A hetedik

Hét év. Két gyerekkel, két év különéléssel, három költözéssel. Egy építkezéssel. Sok szép pillanattal és sok nem annyira széppel. Sok jó döntéssel és sok rossz döntéssel. De maradtunk akik voltunk. Egy fiú és egy lány, akik időközben férfivá és nővé váltak de ugyanannyira szeretik egymást. Ha nem jobban.

Voltak döntő pillanatok, de persze ez csak utólag tudja az ember, hogy ez az volt. Amikor 13 évvel ezelőtt odajött hozzám az egyetemen egy aranyos fiú és megkérdezte, hogy leülhet e mellém ebédelni, még nem gondoltam. Amikor végre két évre rá először megcsókolt akkor sem. Aztán amikor három év múlva pezsgővel a kezünkben felhívtunk mindenkit, elújságolva a hírt, hogy menyasszony vagyok és kilenc hónap múlva ráérnek-e mert összeházasodunk, akkor is még amolyan felnőttes gyerekheccnek tűnt az egész. Önfeledt kacsingatásnak az igazi felnőtt lét felé. Fél év rózsaszín köd következett a menyasszonyi ruha próbákkal, helyszín nézéssel, menü és virágok kiválasztásával, hosszas délutánba nyúló kávézásokkal az esküvőszervezőkkel. Izgalmas időszak volt. Végtelen hálát érzek, hogy mindez a mese megadatott. Amikor a Székesegyházból kiléptünk az esőt éppen csak felszárító, napfényben fürdő Szent István térre akkor elöntött az érzés, hogy a gesztenyefák árnyékában talán többre indulunk egy egyszerű sétánál és, hogy ez a nap lesz az alapja, az igazi kezdete mindennek, amit ezután teszünk, ami ránk vár. Éreztem a súlyát, édes terhét az oltárnál minden egyes kimondott szónak. Hirtelen csak ez számított, elfelejtettem a ruhám, a vacsorát, a virágokat és csak az töltötte ki minden gondolatomat, hogy ennek a csodálatos embernek a felesége leszek, megosztja velem az életét, viselhetem a nevét, a gyűrűjét, ezentúl hozzátartozom, amennyire lehetséges. Az esküvőnk napja olyan volt, amilyennek megálmodtam, nekem ez marad életem legszebb napja, a közös életünk kezdete, a nap, amellyel elkezdődött az igazi felnőtt életem. Attól a naptól felelősséggel tartoztam valaki másért magamon kívül, felelősséggel tartoztunk egymásért, a közös jövőnkért. Félelmetes és egyben mámorító érzés volt. Az esküvő másnapján még mindig bódultan az eseményektől, én Ricsi ingjében (a menyecske ruhámon kívül nem volt semmi más nálam) a hotelszobánk teraszán reggeliztünk, magasan a város felett, az összes olyan helyre rálátva, amelyek tele emlékekkel, idáig juttatak bennünket Azthittem majd kicsit szomorú leszek, hogy már nem vagyok mennyasszony és soha többet nem is leszek, de csak a tökéletes teljességet éreztem. Néhány nap múlva elutaztunk Toszkánába, három teljes hétre, amikor semmi más dolgunk nem volt, mint választani a városok és az éttermek között és együtt lenni a másikkal. Ricsi imádta mondani, hogy „a felségem” a vacsora rendelésnél, a szállodába való bejelentkezésnél a fagyiárusnál és gyakorlatilag mindenhol, ahol alkalma nyílott rá. Én pedig nem tudtam betelni vele. Azóta sem.

Az első házassági évfordulónkat is Toszkánában ünnepeltük, ugyanis olyan mázlisták voltunk, hogy megnyertük az agriturismo fotópályazatát, ami egy hetet jelentett a nászutas lakosztályban. Igaz én már csak narancslével koccintottam, mert hathetes terhes voltam Rebekával.

Karácsony után nemsokkal ott ültem vele a kezemben a fa előtt és azt gondoltam, hogy ennyi jót és szépet talán meg sem érdemlek.

Minden olyan egyszerűnek, könnyűnek tűnt. A nehézségek ezután jöttek, az élet nem tündérmese, ha az ember azt is hiszi és olyan szerencsés, hogy nem csak pillanatok hanem egész évek jutnak belőle. Nekünk az első pár év tényleg az volt és biztos vagyok benne, hogy vár még ránk gondtalanság ezután is. Amikor édesapám az esküvőn felkért az első táncra, a que sera című számot játszotta a zongorista. Ő felállt és azt mondta, hogy annak idején édesanyámmal is erre a dalra táncolta az első táncot és az élet ilyen: lesz, ahogy lesz, és majd meglátom, végül minden úgy lesz jó, ahogy lesz.

