2015. június 10., szerda

Hány nap a világ?

A minap Ruben mellett feküdtem a játszószőnyegén, néztem ahogy a felhúzott lábaival rugdossa a fülesbaglyot és összehúzott szemöldökkel magyaráz. Arra gondoltam, hogy milyen jó látvány innen a világ, és eszembe jutott, hogy amikor Rebeka ennyi idős baba volt mennyit olvastam ilyenkor mellette, amíg ő játszott, és talán egyetlen egyszer sem feküdtem csak úgy mellette. Legalábbis nem sokszor. Jó volt így mindkettőnknek, ő nem igényelte a szórakoztatást és én sem éreztem rá késztetést, hogy rázogassam a csörgőit. Most meg úgy érzem, hogy micsoda elpazarolt percek, órák, amiket nem azzal töltöttem, hogy őt nézem, benne gyönyörködöm, hiszen olyan rövid ideig volt kisbaba.
Rubennel teljesen más. Más vagyok. Eszem ágában sincs könyvet olvasni vagy bármi mást csinálni, ha ő ébren van. Remekül eljátszik, elnézelődik, nem is erről van szó. Egyszerűen élvezem a vele töltött időt, úgy, ahogy van és nem vágyom másra, mint arra, hogy vele legyek. Persze nem úgy zajlik a nap nagy része, hogy én elfogódottan nézem, vagy a kezemben le-föl mászkálok vele, akinek van két év körüli gyereke, az tudja, hogy miről beszélek. Nincs időm elrontani. Sajnos.
Milyen rövid ideig tart ez, amíg ennyire babák, ilyenkor még anya a világ közepe, ettől olyan jó és fárasztó is ez az időszak. Ül a hordozójában, fülig ér a szája, morzsolgatja, rágcsálja a kis kendőjét és közben mindenhova követ a tekintetével. Rebekával sütünk, ide-oda ugrok, lisztért, piteformáért, felkapcsolni a sütőt. És Ő csak néz és mosolyog. Olyan bizalommal, szeretettel csüng minden mozdulatomon, hogy szinte belefacsarodik a szívem, milyen jó lenne, ha ez mindig így lehetne, ilyen szimbiózisban maradhatnánk. Ha nem kellene soha megszidni, nevelni, következetesnek lenni. Nehéz elképzelni kajla kamaszként vagy lázadó tinédzserként, pedig biztosan olyan is lesz. És akkor majd a szívem szakad meg, ha visszagondolok a babakorára, a boldog békeidőkre, amikor csak az én édes kisbabám volt és mást sem tudott csak mosolyogni és örülni nekem. Tudom a pszichológusok szerint ez így van rendjén, a leválás elkerülhetetlen folyamat az egészségesen fejlődő gyereknél, de mégis, úgy érzem, hogy nem akarom, nem és nem, ez most olyan nagyon jó, maradjon csak így! Amíg az én pici fiam, ki is élvezem minden percét. Ha felsír és bemegyek, imádom, ahogy a ruhámba kapaszkodik és elernyed a teste a megnyugvástól, ahogy a karomba veszem. Pár percig szinte önkívületben szopizik, majd ahogy kezd megtelni a kis pocakja, rám néz és el-elmosolyodik. Én meg elolvadok...
Talán érettebb vagyok, talán mert nem az első gyerekem és kevésbé aggódom azon hogy elrontom, vagy egyszerűen itt a két évvel idősebb testvére, aki olyan ijesztően gyorsan nő és megtanított rá, hogy mindent ki kell élvezni, mert mire felocsúdok már el is múlt. - Néhány napja ott aludt a nagyszüleinél nélkülünk. Persze mi tettük le este, így nem érzékelt belőle semmit, de én annál inkább. Hát ez is eljött.  Rendszer még nem lesz belőle. Amikor felkelt az első kérdése az volt, hogy "Ana micinál?" - Azért ez megnyugtató. 
Biztos minden kornak meg van a maga szépsége és aranyos dolgai. A kisbaba kor számomra akkor is a legcsodálatosabb, a kezdeti időszak ráutaltságával, függésével, amikor még (csak) gondoskodni kell, ami bár fárasztó és intenzív együttlétet igényel,  mégis színtiszta harmónia.
Rebekával néha úgyérzem magam, mint egy csendőr. Ezt ne csináld, azt ne csináld, folyton következetesnek maradni, odafigyelni, nevelni, fárasztó és sokszor hálátlan feladat. Amikor legszívesebben megölelgetném és odaadnám azt a tésztát. Amit ledobott. Direkt. Pedig megmondtam, hogy ne tegye és azt is, hogyha mégis vége a vacsorának. Én kegyetlen anya. Ahelyett, hogy ráhagynám, kiveszem a székből és elviselem a több perc sírást. Teli torokból. És amikor a legszigorúbb anyai arccal a legellenállástnemtűrőbb hanghordozással rádörrenek, hogy még egy nyikkanás és elmegyünk a  szobádba, és ő még pergő krokodilkönnyekkel az arcán, szipogva azt mondja: "Látod ana, befejeztem? Nem kej szobádba menni, jó?"- Na, akkor nekem is nagyokat kell nyelnem. 
Odajön, megsimogat és azt mondja: "Szeetlek". És pontosan tudja a kis bestia, hogy ettől anya majd elolvad. Nem igaz, két éves és már maniplulál. Persze ezek után kit érdekel a szétgurult cukroborsó?! Vagy más rosszaság?
Szóval ez a helyzet. A szívem a kezükben és néha jól megszorongatják, ez az igazság.



