el kell fogadni, hogy az élet most Róla szól, ha hárman utazunk a szórakozási lehetőségek leszűkülnek. Bizony a fekete csipke szoknya ki sem került a bőröndből, a kedvenc sushi bárunkba sem sikerült eljutnunk, boltot belülről csak addig láttam, amíg Rebekát egyszer-egyszer beosontam egy próbafülkébe megszoptatni, és az olyannyira vágyott Matisse kiállításról is lecsúsztam (Rebeka alvásideje és a múzeumi nyitvatartás egyelőre összeegyztethetetlennek tűnik). Előfordult, hogy esténként csak arra volt már erőnk, hogy az ágyban összebújva sutyorogva (nehogy felébresszük) megbeszéljük, hogy jaj milyen édes is volt, amikor az áruházban arra az eladóra úgy rámosolygott, vagy amikor ebéd közben mindenkinek integetett, vagy amikor a pacikat utánozta...és végig pörgessük a Róla készült képeket. És videókat. Mindent összevetve sushi vagy kiállítás ide, vásárlás oda, mégis nekünk a legjobb. Hisz van egy Rebekánk, aki mindennek értelmet ad.