Róza születéstörténete

Róza császármetszéssel született, programozott császárral. Ez az a szó, a születéssel kapcsolatban, ami talán a legmesszebb áll attól, amit valaha is szerettünk volna a gyermekeink születésénél. Tudom azt is sokan mit gondolnak és sajnos nem tudom azt mondani, nem vagyok olyan belevaló, hogy azt mondjam, nem érdekel. Mert érdekel és nagyon rosszul esnek a tekintetek a megjegyzések, a kéretlen tanácsok, amiből mindig kijutott néhány. Abban a világban, közegben, amiben élünk, eleve extrém dolog kórházban szülni, de az, hogy császármetszéssel, ráadásul időzítettel szülök igazi (természeti)katasztrófának minősül. Itt annyira bevett az otthonszülés, hogy az új gyerekorvosunknak háromszor kellett elmagyaráznom, hogy nem, nem otthonszülés lesz. A harmadik császármetszésnél ez a javaslat, ezt tartják biztonságosnak az orvosok, a szülésznőm is és ennek ellenére is százszor is körbejártuk, megrágtuk, kiköptük aztán újra bevettük még rágni kicsikét.. Nem magyarázkodom, azt nem szeretnék, inkább csak a saját vívódásaimat írom meg, amiken keresztül mentem az utolsó hetekben.

Olvasom a szebbnél szebb, eksztatikus szüléstörténeteket és tudom, én ezt soha-soha nem élhetem át. Az őserőt, az érzést, hogy én hozom világra a kisbabám, amikor kicsusszan és először megérinthetem, érezhetem. Volt idő, amikor ebbe beleszakadt a szívem. Aztán, ahogy nőttek a gyerekek úgy távolodott az élmény, ami persze minden olyan szüléssel felelevenedett, amely a közelemben történt. Neki miért sikerült, nekem miért nem? Nem egy olyan nőt ismerek, aki fele annyira sem szeretett volna természetesen szülni, mint én, egy percig sem készült a szülésére,  főleg nem tudatosan, sőt kifejezetten tartott az egésztől és mégis pár óra alatt minden különösebb történés, elakadás nélkül világra hozta a gyermekét. Természetes úton. Lassan kezdtem elhinni, elfogadni, hogy van ilyen, hogy valaki bármennyire is szeretné mégsem sikerül és, hogy talán senkinek sem a hibája, sem az orvosoké, sem az enyém. Harmadjára is ki-kinyílt pandora szelencéje és feltettem kérdéseket, amiket nem kellett volna feszegetni és volt pár óra, éjszaka, amikor rettenetesen sajnáltam magamat de leginkább a születendő babánkat, hogy nem adhatjuk meg neki azt, amiről tudtam, hogy a legeslegjobb lenne neki.

Semmibe, amiben hiszünk és, amit képviselünk nem igazán fér bele a szülésindítás. Durva beavatkozásnak érzem ezt egy ember sorsába, valamiért úgy gondolom fontos, hogy minden ember maga válassza meg a születésének időpontját. A másik nagy félelmem az volt, hogy hogyan reagál majd Róza rá, sok helyen olvasni, hogy gyakrabban születnek légzési nehézségekkel a programozott császáros babák. Nem is kell ezen csodálkozni, hiszen mekkora sokk, ijedtség lehet nekik az, hogy egyszer csak fogják és kirántják őket. Rettegtem tőle, hogy emiatt kell lélegeztetőre, inkubátorba tenni és emiatt így, gépek és beavatkozások közepette kezdődik a kis élete.. Amíg eleinte teljesen könnyen vettem a programozás gondolatát, még valamilyen szinten meg is nyugtatott, hogy így lesz, mert Pilisszentlászlóról Pécsett szülni azért nem lett volna olyan egyszerű egy spontán szülésnél. És én nagyon-nagyon szerettem volna, ha Róza a pécsi klinikán születik. Aztán, ahogy egyre közeledett a szülés ideje, úgy bizonytalanodtam el egyre inkább, hogy jó döntés volt-e, biztosan a legmegfelelőbb döntést hoztuk-e, nincs-e más megoldás, mód, hogy mindketten biztonságban legyünk. Nagyon úgy tűnt, hogy nincs, sőt a szakemberek, akikkel beszéltünk, mind azt mondták, még az alternatív irányzatokat képviselők is, hogy nagyon problémásnak tartják két császármetszés után, hogy egy-másfél órányi autóútra vagyunk a legközelebbi kórháztól, ha esetleg magától beindulna a szülés. Nem sokat beszéltünk Ricsivel arról, hogy mi lenne, ha beindulna, mindketten tudtuk, hogy a kicentizett egy órányi úthoz jön még a fél órányi forgalomban, dugóban állás, az, hogy a gyerekeket rábízzuk valakire (nem mintha itt a közelben bárkivel olyan viszonyban lennénk, hogy az éjszaka közepén áthívhatnánk vigyázni a gyerekekere) vagy ha napközben történik, akkor meg még egyszer ennyi idő, amíg Ricsi hazaérne. Tehát legalább két-háromóra lenne, bejutni egy kórházba, ha mi akarnánk ezt megoldani. Az egyetlen lehetőség az lett volna, hogy mentőt hívunk és egyedül bemegyek, Ricsi meg utánam jön, amikor tud, de mivel azonnal megműtöttek volna, biztosan nem tudott volna mellettünk lenni. Érthető, hogy a másik forgatókönyv, sokkal kívánatosabbnak tűnt mindannyiunk számára..