2015. május 15., péntek

Anya újratöltve


Ha péntek, akkor Mesekuckó, egyszerűen imádom ezt a  gyerekprogramot, nekem is feltöltődés, bármi is történt előtte ott megnyugszom, jó kedvem lesz és utána garantáltan jó napunk lesz. Mióta Ruben megszületett bár igyekeztem megoldani, hogy én vigyem, sokszor a nagymamákkal ment Rebeka. Rubent eddig nem szerettem volna magunkkal vinni, mert túl sok impulzusnak tartottam számára a hangos zenét és a többi gyereket és amivel az ilyen programok járnak, így vagy rábíztam valamelyik mamára vagy én maradtam vele otthon és más vitte Rebekát. Már nagyon hiányzott, mert az elmúlt hónapban ilyen-olyan okokból kifolyólag valahogy sosem jutottunk el és mindjárt itt a nyár, hamarosan nyári szünet lesz és újabb negyed évet várhatunk rá, így mindenképpen szerettem volna elmenni. Úgy volt, hogy Rebeka bemegy a barátnőmmel és a kislányával én meg majd kint sétálok Rubennel addig a parkban - így beszéltük meg. Reggel amikor felébredtem szakadt az eső, nyugtáztam is, hogy akkor ugrott a mai mesekuckózás is, mert, hogy nincs sem segítségünk, akire Rubent otthagyhatnám, sem autónk mert Ricsi Bécsben van, taxival nem megyek, mert képtelenség összecsukni, majd újra kinyitni az ikerbababkocsit úgy, hogy a cuccokat is ki-be pakolom közben belőle, Rebekát pedig nem tudom koordinálni az úttesten, ha nem ül babakocsiban. Hordozásban még nagyon kezdő vagyok, nem tudom szakadó esőben egyáltalán hogyan kivitelezhető. De annyira nagyon szerettem volna menni, egész reggel azon kattogtam, hogyan oldhatnám meg. Már beleéltem magam, ráadásul a foglalkozás közelében lévő kedvenc pkéségünkben terveztem ebédelni, félre is raktak egy bureket nekem, semmi kedvem nem volt a jó kis gyerekekkel eltervezett délelőtt helyett nekilátni főzni és itthon maradni. Ránéztem az órára, fél tíz és Ruben még nincs ébren, kilenckor szokott kelni, de úgy tűnik ma ráhúz. Ami kapóra jön, mert akkor viszont tíz és tizenegy között nem klell aludnia, ő is mesekuckózhatna, így rögtön  elhatároztam, hogy nem érdekel, lesz, ami lesz elmegyünk, csak az eső esik, de nincs rossz idő, nem fúj a szél, nincs vihar. Erre találták ki az esőkabátot és a gumicsizmát. Igen ám de az enyém a pakolós polcok legtetején volt a legfelső, leragasztott dobozban, mert valamiért azt gondoltam, hogy itt a jó idő és nem lesz rá szükség (???). Fél tízkor döntöttem el, hogy mégis megyünk, így maradt húsz percem az indulásig. Még szerencse, hogy én elkészültem és Rebekát is kimenős ruhába öltöztettem amikor felkelt, abban bízva, hogy eláll az eső. Előhalásztam a csizmát, Rubent átpelenkáztam, beraktam a  gyerekeket a babakocsiba és ránéztem az órára, volt még tíz percünk tízig. Ami jó, mert akkor csak öt percet fogok késni. Nem találtam sehol a lakáskulcsomat. Egyik lakáskulcsot sem. Persze, hogy az autóban hagytam, ami Ricsivel van Bécsben. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, tiszta őrültség volt az egész ötlet, hogy két gyerekkel nekiinduljak, először, segítség nélkül, úgy, hogy húsz percem van odaérni. Inkább ithhon kellett volna maradni és gyurmázni.  Mindegy, mostmár nyakig beöltözve útra készen a babakocsiban vannak, nincs az az ok, amiért én innen visszafordulok, ha kell lehozom a szomszéd Ili nénit az emeletről és megkérem, hogy vigyázzon a lakásra de én elmegyek, az biztos. Nagy nehezen, az összes kulcs végigpróbálásával (van egy jó pár, amit a előző tulajok hagytak nekünk itt) találtam egyet ami illett a zárba. Éljen! Futás a Mesekuckóba. Szó szerint futottam, és végül tíz percet késtünk volna az öt helyett, ha beférek az ajtón a dupla babakocsival. Biztonsági őr bácsi odaslattyog, komótosan kinyitja a másik szárnyat is. Bent a bábszínházban senki nem állt a pultban, mondom a bácsinak, hogy kifelé fizetek, a Mesekuckóba rohanok, jó lesz így? Jaj, mondja, oda megyek, az már JÓ régen elkezdődött, és jól megnyomta a jót. Pedig már majdnem büszke voltam, hogy milyen szuperek vagyunk, hogy ilyen ügyesen ideértünk. Gyalog, esőben, egyedül, mamák, hugi és más segítség nélkül. Felmentem a lifttel, az előtérben akartam hagyni a babakocsit, ahol egy állandó bábkiállítás van, ott van hely bőven. Az elmúlt másfél évben, amióta odajártunk valóban így is volt, és az úgynevezett Bábkiállítást legfeljebb mi, odajáró szülők csodáltuk meg, és a gyerekek játszottak velük. Most egy óvodáscsoport volt ott, úgyhogy nem tudtam otthagyni a babakocsit, hogy az ajtóba betolva csak kiemeljem a gyerekeket, át kellett tolnom egy másik szobába. Szerencsére ekkor a barátnőm észrevett és kijött segíteni, csakhogy neki is van egy majdnem kétévese, aki szeret anya közelben lenni, így jött is utána, Rebeka pedig "anyával" volt hajlandó kizárólag bejönni. Az én kezemben azonban Ruben volt. Gondoltam bemegyek, gyorsan leteszem és visszajövök érte, öt másodperc az egész, mi történhet. Valahogy szerencsétlenül lépett és valószínűleg a három méter távolságra kerülésem is közrejátszott a kiborulásban, a földre tottyanva sírni kezdett. Ez volt a belépőnk. De ott voltunk, a szeretett gyerekfoglalkozáson, ahol aztán mindhárman szuperül éreztük magunkat, Ruben egy babzsákról figyelt végig, mosolygott, gügyörészett, egyszerűen csúcs szuper volt. És a legjobb az egészben, hogyha most így megcsináltam, eljöttem ideértem, esőben, autó nélkül, kétgyerekkel, úgy, hogy az esőcuccomat úgy kellett elővarázsolni a tárolóból, a lakáskulcsot meg ötvenhat kulcs közül kiválasztani, akkor remélhetőleg máskor is menni fog. Ezért jó a kétgyerekes üzemmód, mert az ember átdimenzionálja a kapacitását és rájön, hogy mindenre képes. Legalábbis jóval többre, mint gondolná. És még a motort sem felejtettük otthon, sőt a cipő védő is nálunk volt. 



