Egy nyaralás margójára

 

Amikor utoljára itt nyaraltunk Rebeka még pocaklakó volt, éppen annyi idős, mint amennyi most a kistesója: tizennégy hetes, amikor megérkeztünk, tizenhat hetes, amikor hazamentünk. Gyerekkorom óta mindig ugyanoda járunk, ugyanabba a pínea fenyő és naptej illatú, kabócáktól hangos barátságos, olasz tengerparti kisvárosba, így tulajdonképpen már hazajövünk. Igaz, így az újdonság varázsa elmarad, de megvan annak is a bája, ha az ember ismeri a kávézókat, boltokat, tudja, hogyan rakják sorrendbe a pékségben a pudingos-lekváros-csokis croassoint-okat vagy barátilag üdvözlik az étteremben, ahol persze mindig ugyanazokat a jól bevált ételeket esszük – kagylós-rákos linguine-t, négysajtos pizzát és zuppa inglese-t. Vannak dolgok, amelyek nem változnak és mi éppen ezért és így szeretjük. A parton kókuszt kínálgató árust, aki évről-évre ugyanazzal a jól bevált „cocco, cocco bello, cocco di mamma fresco“ szlogennel kiabálja végig a partot, a csíkos napágyakat, a délig tartó hosszú közös reggelizéseket, még a nyaralóban az ősrégi kifakult képeket is a falon... jó volt Rebekával együtt megérkezni. Mindig is érdeklődve figyeltem az olasz anyák és gyermekeik meleg és szeretetteljes kapcsolatát, ahogy délutánonként együtt alszanak a napágyon összebújva, a világot kizárva, ahogy mindenkire fittyet hányva boldogan szoptatják a már nem mis olyan kicsi gyerekeiket, és a „mammák“ fáradhatatlanul rohangálnak a barnára sült kis lurkók után. Most íme mi is hoztunk egyet, igaz világosabb hajú és kékebb szemű, mint a helyi bambinik, de éppen olyan lelkesen rohangál az apálykor bokáig érő érő langymeleg tengerben, szórja mindenfele a homokot, vacsorára pedig két kézzel lapátolja a spaghetti alla ragu-t, hogy akár ide is születhetett volna.

Sehol máshol nem tapasztaltam még ilyen intenzíven a  gyerekszeretet megnyilvánulásait, az olaszoknál a gyerek teljesen mást helyet foglal el, más értéket képvisel a társadalomban, mint például nálunk. Jó példa erre, hogy amikor Rebekát vártam és Budapesten egy kávézó teraszán ültünk a férjemmel én pedig éppen az akkor vásárolt rugdalózókat, babaholnikat mutogattam neki sütizés közben, elhaladt mellettünk egy olasz turistacsoport akik tanúi voltak a jelentnek, erre megálltak, megtapsoltak és hangos ovációkkal gratuláltak nekünk. Csak úgy.

Tavaly azért maradt el az olaszországi nyaralás, mert a család (azaz a nagyszülők) úgy gondolták, hogy egy fél évessel ez túl hosszú út volna. A kétszer 7 órás úttal a hátunk mögött határozottan kijelenthetem, hogy  az elmúlt egy évvel kiegészülve sem tűnt rövidebbnek. Rebeka tavaly ilyenkor még jóformán evett-aludt, és minden egyéb problémára megoldást jelentett a szopizás, így akár a világ másik felére is boldogan elutazott volna, ha én ott vagyok mellette. Idén azért már némileg bővültek az igények és az elképzelések arról, hogy mi mindent lehet csinálni több órás autózás alatt, mint bábozás, versolvasás, könyvnézegetés, kamion figyelés. Alvásidőben sajnos a nagyon szuper autósülésünk nem bizonyult elég kényelmesnek a szokásos délutáni több órás szunyókáláshoz, így mindössze 5 kerek percre aludt el,  de akkor legalább 10 fotón megörökítettük az édes és sajnos nagyon is felejthető pillanatokat. Az utazást kicsit nehezítette, hogy előtte nap volt a barátnőm esküvője, amiről persze, hogy nem sikerült időben hazaérnünk, így nem voltunk éppen frissek és kipihentek egy sok órányi, másfél évessel eltöltött autózáshoz, a  szép szlovén vidéken elmerengve bizony nagyot tudtam volna aludni. Nem így Rebeka, ő teljes szellemi frissességben élvezte az utat.