Rebeka alig múlt egyéves és hamarosan terhes lettem Rubennel. Kinőttük az egyetemista szerelmi fészkünket, ahova egy gyerek még bőven elfért de kettővel már nem lett volna kényelmes. Rebekával is okozott kényelmetlenségeket a sok lépcső vagy, hogy a bejárati ajtót alig-alig tudtuk használni, mert Rebeka szobájának az ajtajával szemben nyílt és felébredt rá. Így a terasz kis kerítésén átmászva, a teraszajtón át közlekedtünk, a vendégeink nem kis megrökönyödésére, akiket időnként szintén erre kértünk. A lakással egyéb gondok is akadtak, amik sürgetővé tették a költözést. Penészesedett, annyira, hogy az utolsó hónapokban babzsákokon aludtunk a nappaliban Ricsivel, miután az ágyunk is penészes lett. Ekkor hét hónapos terhes voltam és, hogy a helyzet tarthatatlanságát érzékeltessem Ricsi szavaival élve, az volt a csoda, hogy mi magunk nem penészesedtünk be, amíg aludtunk. De majdnem. Egyik nap felfedeztem, hogy a babzsákok alja is penészes, amin alszunk. Közben felújították előttünk az egész utcában kicserélték a gázvezetékeket, ami azt jelentette, hogy ütvefúróra ébredtünk minden reggel, berezonáltak tőle az ablakaink és kora estéig  el sem hallgatott, körülbelül két teljes hónapig. A szomszédunkban őrültek laktak, egy nő és a féltékeny pasija, akik azon kívül, hogy rendszeresen jelenetet rendeztek a magyar káromkodások kreatív és választékos használatával kísérve, egyszer lövöldöztek is, majd miután elhagyta a sértett fél a helyszínt a garázsban összetörte az autóját, úgy, hogy oda-vissza nekitolatott a falaknak. Szemben mi parkoltunk volna, de épp nem álltunk bent. Nagyon vártam, hogy elköltözzünk. Nyugalmat, csendet és békét akartam. Nem is sejtettem, hogy a nemrég elveszett harmóniára még hosszú éveket várnom kell. Miután megtaláltuk azt a lakást, amire mindig is vágytunk, a belváros kellős közepén, nagy belmagassággal, régi klasszikus nyílászárókkal, hatalmas kétszárnyú ajtókkal, nyikorgó faparkettával alig hat hét felújítás után beköltözhettünk. A felújítás nem volt gyaloggalopp, ahogy az már lenni szokott sorban derültek ki és jöttek az újabb megoldandó  problémák.  A jéghideg lakásban novemberben én felügyeltem a munkálatokat, ekkor már 33 hetes terhes voltam, Rebeka alig két éves és mindenből elegem volt csak el akartam végre költözni. Csak egyszer kell rajta túl lenni, mondogattam magamban. Sok-sok energia és pénz árán a lakást gyönyörűen megcsináltuk, minden négyzetcentiméter olyan lett, ahogy szerettük volna. December tizenhatodikán költöztünk be, alig egy héttel karácsony előtt. Költözés után Ricsivel lementünk a Széchenyi térre és egy forraltborral koccintottunk a szép jövőre. Olyan boldogok voltunk, hogy végre vége az elmúlt nehéz időszaknak. Ricsinek pár utcányival arrébb volt az irodája, keresztül kellett sétálnia a Széchenyi téren és már ott is volt. Azt hittük révbe értünk, megvan az otthonunk, Ricsi munkahelye és szépen majd eléldegélünk itt. Januárban megszületett Ruben és tavasszal pár hónap nyugalom és ottélés után egy szép reggelen felvonult egy csomó munkás az udvarra, ahova a konyhánk és a hálószobánk is nyílt. Értetlenül álltam az ablakban kezemben Rubennel. Miután teleöntötték sóderrel és homokkal hoztak egy nagy betonkeverőt. Ezután letépték a szemben lévő hatalmas téglafalat sűrűn benövő borostyánt és elkezdték leverni a még megmaradt vakolatot. Az ezzel járó zaj és felfordulás elképzelhető, de a végeredmény, ami több hét múlva lett meg, egyenesen elkeserítő volt. A gyönyörű régi téglafalat amire a lakásunk nézett és egészen eddig egyszínű zöld volt a növényektől (nagy szerepe volt az udvarkapcsolatnak abban, hogy megvettük a lakást) fogták és bekenték sima mezei malterral. Mert, hogy omladozott és ennyire volt a társasháznak fedezete. A melósok jobb híján hetekig az udvar sarkában végezték a dolgukat és premier plánban nézhettem a csapatot hetekig. Ruben altatása egy őrület volt, hiszen az ablaka az udvarra nyílt. Úgy néz ki ez a karmánk, mondtam Ricsinek, ahova megyünk ott építkeznek. Nemsokkal később kiderült,  miután az összes pénzünket beleraktuk a lakásba és az irodába,  az iroda nem fog menni Pécsen és Ricsinek mennie kell Budapestre. Ruben nyolc hónapos volt, alig több ideje éltünk az új lakásban is. Eleinte azt hittük megoldható majd pár nappal és maradhat minden így, ahogy van. De szép lassan világossá vált, hogy Budapestre fogja kötni a munkája és a hétköznapok. Fél év különlét után döntöttünk a költözésről Pestre. Ezután fél évig ment a hezitálás, hogy hova, kerestünk albérletet, lakást. Majd közben rájöttem, hogy ez nekem nem fog menni, hogy egy ekkora városban éljek, neveljem a gyerekeket, ez nem a mi életstílusunk. Újabb köröket futottunk és sok idő eltelt, mire megtaláltuk a helyet, ahol el tudjuk képzelni hogyan tovább. Újabb fél évbe telt, mire kivitelezőt, építészt találtunk. Ekkor már csaknem két éve csak hétvégénként találkoztunk. Minden születésnap és karácsony a bénító ráébredésben telt, hogy még mindig külön vagyunk és már mennyi idő eltelt, Ruben jár, beszél..és hol ennek az egésznek a vége. Mi történik velünk? Hol rontottuk el? Melyik döntéssel? Közben imádott nagypapám haldoklott, a gyerekeink szeretett „didije” búcsúzott tőlünk. Minden szétesőben volt, a régi életem darabonként tűnt el.. Kapaszkodtam mindenbe, és akadt olyan is, aki segített lefeszegetni az ujjaimat. Egy barátunk, a gyereke keresztelője előtt két héttel visszamondta a keresztszülőségünket, amire egy éve kért fel bennünket, amiatt, hogy messze költözünk. Szeretne olyat a gyereke keresztszülőjének, „aki még az esküvőjén is ott lesz”. Aki elköltözik „mind lemorzsolódik” –mondta. A szívem szakadt meg,  hiszen a legbensőbb félelmeimet fogalmazta meg.