December hetedikére péntekre volt megbeszélve a császármetszés, csütörtökön délután derült ki a pontos időpont, hogy másnap hajnalban kell bemennünk a klinikára. Iszonyúan izgatott lettem, amikor a karácsonyi vásár közepén felhívott a szülésznőm, hogy akkor másnap reggel hatkor találkozunk. Pár perccel később éreztem az összehúzódásokat, amelyek egészen estig kitartottak, és a fürdés után elmúltak, de nemsokkal később újra kezdődtek és egész éjszaka voltak, bár nem rendszeresek. Beindult? Nem tudom. Mindkettő gyerekünk születése így indult, aztán kaptam oxitocint, ami jól ráerősített, fogalmam sincs meddig tartott volna még magától. Szeretem azt gondolni, hogy magától beindult és így lett volna akkor is, ha nincs meghatározva időpont. Képtelen voltam folytatni a karácsonyi bevásárlást. Már egy napja Pécsen voltam a húgomnál, apukám elhozott minket a gyerekekkel, Ricsi a szülés előtti este jött utánunk. A gyerekek a szüleimnél voltak így volt két estém és egy teljes napom, ami fantasztikusan telt, igyekeztem erre fókuszálni, hogy ez milyen jó és nem a programozásra gondolni. Barátnőkkel elmentünk vacsorázni, a húgommal forraltboroztunk, reggel felkeltem, egyedül kávéztam, ücsörögtem, majd elmentem kozmetikushoz, elintéztem az utolsó karácsonyi teendőket. Miután jött az a bizonyos hívás a szülésznőmtől, hazamentem, engedtem egy nagy kád vizet, hajat mostam, a húgommal és a barátnőjével csacsogtunk, manikűröztünk (úgy éreztem, hogy a pirosra festett lábkörmök majd némi önbizalommal töltenek el szülés után..). Aztán megérkezett Ricsi és elmentünk vacsorázni. Egy szavam sem lehet, ennél pihentetőbb, kellemesebb szülés előtti másfél napom nem is lehetett volna. De mégis ott volt bennem egy ismeretlen furcsa félsz, amit az előző két szülésnél, amelyeknél nagyjából tíz perccel előtte tudtam meg, hogy császármetszés lesz, nem éltem át. Biztosan tudni, hogy az ember lányának tizenöt óra múlva fel kell feküdnie egy műtőasztalra, egyedül, meztelenül, ahol egy csapatnyi ember ébren felvágja a hasát, azért ijesztő dolog. Legalábbis szerintem, tudom, hogy sokan önként választják ezt és én értetlenül állok a jelenség előtt. Persze kiegészült a félelem egy bizsergető izgalommal is, hogy nemsokára végre láthatom, a kezembe foghatom.. de mégis. A császármetszés fáj (bárki bármit állít, az epidurál elnyomja, de nem megszünteti az érzést), az utána következő napok is meglehetős fájdalmakkal telnek. És harmadjára biztosra vehettem, hogy ezeket átélem, míg az előző két alkalommal azért volt némi remény. Kedves barátnőm nyugtatott meg, aki érezte, hogy teljes pánikban vagyok, azt javasolta, hogy próbáljam elmondani a babának mennyi mindenki várja, szereti és milyen jó lesz neki majd idekint. Az a programozás vitathatatlanul szerethető velejárója, hogy egy emberként izgult értünk mindenki, aki csak tudta az időpontot. Vicces volt az emberek arca, amikor bevásárlás közben előtte való délután boltokban, a vásárban kedvesen megjegyzéseket tettek, hogy jaj de jó, mekkora már a hasam, látják nemsokára baba lesz, és a kérdésre mikor lesz, azt válaszoltam, hogy „hát holnap”. Az egyik adventi árus, be akarta zárni a bódéját, hogy hazakísérjen a holmikkal, alig tudtam lebeszélni róla. Este befejeztem Rózának a babát, amit már hónapok óta készítek neki, már csak a haját és a harisnyakötőjére a csipkét kellett felvarrni, szerettem volna, ha születése előtti nap is még dolgozhatok rajta, azért is hagytam meg ezt a két apróságot. Éjjel persze alig aludtam az izgalomtól, hajnali fél ötkor magamtól felkeltem. Kimentem a konyhába készítettem egy teát, azt még magamban nyugodtan megiszogattam, lezuhanyoztam, felöltöztem és fel hatkor elindultunk a kórházba. A programozás kompromisszuma az volt, hogy rákötnek oxitocinra és vajúdhatok két órát, azzal a feltétellel persze, hogya heggel minden rendben van. Szerettem volna felkészíteni a babát a születésére, legalább annyira, amennyire a körülmények engedik. A szülőszobából néztük, ahogy felkel a nap, nagyon szép és meghitt volt. Hétkor bejöttek beadni az epidurált, ami így, hogy az ember igazi fájások nélkül csak ott ücsörög még ijesztőbbnek és sokkal fájdalmasabbnak tűnt, mint, ahogy emlékeztem rá. Hét óra húszkor letoltak a műtőbe és megkaptam az epidurál második felét. Furcsállottam, hogy mire leértünk mintha nem hatott volna az első fele sem, a lábzsibbadás elmúlt és az összehúzódásokat is éreztem, de nem tartottam olyan problémának, amit jelezni kellene. Amikor elkezdték próbálgatni, hogy hatott e a második adag és indulhat e a dolog, akkor viszont mindent úgy éreztem, mintha nem kaptam volna semmilyen fájdalomcsillapítást. Eleve nagyon féltem, és amikor ott áll az ember fölött kilenc-tíz tetőtől talpig beöltözött, bemosakodott alak, akik olyan egyformák a műtős ruhától, hogy az orvosomat sem ismertem fel közöttük, arra várva, hogy kezdhesse a műtétet, ő meg konkrétan érzi, ahogy csipkedik, megbökik tényleg, őszintén rémisztő élmény. Kérdeztem, hogy ugye nem kezdik el, amíg nem hat az epidurál?! Persze, hogy nem, mondták, de a feszültség kézzel fogható volt, fogalmam sem volt mi a gond. Adtak még epidurált, az valamennyire hatott, és mivel hallottam, hogy az anesztes azt mondja a mellette állónak, hogy „ha nem hat, el kell altatni”, akkor pedig igazán bepánikoltam, hogy istenem csak azt ne.. évekbe telt, mire elfogadtam, hogy császármetszéssel szülöm a gyerekeimet, mire ide eljutottam, hogy megbékélve várom a császármetszést, sőt a programozást is, de komolyan, most még el is altatnak? Ennyire sem lehetek része az eseményeknek? Egyre fokozottabb volt a műtőben a feszültség, folyamatosan teszteltek, kérdezték, hogy ezt vagy azt érzem-e. A szikével is aprókat böktek, egyre mélyebben. Én pedig képtelen voltam az egyértelmű kommunikációra, ami pedig a műtő egyik alapszabálya. Mondtam, hogy valamit érzek, de nem annyira fáj, de nem is olyan azért, mint az előző kettőnél volt. „A nem annyira”, az azt jelentette, hogy konkrétan éreztem, hogy az imént belém vágtak, de bíztam benne, hogy ennyi epidurállal majd valahogy kibírom azért. És akkor abban a pillanatban végigvágták a hasamon bőrt. A fájdalom, amit éreztem, pokoli volt és mindenki számára egyértelmű lehetett, mert összerándultam és nyilván egy nagyhasi, szikével végzett műtétnél egy ilyen bemozdulás életveszélyes. Ricsi volt a fejemnél, azt mondta teljesen eltorzult az arcom. Rám nyomtak egy maszkot és onnantól filmszakadás, már arra sem emlékeztem, hogy Ricsit kiküldték. Az első, amire emlékszem, hogy fent vagyok egy szobában, éppen betolnak valahova és beszélnek hozzám, hogy minden rendben Rózával, gyönyörű és nemsokára láthatom. Egy perc múlva pedig behozta Ricsi, akivel az elmúlt másfél órát töltötte szőrkontaktusban, egy meleg takaró alatt, amíg én a műtőben voltam. Hihetetlen, hogy ott voltam ennyi időt, nekem három percnek tűnik az egész és őszintén szólva utólag egyáltalán nem bánom az altatást, egyrészt halálfélelmem volt ott a műtőben, másrészt a szokásos háromnegyed óra helyett több, mint másfélórát voltam bent, mert műtét alatt komplikáció lépett fel, az egyik hegem teljesen el volt roncsolódva és helyre kellett hozni. Nem lett volna nagyon vidám dolog ezt ébren végig asszisztálni. Sajnálom, hogy nem voltam ébren a kislányunk születésénél, főleg úgy, hogy így harmadjára a neonatológussal sikerült megbeszélni, hogy azonnal rám rakják születés után, még ott a műtőben és magzatmázasan rajtam lehet picit. Úgy vágytam erre az élményre, minden szülésnél ezt a pillanatot vártam, nagyon boldogok voltunk, hogy belementek.