2015. május 13., szerda

Vendég a háznál

Vagyis nálunk. Ráadásul az egyik legrégebbi barátnőmet vártam, még oviba is együtt jártunk és évente egy alkalommal találkozunk, amikor hazajön több ezer kilométerről és felhív, hogy meglátogatna minket. Egyik alkalommal terhes vagyok, még nem is látszik, a következőnél pedig már beszél a gyerek. Szeretné látni a gyerekeket, mikor is lenne alkalmas? Lássuk csak, mikor is. Mikor tudnánk találkozni úgy, hogy a gyerekek is ott vannak, mégis tudunk valamennyit beszélgetni is.  Miután végigpörgetem magamban Ruben evés-alvás rendjét, Rebeka napirendjét és végigveszem valamennyi ezekből adódó variációs lehetőséget, leegyeztettük az egyik délelőttöt. Mondtam neki, hogyha Rubent szeretné látni akkor mindenképpen kilencre jöjjön, mert a reggeli szopi után délig alszik és ő addig ér rá. Jó, időpont, nap óra, perc, megvan. Akkor már csak azt kellene kivitelezni, hogy reggel kilencre a lakás, a gyerekek és én is fogadóképes állapotban legyünk. Általában ez a legjobb esetben is reggel tízre szokott sikerülni, rosszabb napokon még később. Először is nem megyek futni, helyette hajat mosok és felöltözök, hátha korábban kelnek és nem maradna rá idő. Ricsinek szóltam, hogy próbáljuk meg a  reggeli körüli teendőket valahogy kevésbé rumlisan intézni, nálunk egy zabkása vagy egy vajas kenyér után is katasztrófa övezetként néz ki a konyha. Nem tudom, hogy csináljuk, mi a titka de így van. Általában fél órát pakolok, néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy mi lenne, ha nem ennénk, megspórolnánk a reggelit, én úgyis alakot vigyázok, Rebeka alig eszik három falatot de azzal mindent összeken, az etetőszékét, a két réteg előke ellenére rendszerint a ruhája is olyan lesz (hihetetlen helyeken, zokni talpa, vagy a nadrág feneke vagy ha véletlenül mégsem, akkor a kutyát eszi le). Felkelés után azonnal nekilátok hajat mosni és ruhát keresni, sikerül felöltözni és még a hajamat is megszárítom. Nyolc óra negyven, Rebekát villámgyorsan felöltöztetem, hajat csinálok neki is. Már majdnem minden kész.  Csak a sminkre maradjon időm, könyörgök magamban, soha senkit nem fogadok és sehova nem megyek nélküle. Pillanatok alatt felraknám, ha Rebeka nem "segítene" közben, és csavargatná le a méregdrága cuccok tetejét. "Ana, ez kell"? "Kipóbálom, jó? - és már húzza is a csíkot a múltkori (szintén villám) sminkelés után barna maradt ecsettel. Ruben sír. Pisilni nem megyek el, mióta anyuka vagyok bármeddig képes vagyok tartani. Berohanok, pelenkázás, ruhaválasztás, közben rimánkodom, hogy ne pisiljon vagy kaklijon le, légyszi, légyszi, mert akkor fogalmam sincs mit húzzak fel. Öt perc marad kilencig. Leülünk szopizni. Azon kattogok, hogy vajon mit kellene még eltenni, mi olyan dolog lehet, ami az én figyelmemet elkerüli, de egy látogató számára zavaró lehet. Elhagyott melltartó betétek. Ottfelejtett pelenkák. Száradó orrszi-porszi alkatrészek. És hasonlók. A kutya kaparja az ajtót, pisilnie kell. Szerencsére az udvart épp felújítják, egy csapat munkás férfi jön-megy egész nap, így csak kísérettel engedhetem ki. Bella most vársz. Közben Rebekának felolvasok a Meseboltból. A barátnőm ír, hogy tizenöt percet késik, ne haragudjak. Dehogy haragszom, hál istennek, addigra Ruben is befejezi a reggelit. Készen vagyunk, hátradőlök a kanapén, amikor látom, hogy a blúzom lebukta Ruben. Nem baj, nem is annyira látszik, nyugtatom magam, ha felhúzom a blézerem épp eltakarja. És akkor észreveszem, hogy a másik oldalom is olyan vagyok. Hogyan..?! Na mindegy, nincs mese ezt le kell venni. Rebeka épp kirakózik, Rubent mellé teszem, rohanok a szobába, leveszek egy nem százszázalékig száraz felsőt a szárítóról. Jóleszaz. Meleg van. Hallom, hogy csörög a mobilom, megérkezett. Kutya ugat, Rebeka kiabál, "itt van, itt van" - jó előre megbeszéltük ki jön, miért jön, ilyenkor mindig boldog. Csak Ruben nyugodt, továbbra is zavartalanul nézelődik a játszószőnyegén.  Kimegyek beengedni, a kapucsengőnk nem jó, ezért le kell futnom a kapuig. Kutya utánam, Rebeka zokniban áll a lépcsőházban. Belépünk a  nappaliba, éppen dicséri a lakást, hogy milyen szép, amikor észreveszem, hogy nem csak a blúzom bánta az előbbi szoptatást, a kanapé is kapott belőle. Észrevétlenül rádobok egy díszpárnát.
Délelőtt beszélgetünk, már amennyire két gyerek és egy kutya mellett lehetséges. Beszélgetek, rajzolok, inni adok, nevelek. Nem szórjuk ki a mandulát. Nem mászkálunk zokniban. Egyszerűbb lenne ilyenkor ráhagyni, ó, mennyivel egyszerűbb. Ne borulj ki, ne borulj ki, mosolyogj és maradj türelmes...Udvarra nem tudunk kimenni, mert szalad az egész, betonkeverő, állványok, cementeszsákok szerteszét. Így játszótérre megyünk, ott Rebeka majd eljátszik, ahogy egyébként mindig szokott én meg ülök a padon és le-föl ringatom Rubent a babakocsiban. Közben majd beszélgetünk. Rebeka akkor, pont aznap rájön, hogy mégsem csúszdázni és homokozni szeret, ahogy általában, nem, ő hintázni akar. Így egyikünk őt lökdöste, másikunk Rubent tologatta és amikor a babakocsival elhaladtunk egymás mellett, akkor váltottunk pár szót. Lakásról munkáról, gyerekről, kis nosztalgia a múltról. Közben egy gyerek elvette az autónkat, egy másik pedig a babakocsink mellett hadakozott visítva az anyjával. Kár, hogy a kutyát nem hoztam. Mindegy, azért jó kis délelőtt volt. Megkérdezem, hogy nem ugrana be egyik este amíg itthon vannak fektetés után. Kiülhetnénk a teraszra, borozni, beszélgetni. Mármint folyamatos beszéd és gondolatcserére gondolok. 
Ez persze azokra a barátokra igaz, akikkel ritkán találkozom és nincs gyerekük. A többiekkel napi kapcsolatban és egy cipőben vagyunk tudom, hogy tudják, amikor napközben gyerekekkel találkozunk nem lesz elmélyült beszélgetés. Van, hogy semmilyen se. És elég gyakran találkozunk ahhoz, hogy ne jelentsen gondot az, ha akár egy szót sem tudunk váltani. Majd váltunk holnap, vagy este, amikor gyerekek nélkül tudunk beszélgetni. De néha, amikor ismerősök, vagy régi barátnők jönnek akkor ezt érzem. A gyerekeimmel nem tudok foglalkozni, rendesen odafigyelni rájuk, ebből kifolyólag persze, hogy nehezebb velük a  szokottnál, és a látogatóra sem tudok megfelelően koncentrálni bármennyire is szeretnék és érdekelne, amiről beszél. Pedig Rebeka jól viselkedik, néhány malőrtől és próbálkozástól eltekintve teljesen elfogadhatóan, a kutyánk is aranyos és Ruben is nagyon nyugis baba. Csak hát vannak. Léteznek. Szomjasak, éhesek, beszélnek, hangot adnak ki. Mozognak. És ez éppen elég arra, hogy az ember figyelmét lekössék. Nem tudom, hogy a barátnőmet zavarta-e, nemhiszem, szépen eljátszott velük és tulajdonképpen azért jött napközben, hogy velük is találkozzon. Csak olyan jó lett volna, ha többet tudunk beszélgetni. És neki még nincs is gyereke, egyelőre csak az én térfelemen vannak édes kis imádnivaló ámde baráti kapcsolatépítésemben nem mindig támogatóan fellépő, zavaró tényezők. Mi lesz ha neki is lesznek? Esetleg készíthetünk zenés, feliratos dia show-t, ami összefoglalja az elmúlt időszakot, azt, amit mondanánk egymásnak.
Remélem máskor is jön. Mert hálás vagyok, hogy valaki, aki távol él, alig találkozunk és tudunk egymásról, mégiscsak kíváncsi ránk. A gyerekeimre. Mert én már ők is vagyok, így teljes kép. Mégha egy ici-picit zavaros is...