Aztán egy este bementem Rubenhez, amikor felsírt, kiemeltem az ágyából és éreztem, hogy valami elszakad a hátamban. Visszatudtam még tenni, de ezután nem tudtam lábraállni. Gerincsérv közölték az mri után. Nevethetnékem volt, mi más lenne. Szimbolikus megjelenése a testemben annak amit éreztem: Erőmön felüli volt a terhelés, mondták. Én csak tudom.

Amikor kiderült, hogy nyáron nem kezdik el a házat és az ígért ősz végi befejezés majd valamikor februárban lesz, én voltam az, aki azt mondta, hogy ebből elég, lakunk, ahol lakunk, de végre együtt. És szerencsénkre a faluban, ahol építkezni szerettük volna volt egyetlenegy kiadó ház. Így nem kellett sokat gondolkozni rajta. Kivettük. Azóta lassan egy újabb év telt el, a tavalyi augusztus 4-i költözés óta. Február végén persze nem lett készen a ház, ahogy március végén sem, ami a szerződésben van, majd júniusban költözhetünk, ha minden jól megy. A ház, amiben lakunk jó. De korántsem olyan jó, mint az otthonunk volt, amiből elköltöztünk, vagy az az otthon lesz, ahova végre valahára beköltözhetünk. Mert ez nem az otthonunk. Ez más valakinek a háza, ami bájos és kedves és még romantikusnak is éreztem sokáig. De már belefáradtunk az itt lévő folyamatos problémákba, hogy nem jó a fűtés és tizenhét foknál több télen se volt a hálószobánkban és, hogy a gyerekek egyszobában vannak és a cuccaink egy része még dobozokban van, mert a kipakoltak jórészének sincs helye. Hogy a szomszédban disznókat tartanak és sokszor szellőztetni sem lehet, nemhogy az udvarra kimenni. Vagy, hogy az egyetlen wc a házban a hálószobánktól számítva éppen a legtávolabbi végén van a háznak egy emelettel feljebb. Vagy nem tudok egy kétfogásos ebédet megfőzni, mert a két főzőlapos tűzhelyen nem fér el egymás mellett két lábos egyszerre.