Rebeka változatlanul sokat alszik, megpróbáltunk kísérletezni, hogy kicsit később tesszük le, hát nem jött be, nagyon nem. Általában este fél kilenctől reggel fél tízig aludt, ezután reggeli, majd körülbelül egy órára le tudtunk menni a partra, ezt követően ebéd és fél kettőtől fél ötig a délutáni alvás következett, ami után két órát megint tudtunk strandolni a vacsoráig. Nem túl sok, de ez van, nem volt mit tenni. Sok szempontból jó ez a napirend, általában kifejezetten kényelmes, hogy ennyit alszik, nyaraláskor persze jobb lett volna kevesebb is. Utazásaink fő dilemmája még mindig ez, hogy nem igazán lehet vele jönni-menni, mert ha nem tartjuk tiszteletben az alvásidőt, akkor vége  a harmóniának. Ő nem alszik el a napágyon, egy törölközővel letakarva, vagy a kis szélfogó sátorban, ahogy erre számos példát láthattunk. Babakocsiban talán aludt volna valamennyit, de annak nem láttam értelmét, hogy a 30 fokban le-föl tologassam. Így ilyenkor mi is a szálláson sziesztáztunk vele együtt, ami végeredményben nem is volt olyan rossz  megoldás. A nagycsaládos nyaralás előnye pedig, hogy esténként vagy reggelenként, mikor ő vagy még vagy már aludt leléphettünk kicsit kettesben is. Hogy minden kerek legyen és azért a család se higgye, hogy na nekem aztán könnyű dolgom van egy „ilyen áldott jó gyerek mellett“ a rágó fogacskák éppen akkor bújtak és mellette összeszedtünk néhány nagyon mérges meditterrán szúnyogcsípést is, így éjjelente volt némi sírás, anaaaa-anázás, amit mindenki ébren hallgathatott, az ikerházunk szomszéd (és az utca??) lakóit is beleértve. A fránya szúnyogcsípések nagyon viszkettek neki és nem hagyták aludni, amikor bementem hozzá, kisírt szemekkel mutatott az összecsipkedett combocskákra, rögtön rámutatva a teendőre is: „beken“.  Esténként, fürdetés után, pedig már rutinosan bökött a nurofenes doboz felé, majd a szájába szegénykém és voltak napok, amikor még a híres pasta ala ragu sem kellett...

A parton azonban minden éppen úgy volt, ahogy  azt elképzeltem: a legjobb szórakozás a kagylók pakolgatása volt, homokozóvödörből szét a formákba, majd megint vissza a vödörbe. Apával várat építettek, a legizgalmasabb azért lerombolni volt, és persze a legjobb, hogy egész álló nap, reggeltől estig hat szempár szegeződött rá szüntelenül, akik lesték minden mozdulatát és bármit csinált az biztos, hogy osztatlan sikert aratott.

Jövőre pedig már a kistesóval jövünk, azaz egy félévessel és egy két és fél évessel- a nehéz pillanatokban mindig ez lebegett a szemem előtt, hogy az idei nyaralás minden bizonnyal gyalog galoppnak fog tűnni ahhoz képest...

Másfél év és ami változott...

Mi változott? Hirtelen több minden is. Változott például Rebeka frizurája.  2-3 hónapos kora óta puha hajpántokat tettem a fejére, eleinte csak azért, hogy megszokja, aztán nem sokára már praktikus szerepe is lett, a rakoncántlan tincseket szépen megfegyelmezte így elkerültük az ollót. A mostanára már huncutul kunkonkorodó édes kis fürtöket azonban már vétek lenne hajpánt alá szorítani, így 18 hónap után megváltunk a csinos hajpánt gyüjteményünktől és "csatocskákra" cseréltük őket. Azaz a hivatalos megnevezés egy jó darabig "jepke" volt, ugyanis az első csat, ami máig a kedvence, egy rózsaszín lepkés csat volt, amit kreatívan a "szállj le lepke, szállj le" gyermekdallal bűvészkedtem eleinte a hajába, most már szerencsére enélkül is megy. Ezután pedig valamennyi új csat egészen egyszerűen "jepke" lett. 