De Róza születése amennyire lehetett, a körülményekhez képest mégis háborítatlan volt. Az ügyes orvosoknak köszönhetően Róza alig öt perc alatt megszületett és így semennyi altató nem jutott át a szervezetébe, 10/10-es apgarral érkezett a világra, így nem volt szükség semmilyen beavatkozásra. Az ügyeletes neonatológus  hihetetlenül jófej volt, még a szülőszobán volt lehetőségünk átbeszélni vele mit, hogy szeretnénk és mindenbe belement, azzal a feltétellel, hogy jól lesz a baba: nem volt nyákleszívás, átjárhatósági vizsgálat, nem kapott szemcseppet, nem mosták le és semmilyen más beavatkozás nem történt, letörölgették, megmérték és körülbelül öt perc múlva odaadták Ricsinek, aki visszament vele a szülőszobára és ott szeretgette, amíg vártak rám. Az, hogy Ricsin volt, bőr(szőr)kontaktusban, az előmelegített kis takarója alatt, amit én kötöttem neki, végig őrá gondolva, amíg a hasamban volt, meggyőződésem, hogy pótolja azt az öt elszalasztott percet, amit a műtőben velem tölthetett volna, ha nem altatnak el. Talán neki még jobb is volt így, mintha öt percre rám rakják a húszfokos műtőben és összességében nekem is jobb volt. Az egész műtéti stresszt, traumát átaludtam, három percnek tűnik az egész és még fel sem ébredtem igazán, már ott volt rajtam, meztelenül, csupán egy pelenkát adtak rá,  és így is maradtunk az elkövetkező boldog hat órában, ami szoptatással, simogatással és összebújással telt, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ennyire gyönyörű, tökéletes kisbabánk született. Az intenzív osztályt nem úszhattam meg az altatás miatt, pedig drága szülésznőnk vállalta volna, hogyha minden rendben megy, hogy szülés után velünk marad a családi szobában és tizenkét órán át személyesen biztosítja az intenzív megfigyelést. Mivel délutánig én voltam az egyetlen, aki császármetszéssel szült, teljesen egyedül voltunk a szobában, nagyon meghitt és szép órák voltak, örökké hálás leszek érte Ricsinek, aki végig ott ült mellettünk és Melindának, a szülésznőmnek, aki az éppen ügyeletes intenzív osztályos nővér helyett átvállalta, hogy ott van velünk. Ezután csodával határos módon hat óra után felkeltem, saját lábamon elmentem a fürdőszobáig és Melinda segítégével lezuhanyoztam, majd beültem a tolószékbe amiből a nagyobb döccenőknél inkább felkeltem és sétáltam. Ez az egész azért volt csodával határos számunkra, mert Ruben születése után tizenkét órával sem tudtak lábra állítani, és még napokig gondot okoztak az olyan dolgok, mint egyedül elmenni a fürdőszobáig vagy lezuhanyozni. Nem tudom, hogy amiatt viselt meg kevésbé ez a harmadik császármetszés, hogy nem előzte meg hosszabb vajúdás vagy, hogy a műtétből nem sokat észleltem, pedig a három császármetszés közül ez volt a legkomplikáltabb és hosszantartóbb. A kórházi napok is szépen teltek, jó volt újra ott lenni a szobában, ahol Rebekával és Rubennel is elkezdődött a történetünk. Ráadásul most sokkal, de sokkal jobban éreztem magam,  mint ahogy arra számítottunk az előző két szülés tapasztalatai alapján, annak ellenére is, hogy a roncsolódott heg és rajta keletkezett vérömleny miatt még egy drain cső állt ki belőlem, amit egy nap után távolítottak el. Azért azzal mászkálni, aludni, szoptatni, nem éppen a legkényelmesebb dolog..minden napra jutott valami kis megkönnyebbülés, kivették a drain csövet, nem kellett már sétáló epidurál, végre kivehették a kanült a hátamból, aztán a kezemből is.. Annyira csodálatos volt, hogy végre itt van velünk Róza, akit harmadjára a legjobban el tudtam képzelni és akivel a legszorosabb kapcsolatot tudtam kialakítani a terhesség alatt, hogy ezek a nehézségek apróságnak tűntek mellette. Örültünk a látogatóknak, a finomságoknak és persze gyönyörű, szívmelengető pillanatok voltak azok is, amikor Rebeka és Ruben először találkozott Rózával. 