2015. április 21., kedd

Babahatás

Babalátogatóban voltunk a klinikán, a barátaink alig negyvennyolc órás kislányával ismerkedtünk meg. Az elmúlt években egyre gyakoribbak ezek a találkozók, hol én fekszem az ágyban a kezemben egy új kis családtaggal, hol látogatóként ülök az ágy szélén. Örömteli és emlékezetes események, azt hiszem mindannyiunknak. Nagyon hálás vagyok azért, ha valaki annyira beenged az életébe, hogy közvetlen részesei lehetünk az örömnek, amit ilyenkor a család átél. Az elmúlt időszakban, amikor baba látogatóba mentünk, már én is anyuka voltam, és talán mert tudom mit jelent az a kis pici csomag a pólyában, vagy mert nekem is friss az élmény, még inkább megérintett a dolog, felfokozott izgalommal vártam a telefont, sms-t mikor alkalmas a látogatás, mikor mehetünk végre.  Ott ülünk a kényelmetlen kórházi székeken, a szobában fullasztó a levegő, műanyag pohárból isszuk a sió almalevet, egy kerekeken guruló műanyag dobozban pedig édesdeden szuszog a kis jövevény, akit vártunk hónapokon át, és senki le sem veszi róla a szemét, egyfolytában hajtogatjuk, hogy milyen édes, milyen tökéletes… Már illene menni, de sehogyse akaródzik indulni, olyan jól ülök ott, inkább meghallgatnám, újra és újra, hogy volt, milyen volt, minden egyes részletre, pillanatra kíváncsi vagyok. Az érzelmeket szinte tapintani lehet a szobában, a szeretet, a féltés, a mindentől óvó rajongás, az átélt élmények hatására az egymás iránt megnövekedett tisztelet, olyan jó benne lenni, kicsit megmerítkezni. A büszke apukák szerelemmel csüngenek a pár órás gyermekükön, az anyukák fáradtak, de én mégis nagyon szépnek látom őket, smink nélkül, kialvatlanul is beragyogja őket a boldogság, a szülés élménye, a tudat, hogy nemrég egy új embert hoztak a világra, aki most tőlük függ, akit etetni, gondozni, szeretni kell. Emlékszem mennyire meglepődtem, amikor belenéztem a tükörbe, az alapján, ahogy éreztem magam, meg voltam róla győződve, hogy egy roncs néz majd vissza rám, és eltekintve a sárgás színemtől, némi véraláfutástól és a karikáktól a szemem alatt, valahogy mégis szépnek éreztem magam. A kedvenceim a nagyszülők, akikkel ilyenkor madarat lehet fogatni. Szent meggyőződésük, hogy olyan szép, okos és hibátlan teremtményt még nem hordott a hátán a föld, mint az ő unokájuk, hiszen már most látszik, hogy mennyivel különlegesebb, mint más babák. Persze ennek megfelelő fanatikus imádatban részesítik őket, a látogatók minden bókját személyes dicséretként könyvelik el.  Jó ott lenni és beszélgetni az újdonsült szülőkkel, még annyira az események hatása alatt vannak, szívesen mesélik, hogy volt a szülés, vajúdás, milyen volt először meglátni, megfogni, megszoptatni, elvágni a köldökzsinórt, az első éjszaka, a fürdetés. Hiába éltem én is át, és hallottam már számtalan történetet, mégis mindig magával ragad és áhítattal hallgatom, ahogy minden egyes kisbabát, újszülötett is ugyanezzel a rácsodálkozással fogadok. Tényleg ő volt benn ott még pár napja, ő hallgatta odabentről azt amit beszéltünk, ő volt velünk nyaralni, ő mocorgott, rugdalózott, ő volt az ultrahang képeken…? Vajon ott bent is így ásított, ott is ilyen édesen tartotta a kezét? Imádom az illatukat, ahogy összerezzennek a zajokra, ahogy nyöszörögnek álmukban. Annak ellenére, hogy mindig féltem a látogatásoktól, Rebekánál és Rubennél is élveztem ezeket az alkalmakat, megható volt az emberek arcán látni, hogy mennyire örülnek nekünk. Jó érzés a boldogságunkat megosztani azokkal, akiket szeretünk, mindkét oldalon szeretek lenni, anyaként megélni mások örömét, és mások gyermekét meglátogatva, kezembe fogva átélni a csodát. Egy barátnőm mondta, akinek akkor még nem volt gyereke, hogy amikor bent volt nálam a kórházban megnézni Rebekát, nem tudott szabadulni az érzéstől, egésznap csak az járt a fejében, hogy úristen, mekkora dolog ez, hogy én egy gyereket szültem, hogy ezt megcselekedtem, óriási tettnek tartotta. Én ugyanezt érzem minden kórházi látogatásnál, és valószínűleg ez így is marad, nem oszlatja fel a misztikus ködöt a szülés-terhesség körül az, hogy én is anya lettem. Olyan hitetlenkedéssel fogom meg valakinek a hasát, mintha elfelejtettem volna milyen, amikor egy baba rugdalózik odabent, vagy nézek az újszülöttekre, mintha az enyém három hónappal ezelőtt  nem ugyanilyen picike lett volna. -  Benne lenni, persze legalább ennyire izgalmas. A barátnőim bár nem először és nem is másodszor látják a kisfiamat, mégis minden vendégség alkalmával eljön az a pont, amikor ott ülünk Ruben két méterszer két méteres kis szobájában, én pelenkázok, szoptatok, ők, mind anyukák, van, amelyik többszörös is, pedig áhítattal körülállnak, mintha a világ nyolcadik csodáját látnák. “Nézd a lábát” “Jaj, mosolyog”, “De édesen cuppog” – és hasonló mondatok hangzanak el, és úgy örülünk neki, mintha a vizen járna, nem egyszerűen a kezét mozdította volna meg. És ez olyan jó. Felnőttként hány dolog tud ennyire elvarázsolni, őszinte csodálattal, érdeklődéssel eltölteni, izgalomba hozni ennyi különböző embert? Egy csecsemő látványa óhatatlanul megnyitja az ember szívét, lelkét, meg akarja fogni, érinteni, szagolni, puszilgatni. Evolúciós ösztön? Szeretet? Ki tudja. Mindenesetre nagy élvezettel veszek részt benne, ameddig csak lehet, ha valahol kisbaba születik az biztos, hogy én megyek, csodálok, könnyezek, velem órákig lehet beszélgetni a szülésről, szoptatásról, altatásról, soha nem unom meg. És a hozzánk közel állókkal is szívesen osztom meg, hogy ideig, óráig részesei legyenek annak a csodának, amit átélünk, mert egy kisbaba születése olyan, mint a vízbe dobott kő körül keletkezett körök, boldogságot áraszt az egész környezetére, mindenre és mindenkire, aki tudomást szerez róla. Vadidegenek is megszólítanak, gratulálnak és szemmel láthatóan örömteli perceket okoz nekik az ikerbabakocsink látványa és nekem is mosolyt csal az arcomra, ha rég látott ismerősről, osztálytársról vagy akár idegenről kiderül hogy babát vár vagy gyereke született. A terhesség is ilyen, mindenki örül, gratulál, izgul, kérdez, faggat és meséli a saját terhességét, szülését, gyerekét, ismeretlenül is közel hoz teljesen különböző embereket, persze főleg a nőket. Gyereket várni, szülni, nevelni hiába a világ legegyetemesebb, legáltalánosabb dolga, mégis szerintem a legizgalmasabb dolog, ami valakivel történhet, én legalábbis újra és újra át szeretném élni, csak az ijeszt meg, hogyha ezt érzem egy három hónapos mellett, mi lesz, amikor már nem leszek benne, ha felnőnek a gyerekeim, és nem leszek többé terhes és nem a gyerekekről szól majd az életem? Nagyon fogok irigykedni minden kismamára és anyukára... A férjem erre persze csak annyit mond, hogy "Nők." Meg, azt, hogy  "Hormonális". Szerintem inkább valami agyi dolog lehet...