Szinte napra pontosan a hajpánt-csat cserét követően szétszereltük és elraktuk a járókát, ami a hajpánthoz hasonlóan emblematikus darabja az elmúlt egy évünknek. Ő remekül eljátszott benne, jól érezte magát a kis kuckójában, ami a 120X120 centiméteres méretével nem is volt olyan kicsi és érezhető űrt hagyott maga után a nappalinkban. És a szívemben is, hiszen feltűnő hiánya kérlelhetetlenül emlékeztet arra, hogy kislányunk nő, sokkal gyorsabban, mint szeretném. Tudom, hogy a járóka manapság nagyon vitatott eszköz, sokan nem szeretik, mert úgy vélik bekorlátozza a gyereket. Szerintem biztonságos játékteret nyújt arra az időre, amikor nem tudok odafigyelni rá, nekem pedig nyugodt perceket, fél-egy órákat, amikor elmehettem pisilni, sminkelni, teregetni… Ösztönzi az önálló játékra, megtanulja benne, hogy egyedül a saját játékaival játszon, anélkül, hogy valaki szórakoztatná. Néha most is érzem a hiányát, bár egyértelműen kinőttük, és ma már a saját kis szobája jelenti a játékteret. 

Új fejlemény a nemrégiben megjelent szeparációs szorongás is. Egyszer már átéltük ezt, amikor 8 hónapos volt, most annál jóval erőteljesebben jelentkezik, ami nem csoda, Rebeka önkifejezési lehetőségei is bővültek azóta. "Ana-anaaa" - a nap minden szakában, amikor fél méterre távolodom vagy ha úgy véli, nem figyelek kellőképpen RÁ. Személyes sértésnek veszi, ha telefonálok, rögtön megjelenik a lábamnál, két kis kezével mutatja és persze mondja is, hogy "gyeje-gyeje". Súlyosabb esetben átöleli a lábaimat, fejét kidugja köztük és felváltva mondja, hogy "gyeje-ana-gyeje-ana". Ha az ismétlődő felszólításnak nem teszek eleget, egyre nyomatékosabban "kéri". Mi történik, amikor egy-egy ilyen kitörés után felveszem és nyugodt hangon próbálom elmagyarázni, hogy anya éppen pisil(ne), telefonál(na) vagy az ebédet készítené? Megkönnyebbült sóhaj kíséretében a vállamba fúrja a buksiját, néha előtte még meg is puszilgatja és egy "anáé" suttogás kíséretében érzem, ahogy ellazul a kezemben. Pedig nagyon ideges vagyok, tényleg, néha embert próbáló feladat türelmesen kibírni a folyamatos ana-ana-ázást - de amikor már ott szuszoga  nyakamba, mindezt persze egy pillanat alatt elfelejtem és azt gondolom, nem is olyan rossz ez a szeparációs szorongás.

Az esti lefekvésnél korábban az ágyából integetett és egy "pápá"-val el volt intézve a dolog, néha még az éneklést sem várta ki, már mutatott az ágyára, hogy "tente" – tegyél az ágyba, nem kell ez a felhajtás. Sokszor fájt is a szívem, mióta abbamaradt a szopizás, hiányoztak az esti összebújásaink. Most úgy néz ki bepótoljuk az elmúlt fél évet, hozzámsimul, puszilgat, miközben a karomban tartom ő is simogatja az én hátamat. Eddig minden szép és jó is volna, csak az a baj, hogy bármennyi szeretgetés, éneklés után is rendre sírva válunk el egymástól. Hiába csak egy percig tart, nagyon rossz a kétségbeesett, krokodil könnyeket hullató babának megsimogatni a fejét és jóéjt kívánni. Ha nem teszem ezt, akkor reggelig ott lehetnék és az nem csak nekem, neki sem lenne jó, így 1-2 perc próbálkozás után mély csönd lesz vagy néha hallom, hogy utána énekel, vagy beszélget a macijaival - azért ez megnyugtat, hogy talán mégsincs akkora baj…