Nagyon örülök, hogy nem mentünk el semmilyen alternatív irányba, hiszen a hegem talán még fél órát sem bírt volna már, mint kiderült, ha valamikor indokolt, hát ebben az esetben az volt a programozás, és a következőnél már semennyi vajúdás nem fér bele, abban biztosak lehetünk. Róza nyakán háromszor volt rajta a köldökzsinór, tehát így vagy úgy szinte biztos, hogy császármetszéssel született volna. Ricsi nemhiába mondja, hogy én vagyok az, aki miatt a kórházi beavatkozásokat és minden természetellenes szüléssel kapcsolatos dolgot indokoltnak tartanak és olyan jó, hogy ezen már mosolyogni tudok. Mert boldog vagyok így, ahogy történt, ezzel a szüléssel, születés élménnyel. Ha nem is olyan volt, amit valaha elképzeltem magunknak, de messze a legtöbbet hoztuk ki belőle és mindenki megtett mindent, hogy szép és jó élmény lehessen, amiért végtelenül hálás vagyok. Nagyon szép pillanatokat, órákat fogok őrizni róla, akkor is ha kórházban, egy műtőben, steril körülmények és másik tíz ember részvételével zajlott és a legkevésbé szeretném, hogy bárki sajnáljon érte, mert mindennel együtt életem egyik legboldogabb napja volt. Egyetlen kívánságom van csupán, hogy szépen gyógyuljon a heg, hogy lehessen(ek) még ilyen édes kicsi babánk, mint Róza.

Tejcsokis-szilvalekváros cupcake torta

Az, hogy a tortát én csinálom alapvető. Egyszer, egyetlen egyszer volt rá példa, hogy nem saját készítésű tortát kaptak, tavaly, amikor Rebeka szülinapján levert az influenza a lábamról. A Szamos Cukrászdából hoztunk egy szép kis szív alakú tortát, amiről kiderült, hogy amilyen pofás, annyira ehetetlen is. Bár az igazat megvallva Rebeka még azelőtt sírva fakadt, hogy egyáltalán megkóstolta volna, mert mi az, hogy nem palacsintatortája van vagy gesztenye, ami szokott. Aztán megkóstoltuk és hát nem lettünk boldogabbak. (Jó kis szülinap volt) Ebből az esetből is okulva és egyébként is úgy gondolom, hogy egy tortát bárki, akárki össze tud dobni. De tényleg. Persze nem azokra a fondanttal meg marcipánnal bevont torta csodákra gondolok, amelyeket például a legjobb barátnőm is készít a gyerekeinek a neves alkalmak előtt, éjszakákon át. Persze, hogy nem. Olyat egyrészt csak nagyon elvetemült és megszállott na meg szuperügyes, cukrásztehetséggel megáldott anyukák tudnak (és akarnak) csak. Én maradok a könnyebb verziónál, ami egy órán belül elkészíthető,  piskóta vagy kevert tészta alap kiegészítve valami habbal, krémmel. Ha nagyon ki akarok tenni magamért, akkor két lapot készítek.. és habzsákból nyomom ki a krémet. Azt már csak nagyon-nagyon halkan jegyzem meg, hogy számomra ezek az egyszerű, piskóta-krém-gyümölcs (esetleg csokigolyó) torták sokkal finomabbak és befogadhatóbbak, mint a puccos társaik..

A siker teljes volt, ahogy azt egy csokis tésztájú, csokis krémmel vastagon megkent tortától el is vártam. Talán az áfonyaszemeket leszámítva, mert bár mindkét gyermekem nagyon szereti, a csokitortán nem értik mi keresnivalója, egyáltalán bármilyen gyümölcsnek.

Recept

A torta alapja Stahl Judit sacher muffinja, csak baracklekvár helyett a saját kardamomos.csillagánizsos szilvalekváromat raktam bele.

10 dkg tejcsokoládé

15 dkg vaj

2 tojás

15 dkg cukor

10 dkg lekvár (kicsivel többet raktam)

15 dkg finomliszt

1 púpos evőkanál cukrozatlan kakaópor

fél kávéskanál sütőpor

csipet só

Krém:

250 g mascarpone

1,5 dl hab tejszín, legalább 30%-os

10 dkg étcsokoládé

Tetejére:

Egy marék áfonya

40 g fehércsokoládé

Elkészítés:

A muffin tészta száraz és nedves összetevőit összekeverjük: cukrot habosra keverjük a tojással, hozzáadjuk a lekvárt, elkeverjük a lisztet a kakaóporral, sütőporral, sóval, a csokit összeolvasztjuk a vajjal. Majd a megolvasztott csokit hozzákeverjük a nedves alapanyagokhoz és végül ehhez a lisztes keveréket. Az egészet egy kivajazott, lisztezett tortaformába öntjük és 170 fokon körülbelül húsz perc alatt megsütjük. A krémhez a csokit a tejszínnel összeolvasztjuk és hűtőbe tesszük egy éjszakára. Majd reggel habosra verjük (ne baj ha nem sikerül tökéletesen keményre, azért van ott a mascarpone) és hozzákeverjük a mascarponét. Habzsákból is nyomhatjuk a tésztára, vagy egy spatulával egyszerűen a tetejére kenjük. Teszünk rá valamilyen bogyós gyümölcsöt, az áfonya azért jó választás, mert nem engedi a levét, mint például a szeder vagy a málna. Végül az egész tetejére fehércsokit reszelünk, nagy lyukú reszelővel.

A gyerekek és a házimunka, avagy amikor egy királylány mosogat el helyettünk

Bizony, ilyen jó dolgom van. Sorban állás van a mosogatásért. Már épp elkezdtem azon aggódni, hogy te jó ég, nagycsaládosok leszünk én meg majd robotolok, mert a feladat egyre több, ámde úgy néz ki jórészt csak én vagyok rájuk.. és gondolkoztam is, hogy hogyan kellene ezt csinálni, rávenni a gyerekeket, rávezetni őket valahogy arra, hogy segítsenek ebben abban. Főleg abban, hogy maguk után elpakolnak. Úgy érzem az elmúlt hetekben áttörés történt. Egyrészt következetesen ragaszkodom ahhoz, hogy elpakoljanak maguk után. Ami sokszor azzal jár, hogy ennyivel később indulunk el valahova vagy fekszenek le, de már mutatkozik az eredmény. Például nem pakolok fél órát utánuk a szobájukban fektetés után (hip hip hurrá). Nem mondanám még automatikusnak, mindig fel kell őket szólítani rá és időnként részletezni mire is gondolok pontosan rendrakás címén, de némi elirányítással egészen jól elpakolnak. Gondolom (inkább csak reménykedem) egy idő után automatikus lesz a dolog. Kitartónak és következetesnek kell lenni, mint mindenben és, mint mindenben, persze ez a legnehezebb. A saját ágyuk rendbetétele is rajta van a listán. Ezt Rebeka többé kevésbé megcsinálja már három éves kora óta, mostmár sokszor Rubennek is megágyaz, sőt még a mi ágyunkat is elrendezi időnként. Ruben egyelőre még kitart amellett, hogy “én még ehhez kicsi vagyok ana”. Jön az álommanó hozzájuk, ha szép rendben van az ágy és kis csokit vagy matricát tesz a párnájukra, ez meglehetősen sokat segített, Rubennél viszont már kisebb motivációt jelent, mint Rebekánál, mert nála automatikus volt a csoki, tekintettel arra, hogy sokáig tényleg nem tudta volna rendbe rakni az ágyát de mivel Rebeka kapott, így ő is kapott a manótól.