Sok szeretettel, Ildinek.




2015. április 15., szerda

A szupernő, a hétfejű (házi)sárkány és egy keresztelő története

Mert minden nőben ott lakik mindkettő, a szupernő és a sárkány is, a kérdés, hogy melyik kerekedik éppen felül, és mikor. Néha a legjobbkor jön elő a szupernő énünk, ezek azok a helyzetek, amikor bezsebelhetjük az emberek elismerő pillantásait, dicséreteit balzsam ez egy anya lelkének. A sárkány?  Hát az is előjön, néha a legrosszabbkor. Például egész nap türelmes és kedves vagyok a gyerekekkel, minden rendben, de egyszer, csak egyetlen egyszer megemelem a hangom vagy nem éppen mintaanyaként reagálok valamire, ami lássuk be, bárkivel előfordulhat, és ennek van egy szemtanúja, akin látod a véleményt, na ez aztán szép, sír a gyerek és inkább az elgurult fülbevalóját keresi a földön, ahelyett, hogy megnyugtatná. Vagy a barátok, a férj és a nagyszülők előtt, csak ott ne pattanjon el a cérna, hisz kiknek szeretné az ember leginkább megmutatni, hogy mindent milyen jól csinál, nyilván nekik. Persze kik előtt a legkellemetlenebb, ha a dolgok nem jól mennek? Előttük.
Milyen a második gyerek? Milyen egy fiú anyukája lenni? Hogy bírod? - ehhez hasonló kérdéseket kapok nap, mint nap, az ismerősöktől a gyerekprogramokon, a játszótéren. Jó, határozottan jó. Na jó, had legyek őszinte. Csodálatos. Egyszerűen nem tudok betelni vele, és ezt őszintén így érzem, nem azért mondom, hogy bosszantsam a sok fáradt és elcsigázott anyukát a játszótéren, akik szívesen hallanák, hogy milyen nehéz is ez. Persze nehéz is, főleg amíg le nem csengett Rebeka "ana deje" korszaka, ami jó egy hónap volt, akkor gyakrabban éreztem azt, hogy ezt nem lehet kibírni. De mióta visszanyerte elsőszülöttem régi önmagát én is visszaneyertem az optimista jövő és család képemet.  Sugárzom is általában a környezetemre, akik mivel nem nyavalygok állandóan, inkább a pozitívumokról szeretek beszélni, hajlamosak azt hinni, hogy nagyon jól csinálom és nálunk odahaza megy minden, mint a karikacsapás. Pedig én sem vagyok Mary Poppins, nem ám. Pedig néha milyen jó lenne ha a szobák maguktól rendbe rakódnának, vagy a gyerekekkel beleugranánk egy képbe és ott elszórakoznánk egy délelőttöt. Vagy ha sminkben kelnék reggelente.  Ruben keresztelője jó példa arra, hogy hogyan lehet megvalósítani a két végletet egyszerre. Sikerült összetrombitálni valamennyi barátunkat és a családot, úgy, hogy még élveztem is a készülődést. Tudom, szuper vagyok, hallottam vagy harmincszor, ennyien voltak nálunk vendégségben. Pedig nem vagyok. Sajnos. Annyira bosszantó, hogy amikor az ember több napig készül, süt, főz, dekorál, és még magát is sikerül reprezentálható állapotba hozni, akkor már csak éppen arra nem marad energiája, hogy türelmes és jófej legyen. Miután minden tökéletes volt, abszolút de tökéletes, még az idő is ragyogó volt, pedig az nekünk sosem jön össze rendszerint az ilyen eseményeknél, sikerült Ricsivel a nulladik percben összekapni egy teljesen jelentéktelen dolgon. Miután végig csináltam egy éhes két hónapossal a végtelennek tűnő szertartást, aminek a közepén úgy döntöttem, hogy nem érdekel, hogy tempomban vagyunk és egy pap áll velem szemben én bizony mellre teszem, ám ebben a pillanatban a kezembe nyomott egy égő gyertyát, amit tartanom kellett a szülői áldás alatt, így ez mégsem történt meg. De áldás és eredendő bűn ide vagy oda, én csak arra gondoltam, legyünk már végre otthon. Az ember készül és hiába sikerül jól minden, mégsem képes önmagát adni, legalábbis azt az önmagát amit érdemes bemutatni. Nekem sikerült a több ezer kilométerre élő, félévente két órára látott barátnőmet a földbe döngölni, mert egy nyuszicsokit merészelt adni Rebekának ebéd előtt, az anyósomat pedig, aki azt sem tudta, hogyan segítsen a keresztelő előtt, sütött, főzött, étkészletet adott, Rebekára vigyázott,  leszúrni, mert pogácsával etette meg a szertartásról hazamenet az autóban. Reggel, amikor majdnem mindennel végeztem, nagy nehezen sikerült a hűtőben elrendezni a sütiket, a pulton a káoszból svédasztalt varázsolni, akkor megérkeztek a szüleim, és lepakolták a sütiket és egyéb dolgokat, amiket az ebédre hoztak, kicsit elrontva a kialakított koncepciót. Valahogy nem illett az elképzelésembe az antik tálalóra helyezett