Ragaszkodik mindenhez, és elképesztő, ahogy mindent megjegyez. Este mindig a "tente baba, tente" altató dalt énekeltem neki, mostanában azonban úgy éreztem, hogy válthatnánk valami bonyolultabb dalra és elkezdtem a "Csendes álmot, jó éjt" bölcsődalt énekelni. Egy sorig jutok és rám szól: "Tente-tente-tente". Hiába, rend van. Amikor a tengerparton egyszer a parton zuhanyoztuk le az esti vacsora előtt, a törölközés után kényelembe helyezte magát a nyugágyon, szépen elrendezte a törülközőt maga körül, majd felvette a szokásos alvópozt (hason, jobb kéz hüvelykujja a szájba) és közölte, hogy "tente" - merthogy fürdés után ez következik. 

Hihetetlen precizitással tudja, melyik dolog kié és rém tiszta a logika, ami szerint osztályozza a dolgokat. A laptop apáé, a fényképező és minden más műszaki eszköz is, a hajpántok, sminkek, ékszerek és minden más női dolog, amelyek nagyrészéről elvileg azt sem tudja, mi, nemhogy azt, hogy női, - anáé. Amikor a családommal együtt nyaraltunk, képes volt megjegyezni, ki melyik könyvet olvassa, kinek melyik a strandpapucsa, a bikinije, a biciklije. A húgom kölcsönadta a nyaraláson olvasott könyvét, amikor Rebeka itthon kihúzta a táskámból, kérdő hangon fordult felém "Emié?" - már csak ezt nem tette hozzá, mit keres ez nálam.

Az egyik legkedvesebb megnyilvánulása a "teszó" szeretgetése. Aki a pocakomban van "bennye", és minden pelenkázás után, miután felül és szemmagasságba kerül vele, édes kis hangok kíséretében megölelgeti. Néha mások és a saját pocakjára is rámutat, hogy "bennye", de miután kitartóan magyarázom neki, hogy abban csak az ebéd/vacsora/stb. van, lassan kezdi érteni, hogy csak az én pocakomban van baba. 

Tudja, hogy a pelusban "kaka" van, vagy "piszi". A minap adott még egy meglepő választ is, a mikor megkérdeztem, hogy na mi van a pelenkában: "nyunyi". Kétségtelen, az is ott van.

Megmutatja, hogy sír a baba. Ha megkérdezzük tőle, teljes komolysággal, szépen tagoltan kétszer elismétli "OÁ-OÁ", majd ezután: "szír". 

Tudja, hogy van második fogás, azaz "mászik", és amikor eszünk a levesnél rendszerint lelkesen mutogat a háta mögé, hogy "mászik, husika" - legalábbis reményei szerint.

Szegénynek összecsipkedték a szúnyogok a lábát és a viszketés enyhítésére rendszeresen bekentem hűsítő géllel. Hamarosan már magától mutatta, hogy "bogáj,viszked", majd hozzátette, azt is, hogy "beken". A minap viszketett az orrom és megvakartam, láttam, hogy vizslatóan néz közben. Elmagyaráztam neki, hogy viszketett ezért megvakartam. Ő gyermeki logikával rögtön összerakta a dolgot és megoldásként javasolta, hogy "beken". 

Tudom, az, hogy a gyerekek nőnek, felnőnek a világ legáltalánosabb, mindennapibb történése, mégis annyira izgalmas megélni ezeknek a kedves kis jelneteknek a részese lenni. Nem tudok napirendre térni fölötte, és valószínűleg soha nem is fogok, hogyan nő és milyen gyorsan változik napról-napra, hónapról-hónapra. Vele együtt pedig az örömök és a gondok is változnak, ezért kell nagyon-nagyon élvezni azt, ami jó és megpróbálni túltenni magunkat azon, ami pillanatnyilag nehéz, mert hip-hop elmúlik, mire utánaolvasunk, rájövünk, már jön is a következő dolog…