A másik, sokkal könnyebb része a dolognak, hogy mindent engedek nekik, amit érdekesnek találnak és amiben segíteni akarnak. Viszont semmi sem kötelező, semmi sem feladat. Nem szeretném őket kötelező jelleggel rábírni a házimunkára, szeretném, hogy élvezetet jelentsen nekik és maguktól jöjjenek és reménykedem, hogy idővel majd természetessé válik, hogy mindenki részt vesz a feladatokban. Ricsivel is sokat beszélgettünk erről, mit hogyan csináljunk. Nálunk élnek a hagyományos szerepek, így ennek megfelelően én készítem az ételt, teszem az asztalra és én csináltam sokáig mindent ezzel kapcsolatban, mert egyrészt semmi más dolgom nem volt így nem is esett nehezemre, másrészt az egymás közti feladatleosztás így alakult. Cserébe sosem mentem bankba, fizettem be egyetlenegy csekket, sokáig még hozzávetőlegesen sem tudtam a lakhatásunk rezsiköltségeit, ahogy Ricsi sem azt, hogy mennyi egy kiló paradicsom.  Sosem tankoltam, vittem az autót szervízbe vagy oldottam meg bármilyen hivatalos elintéznivalót vagy műszaki jellegű problémát. De ahogy egyre többen vagyunk és egyre többrétűek a feladatok,egyre nehezebb volt mindkettőnk számára ez a határozott feladatleosztás. Rám is egyre több minden hárul, így nagyon jól jön a segítség, másrészt fontosnak tartjuk, hogy a gyerekeink úgy nőjenek fel, hogy azt lássák, hogy az együttéléshez, a családi élethez az is hozzátartozik, hogy részt vállalunk egymás feladataiból még akkor is ha alapvetően mindenkinek megvan a sajátja, amit egyébként továbbra is vallunk. Apa sem gondnok, sofőr vagy ügyintéző és ha már úgyis arra járunk, akkor természetes, hogy mi elintézzük a postát és egyebeket, ne neki kelljen egy átdolgozott munkahét után még a szombat délelőttjét is ezel töltenie és az autót is megtanultam időközben nemcsak vezetni, de észrevenni, ha kifogyóban van belőle a benzin és ma már a kis piros izéket is figyelem a műszerfalon. De anyának vagy nőnek lenni sem egyenlő azzal, hogy kiszolgáló személyzet az ember. Egy jó ideig, amíg kicsik voltak nyilván az volt a legfőbb segítség, hogy a szobában szépen közösen ellegóztak, játszottak, de egyre inkább a hétvégi ebédek előkészítése már közös családi tevékenység lett és a legózás helyett közös krumpli meg zöldséghámozás van, hiszen már elég nagyok hozzá és szerencsére lelkesek is, szívesen jönnek. Alapvetően továbbra is a saját feladatomnak tekintem a háztartást, de a húsleveshez a zöldségeket mindenki segít megpucolni és “fürdetni”, ami nem kényszer, Ricsi magától odaül és beszélgetés közben egészen egyszerűen megcsinálja, mert szeretné ha maradna időm leülni vele majd egy kávéra, vagy egy sorozatra és nem az egész napot a konyhában tölteném,  a gyerekek meg élvezik, hogy darabolhatnak, szeletelhetnek, hámozhatnak. Legalábbis egyelőre még élvezik és szerintem éppen addig kell őket bevonni és rászoktatni, hogy együtt készül az ebéd, amíg ez érdekességet jelent. Ha éppen nincs kedvük hozzá, az se baj, akkor is azt látják, hogy apa ott ül és segít, ráadásul ez inkább kellemes időtöltés, miközben apa és anya jót beszélget, viccelődik. 

Rebeka mindenben szívesen jön és segít, ablakot tisztítunk együtt, Ruben is szívesen locsol, söpröget. Rebeka egyik nagy kedvence az asztaltörlés. Imádja kiválasztani az új mosogatószivacsot a zacskóból, hogy milyen színű legyen, szereti, hogy benyúlhat a takarítószeres szekrénybe, bemehet a kamrába ezek olyan felnőttes, nagylányos dolgok. Bár olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy bejárónő segít a házimunkában, ez nem jelenti azt, hogy nekem ne kellene takarítani vagy házimunkát végezni. Két gyerek mellett, akik egésznap otthon vannak, a söprögetés, törölgetés és az elpakolás mindennapos feladat, akárcsak a főzés és a napi három étkezés után a konyha rendbetétele, ami nem kis idő, a nap nagy részét ki is tölti. De megtisztítunk egy ablakot is ha úgy alakul, és az állatok után is adódik mindig feladat. Virágot locsolunk, teregetünk, ruhákat hajtogatunk. Igyekszem ezekkel a tevékenységekkel követhető mintát adni nekik és olyan kellemes közös időtöltésként alakítani ezeket a feladatokat, hogy közben jól is érezzük magunkat. 

A minap, Rebeka mosogatás előt elrohant felhúzni a királylány ruháját. Kérdeztem tőle, hogy biztos jó ötlet e ebben a földig érő szép tüll ruhában mosogatni. Mire teljes meglepettséggel az értetlenségemre közölte, hogy anya, Giselle (Bűbáj című film zenéjét szereti hallgatni és a filmet természetesen nem látta, de sokat mesélünk neki Giselle-ről, a királylányról és úgy néz ki meglehetősen mély nyookat hagy benne) is királylány és szeret mosogatni és takarítani is és azt mondtad ő is királylány ruhában csinálja ezeket. Hát valóban. Ezzel nem vitatkozhattam. 