És persze az, hogy az építkezés mennyire kimerítő manapság már közhelynek számít. Mindent figyelemmel kísérni, közben két pici gyerekre figyelni, folyton résen lenni, alkudozni, vitatkozni. Az elmúlt években másról sem beszélünk, hogy hol éljünk, melyik városban, milyen lakásban, vagy milyen telket vegyünk, most meg a házról, a vele kapcsolatos teendőkről folyik állandóan a szó. Miközben tudom azt, hogy csodálatos dolog az élettől, hogy ilyen fiatalon egy ilyen szép házam lehet és nagyon nagyon hálásnak kell lennem, mégis hála helyett sokszor inkább fásultságot érzek vagy dühöt, hogy az életenergiáim jó része az elmúlt években erre megy el. Megteremtek egy otthont, majd elköltözünk és az éppen aktuális megteremtett othonban is a következőt intézem, keresem. Ahelyett, hogy leülnék a kisfiammal legózni, vagy Rebekának végre megmutatnám, hogyan kell szőni. Az óvónőnek próbáltam egyszer elmagyarázni, hogy nem tudunk a gyerekek előtt nem laptopozni vagy telefonálni mert egy építkezés közben ez egészen egyszerűen képtelenség. És miközben nem velük foglalkozom és ülök a laptoppal a kezemben burkolatokat vagy csapokat intézve azzal vigasztalom magam, hogy nekik építjük a házat, ez nekik is jó, hiszen lesz egy házuk. Erre ő azt mondta, hogy a gyerekeink nem akartak házat. És én majdnem elsírtam magam, annyira a fején találta a szöget. Hiszen mi sem. Volt egy életünk, amivel tökéletesen elégedettek voltunk, de az széthullott és azóta sodródunk és ez volt számunkra az egyetlen ésszerűnek tűnő lehetőség.

Hetedik házassági évfordulónk volt. A gyerekekre egész hétvégén a nagyszülők vigyáztak és mi pedig kivételesen nem utaztunk sehová. Otthon maradtunk és elmentünk sétálni, színházba, vacsorázni, reggelizni. Fagyiztunk. Filmet néztünk és az ágyban ettünk. És nagyon-nagyon jó volt, mert én semmi másra nem vágytam, mint újra látni azt a csodálatos fiút, akihez hozzámentem és időközben bár férfi lett, apa, akinek felelősség nyomja a vállát és az elmúlt években néhány ősz hajszállal is gazdagabb lett (ami szerintem kifejezetten jól áll neki) még mindig ugyanúgy megnevettet, ugyanolyan jó megfogni a kezét, mellette ébredni. Akit, ahogy telik az idő csak sokkal jobban szeretek, mert az, hogy együtt csináltuk végig nemcsak a jó  részeket, hanem a nehezebbeket is, még közelebb hozott bennünket, furcsamód a toszkánai nyaralásoknál és gondtalan éveknél sokkal jobban összekovácsolt bennünket. Éjszakázott velem, hagyta, hogy kisírjam magam, amikor arra volt szükség, mellette lehettem gyenge és szomorú, csúnya és elesett. Amikor megszülettek a gyerekeink mindkétszer végig bent aludt velünk a kórházban, és pelenkát cserélt, fürdetett, kezében hozta oda őket hozzám és minden mást megcsinált, amikor én nem tudtam. Ott volt mellettem a legnehezebb pillanatokban is, erős volt, felállt, amikor fel kellett és otthagyott mindent amit szeretett, és felépítette újra valahol máshol és rendületlenül hisz benne, hogy ez jó nekünk és nem engedi, hogy visszanézzek.

Az, hogy rátaláltam mindennek értelmet ad, az, hogy velem van választ ad arra, hogy miért vagyok itt, ahol és miért vagyok az, aki. És érzem, hogy tényleg végül, ahogy lesz úgy lesz és minden bizonnyal jó lesz, mert ő itt van velem.. És ez a sok szomorúság is egyszer kiürül mert annyi minden jó történik velünk, hogy nem lesz már másnak hely a szívemben.

Alig pár hét és hihetetlen, de végre  beköltözhetünk a házba, amely remélem végleges otthonunk lesz. Talán ha szerencsék van jönnek a nagyszerű, egyszerű hétköznapok, évek, amikor tudunk egymásra figyelni, mert nem kell napi szintem olyan horderejű döntéseket meghozni, ami kiszorítja és nem hagy időt az olyan lényeges kérdéseknek, mint, hogy vagy, milyen napod volt.. El lehet mesélni mi volt a piacon, a játszótéren, ki milyen vicceset csinált, mondott, ki mit olvasott, látott. És lesz időm legózni, rajzolni és a telefont tényleg kikapcsolhatom háromtól hétig.

Mert én töretlenül ideailsta vagyok, és hiszek abban, hogy az életünk a saját tündérmesénk, ami nem ér véget a harangokkal. Ott kezdődik igazán. És minél több nehézséget leküzdünk, mégha időlegesen atomjaikra törünk is szét, aztán főnix madárként újra éledve annál erősebbek leszünk. És az élet attól még csak szebb lesz, ha vannak mélyvölgyek, mert amikor az ember kimászik belőle újra meglátja az eget, a napot és méginkább örül neki. És a mélyvölgyben tudja meg igazán, hogy kik azok, akikre számíthat és tanulja meg azt, hogy mi a fontos.