piros-fehér műanyag éthordó és anyukám kizárólag az én kedvemért sütött mézes zserbójának a levágott széleivel sem tudtam már mit kezdeni, nem volt egy négyzet milliméter hely sem a hűtőben és mivel előre láttam, hogy úgyis egy egy tonna sütemény fog maradni azt javasoltam, hog talán dobjuk ki - bármilyen racionális észérvek is szóltak emellett, nyilván nem győzte meg. Röviden, valószínűleg mindent éreztettem velük csak azt nem, hogy milyen hálás vagyok a segítségért. Indulás előtt apukám mintegy mellékesen megjegyezte, hogy lóg valami a fölsőmből hátul, kérdeztem hol, ő "mindenhol", mondom neki, hogy vágja le, ő meg félig viccesen megjegyezte, hogy az egész fölsőt kéne levágni. Kössz. Én meg még azthittem csinos vagyok. A húgom amikor elkezdtem elmagyarázni, hogyan csinálja a szendvicseket, kikérte magának, hogy talán el tud készíteni néhány szendvicset el is szégyelltem magam, ráhagytam, hogy jó tényleg, bocs, csináld csak, és elmentem sminkelni. Majd arra jöttem vissza, hogy a bucikat egymásra borítva kirándulásra való uzsonnás szendvicseket készít, aminek az átharapásához legalábbis egy pitbull állkapocs szükséges. Merthogy a szendvics az összeborított kenyerekből áll. Ezzel nem tudtam vitatkozni, igaza volt. A fotoplusból rendeltem egy csomó képet, amiből fotógirlandokat szerettem volna készíteni és gondoltam, hogyha már úgyis el kell menni, megragadom az alkalmat és aktualizálom a falon lévő családi képeket is. Csak az utóbbit sikerült a férjemnek átvenni a negyven darab képet a girlandhoz elfelejtették odaadni. Így az egy újabb kör volt, és újabb egy óra, mire megkaptuk. Ilyen és ezekhez hasonló apróságok és ehhez jön még a két hónapos és két éves, akiknek ki kellett találnom, hogy majd hol és mikor aludjanak, kigondolnom és beszereznem mit húzzanak fel, hogy hogyan is legyen az egész nap, hogy ne boruljanak ki és mi is élvezni tudjuk. Szóval kicsit feszült voltam. Egy kicsit. És akkor miután a nulladik percben összekaptunk, majd végre letettem Rubent aludni és kimegyek a vendégek közé, mit látok? Hogy Rebeka boldog mosollyal mászkál föl-alá, fülig csokisan, mint kiderült az ominózus nyuszicsokitól, és két kézzel pakolja le az asztalokról a sütiket,  akkor éppen egy keksz tortácskáról tüntette el a trüffel krémet. És senki nem figyel rá, a nagyszülők, akik egyébként egymással versenyezve foglalkoznak vele ellazultan beszélgetnek egy pohár bor mellett, Ricsi meg a házigazda szerepét betöltve a vendégeket ugrálta körül. Olaj volt a tűzre, hogy a barátnőim ott ültek a gyerekeikkel és mindegyik szépen evett, persze, hogy nem kekszet és sütit, hanem spenótot meg húst, meg salátát, amit én is adtam volna ebédre Rebekának, ha ott vagyok. Szóval kicsit kiborultam és az igazat megvallva nem voltam kedves. Hiába volt tehát minden tökéletes, egyetlen tényezővel nem számoltam. Magammal. Persze szerencsére csupa olyan ember volt ott, aki nem csak ismer, hanem szeret is, és pontosan tudja, milyen fából faragták, a lányukat, menyüket, barátnőjüket így elnézték nekem, sőt még jól is érezték magukat. Legalábbis ezt mondják. Nem tudom mennyire vehető komolyan, mert mindenki áradozott arról is, hogy Ruben milyen jól viselte a keresztelőt... De váltig állítják, hogy mindenki jól érezte magát és minden szuper volt én meg kénytelen vagyok elhinni. Úgy két óra és némi pezsgő után nekem is sikerült ellazulnom végre. Már-már az sem érdekelt volna, ha Rebeka nem alszik délután. De aludt, úgy, hogy harminc ember beszélt, és egy csapat gyerek randalírozott az ajtaja előtt. Úgy kellett ébreszteni, szóval még ez is sikerült. 
Este szokás szerint a lányokkal folytattuk a városban, ahol én is fújhattam, gyerekek és minden vendéglátói felelősség nélkül egy pohár bor mellett. Ott visszagondoltam az egészre, és nem tudom, hogy a bor, vagy a lányok tették, de úgy éreztem, hogy nagyon jól sikerült. Egy percre még azt is elhittem nekik, hogy szupernő vagyok. De csak egy percre. Mert legbelül tudom, hogy még tanulni kell, nagyon sokat. Feleségként, felnőtt nőként, megtanulni nagyvonalúnak lenni, elnézni dolgokat, nem kiborulni és tornádóként viselkedni, hanem  bűbájosan mosolyogni, akkor is, ha nem minden tökéletes. Fontos tudomány, mert, hogy töbnyire semmi sem az. Majd legközelebb...