A hetedik

Hét év. Két gyerekkel, két év különéléssel, három költözéssel. Egy építkezéssel. Sok szép pillanattal és sok nem annyira széppel. Sok jó döntéssel és sok rossz döntéssel. De maradtunk akik voltunk. Egy fiú és egy lány, akik időközben férfivá és nővé váltak de ugyanannyira szeretik egymást. Ha nem jobban.

Voltak döntő pillanatok, de persze ez csak utólag tudja az ember, hogy ez az volt. Amikor 13 évvel ezelőtt odajött hozzám az egyetemen egy aranyos fiú és megkérdezte, hogy leülhet e mellém ebédelni, még nem gondoltam. Amikor végre két évre rá először megcsókolt akkor sem. Aztán amikor három év múlva pezsgővel a kezünkben felhívtunk mindenkit, elújságolva a hírt, hogy menyasszony vagyok és kilenc hónap múlva ráérnek-e mert összeházasodunk, akkor is még amolyan felnőttes gyerekheccnek tűnt az egész. Önfeledt kacsingatásnak az igazi felnőtt lét felé. Fél év rózsaszín köd következett a menyasszonyi ruha próbákkal, helyszín nézéssel, menü és virágok kiválasztásával, hosszas délutánba nyúló kávézásokkal az esküvőszervezőkkel. Izgalmas időszak volt. Végtelen hálát érzek, hogy mindez a mese megadatott. Amikor a Székesegyházból kiléptünk az esőt éppen csak felszárító, napfényben fürdő Szent István térre akkor elöntött az érzés, hogy a gesztenyefák árnyékában talán többre indulunk egy egyszerű sétánál és, hogy ez a nap lesz az alapja, az igazi kezdete mindennek, amit ezután teszünk, ami ránk vár. Éreztem a súlyát, édes terhét az oltárnál minden egyes kimondott szónak. Hirtelen csak ez számított, elfelejtettem a ruhám, a vacsorát, a virágokat és csak az töltötte ki minden gondolatomat, hogy ennek a csodálatos embernek a felesége leszek, megosztja velem az életét, viselhetem a nevét, a gyűrűjét, ezentúl hozzátartozom, amennyire lehetséges. Az esküvőnk napja olyan volt, amilyennek megálmodtam, nekem ez marad életem legszebb napja, a közös életünk kezdete, a nap, amellyel elkezdődött az igazi felnőtt életem. Attól a naptól felelősséggel tartoztam valaki másért magamon kívül, felelősséggel tartoztunk egymásért, a közös jövőnkért. Félelmetes és egyben mámorító érzés volt. Az esküvő másnapján még mindig bódultan az eseményektől, én Ricsi ingjében (a menyecske ruhámon kívül nem volt semmi más nálam) a hotelszobánk teraszán reggeliztünk, magasan a város felett, az összes olyan helyre rálátva, amelyek tele emlékekkel, idáig juttatak bennünket Azthittem majd kicsit szomorú leszek, hogy már nem vagyok mennyasszony és soha többet nem is leszek, de csak a tökéletes teljességet éreztem. Néhány nap múlva elutaztunk Toszkánába, három teljes hétre, amikor semmi más dolgunk nem volt, mint választani a városok és az éttermek között és együtt lenni a másikkal. Ricsi imádta mondani, hogy „a felségem” a vacsora rendelésnél, a szállodába való bejelentkezésnél a fagyiárusnál és gyakorlatilag mindenhol, ahol alkalma nyílott rá. Én pedig nem tudtam betelni vele. Azóta sem.

Az első házassági évfordulónkat is Toszkánában ünnepeltük, ugyanis olyan mázlisták voltunk, hogy megnyertük az agriturismo fotópályazatát, ami egy hetet jelentett a nászutas lakosztályban. Igaz én már csak narancslével koccintottam, mert hathetes terhes voltam Rebekával.

Karácsony után nemsokkal ott ültem vele a kezemben a fa előtt és azt gondoltam, hogy ennyi jót és szépet talán meg sem érdemlek.

Minden olyan egyszerűnek, könnyűnek tűnt. A nehézségek ezután jöttek, az élet nem tündérmese, ha az ember azt is hiszi és olyan szerencsés, hogy nem csak pillanatok hanem egész évek jutnak belőle. Nekünk az első pár év tényleg az volt és biztos vagyok benne, hogy vár még ránk gondtalanság ezután is. Amikor édesapám az esküvőn felkért az első táncra, a que sera című számot játszotta a zongorista. Ő felállt és azt mondta, hogy annak idején édesanyámmal is erre a dalra táncolta az első táncot és az élet ilyen: lesz, ahogy lesz, és majd meglátom, végül minden úgy lesz jó, ahogy lesz.

Rebeka alig múlt egyéves és hamarosan terhes lettem Rubennel. Kinőttük az egyetemista szerelmi fészkünket, ahova egy gyerek még bőven elfért de kettővel már nem lett volna kényelmes. Rebekával is okozott kényelmetlenségeket a sok lépcső vagy, hogy a bejárati ajtót alig-alig tudtuk használni, mert Rebeka szobájának az ajtajával szemben nyílt és felébredt rá. Így a terasz kis kerítésén átmászva, a teraszajtón át közlekedtünk, a vendégeink nem kis megrökönyödésére, akiket időnként szintén erre kértünk. A lakással egyéb gondok is akadtak, amik sürgetővé tették a költözést. Penészesedett, annyira, hogy az utolsó hónapokban babzsákokon aludtunk a nappaliban Ricsivel, miután az ágyunk is penészes lett. Ekkor hét hónapos terhes voltam és, hogy a helyzet tarthatatlanságát érzékeltessem Ricsi szavaival élve, az volt a csoda, hogy mi magunk nem penészesedtünk be, amíg aludtunk. De majdnem. Egyik nap felfedeztem, hogy a babzsákok alja is penészes, amin alszunk. Közben felújították előttünk az egész utcában kicserélték a gázvezetékeket, ami azt jelentette, hogy ütvefúróra ébredtünk minden reggel, berezonáltak tőle az ablakaink és kora estéig  el sem hallgatott, körülbelül két teljes hónapig. A szomszédunkban őrültek laktak, egy nő és a féltékeny pasija, akik azon kívül, hogy rendszeresen jelenetet rendeztek a magyar káromkodások kreatív és választékos használatával kísérve, egyszer lövöldöztek is, majd miután elhagyta a sértett fél a helyszínt a garázsban összetörte az autóját, úgy, hogy oda-vissza nekitolatott a falaknak. Szemben mi parkoltunk volna, de épp nem álltunk bent. Nagyon vártam, hogy elköltözzünk. Nyugalmat, csendet és békét akartam. Nem is sejtettem, hogy a nemrég elveszett harmóniára még hosszú éveket várnom kell. Miután megtaláltuk azt a lakást, amire mindig is vágytunk, a belváros kellős közepén, nagy belmagassággal, régi klasszikus nyílászárókkal, hatalmas kétszárnyú ajtókkal, nyikorgó faparkettával alig hat hét felújítás után beköltözhettünk. A felújítás nem volt gyaloggalopp, ahogy az már lenni szokott sorban derültek ki és jöttek az újabb megoldandó  problémák.  A jéghideg lakásban novemberben én felügyeltem a munkálatokat, ekkor már 33 hetes terhes voltam, Rebeka alig két éves és mindenből elegem volt csak el akartam végre költözni. Csak egyszer kell rajta túl lenni, mondogattam magamban. Sok-sok energia és pénz árán a lakást gyönyörűen megcsináltuk, minden négyzetcentiméter olyan lett, ahogy szerettük volna. December tizenhatodikán költöztünk be, alig egy héttel karácsony előtt. Költözés után Ricsivel lementünk a Széchenyi térre és egy forraltborral koccintottunk a szép jövőre. Olyan boldogok voltunk, hogy végre vége az elmúlt nehéz időszaknak. Ricsinek pár utcányival arrébb volt az irodája, keresztül kellett sétálnia a Széchenyi téren és már ott is volt. Azt hittük révbe értünk, megvan az otthonunk, Ricsi munkahelye és szépen majd eléldegélünk itt. Januárban megszületett Ruben és tavasszal pár hónap nyugalom és ottélés után egy szép reggelen felvonult egy csomó munkás az udvarra, ahova a konyhánk és a hálószobánk is nyílt. Értetlenül álltam az ablakban kezemben Rubennel. Miután teleöntötték sóderrel és homokkal hoztak egy nagy betonkeverőt. Ezután letépték a szemben lévő hatalmas téglafalat sűrűn benövő borostyánt és elkezdték leverni a még megmaradt vakolatot. Az ezzel járó zaj és felfordulás elképzelhető, de a végeredmény, ami több hét múlva lett meg, egyenesen elkeserítő volt. A gyönyörű régi téglafalat amire a lakásunk nézett és egészen eddig egyszínű zöld volt a növényektől (nagy szerepe volt az udvarkapcsolatnak abban, hogy megvettük a lakást) fogták és bekenték sima mezei malterral. Mert, hogy omladozott és ennyire volt a társasháznak fedezete. A melósok jobb híján hetekig az udvar sarkában végezték a dolgukat és premier plánban nézhettem a csapatot hetekig. Ruben altatása egy őrület volt, hiszen az ablaka az udvarra nyílt. Úgy néz ki ez a karmánk, mondtam Ricsinek, ahova megyünk ott építkeznek. Nemsokkal később kiderült,  miután az összes pénzünket beleraktuk a lakásba és az irodába,  az iroda nem fog menni Pécsen és Ricsinek mennie kell Budapestre. Ruben nyolc hónapos volt, alig több ideje éltünk az új lakásban is. Eleinte azt hittük megoldható majd pár nappal és maradhat minden így, ahogy van. De szép lassan világossá vált, hogy Budapestre fogja kötni a munkája és a hétköznapok. Fél év különlét után döntöttünk a költözésről Pestre. Ezután fél évig ment a hezitálás, hogy hova, kerestünk albérletet, lakást. Majd közben rájöttem, hogy ez nekem nem fog menni, hogy egy ekkora városban éljek, neveljem a gyerekeket, ez nem a mi életstílusunk. Újabb köröket futottunk és sok idő eltelt, mire megtaláltuk a helyet, ahol el tudjuk képzelni hogyan tovább. Újabb fél évbe telt, mire kivitelezőt, építészt találtunk. Ekkor már csaknem két éve csak hétvégénként találkoztunk. Minden születésnap és karácsony a bénító ráébredésben telt, hogy még mindig külön vagyunk és már mennyi idő eltelt, Ruben jár, beszél..és hol ennek az egésznek a vége. Mi történik velünk? Hol rontottuk el? Melyik döntéssel? Közben imádott nagypapám haldoklott, a gyerekeink szeretett „didije” búcsúzott tőlünk. Minden szétesőben volt, a régi életem darabonként tűnt el.. Kapaszkodtam mindenbe, és akadt olyan is, aki segített lefeszegetni az ujjaimat. Egy barátunk, a gyereke keresztelője előtt két héttel visszamondta a keresztszülőségünket, amire egy éve kért fel bennünket, amiatt, hogy messze költözünk. Szeretne olyat a gyereke keresztszülőjének, „aki még az esküvőjén is ott lesz”. Aki elköltözik „mind lemorzsolódik” –mondta. A szívem szakadt meg,  hiszen a legbensőbb félelmeimet fogalmazta meg.

Aztán egy este bementem Rubenhez, amikor felsírt, kiemeltem az ágyából és éreztem, hogy valami elszakad a hátamban. Visszatudtam még tenni, de ezután nem tudtam lábraállni. Gerincsérv közölték az mri után. Nevethetnékem volt, mi más lenne. Szimbolikus megjelenése a testemben annak amit éreztem: Erőmön felüli volt a terhelés, mondták. Én csak tudom.