2015. március 14., szombat

Dackorszakban

Megszületik a kisbaba, aki édes, aranyos, tökéletes. Persze azért nem könnyű, fel kell hozzá kelni éjszaka, és mivel csak sírni tud, egyelőre azzal jelzi minden gondját, baját, ami fárasztó. De még nem beszél vissza, nem vitatkozik, nem rosszalkodik, nem kell utána rohangálni, aggódni, hogy belenyúl a konektorba, vagy lerántja a kedvenc bögrénket az asztalról. Ha az embernek sikerül az evés-alvás problémakörön túljutnia, az első egy-másfél évben nem nagyon kerül éles nevelési helyzetekbe. A minap Rubent tologattam, amikor szembe jött velünk egy ide-oda cikázó két év körüli kisgyerek nyomában az anyukájával. Rám nézett majd annyit mondott, "Boldog békeidő". Van benne valami, persze ő nem tudhatta, hogy engem odahaza várt az én kétévesem. Nem véletlenül mondogatta mindig apukám is, hogy "kis gyerek, kis gond". - Én sosem hittem ezt el, mindig úgy gondoltam, hogy a nagyobbakkal könnyebb, mert meg lehet velük beszélni a dolgokat. Ebből a beszélni rész igaz, meg a lehet is, legalábbis próbálkozni lehet. És az sem véletlen, hogy megszámlálhatatlanul sok szakirodalom szól a kétéves korról. Nem hittem volna, hogy önmagában egy életkor átlépése tényleg ennyire megváltoztathat valamit, azaz valakit, jelen esetben a lányunkat. (Kicsit elkezdtem félni, mert állítólag a harminca betölteni sem gyalog galopp...) Nehéz és keserű tapasztalat volt, hogy a mindig aranyos-kedves kislányunk, bizony már nem mindig kedves-aranyos, sőt egyenesen elviselhetetlen is tud lenni. Szóval benne vagyunk. Nyakig. 
Hogy a helyzetet érzékeltessem, ha bárkinek kétsége lenne felőle, hogy ez az: Amikor este elbúcsúzunk "Aludj jól és álmodj szépeket kicsim"-mondom én, erre az ő válasza annyi, hogy "nem". Hát jó, nem vitatkozom. Múltkor amikor fürdettem a copfjáról beszélgettünk, amit kisebb huza-vona után engedett megcsinálni a kádba való beszállás előtt. Magyaráztam naki, hogy milyen szép kislány ezzel a copffal, erre rám nézett huncut szemekkel és közölte. "Nem. Nem kislány. Kisfiú." Nem mentem bele, mert kétévesen még túl korainak érzem elmagyarázni, hogy bár van aki ezt gondolja, de ez nem választás kérdése. 
A lényeg, hogy lehetőség szerint kerüljük az eldöntendő kérdéseket, mint "Beülünk az etetőszékbe?" vagy "Megyünk fürdeni?", esetleg "Ebédelünk, vacsorázunk vagy sétálni megyünk?", főleg ha a kérdést egy nemmel kezdjük, mert a válasz csak egy lehet. Persze vannak kérdések amire azért még a dackorszak sem képes megváltoztatni a feleletet, a "kérsz egy túró rudit", vagy kakaót például biztos befutó, ha végre egy igent hallanánk.
Ez a része még nem is olyan nehéz, inkább vicces, nem teremt vitákat, ha a nemiség kérdésénél komolyabb helyzet adódik és előveszem a szigorúbb oldalamat akkor dackorszak ide vagy oda helyre áll a rend. Ami igazából nehézzé teszi a napjainkat az az elmúlt héten kialakult anyafüggőség, ami nyilván szintén a kétéves "nehéz korból" is adódik, amihez ő kapott pár hete egy kistesót is. Két hónapja pedig egy új lakást, új szobával. Szóval van változás és megszokni való bőven. És mi sajnos  jó ötletnek tartotttuk, ha egy hosszú hétvégére elmegy az apjával és imádott nagyszüleivel síelni, nélkülem, ugyanis én itthon maradtam Rubennel. Figyelemben és szeretetben biztosan nem szenved hiányt és mégiscsak ott volt az apja vele, nem lesz szülők nélkül, biztosan nem lesz belőle baj - gondoltam. Rosszul.
Reggel kipattan a szeme és kezdődik az egésznapos végtelenített lemez: "anya gyeje, anya gyeje". Na nem akarok igazságtalan lenni, van némi szünet, pár perc, néha egy egész fél óra is eltelik úgy, hogy megfeledkezik a nyúzásomról. De egyébként szigorúan szemmel tart és a nyomomban van, és ha valami eltereli róla a figyelmem, egy telefon, esetleg valaki beszélni próbálna hozzám, ne adj isten a hathetes kistesóját tisztába kell tenni vagy enni kér, azonnal elborul a mosolygó arcocska, száj legörbül, kezek kinyúlnak és húsz ujjacska csimpaszkodik belém és tépi rólam a ruhát vagy a bőrt. Persze mondanom sem kell, megy az "anya gyeje, gyeje, gyeje". Hiába van ott valaki, aki játszana vele, akkor is velem akar lenni minden percben. Reggel elkísér a mosdóba és adagolja a wc-papírt. Utána, amíg siminkelek ül a mosdókagyló mellett, háttal a tükörnek és ő is sminkel. Amíg csinálom a reggelit ugyanígy ül a konyhapulton, ha harminc centire eltávolodom, mert például elővennék egy poharat, ami a kéznyújtásnyira hátam mögött lévő szekrényben van, már jön is a kétségbeesett: "anya gyeje".  Az étkezéseknél is túl nagynak tűnik az etetőszék és az én székem közti távolság. Na ez tényleg nehéz. Nagyon-nagyon nehéz. Rengeteg türelem és kitartás kell. Az egyik barátnőm vigasztalni próbált, és azt találta mondani, hogy ne aggódjak majd elmúlik, náluk is lezajlott két-három hónap alatt. Hogy mennyit mondtál?! -kérdeztem. Ebből egy nap is sok, csak azért bírom olyan jól, mert arra gondolok, hogy holnapra jobb lesz...
Mindent "anya csináj". A babakocsit "anya tojja", anya "feötöztet", anya "itasson", "etessen", anya "lefektet". Persze tudom, most kell kiélvezni, mert majd egyszer nem akar már ennyit belőlem, próbálok erre gondolni és ezzel nyugtatni magam, de mégis úgy érzem kicsit mégis sok ez a jóból. Lehet, hogy önző anyuka vagyok, hogy a saját idegeimre (is) gondolok, mert más anyukákkal beszélgetve, volt aki azt mondta, hogy ő kifejezetten örül, hogy a gyereke ilyen "egészségesen viselkedik" mert, hogy ennek "valahol ki kell jönnie". Hát nálunk kijön, az egyszer biztos, remélem cserébe legalább tényleg nem lesznek emiatt lelki gondjai, én meg próbálom magamban helyre rakni az "anya csak egy van" mondás ilyen intenzív megtapasztalását.



2015. március 7., szombat

Négy nap vakáció

Rebeka elutazott négy napra az apukájával síelni. Kettesben mentek, de már az egész család ott várta őket, papa, mama, nagynéni, hogy vihessék a hóba szánkózni, játszani, így gondolom remek hétvége elébe néz az én kicsi lányom. Még sosem volt ilyen, hogy több napig nem találkoztunk, és amiatt is izgultam, hogy ketten teszik meg a hat órás autó utat, Ricsi vezet, Rebeka meg hátul ül, a nagyon biztonságos, szuper autósülésében, ami megóvja mindentől, csak éppen utazni rossz benne. Semmit nem ér el belőle, mert fél méterrel magasabban van az üléshez képest, szegény előtt egy asztalszerű valami van, öv helyett (legújabb fejlesztés), ami mostanáig a nyakáig ért, talán épp kezd már belenőni, és bedönteni sem lehet még véletlenül sem olyan pozícióba, hogy kényelmesen aludhasson egyet benne. Fő a biztonság, a szülők idegei és fizikai állapota (itt többek között a becsatolására gondolok) nem volt szempont a kialakítás során. Egy szó, mint száz, úgy éreztem, megalapozott félelmekkel nézek a kiruccanás elébe, már láttam lelki szemeim előtt, hogy Rebeka hisztizik, és attól, hogy ez nála ritka, annál maradandóbb élményt jelent számunkra, főleg, ha Ricsit aközben éri ez a megpróbáltatás, hogy vezetni próbál az autópályán. Ajjaj, biztosan nem lesz több gyerekünk...
De Ő büszkén újságolta, hogy minden rendben volt, szépen elnézelődött és beszélgettek, csak az autópályás ebédnél volt egy kis kellemetlenség, ami elvileg gyors és önkiszolgáló, de mivel ő gyerekkel volt, kedvesek akartak lenni és mondták, hogy maradjanak csak, majd kihozzák neki. Hozták is, egy óra múlva, mert megfeledkeztek róluk... 
Megérkeztek, Rebeka eszik, alszik, nem síel, a hó sem annyira tetszik neki, ellenben remekül eljátszik a húsz négyzetméteres hotelszobában a kis bőröndjében magával cipelt játékaival, a nagyszülők és a húgom pedig versenyeznek a kegyért, ki maradhat fent vele a hotelban síelés helyett. Ricsi pedig síel. - Ennyi információm van jelenleg, éppen elég ahhoz, hogy ellazultan élvezhessem a rám szakadt szabadságot. Az elején furcsa volt és sajnos az első reggel az eltervezett kávézás helyett a védőnő szórakoztatott a kötelező oltásokról való felvilágosítás ürügyén majd egy órán keresztül. Ami miatt bosszankodtam eleget, hiszen annyi mindent csinálhattam volna, főleg ha elgondolom, hogy mire van általában egy órám. Semmire. De most például egyedül unatkozhattam volna reggeli közben, vagy felhívhattam volna a svédországban élő barátnőmet, akivel sosincs időm beszélni negyed órát sem. Vagy elolvashattam volna egy fejezetet a könyvemből. Nem szeretem, különösen mióta anyuka vagyok, ha rabolják az időmet és olyasmit kell csinálnom a nagyon kevés szabadidőmben, amihez nincs kedvem. Csevegni egy idegennel hatvan percen keresztül, mindezt két aláírásért, amit pont két perc alatt meg lehetett volna ejteni, és egy bugyuta kérdőív miatt, amibe bármit is írhattam volna, tekintve, hogy Ruben édesdeden aludt a szobájában és védőnő rá sem nézett (na ezért az egyért hálás vagyok neki). Mindegy lezajlott, túl vagyok rajta, legközelebb máshogy kezelem. Szuper. Indulhat az énidőm. Jobbnál jobb programok vártak rám, persze olyan sűrűségben elosztva, hogy legyen időm közben Rubennel kiélvezni, hogy most csak kettesben vagyunk és kicsit lábat lógatni, semmit nem csinálni. Kihasználhattam volna az időt és egy sor hasznos dolgot megcsinálhattam volna. Ráférne egy alapos rendrakás a gyerekszobára. Elvihettem volna Rubent a kötelező csípővizsgálatra. Végre kihívhattam volna a szerelőt a gyerekszobában már három hete félig lógó függönykarnis megjavításához. De nem így tettem. Elhatároztam úgy tekintek erre a pár napra, mint ajándék időre, amit magamra szánhatok. Így elintéznivalók helyett a barátnőimmel találkoztam, nagyokat sétáltam Rubennel, kiültem a napsütésbe ebédelni, kávézni, amire már azóta vágyom, hogy az éttermek kipakolták az asztalaikat, csak hát Rebekával egyszerűbb bent enni. Kora tavasszal még nagykabátban, sálban, napszemüvegben kiülni egy teraszra, a friss levegőre, amelyben olyan csodásan száll fel a kávéról a gőz, és élvezni ahogy melengetik az arcomat az első gyenge napsugarak- imádom. És még csupa ilyet csináltam. Nem nagy dolgokat, de mégis boldoggá teszik az ember lányát, főleg, ha anyuka, akinek a napjaiba ezek egyébként nehezen férnek bele.
Reggel felkelni egyedül lenni, bambulni a reggeli mellett kifelé az ablakon, közben lustán átlapozni egy újságot, újra felfedezni egy régi szakácskönyvet. Szigorúan pizsamában. Nagyokat sétálni, és tényleg nagyokat, az ember már el is felejti, hogy egy kétéves nélkül akár több utca is bejárható egy óra alatt.  Este barátnőkkel találkozni a városban, vacsorázni, beszélgetni, koccintani a pár órára, ami csak a miénk. Persze miről folyik a téma egész este, naná, hogy a gyerekekről, szülésről, terhességről. Mi másról. A szomszéd asztalnál egy unatkozó párocska estéjét bearanyoztuk életünk intim részleteivel. 
Tudom illene sopánkodni, hogy milyen üresnek tűnik a ház Rebeka nélkül. Hiányzik, persze, hogy hiányzik, de valamiért a legrosszabb akkor volt, amikor elindultak és ott állt az ajtóban a macijával a kezében és vidáman integetett. Akkor tényleg könnyek gyűltek a szemembe és már bántam az egészet, hogy miért is mentem ebbe bele. De utána felengedtem, hiszen tudom, hogy Ő is csodásan érzi magát és egyébként is nemsokára itt lesz, szerintem normális anyai viselkedés, sőt szinte kötelesség, hogy addig is jólérezzem magam.
Érdekes tapasztalat az is, hogy milyen egyszerű és könnyű az élet egy gyerekkel. Legalábbis a kettőhöz képest. Kész vakáció. Mondom ezt, úgy, hogy teljesen egyedül vagyunk és egyedül csinálok vele mindent, azt az egy estét leszámítva, amikor Kati mama vigyázott rá. Természetesen a segítségét nem kisebbíti, de az ő feladata is abban merült ki, hogy egyszer megetette, majd visszatette aludni és aludt is egészen addig, amíg hazaértem. Visszemlékezve Rebekával erre az időszakra, sokkal nehezebbnek tűnt.  Az életünk sokszor őskáosz volt és eleinte néha nagyon nehezünkre esett alkalmazkodni egy kisbabához. Ha akkor egyedül kellett volna vele maradnom hathetesen négy napra, minden bizonnyal kétségbe esem. Nem túl valószínű, hogy egy lazító hétvégeként tudtam volna elébe állni. Rubenhez alkalmazkodni határozottan könnyebben megy, a vele való teendők, nem jelentenek akkora kihívást, pedig Rebeka is ugyanilyen nyugodt kisbaba volt. Valószínűleg én változtam. Örömmel gondolok arra, hogy most milyen könnyű dolgom van két gyerekkel a háromhoz és négyhez képest, valamint arra, hogy az ember valóban bármit képes megszokni és mindennel megbírkózik, mégsem véletlen, hogy mi uraljuk a földet. Szívósságban és alkalmazkodásban fajunkon belül is kiemelkedőek az anyák, csak ámulok, hogy sokan mi mindenre képesek és, hogy bírják. Hát így.
Jobb is, hogyha sietnek haza, félő, hogy túlságosan elkényelmesednék, ha ez sokáig így maradna. Muszáj edzésben tartani.