Amikor kiderült, hogy nyáron nem kezdik el a házat és az ígért ősz végi befejezés majd valamikor februárban lesz, én voltam az, aki azt mondta, hogy ebből elég, lakunk, ahol lakunk, de végre együtt. És szerencsénkre a faluban, ahol építkezni szerettük volna volt egyetlenegy kiadó ház. Így nem kellett sokat gondolkozni rajta. Kivettük. Azóta lassan egy újabb év telt el, a tavalyi augusztus 4-i költözés óta. Február végén persze nem lett készen a ház, ahogy március végén sem, ami a szerződésben van, majd júniusban költözhetünk, ha minden jól megy. A ház, amiben lakunk jó. De korántsem olyan jó, mint az otthonunk volt, amiből elköltöztünk, vagy az az otthon lesz, ahova végre valahára beköltözhetünk. Mert ez nem az otthonunk. Ez más valakinek a háza, ami bájos és kedves és még romantikusnak is éreztem sokáig. De már belefáradtunk az itt lévő folyamatos problémákba, hogy nem jó a fűtés és tizenhét foknál több télen se volt a hálószobánkban és, hogy a gyerekek egyszobában vannak és a cuccaink egy része még dobozokban van, mert a kipakoltak jórészének sincs helye. Hogy a szomszédban disznókat tartanak és sokszor szellőztetni sem lehet, nemhogy az udvarra kimenni. Vagy, hogy az egyetlen wc a házban a hálószobánktól számítva éppen a legtávolabbi végén van a háznak egy emelettel feljebb. Vagy nem tudok egy kétfogásos ebédet megfőzni, mert a két főzőlapos tűzhelyen nem fér el egymás mellett két lábos egyszerre.

És persze az, hogy az építkezés mennyire kimerítő manapság már közhelynek számít. Mindent figyelemmel kísérni, közben két pici gyerekre figyelni, folyton résen lenni, alkudozni, vitatkozni. Az elmúlt években másról sem beszélünk, hogy hol éljünk, melyik városban, milyen lakásban, vagy milyen telket vegyünk, most meg a házról, a vele kapcsolatos teendőkről folyik állandóan a szó. Miközben tudom azt, hogy csodálatos dolog az élettől, hogy ilyen fiatalon egy ilyen szép házam lehet és nagyon nagyon hálásnak kell lennem, mégis hála helyett sokszor inkább fásultságot érzek vagy dühöt, hogy az életenergiáim jó része az elmúlt években erre megy el. Megteremtek egy otthont, majd elköltözünk és az éppen aktuális megteremtett othonban is a következőt intézem, keresem. Ahelyett, hogy leülnék a kisfiammal legózni, vagy Rebekának végre megmutatnám, hogyan kell szőni. Az óvónőnek próbáltam egyszer elmagyarázni, hogy nem tudunk a gyerekek előtt nem laptopozni vagy telefonálni mert egy építkezés közben ez egészen egyszerűen képtelenség. És miközben nem velük foglalkozom és ülök a laptoppal a kezemben burkolatokat vagy csapokat intézve azzal vigasztalom magam, hogy nekik építjük a házat, ez nekik is jó, hiszen lesz egy házuk. Erre ő azt mondta, hogy a gyerekeink nem akartak házat. És én majdnem elsírtam magam, annyira a fején találta a szöget. Hiszen mi sem. Volt egy életünk, amivel tökéletesen elégedettek voltunk, de az széthullott és azóta sodródunk és ez volt számunkra az egyetlen ésszerűnek tűnő lehetőség.

Hetedik házassági évfordulónk volt. A gyerekekre egész hétvégén a nagyszülők vigyáztak és mi pedig kivételesen nem utaztunk sehová. Otthon maradtunk és elmentünk sétálni, színházba, vacsorázni, reggelizni. Fagyiztunk. Filmet néztünk és az ágyban ettünk. És nagyon-nagyon jó volt, mert én semmi másra nem vágytam, mint újra látni azt a csodálatos fiút, akihez hozzámentem és időközben bár férfi lett, apa, akinek felelősség nyomja a vállát és az elmúlt években néhány ősz hajszállal is gazdagabb lett (ami szerintem kifejezetten jól áll neki) még mindig ugyanúgy megnevettet, ugyanolyan jó megfogni a kezét, mellette ébredni. Akit, ahogy telik az idő csak sokkal jobban szeretek, mert az, hogy együtt csináltuk végig nemcsak a jó  részeket, hanem a nehezebbeket is, még közelebb hozott bennünket, furcsamód a toszkánai nyaralásoknál és gondtalan éveknél sokkal jobban összekovácsolt bennünket. Éjszakázott velem, hagyta, hogy kisírjam magam, amikor arra volt szükség, mellette lehettem gyenge és szomorú, csúnya és elesett. Amikor megszülettek a gyerekeink mindkétszer végig bent aludt velünk a kórházban, és pelenkát cserélt, fürdetett, kezében hozta oda őket hozzám és minden mást megcsinált, amikor én nem tudtam. Ott volt mellettem a legnehezebb pillanatokban is, erős volt, felállt, amikor fel kellett és otthagyott mindent amit szeretett, és felépítette újra valahol máshol és rendületlenül hisz benne, hogy ez jó nekünk és nem engedi, hogy visszanézzek.

Az, hogy rátaláltam mindennek értelmet ad, az, hogy velem van választ ad arra, hogy miért vagyok itt, ahol és miért vagyok az, aki. És érzem, hogy tényleg végül, ahogy lesz úgy lesz és minden bizonnyal jó lesz, mert ő itt van velem.. És ez a sok szomorúság is egyszer kiürül mert annyi minden jó történik velünk, hogy nem lesz már másnak hely a szívemben.

Alig pár hét és hihetetlen, de végre  beköltözhetünk a házba, amely remélem végleges otthonunk lesz. Talán ha szerencsék van jönnek a nagyszerű, egyszerű hétköznapok, évek, amikor tudunk egymásra figyelni, mert nem kell napi szintem olyan horderejű döntéseket meghozni, ami kiszorítja és nem hagy időt az olyan lényeges kérdéseknek, mint, hogy vagy, milyen napod volt.. El lehet mesélni mi volt a piacon, a játszótéren, ki milyen vicceset csinált, mondott, ki mit olvasott, látott. És lesz időm legózni, rajzolni és a telefont tényleg kikapcsolhatom háromtól hétig.

Mert én töretlenül ideailsta vagyok, és hiszek abban, hogy az életünk a saját tündérmesénk, ami nem ér véget a harangokkal. Ott kezdődik igazán. És minél több nehézséget leküzdünk, mégha időlegesen atomjaikra törünk is szét, aztán főnix madárként újra éledve annál erősebbek leszünk. És az élet attól még csak szebb lesz, ha vannak mélyvölgyek, mert amikor az ember kimászik belőle újra meglátja az eget, a napot és méginkább örül neki. És a mélyvölgyben tudja meg igazán, hogy kik azok, akikre számíthat és tanulja meg azt, hogy mi a fontos.